Növelni a boldog ember örömét

Johnson doktor, a XVIII. századi kiváló angol gondolkodó jegyezte meg, hogy a művészet célja: növelni a boldog emberek örömét és megvigasztalni a szerencsétleneket. Írók, zeneszerzők, festők, szobrászok és építészek célja, vagy inkább természetes igyekezete volt, hogy kellemeset, élvezetest és szépet alkossanak. A tizennyolcadik században mutatkoztak első jelei annak, hogy ellenzék jelent meg. Itt persze nem Mozart zenéjére, vagy a rokokó építészetére gondolok, hanem az ellentétre, mely két híres mű, Goethe Wertherje és Voltaire Candide-ja közt mutatkozik.

Az utóbbi könyv naiv hőse nagy dolgokra készül, majd minden elképzelhető csalódás után rájön: az élet célja nem lehet más, mint szerény kertünk ápolása. Nem új, de nagyszerűen megírt, epikureus téma. A Werther tárgya új: a könyv ifjú hőse fiatalon elhunyt kedvese sírján kesereg, míg végül, skizofrénikus elkeseredésében öngyilkosságot követ el. Eleinte azt gondoltam: ez volt a német Sturm und Drang korának szelleme, de alighanem nem volt az. Az akkoriak tanúsága szerint a fiatalember öngyilkossága a koránhalt kedves sírján Goethe találmányaként született meg. Utána számos fiatal követett el öngyilkosságot kedvese sírján Európában. Miattuk Goethe semmiféle lelkifurdalást nem érzett.

Ezután a tizenkilencedik században lassanként, majd a huszadikban gyorsabban indult útnak a skizofrén tendencia mind az életben, mind az irodalomban. Az öngyilkosságok száma, a különböző idegbajok és a skizofréniák elsősorban az ipari nagyvárosokban burjánzanak. Az elmúlt évtizedekben például az Egyesült Államok tizenévesei közt az öngyilkosság volt a halál második, leggyakoribb oka. Néhány nappal ezelőtt értesültem az ABC Newsból, hogy az USA-ban tíz-tizennégy évesek közt most az öngyilkosság a halál leggyakoribb oka, és 1979 óta 75 százalékkal nőtt.

Ugyanekkor fokozatosan növekedett a költészet, irodalom, festészet, szobrászat, építészet és a zene hajlama a lelki egyenetlenség irányában. Nemegyszer kérdeztem magamtól: mi az oka melyiknek? Melyik volt nagyobb befolyással a másikra? Vagy párhuzamosan, egymástól függetlenül alakultak volna ki? Néhány év előtt Kanadában tanulmány került kezembe, amelyik adatszerűen igazolta, hogy az öngyilkosság, a pszichózis és neurózis sokkal gyakoribb azok közt, akik modern felhőkarcolókban élnek, mint a családi házak és régi lakások birtokosai közt. Ugyanekkor meggyőződésem, bár statisztikával igazolni nem vagyok képes, hogy Mozart, Bach, Rembrandt, Voltaire vagy Thomas Mann rajongói közül kevesebb kokainista vagy öngyilkos akad, mint azok közt, kik John Cage-ért, Salvador Daliért vagy Magritte-ért lelkesednek.

Nyilvánosan aligha merném ezt a problémát pedzeni, ha néhány hónapja Louis A. Sass pszichológus, a Rutgers Egyetem tanárának tollából közel 600 oldalas könyv meg nem jelent volna erről a tárgyról, Madness and Modernism, Insanity in the Light of Modern Art címmel, azaz: Őrület és modernizmus, Téboly a művészetek tükrében. Sass professzor elismeri, hogy a biológia és gyógyászat az utóbbi száz esztendőben döntő felfedezéseket tett agyunk és idegrendszerünk működését illetően, de ugyanekkor kiváló tudósok véleményét idézi, akik szerint magáról a skizofréniáról keveset tudunk.

„A betegség eredete teljesen ismeretlen és patológiáját még nem állapították meg”, írja, „sőt, egyetlen biztos ismertetőjeléről sem tudunk, és jelenlétét vagy hiányát laboratóriumi vizsgálatban megállapítani nem vagyunk képesek.” Így tehát nem állunk sokkal biztonságosabb talajon, mint amikor Eugen Bleuler, Karl Jaspers és Freud az elmezavar misztériumának okát akarták vagy kezdték kibogozni. Éppen ezért Sass professzor óvatosan indul útnak és részletesen elemzi azokat az „elképesztő hasonlóságokat”, melyeket „a skizofréniás tapasztalat misztikus világa” és az olyan modern művészek alkotásai közt talál, mint Kafka, Valery, Beckett, Dali, Giorgio de Chirico és mások.

Így például, írja, számos jelenséget ismer, melyek a skizofréniában és a modern művészetekben azonos formában jelennek meg. A modern művészt a skizofrénnel együtt jellemzi, hogy mind a ketten teljes erővel törnek a világ felbontására és az emberi tapasztalat szubjektív rekonstrukciójára, tekintet nélkül a létező, objektív valóságra. A jelenségek ebben a világképben legfeljebb párhuzamosan, de nem együttesen szerepelnek, az öntudat eltúlzott érzékenység formájában jelenik meg, és az empirikus világ meg a természet ellen nagyfokú elidegenedés kap erőre.

A skizofrén lelkivilág egyik jellemzője ugyanekkor az ellentétes szimptómák egyidejű összetorlódása, „ahogy minden nagyobb szimptómára megjelenik az ellenszimptóma… és a világra mindig feltűnik az ellenvilág”. Ezt már Dosztojevszkij könyvében, Gojadkin úr hasonmásában is olvashattuk. Az alázatos kistisztviselő Gojadkin úr a dőzsölő, úrhatnám és pimasz Gojadkin úrral váltakozik éjjel-nappal, míg Gojadkint viszik a bolondházba. „Ezek a skizofréniában mindennapos kettősségek”, jegyzi meg Sass professzor, „nagyon hasonlítanak a modern gondolkodás alapvető paradoxonjaihoz és ellentmondásaihoz.”

Könyvének lényege tehát, hogy van egy, nem nagyon élesen látható, de határozottan megfigyelhető hasonlóság, összetartozás, sőt, közösség modern művészet és elmebaj között. Ez Sass professzor szerint alapvetően jellemző a XX. századra. Az egyes jelenségek váltakoznak a szélsőségek követésétől eltúlzottan objektivista vagy szubjektivista tendenciákig és a gátlástalan cerebralizmusig vagy irracionalizmusig. Az ellentétes irányzatokat a modern irodalomban és művészetben „egyszerre tekinthetjük az eltúlzott öntudat kifejezésének, vagy pedig kétségbeesett és eredménytelen kísérletnek, hogy az elidegenedéstől megmeneküljünk”.

Elismerem, hogy a Sass professzor által leírt folyamat már a francia forradalom idején feltűnt, és mindenekelőtt a romantikával egy időre lábra kapott az irodalomban. Később elhalványult, és a festészetben támadt fel újra, mikor egy várost kezdtek nem úgy festeni, mint ahogy a művész látja, hanem ahogy például kocka alakokkal dekonstruálja, azaz a skizofrénia egyik verziója szerint rendezi újjá. Az emberek pedig a modern építészet halálunalmas kockáiból, amennyire már képesek voltak, menekülni kezdtek „az elveszett józanság múzeumaiba”, Firenzébe, Dubrovnikba, máshová, vagy megszokták őket.

Korántsem bizonyos, hogy az őrület a múltban kisebb részt követelt magának, csak most jobban látjuk. Az emberiség bizonyos szemszögből mindig skizofrén jelenségekkel küzdött, mint ahogy Jonathan Swift emberfölötti józansággal írt könyvéből tudni. Mindig skizofrének voltunk, legkevésbé magunkhoz, nagyobb mértékben máshoz, méginkább az állatvilághoz és a földhöz. Költészettől építészetig mindig a művész feladatai közé tartozott, hogy gyönyörűség, szépség és vigasz mellett békességet és rendet hozzon e káoszba.

Természetesen nem igaz, hogy rosszabb világban élünk, mint elődeink. Soha történelme folyamán Európában, Észak-Amerikában és Ausztráliában a lakosság ekkora jólétet nem ismert. A gyógyítás soha nem volt még ilyen magasrendű és általános, sem az emberi életkor ilyen hosszú. De ugyanekkor oly társadalomban élünk, melynek nincs szellemi rendje, se stabilitása, nincsen általánosan elfogadott kozmológiája, ahol az orvostudomány és a higiénia fejlődése leküzdhetetlen túlszaporodáshoz vezet és ahol a technológia minden előnye egyúttal megmérgezi a levegőt, a vizeket, a földet, és néhány évtizeden belül lakhatatlan sivataggá változtatja a világot. Ebben az atmoszférában úgy élünk, mint Kafka Kastélyának lakói, kik nem tudják, hol vannak és mit tesznek.

A modern festő dekonstruálja a világot, és egyéni víziója szerint bútorozza be; a modern komponista eltekint a harmóniától, mert világi látomásaiban nincs összhang; a modern festő búcsút mond értelemnek és formának, mert számára a világból hiányzik mind a kettő – csupán az emóciók (rendszerint kellemetlenek) áradatát közli dadogás formájában. Sass professzornak igaza van: ezek mind a skizofrénia sajátosságai. Nézetem szerint ott nincs igaza, hogy mindezeket új jelenségeknek mondja. Új csupán az e jelenségeknek szóló gátlástalan megadás. Mozart, Rembrandt vagy Voltaire – e háromról biztosan tudjuk – váltakozva szenvedett az őket körülvevő világ esztelenségétől és butaságától, de egyikük sem adta meg magát. Mindhárman tudták, hogy a művész kötelessége nem a valóság reprodukciója, sem a menekülés tőle, hanem az, hogy minden borzalmával együtt gyönyörré változtassa. Számos ma élő művészünk elfelejtette ezt, vagy sohasem érzékelte, vagy talán, még gyakrabban, híjával van a bátorságnak és képességnek, hogy megkíséreljen ellenállni. Ha manapság az átlagos művésznek az öröm forrásáról, a szépségről beszélsz, úgy néz rád, mintha – mi más is történhetett veled? – megbolondultál volna.