Lorsy Ernő

1934 vagy ’35 egyik csütörtökén, mint minden csütörtökön, felmentem a Magyar Hírlap szerkesztőségébe. A szerkesztőt, Feleky Gézát szobájában találtam, íróasztala mellett. Vele ferdén szemközt magas, nagy, borús arcú, hatalmas mellkasú, mintegy 45 éves férfi ült. Nem ismertem; később megtudtam, hogy Lorsy Ernőnek hívják. Supka Géza, kezében a Britannica egyik kötetével, a díványon foglalt helyet. Intett, hogy üljek melléje, de ne beszéljek.

Legnagyobb csodálkozásomra Feleky a XII. század végén élt VI. Henrik német-római császárról tartott előadást: olaszországi hadjáratairól, majd kora haláláról 32 éves korában. Mikor befejezte, Supka felszólította Lorsyt: beszéljen VII. Henrik német császárról. Lorsy elkezdte: luxemburgi herceg volt, majd cseh király; így szerezte meg a császári rangot 1308-ban. És így tovább. Aztán rátértek, váltakozva, a nyolc angol és a négy francia Henrikre, Tengerész Henrik portugál királyra és Lajos Fülöp fiára, aki V. Henriknek nevezte magát, de jogtalanul.

Feleky Géza történelmi ismereteit mindig nagyra becsültem, de az ismeretlen Lorsy még jobb volt; az adatokhoz egy-egy, a korra jellemző képet adott – mondást, szokást, öltözetet, bútort –, és ha módja volt, az illető leírásával szolgált. IV. Henrik francia királynál például elmondta, milyennek ábrázolta őt Rubens a Louvre-ban látható festményeken, majd hozzátette: ő milyennek látja. Emlékszem még szavaira az öreg VIII. Henrikről. „Olyan volt, mint a jóltáplált, kövér, nehéz mozgású nyárspolgár, aki zárás előtt öt perccel tökrészegen bejön a kocsmába és a pultot veri, mert a kocsmáros nem akar néki már dupla whiskyt adni.”

Tudom, Lorsy nem tartozott országunk nagyjai közé, mint József Attila vagy Jászi Oszkár, de lénye és alakja jellemzi az előző félszázad tehetséges és kiábrándult vándor-magyarját; talán ezért érdemes róla néhány sort szólnom. Lorsy Ernő 1889-ben született Szilasbalháson; a falut ma Mezőszilasnak hívják. Filozófiai doktorátusát 1911-ben sub auspiciis regis szerezte meg. Kijelölt vizsgafeladatát, Juvenalis egyik szatírájának nehéz passzusát kapásból az eredeti versmértékben fordította magyarra.

A század egyik legműveltebb újságírója, polihisztora és esszéistája volt. Angolul, franciául és németül olyan tökéletesen beszélt, hogy New Yorkban angolnak, Párizsban franciának tartották – ezt láttam – és Berlinben németnek. Memóriája sértetlenül őrzött mindent, amit olvasott vagy hallott. 1939-ben, Párizsban, mikor egy reggel a Bibliotheque Nationale-ba mentem, megkért: írjak ki egy mondatot Alphonse de Lamartine 1848-as beszédéből a véderővitában. A Parlamenti Napló ezer és ennyiedik oldalán találom, fent. Visszajöttem a mondattal és megkérdeztem: mikor volt a múltkor a könyvtárban, hogy megjegyezte az oldalszámot? „1913-ban”, felelte.

Eleinte újságíróként működött, aztán a külügyben szolgált Kun Béláig, majd utána. A kommunistákat nem bírta. Ennek ellenére Újvári Sándort, valamelyik vidéki direktórium tagját, akit halálra kerestek, elrejtett pesti lakásában és kisegítette külföldre. Később a United Press hírügynökség munkatársa lett Berlinben. Barátnője, Dorothy Tompsom a híres amerikai újságíró volt, Sinclair Lewis későbbi felesége. A harmincas években visszatért Magyarországra; ekkor ismertem meg.

Lorsy jó barátja lett Kosztolányinak, Karinthynak, irodalmunk és képzőművészetünk számos kiválóságának. Ötletei és elképzelései nyomán a kiadók több könyvre kötöttek vele szerződést, de ezek egyikét sem írta meg. Ha ezután a kiadók felhívták és a kifizetett előlegre hivatkoztak, mikor Lorsy megtagadta közreműködését, azt válaszolta: „Vesszen az előleg!”, és letette a kagylót. Nem tudtam soha megfejteni, mi volt ennek igazi oka. Ő maga azt mondta: kocsmában, kávéházban, társaságban egyszer előadta a dolgot, amiért továbbra nem érdekli.

Elbűvölő társalgó, hajnalig tartó beszélgetések kapitánya, jeles borkóstoló, nagy tréfacsináló, szellemi tornák mestere, a szakácsművészet ismerője és élvezője volt. Hatalmas és lomha testében nyájas és friss szellem lakott. Az élet nehéz perceiben, bombatámadáskor vagy menekülés közben farzsebéből félliteres konyakosüveget húzott elő és sorra kínálta a mellette ülőknek, miközben remek történeteket adott elő. Lelki egyensúlyát soha nem vesztette el és svádájával Franco legbrutálisabb őrmesterét vagy az amerikai bevándorlási hivatal legbornírtabb tisztviselőjét is azonnal átverte a palánkon.

Amikor 1939 legelején Párizsba érkezett, a magyarok kedvenc szállodájában, a Hotel de France-ban vett ki szobát a rue Jussieu-n. Pénze nem volt, de a szállodásnő nem dobta ki, csupán fűtését zárta le. Éjszakára Lorsy, aki fázós volt, csak cúgos cipőjét vetette le és nagykabátban aludt, karimás, fekete kalappal fején. Így is borotválkozott reggel: a kalapot kissé feljebb tolta homlokán. Havas Bandi, a kommunista költő, bár ugyanolyan szegény volt, kedvességből és irgalomból ingyen titkárnak szegődött melléje.

Nem sokat ért el, mert Lorsy ugyan remek dolgokat mondott el, de nem mutatkozott hajlandónak azokat megírni. Végül, amikor Freud meghalt, 1939 szeptemberében, Lorsy elmondta interjúját a professzorral Bécsben. Minden jól ment, míg megkérdezte: „Mondja, tanár úr, ön azért jött rá az emberiség gátlásaira, mert nincsenek gátlásai, vagy mert több gátlása van, mint szúnyog a mocsárban?” – Freud nem felelt és azonnal kidobta. Havas azonban leírta, amit Lorsy mondott, eladta egy hetilapnak és jelentős összeget hozott. A pénzből Lorsy meghívott bennünket egy elsőrangú vendéglőbe és egyetlen fillér nélkül tért haza a fizetetlen szobába.

Casablancába néhány nappal előttünk érkezett meg 1940 nyarán, Franciaország bukása után. Ingét, miközben mosakodott, ellopták a teherhajón, úgyhogy ing nélkül, üres cipődobozzal hóna alatt szállt le a kikötőben. Taxin az Anfa hotelbe, Marokkó legelőkelőbb szállodájába vitette magát. A portás azt mondta: nincs szobája. „Hívja a tulajdonost. Lorsy államtanácsos vagyok.” Rögtön lett szoba. A portástól kért pénzt kölcsön, hogy a taxist kifizesse és két selyeminget hozasson.

Ezután borús kedvvel sétálgatott a városban. Senkit nem ismert egész Afrikában. Honnan szerez pénzt, hogy a portást és a szállodát kifizesse? Zavarában az útkeresztezésnél belebotlott egy közeledő Alfa Rómeóba, mely kis híján elgázolta. Nagyot káromkodott magyarul, amit ritkán tett. Mire az autó vezetője kiszállt, megölelte, majdnem térdre esett eléje. Újvári Sándor volt, a kommunista, kit 21 évvel korábban megmentett. Ekkor már Marokkó egyik legvagyonosabb gyárosa.

Lorsy ezután Újváriék villájában lakott. A házaspár, régi kommunisták módján, száműzte az alkoholt meg a dohányt. Újvári de Gaulle tábornok híveit segítette, pilótáknak adott pénzt, hogy Gibraltárba jussanak át és a szabad franciák brazzaville-i rádióját hallgatta. Lorsy Újváriék gyermekeit oktatta, és úgy érezte, hogy végre a földi paradicsomba került. Rendesen a kert végében ült, a lugasban; mögötte, a bokrok közé borosflaskáit rejtette el. Boldogságát az zavarta meg, hogy a brazzaville-i rádió hallgatása miatt a francia fasiszták Újvárival együtt a misszúri koncentrációs táborba zárták. Mikor Roosevelttől meghívást kapott az Államokba, kiengedték.

Vele egy hajón mentünk át Amerikába. A hathetes út alatt a fedélzeten táborozott és mert ennivalót nem lehetett kapni, konyakosflaskák tömegével vette körül magát. New Yorkban egy ideig Újvári pénzén élt. Néhány cikket írt az akkor még napilap Szabadságba. Az egyikre emlékszem. Azt taglalta, hogy a Szózat a katolikus válasz a 12 évvel korábban írt protestáns Hymnusra. Azt is hozzáfűzte, hogy a híres versszakot (Vagy jőni fog, mert jőni kell…) Vörösmarty Lamennais egyik prédikációjából vette át.

Később angol előadást tartott, melyen jelen volt Ohio kormányzója is. Szavai annyira tetszettek néki, hogy a clevelandi könyvtár vezetőjévé tette meg. Lorsy sohasem betegeskedett. Szokásos, az éjszakába nyúló beszélgetés után hajnalig olvasott, és délig tervezett álmából nem ébredt föl többé 1960. augusztus 13-ára.