Remenyik Zsigmond Dél-Amerikában

Remenyik Zsigmondot, az írót, nézetem szerint kevesebb megbecsülés érte, mint amennyit érdemelt. Talán azért, mert élete változatosabb volt a szokványosnál. Fiatalon, még a húszas években elhatározta, hogy kivándorol Dél-Amerikába és ott próbál szerencsét. Néhány évvel később, a harmincas évek elején hazatért, megnősült, és aszfalt-tehenészetből tartotta fenn magát. Ebben az időben barátkoztunk össze.

Az asszony, Mária, gyönyörű volt. Ő intézte a tehenészetet, az anyagiakat, a háztartást, mindent, csak azért, hogy Laci – Zsiga helyett így hívtuk – háborítatlanul dolgozhasson regényein. Amikor először jártam náluk, kikísértem Máriát a konyhába, ahol teát főzött nékünk. Remenyik utánam jött és egy pillanatra visszahívott a szobába. „Semmi baj, Gyurkám”, mondta, „de ha valamit akarsz kezdeni a feleségemmel, úgy ezzel a pisztollyal lőlek agyon”. Kihúzta íróasztala fiókját, ahol tekintélyes nagyságú pisztoly feküdt.

Dél-amerikai élményeiről csak akkor beszélt, ha négyszemközt maradtunk. Dzsentri szülei csupán annyi pénzt tudtak adni néki, amennyi két hét dél-amerikai szállodára és étkezésre futotta, de ugyanakkor két pompás disznóbőr koffert adtak vele, és hitelre csináltatott ruhákkal töltötték meg. Remenyik Limába érkezett, kivett egy szobát valamelyik tisztes szállodában, és öt napon át, reggeltől estig foglalkozást keresett magának. Hiába tette, bár a végén már minden alkalmazást elfogadott volna.

Ötödnap este, amikor hazatért a szállodába, az ismerős portás végigmérte és megkérdezte, mit akar. „Szobám kulcsát”, mondta. „Miféle szobakulcsot? Magát most látom először életemben”, ordította a portás. Remenyik eleinte azt képzelte: tréfál. Amikor rájött, hogy nem tréfál, ő is ordítani kezdett, mire a hatalmas ajtónálló kidobta a szálloda ajtaján. A rendőrségre sietett, hogy vagyonát – két bőröndjét és tartalmukat – megmentse. Az őrmester figyelmeztette: ha még egyszer meglátja, lecsukja, vagy a bolondokházába viteti.

Remenyik később, sok nyomorúság után lekerült Chilébe, méghozzá Concepcion kikötőjébe, ahol tagja lett egy csempésztársaságnak. Azzal foglalkoztak, hogy az éjfél utáni órákban kis csónakokban vámmentesen hoztak be fegyvert, whiskyt, selymet. Munkájuk nehéz volt és veszedelmes, de megérte, mert a bandavezér jól fizette és úgy kezelte mindnyájukat, mintha apjuk lenne. Kár, hogy nevét elfelejtettem, de miután szerepe lesz a továbbiakban, nevezzük őt Juan Tabladának, bár nem így hívták.

Néhány évvel később Remenyik olvasni adta „Dögvész és kaland” című regény kéziratát. Ebben leírta a dél-amerikai útját, a fent említett két jelenetet is, bár változtatott rajtuk. Később, azt hiszem, 1938-ban könyv formájában is megjelent, úgy emlékszem, az Athenaeumnál. Címe „Vész és kaland” lett, mert a kiadó vezetői sokallták a dögvész kifejezést. Remenyik könyvéből egy példányt nekem ajándékozott. Hamarosan mindketten, a magyar fasiszták és a német nácik miatt, elhagytuk az országot. Remenyik az Egyesült Államokba ment, én Párizsba, és magammal vittem a „Vész és kaland” című könyvet.

Párizsban felkeresett egyik barátom, a fiatal, tehetséges, akkor még szélsőbaloldali Ádám György, akiből később egyetemi tanár és demokrata szabadsághős lett. Ő, bolíviai bevándorló vízummal a zsebében, La Pazba ment hajón, a Panama csatornán és Aricán keresztül. Oly sietve hagyta el Magyarországot, hogy nem maradt ideje a chilei konzulátuson átutazó vízumot szerezni, de – mondta – hajója két napig áll Panamában, ahol majd megszerzi a vízumot. Addig is arra kért, hogy a hosszú útra Le Havre-tól Arisáig adjak neki olvasnivalót, ha lehet, Dél-Amerikáról. Odaadtam Remenyik könyvét, a „Vész és kaland”-ot.

Három évvel később, New Yorkban, mint a Szabad Magyar Mozgalom titkára, levelezést folytattam a dél-amerikai helyi vezetőkkel, köztük Ádám Györggyel is. Ennek örültem. Jóval kevésbé örültem annak, amikor hallottam, hogy a bolíviai kommunisták közt is jelentős szerepet játszik. 1946-ban találkoztam vele újra, miután mind a ketten hazajöttünk Budapestre, ő La Pazból, én New Yorkból. „Remenyik könyve segített át Chilén Bolíviába”, kezdte, mikor összetalálkoztunk. Hirtelenében nem értettem, miről beszél.

Ádám elmagyarázta: Panamában két napig állt a hajójuk, de szombat és vasárnap volt, úgyhogy nem tudott chilei vízumot szerezni. Arisában a bevándorlási rendőrség feje, egy hatalmas férfi jött fel a fedélzetre, vizsgálta a passzusokat és bőröndöket. Egyedül neki hiányzott a vízuma. „Sebaj. Visszahajózik Le Havre-ba, és ott szerzi meg a vízumot”, mondta. „De hadd látom csomagját. Kíváncsi vagyok, miféle kommunista propagandát hozott Dél-Amerika megfertőzésére.”

Ádám bőröndje tetején Remenyik könyve feküdt. A főnök kezébe vette: „Mit ír ez a Sigismondo?” – „Nem Zsigmond, hanem Remenyik. Európai kalandozásairól ír.” A rendőrfőnök lapozgatni kezdte a könyvet. „Szóval Santiago de Chile is Európában fekszik?” – „Nem, itt az író átjött Dél-Amerikába.” – „Látom, Concepcionba is. És kicsoda ez a Juan Tablada?” – „Fényező üzeme volt Concepcionban. Remenyik nála dolgozott.” – „Itt mindenki tudja, hogy Tablada csempész volt fiatal korában. Engem maga ne bolondítson, mert nem lehet. Mit ír Remenyik Tabladáról?”

Ádám Gyurka ezen a ponton megijedt, hátha a rendőrség vezetője spanyolra fordíttatja valamelyik magyarral a könyv e passzusát és megvallotta, hogy Remenyik az egekig dícsérte Tabladát, a csempészek főnökét. „Ez a maga szerencséje, fiam”, jelentette ki a főnök. „Mert Tablada már fiatalon jó útra tért és csempész helyett rendőr lett. Én vagyok az. Most elintézem a dolgomat itt, aztán vízumot adok magának és villámban vendégül látom, amíg néhány szabad napom lesz, hogy átvigyem La Pazba. Addig beszámol nekem Remenyikről és sakkozunk.”

Így is lett. Ádám beszámolt róla, hogy Tablada házában minden jóval ellátták, csak az esti, végtelen sakkozásokat unta. A rendőrfőnök ugyanis alig tudott játszani, de dühöngött, ha megverték. Így hagyta nyerni két héten át, míg Tabladának módja volt, hogy kocsiján, gyönyörű erdőkön át, elvigye La Pazba, ahol lakást és állást szerzett neki.

A történetnek ezzel vége szakad, hacsak egy kései epizódot nem akarnék hozzátenni. 1957-ben, dél-amerikai előadó körútam alkalmával La Pazba kerültem. Limából, a tengerszintjéről jöttem közel 4000 méter magasra, amiért azt tanácsolták: maradjak az első 24 órára szállodámban. Érkezésemkor televíziós interjút adtam, úgyhogy mindenki ismert a városban. A szálló bárjában ültem, amikor két férfi lépett hozzám és udvariasan bemutatkoztak, mint a bolíviai kommunista párt vezetőségének tagjai. Kissé csodálkoztam, de azért hellyel kínáltam őket.

Elmondták: a háború alatt együtt dolgoztak és barátságot kötöttek Ádám Györggyel. Régóta nem hallottak róla, és aggódnak miatta. Nem sebesült-e meg a fasiszta ellenforradalom alatt múlt októberben? És mit csinál most? Minisztere, államtitkára a Kádár-kormánynak? Mit tudok róla? Elmondtam az igazat: hogy Ádám Györgyöt már Rákosi uralma alatt becsukták, és most, a forradalomban tanúsított bátor viselkedéséért ugyancsak börtönben ül. „Kegyed hazudik”, jelentette ki az egyik, mire mindketten felálltak, és mereven kisétáltak a bárból.