Szellemi bútorok

Jó tíz év előtt szónokdíszvendégnek hívtak Banffbe, az Észak-amerikai Pedagógiai Konferenciára. Azt hiszem, elébb Ivan Illichet, a volt jezsuitát akarták Cuernavacából, de nem tudott jönni. Vagy a konferencia rendezői határoztak úgy, hogy radikalizmusa miatt nem kívánják jelenlétét. A radikalizmus viszont kötelező volt Banffben. Ha konzervatív szónok beszél, húszan ülnek a konferencián, és száznyolcvanan síelnek, míg a radikálist száznyolcvanan hallgatják és húsz síel.

Ivan Illichet mindig nagyra tartottam, bár nem minden tanításával értek egyet. Azt hirdette, hogy a tömeg hosszadalmas nevelése felesleges idő- és pénzpazarlás. Kivált a harmadik világban, ahol semminemű oktatás nem biztosít tisztes életlehetőséget. Azt ajánlotta: tartson a kötelező tanítás két esztendeig, míg mindenki írni-olvasni tanul. Aztán tanoncoktatás következzék. Aki magasabbrendű, liberális oktatást kíván, nyerje el magánúton, mint a régi Athénben meg Rómában, állami beavatkozás nélkül.

Ennyire radikális nem voltam, de mégis eléggé vad, hogy Kalifornia és Oregon oktatási államtitkárai néhány perc múlva felálljanak és kivonuljanak. Egyebek közt arra hívtam fel hallgatóim figyelmét, hogy civilizációnk az ókor elejétől fogva kétféle oktatást ismer. Évszázadunkig erősen különböztek egymástól. Az egyik szakoktatásnak nevezhető. A mester vagy a mérnök tanoncokat vett maga mellé. Ez alól kivételt csak az ügyvédek és orvosok egy részének tanítása képezett a XII. századtól fogva, akik egyetemre jártak.

A másik fajta oktatásnak nem volt köze az illetők eljövendő foglalkozásához és elérendő keresetükhöz. A régi Görögországban a fiatalok nem mesterségesen gyártott szövegekből tanultak olvasni, melyeket hülyeségük miatt nemzedékről nemzedékre cserélnek, hanem Homérosz eposzaiból. A tanításnak ez a módja – irodalom, zene, logika, filozófia, retorika, ókori, majd világtörténelem – folytatódott aztán, a Karoling időktől máig. Ez az oktatás olyan örömöket tárt tanítványai elé, melyeket a bigottak és a tudatlanok nem ismernek.

Figyelmeztettem hallgatóimat, hogy a nevelés e két típusának kombinációja angolszász földön sokkal ritkábban sikeres, mint például Magyarországon. Itt, Kanadában vagy az Államokban igen kevés mérnökkel találkoztam, kit mestersége mellett az irodalom vagy a színház is érdekelt volna. Felróttam, hogy fiam, aki kitűnő angol és gyenge kanadai középiskolába járt, nem tudja, hol fekszik India vagy Madagaszkár, mert csak Anglia és Észak-Amerika földrajzát tanulta, és történelemből nagyszerűen ismerte I. Károly királyt és Cromwell generálisait, de Periklészről vagy Ciceróról nem hallott.

Ellenpéldának MÁV-főmérnök nagyapámat hoztam fel, aki a pesti piaristáknál megtanulta, hogy művelt ember este az ágyban legalább félóráig jó könyvet olvas: Arany Toldiját, Flaubert-t, Dosztojevszkijt. Meg molnár nagyapámét, aki Zsolnán a Páneurópa Mozgalmat vezette a húszas években. Arra akartam hallgatóimat rábírni, hogy ne engedjenek azoknak, akik több szakismeretet akarnak taníttatni a középiskolákban, hanem, éppen ellenkezőleg, álljanak ki a humanitások oktatása mellett, melyeket az egyetemeken a diákok, ha biológusnak, vegyésznek, mérnöknek stb. mennek, már úgysem sajátíthatnak el.

Előadásommal nem vártam és nem is értem el nagy sikert. Utána valamelyik egyetemi tanár hozzám lépett és azt mondta: mennyire meglepődött, hogy különbséget teszek humanitárius és szakoktatás közt. Időközben, tíz év alatt a szakoktatás Nyugaton tovább győzedelmeskedett. Egyes észak-amerikai egyetemeken kosárfonást és mélyvízi úszást tanítanak oxigénpalackkal; fiamhoz a főiskolára Angliában fodrásznőket telepítettek be, hogy egy hét alatt tanítsa meg őket irodalomra. Ennek ellenére csodálkoztam a kanadai kormány legújabb intézkedésén.

Az intézkedés egy tanulmány összeállítása volt, mely szerint az ország fő- és középiskolai oktatását át kell hangolni a piac követelményeinek megfelelően, és kizárólagosan szakoktatásra kell koncentrálni. Ezért érintkezésbe kell lépniük a főiskoláknak és az egyetemeknek a nagyobb cégekkel, hogy kívánalmaiknak megfeleljenek. Évente a tanintézetekben 30 százalékkal több kompútert kell felállítani és a kanadai tanítás fórumát megszervezni, mely a nevelést centralizálja és „középszerűséget ajánlunk az oktatásban, mivel ezzel specializálódást érünk el”. Az 1800 szavas tanulmány a kanadai államnak 19 millió dollárjába került; szavanként mintegy 65 ezer forintba.

Mindez természetesen korántsem szokatlan a szabad, gazdag és kellőképpen indusztrializált társadalmakban, ahol a számítógép adatait összetévesztik a gondolkodással, és ahol szinte mindenki többre tartja vagyonát és státusát, mint az egyén értékét és szabadságát. Kár, hogy Kanada ezen az úton jár, és egyedül anyagi jólétre törekszik, mikor ez a törekvés a krízisektől korántsem szabadítja meg. Ennél is nagyobb baj lenne, ha a magyarság is ilyen módon kezdene gondolkodni.

Egyelőre még mindig szerencsét kívánhatunk önmagunknak. 1928 és 1989 között, megszakításokkal, 45 év alatt mintegy 24-25 országban jártam, többnyire Nyugaton, és hosszú esztendőket töltöttem Ausztriában, Német- és Franciaországban, Máltán, Angliában, az USA-ban és Kanadában. 1950 óta, mikor a rothadás mindenüvé beütött, nem láttam országot, ahol a nevelés liberális szelleme – a kommunista uralom ellenére – ennyire életben maradt, mint minálunk. Ezen még a szemét tankönyvek sem tudtak változtatni, sem azok a tanárok és akadémikusok, akik eladták magukat.

Sok orvos-, tanár-, mérnök- és biológusnövendéket ismerek. Azt hiszem, egyetlen sincs közöttük, aki a telefonkönyv mellett legfeljebb az Everyman’s Library féltucat, soha ki nem nyitott díszpéldányát tartaná könyvtárában, mint az angliai vagy amerikai orvosok. A kiváló orosz-angol színdarabíró, színész, humanitárius és tréfamester Peter Ustinov írta: „Arra vagyunk ítélve, hogy szellemünk börtönében töltsük el életünket. Bútorozzuk be tehát, tegyük lakályossá szellemünket, amennyire csak lehet.” Örülök, hogy még a közepes nevelésű magyar is pontosan tudja, hogy e szavak mit jelentenek, és örüljünk, hogy – talán a csehekkel és lengyelekkel együtt – még itt tartunk.

A jövendőtől én is nagyon félek, ha már nem is látom meg. A bunkófejű nacionalizmus uszítani tud, verekedni, esetleg gyilkolni is, de a magyarság nevelésügyi gyarapodásához még semmiben sem járult hozzá. A másik oldalon viszont a nyugati pedagógia közeleg és ez a XX. század végén azt jelenti, hogy egy jól bebútorozott villa sokkal többet ér, mint egy jól bebútorozott emberi szellem.