Menekülések története

Most kerül kezembe Norman Stone és Michael Glenny „The Other Russia” (A másik Oroszország) című, a londoni Faber and Fabernél nemrég megjelent könyve. A szerzők, többnyire interjú formájában, mintegy ötven orosz és szovjet állampolgár menekülésének történetét ismertetik. A legváratlanabb Szava Kurilov, a moszkvai tudományos akadémia kutatómérnökének szökése, a „Menekülés az óceánba”. Újságokban, könyvekben, és magyarok közt személyesen is évtizedek óta követem a veszedelmes emigrációkat, de soha ilyen heroikusat, mint amilyen Kurilové volt.

Az emberi szabadságvágy fantasztikus ereje érdekelt és nemcsak az, hogy magam is menekültem, kétszer Magyarországról, egyszer Marokkóból, egyszer Franciaországból, bár csupán az 1940-es, franciaországi volt igazán veszélyes. Szökni a zsarnokság elől már 2500 évvel ezelőtt sem bizonyult könnyűnek, mint ahogy a perzsa hatalom elől emigráló Ánákreón történetéből ismerjük. 150 esztendővel ezelőtt Nagy Frigyes apja, Frigyes Vilmos porosz király zsoldosai az ország határáról hozták vissza a fiatalembereket, akik az örök katonáskodás elől akartak menekülni.

A XIX. század Európájában megjavult a helyzet. Byron, Keats, Shelley, Börne, Heine, Freiligrath nehézség nélkül hagyhatta el Angliát, illetve Németországot; útlevélre 1914-ig csak a szultán Törökországa és a cár Oroszországa tartott igényt. Mindig irigykedve gondoltam Victor Hugóra, az íróra és költőre, aki a köztársasági ellenállás egyik vezetője lett III. Napóleon császár ellen. Ő maga írta le, mint menekült az elfogatás elől Párizsból, 1851-ben. A Gare du Nordon felszállt a bruxelles-i gyorsvonat első osztályára. Felháborodására vele együtt szállt fel a civil ruhás rendőrtiszt, aki régóta követte. Vele szemközt telepedett le a fülkében, és kormánypárti újságja mögül arcátlan pillantásokkal méregette. A pimasz csak a belga határállomáson szállt le!

Öreg barátomat, Fényes László újságírót, volt nyíregyházi képviselőt a ’20-as évek közepén másodszor is le akarták tartóztatni jogtalanul, mert a fehérterror gyilkosságait dolgozta fel. Szociáldemokrata tisztelői a Brennberg-bánya magyar bejáratán vezették be, és az osztrák oldalon engedték ki. Csomagjait csille szállította mellette, hatszáznál több gyilkosság tanúvallomásával. Húsz évvel később Rákosi Mátyás parancsára az osztrák kijáratot betemették. Ideje lenne újra kinyitni, hátha megint szükség lesz rá.

A menekülés idővel megnehezült. 1950-ben Recsken nyolc horvát vagy szerb anyanyelvű, de magyar állampolgár rabtársammal találkoztam. Tito hívei voltak, és a szovjet jugoszláv szakítás után az üldözés elől még 1948-ban Dél-Baranyában átmenekültek Jugoszláviába. Tito titkosrendőrei a határon elfogták és összeverték mind a nyolcat, mint Rákosi diverzánsait, majd rájuk szegezett géppuskával kényszerítették nyolcukat, hogy visszatérjenek Magyarországra. (A kilencediket, aki nem ment, agyonlőtték.) Ott az ávósok elfogták, megkínozták és mint Tito ügynökeit bebörtönözték a nyolcat.

Egyik ismerősöm később szerencsésebben járt. Nevére, sajnos, nem emlékszem, de tudom, hogy szokványosan Szabó Lászlónak, Kovács Imrének vagy Nagy Sándornak hívták. Kőszegen lakott, mintegy 50-55 éves lehetett, és a forradalom után hónapokig sárgaságban szenvedett, úgyhogy nem menekülhetett, amíg szabad volt az út. Később egy délután útnak indult, bottal egyik, lámpással másik kezében. Mint kőszegi, nagyszerűen ismerte a járást. Mikor bealkonyodott, meggyújtotta lámpáját, és az írottkői erdőben már vagy száz méterre volt a határtól, mikor egy hang jó messziről rákiáltott: – Állj, vagy lövök! – A határőr nem tudta, nincsen-e puskája, amiért kúszva, óvatosan megközelítette. Sokáig tartott. Mire odaért, a világító lámpás ott lógott egy faágon, Kovács István pedig már átsétált Ausztriába.

Matolay Etele húszesztendős fiatalember nem járt ekkora sikerrel. Szobrász volt és költő, onnét ismertem. Közvetlenül a forradalom után többször próbált menekülni, de mindig visszahozták. Sok hónappal ezután megtudta, hogy Kisfaludy Strobl elkészítette Szukarno indonéz diktátor nagyméretű szobrát. A szobrot lapos teherkocsin készültek Hamburgba szállítani, onnét hajón Dzsakartába. Matolay tanoncnak állt be Stroblhoz. Az megbízta az ügyes fiatalembert Szukarno becsomagolásával. Etele biztonságos, nagy dobozt készített, és helyet hagyott önmagának Szukarno lábai alatt. Miután a szobornak levegőznie kellett a tokban, a levegőből néki is jutott.

Az ávósok a szobrász iránti tiszteletből felületesen megvizsgálták a roppant csomagolást, felületesen, mint illett, mire Etele zseblámpával, regénnyel, itallal és óriási köteg cserkészkolbásszal beszállt a csomagolásba. Arra számított, hogy egy-két napon belül Ausztriába ér. A teherkocsi aznap éjjel Rákos rendezőn vesztegelt. Az egyik vasutas nagy kutyája megszagolta a kolbászt, és szörnyű ugatásba kezdett. Mire az ávó kihúzta Etelét Szukarno alól, és több évre lezárta. Csak jóval később, 1965 táján került ki Bécsbe egy mínusz 25 fokra hűtött hússzállító kocsiban, amelyikbe előtte oly sokan megfagytak.

Hadd térek Kurilovra, kinek kedvéért e sorokat elkezdtem. Szava Kurilov 1936-ban született Szemipalatyinszkben, és ma az Egyesült Államokban él. Kora fiatalságától tűrhetetlennek érezte a szovjetrendszert, és már 12 éves korától előkészítette magát a menekülésre. A csillagok állásából igazodni tanult az északi és déli földrészen. A lehető legpontosabban tudta a világ térképét, szigeteit és áramlatait. Kamaszkorától úszott: először a féktelen árú Irtisen, majd, mint a moszkvai tudományos akadémia oceanográfusa, az Azovi-tengeren, az Aralon, szibériai tavakon. Úszott egy napot, két napot, öt napot. Hozzá éhezett egy hétig, két hétig, három hétig, a szabadságán. Gyakorolt amíg víz nélkül is bírta napokig.

Többször jelentkezett társas hajóutazásokra Alexandriába, Londonba, New Yorkba. Jelentkezéseire csak egyszer kapott választ: „Kurilov elvtársat nem tartjuk alkalmasnak kapitalista városok látogatására.” Végül 1975-ben elfogadták jelentkezését egy nagy hajóra, a Szovjetunióra. Az uralkodó réteg több mint ezer tagját vitte Vlagyivosztokból az Egyenlítőig, Borneó tájára és vissza. A hajó nem kötött ki sehol, és mintegy 15 kilométer látótávolságban haladt el Tajvan, Mindanao meg Sziargao, egy Fülöp-sziget mellett. Alighanem ez volt oka, hogy Kurilovnak is helyet adtak rajta.

A németek által épített hajót Kurilov roppant börtönhöz hasonlította. A komisszárok unalmas előadásokra és „idiotikus játékokra” akarták kényszeríteni az utasokat, de a fiatalok ellenálltak, ittak, táncoltak és szeretkeztek. Ugrásra alkalmas helyet Kurilov csak a hajó tatjánál talált, a nagy szemétláda mögött. Tajvan előtt nappal haladtak el, több mint ezer utassal a fedélzeten, kik a kék hegyeket bámulták a messzeségben. Ugyanez történt Mindanaónál. Sziargao mellé alkony táján értek, de a borús időben Kurilov csak távcsővel látta a fekete, bizonytalan hegyek keskeny csíkját.

Amikor besötétedett és a hajó tatjára ment, ott három matróz beszélgetett a telefon mellett. Még fél órája volt, amíg elhaladnak a sziget mellett. Amikor húsz perccel később odament, a matrózok eltűntek. Fürdőruhára vetkőzött és 14 méter magasból leugrott a viharos tengerbe. Ügyességének köszönhette, hogy a csavar nem kapta el. Riadtan nézett körül, mert attól félt: észrevették menekülését, és fényszórók közt mentőcsónakot küldenek érte, de a hajó továbbment. Hol jobbról, hol balról, hol maga előtt látta a holdtalan és csillagtalan éjszakában, mert nyugatra, a sziget felé úszott ugyan, de a hullámverés folyton más irányba térítette.

Egész éjjel úszott, és a következő nap is; a felhős égen csak néhány pillanatra látta a Jupiter bolygót, mely helyes irányba vezette. A következő nap is felhős és viharos volt. – De legalább kint vagyok a Szovjetunióból – biztatta önmagát. Szomjúságot, éhséget nem érzett. Ugyanekkor azt érezte: már legalább ötven kilométert úszott, és eltévesztette a szigetet. A második éjszakán rémképek tűntek eléje: óriási cápák, kígyók, őskori vízi szörnyetegek közeledtek feléje, hogy elnyeljék. Ez nem igaz – gondolta. A következő pillanatban azt képzelte, hogy delfinek úsznak a hasa alatt, hogy kivigyék, és najádok simogatják arcát.

A második napra lecsendesült a tenger, kisütött a nap, leégette bőrét, de azt alig érezte. Biztonságosan úszott nyugat felé, és időnként – ezt már megtanulta odahaza – aludni is tudott a vízen. Amikor a harmadik éjszaka leszállt, időnként elájult, lábai megmerevedtek, és a vég közeledtét érezte. Azt kérdezte magától, mit tegyen: igyon-e tengervizet, vagy süllyessze magát a víz alá és fulladjon meg? Az utóbbit ítélte jobbnak és gyorsabbnak. Óriási hullámtörés ekkor sziklák közé vitte, helyenként feltörte testét, majd végre mozdulatlan lagúnába dobta. Ott úszott, míg földet érzett a lába alatt, és végül, vagy 48 óra után, kiért roppant pálmafák alá.

Azt hitte, lakatlan szigetre került. Lefeküdt aludni, de a moszkitók és hangyák szúrása felébresztette. A tengerparton járt, míg fatörzsből vájt csónakot talált, abba feküdt aludni. Hajnalban többgyermekes család talált reá; a kislány, aki először mert közeledni hozzá, azt mondta: „Americano.” Kunyhóba vitték, gyümölcslével itatták, és megmondták néki: Sziargao szigetére került, a Filipineken. Mikor másnap reggel felébredt, az egész falu ott állt a kunyhó előtt, míg a Fülöp-szigeti tengerészek az elsüllyedt hajó roncsát keresték, melyből megmenekült.