Földváry Elemér

Földváry Elemér önéletrajza nemrég jelent meg Budapesten. A könyv első kiadását kevesen kísérhették figyelemmel, mert Münchenben látott napvilágot, mindjárt az ’56-os forradalom után. Londonban olvastam ezt az első, könyv alakú beszámolót a recski táborról. Írtam is róla valahová, de korántsem adhattam elő mindent: az otthoniak közül többet juttatok Kádár ügyészeinek kezére még akkor is, ha a mellékszereplőket hamis nevekkel illetem. Mostanra ez a veszély elmúlt.

Elemér tizenkilenc esztendős volt és fél éve hallgatott a pesti egyetemen filozófiát, amikor az ÁVH 1949-ben letartóztatta. Előzetesen anyjával és Éva húgával élt Nádor utcai lakásukban. A háború utolsó évében vagy két tucat, nagyrészt munkaszolgálatból szökött zsidót sikerült megmenteniök lakásuk egyik befalazott és élelemmel bőségesen megrakott szobájában. Földváryt először Kistarcsára vitték, és onnan került egy évvel később Recskre, ahol mindnyájan azonnal megszerettük.

Nehéz megmondanom, mi volt az, amiért megszerettük. Alighanem az ellentmondó együttesért, a húszéves korára tökéletesen felnőtt erkölcsiségéért, bátorságáért, nemeslelkűségéért, elszánt nyugalmáért és fiús bizonytalanságáért, tudásra szomjas, misztikus lényéért, magyarkodás és gőg nélküli egyéniségéért. Ráadásul páratlan, ógörög szépségével mindenkit megbabonázott, aki szemébe nézett. A magyar középosztály legjobbjai közé tartozott; ha az ember vele beszélgetett, boldognak érezte magát, amiért erre a földre született, ahol ilyen dzsentrik élnek.

Esténként, villanyoltás után vagy tízen-tizenketten ültek szalmazsákom körül, köztük ő is. Szívesebben vette azonban, ha olykor kettesben maradhattunk. Ilyenkor arról beszéltetett, ami iránt többé-kevésbé érdeklődött. Angol és görög irodalomról, filozófiáról, keleti misztikáról, elsősorban Ibn ál-Arábiról, Iráqiról, Dzseláledin Rúmiról. Amikor napközben tízméteres kötél végén lógott le a Csákánykő tetejéről, ötven méterrel a fejünk fölött, és a sziklafalat fejtette, hajnalban elkérte tőlem a cédulát, melyre húsz görög szót jegyeztem fel. Jobbjában a csákánnyal, bal tenyerében a papirossal ezeket a szavakat tanulta, miközben dolgozott.

Máskor nem messze a fogdától hurcoltunk köveket kettesben. A fogdát megközelíteni szigorúan tilos volt. A fogda előtt sárga szegfű nőtt halomban. Vágyakozó, hosszú pillantást vetettem feléjük: két éve nem tartottam virágot kezemben. Aznap este, közvetlenül villanyoltás után Elemér mellém bújt, és néhány sárga szegfűt tett a vállamra. „Hálából a görög szavakért”, mondta. „Micsoda? A foglártól szegfűt kaptál?” kérdeztem. „Nem kaptam.” „Akkor hogyan szerezted őket?” „Odakúsztam a magas fűben.” „Az őr lelőtt volna, ha meglát.” „Nem látott”, állapította meg Földváry közönyösen.

1952 elején útépítésen dolgoztunk. Ekkoriban naponta ketten-hárman éhen haltak. A nacsalnyik (munkavezető rab), aki azt képzelte: szabadon engedik őt, ha bennünket agyondolgoztat, rámutatott egy fatönkre: „Ezt két óra alatt kiszedi a földből. Ha nem, átadom a felügyelő úrnak”, ezzel a kétméteres szörnyetegre mutatott, aki ott állt a kerítés túloldalán. Dálnoki Miklós Lajos és Gábori György barátaim, mint az ellenállás tagjai, 1944–45-ben megjárták Dachaut; az ő tanúságuk szerint ez az ávós akkor mint sváb SS munkálkodott ott.

A nacsalnyik továbbment. A két, vagy akár tizenkét óra nevetségesnek tűnt. Olyan gyenge voltam, hogy a csákányt tartani tudtam, de felemelni már nem. Elemér ekkor odajött hozzám, és megkért: engedjem meg, hogy kiszedje helyettem a tuskót. Ő is gyenge, de ehhez még van ereje. Tiltakoztam: a sváb SS úgyis besúgja a nacsalnyiknak. Földváry a volt SS felé fordult, és megnézte. A szörnyeteg csuklója a davajgitárral megrándult Elemér szépségétől. „Nem súg be”, mondta, és félóra alatt kiszedte a tönköt. A nacsalnyik meg se kérdezett engem, hanem az ávós felé fordult: „Ő szedte ki?” A sváb némán biccentett.

1953 őszén, Nagy Imre első kormánya idején szabadultunk Recskről. Elemér egy Madách utcai bérházban dolgozott mint fűtő. Volt rabtársainkkal együtt gyakran látogattam munkahelyén, mert ott bőven volt ideje beszélgetésre. Esténként önéletrajzát, a Recskről szóló könyvet írta. Amikor elkészült a kézirattal, elpanaszolta: a részleteket meg tudta írni, de az egészet nem volt képes összefogni. Én is így voltam húsz évvel korábban, vigasztaltam. Aztán elmondta: a könyv kiadására idehaza a következő évek során semmiféle lehetőség nem kínálkozik.

Körülbelül sejtettem, mi következik, de a mondottaktól mégis annyira megdöbbentem, hogy nekidőltem a forró kazánnak. Elemér bejelentette, hogy kiszökik Münchenbe, átadja a kéziratot a Szabad Európának és visszajön. Egy ideig érveltem ellene. Száz ellen egy, hogy kétszeres, tiltott határátlépés sikerülhet. Kifele, a kézirat miatt, legalább 10-15 évet kap. Visszafelé kémkedéssel vádolják és felakasztják. Földváry velem szemközt ült és mosolygott, míg csak abbahagytam az érvelést.

Néhány hét múlva beteget jelentett, de rövidesen visszaérkezett. Nem beszélt, én nem kérdezősködtem. Hogyan jutott át a határon, amikor annyi ávós ismerte és verte véresre? Vagy nem sikerült átjutnia és ezért hallgat? Végső bizonyságot csak akkor kaptam, amikor, azt hiszem, még 1957-ben, Münchenből elküldték nekem a halott Földváry könyvét. Tehát valóban kint járt két évvel korábban, és leadta munkáját.

Még 1955, vagy talán már 1956 áprilisában Elemér elmondta nekem, hogy távcsöves puskát szerzett magának. Hegedűtokban hordja, de barátnőjének autója van, és bárhová elviszi. A minap kint járt a fasori református templomnál és felment az őrizetlen torony tetejére. Onnan mintegy hatszáz méterre áll az emelvény, melyről Rákosi Mátyás és társai végignézik a május elsejei felvonulást. Ő fent lesz a tornyon és – mesterlövésznek könnyű – agyonlövi Rákosit. Így május elsején a rádió előtt ültem, de semmi sem történt. Földváry később elmondta: amikor kezében a hegedűtartóval megérkezett a templomtoronyhoz, annak zárt ajtaja előtt két ávós állt géppisztollyal.

1956. október 23-án a visegrádi íróüdülőben tartózkodtam. Forradalomra senki sem gondolt. Késő éjjel felhívott feleségem Budapestről. Elmondta, hogy sok-sok emberrel és legjobb barátainkkal, Wesselényi Miklósékkal együtt most döntötték le Sztálin szobrát. Amikor ezt hallottam, úgy éreztem, mintha láthatatlan erő emelne a magasba, a villa teteje fölé, és tovább, a Várhegy csúcsáig.

Zsuzska hozzátette, hogy anyámmal együtt most megy a rádióhoz. Aztán beszámolt ismerőseinkről, akikkel találkozott, és hozzátette, hogy Földváry Elemért is látta, aki puskával a vállán sietett a Rákóczi út felé. Előttem elsötétült a világ. Tudtam: a legveszedelmesebb helyre megy, és nincs földi erő, amely visszatartja. Már hajnalban elesett a Corvin áruház, mások szerint a Rókus előtt.