Lorenzo de’ Medici

Lorenzo de’ Medici ötszáz év előtt halt meg Firenze melletti villájában. Háziorvosa, Piero Leoni, aki 43 éves betege gyors felgyógyulását ígérte, azonnal öngyilkos lett kertje kútjában, és az emberek Itália békéjét siratták, mely Lorenzóval együtt veszett el. Marcus Aurelius császár halála óta uralkodó nem hagyott olyan jó hírt maga után, mint ez a kettő: Cosimo Medici és unokája, Lorenzo. Pedig uralkodók sem voltak, csak cím és rang nélküli polgárok, kik eszük, tekintélyük és vagyonuk révén rendelkeztek diszkréten a Firenzei Köztársaság minden ügyével.

Bozontos, aszimmetrikus szemöldökével, éles szemével, elfordított, ferde orral és nagy alsóajkával, mely majdnem elfedte a felsőt, Lorenzo igazán nem volt szép. Mégsem mondta senki csúnyának, mert előzékenység, vidámság, báj, életszeretet és végtelen energia sugárzott belőle. Mugello nevű lova nem abrakolt, ha nem ő etette. Careggiben lévő birtokán kertészkedett, liliomokat termelt, Poggióban calabriai sertéseket, szicíliai fácánokat tenyésztett, új sajtféléket állított elő, lovagolt és vadászott. Büszke volt rá és szerette, ha tudják róla, hogy sok mindenhez ért.

Firenzében az államügyeket vezette, vallásos és vadul erotikus költeményeket írt, latin és olasz szerzőket olvasott, történetírókat és Marsilio Ficino remek Plátó fordítását. Barátaival hosszú beszélgetéseket rendezett az éjszakában, nagyrészt filozófiai témákról. Építészeti rajzokat készített, festőkkel és szobrászokkal tárgyalt, a firenzei lovagi játékokra maszkokat és öltözeteket rajzolt, a Plátói Akadémia ülésein vett részt és boldogan játszott gyermekeivel. Elismerte, hogy roppant hiú, és kétségbeesett, ha valamelyik szellemi játékban második lett.

Esténként negyvenhegedűs zenekarával számos szeretője valamelyikének adott szerenádot. Felesége, Clarice d’ Orsini római arisztokrata családból származott, és ottani nevelésének megfelelően javíthatatlanul primitív és műveletlen volt, de szép. Bármennyire nem illettek össze, nagyon szerették egymást. Olykor rettenetesen veszekedtek. Nem Lorenzo hűtlensége miatt; a nőt Rómában megtanították, hogy ilyesmit az asszonynak némán kell tűrnie. Hanem például akkor, mikor Angelo Poliziano, a költő Lorenzo fiait – Pierót és Giovannit, a későbbi X. Leó pápát – Vergiliusból tanította olvasni, míg Clarice azt akarta, hogy az imakönyvből tanuljanak. Ezúttal is, mint mindig, Lorenzo győzött.

Lorenzo sok újat hozott a világba. Egyszerre volt mélységesen vallásos és tökéletesen felvilágosult. 1484-ben VIII. Ince pápa közreadta a boszorkányégetésre buzdító bulláját. Az Alpokban százával hurcolták máglyára az öregasszonyokat, amikor Firenze Gonfalonieréje (mintegy: főkapitány) megkérdezte Lorenzót: mit tegyen? „A boszorkányok jótanáccsal szolgálnak a szerelmespároknak”, felelte az, „és sok adót fizetnek. Hagyd őket békén!” Ugyanez a Gonfaloniere névtelen feljelentést mutatott Lorenzónak, mely szerint Leonardo da Vinci és Sandro Botticelli egy Jacopo Saltarelli nevű kéjfiút látogatnak esténként. „Igaz a feljelentés?” – „Igaz.” – „Akkor kutasd fel és büntesd meg a feljelentőt.”

Hasonló álláspontot vallott eretnekekkel. Ebben feltehetően szerepet játszottak tanítója és meghitt barátja, Marsilio Ficino filozófus fantasztikusan túlzott neoplátonista nézetei. Ficino azt tartotta, hogy minden nép tisztel valamilyen istenséget, amiért az Úr megbocsát nékik. Azoknak is, akik félreértik az evangéliumot. A gonoszakat haláluk után Isten még élni engedi, hogy jó útra térjenek. A világ folyton újjászületik. Fejünk felett a Tejút grandiózus spermatartály. Ha a Föld megvénül, a Mindenható reánk ereszti és a világ megfiatalodik. Hogy Lorenzo mennyit hitt ebből, nem ismeretes, de ha éjjel felnézett az égre – és mindig felnézett –, úgy valószínűleg arra gondolt: nem kell az emberiséget félteni.

A középkorban arisztokrata arisztokratával, főpap főpappal, pap pappal, polgár polgárral járt csak össze. Cosimo de’ Medici volt az első, aki ezen enyhített, mikor 1439-ben polgártársai és papjai mellett Páleologosz János kelet-római császárt és IV. Jenő pápát látta vendégül, de unokája nálánál is liberálisabb volt. Asztalánál a vendégek érkezési sorrendben foglaltak helyet. Tudjuk például, hogy egyszer, 1489-ben Lorenzo balján az ebédnél az urbinói herceg ült, jobbján egy 14 éves szobrásztanonc, Michelangelo, mellette a pápai legátus, majd a házitanító, Poliziano.

A kereszténység diadala után ezer évig, ahányszor csak valaki klasszikus szobrot, rendszerint mezítelen márványt talált, úgy szétverte baltával, nehogy a csábító démon bajt hozzon fejére. A szobrok pusztítása akkor szűnt meg hirtelen, amikor elterjedt, hogy Cosimo de’ Medici arannyal fizet értük. Cosimo antik szoborgyűjteményét Lorenzo rendkívüli módon gyarapította, és ahhoz, amit nagyapja reneszánsz festőktől rendelt és vásárolt, hozzáadta a magáét Fra Angelicótól, hogy a névsort kövessem, Verrocchióig. Ez lett az újkor első jelentős kép- és szoborgyűjteménye, melyet aztán mások követtek, elsőnek a pápa, majd a francia király.

Ugyanez történt a könyvtárral. Száz-kétszáz kötetes könyvgyűjteményekkel a középkorban csupán egyes kolostorok rendelkeztek. Könyveket a humanisták kezdtek gyűjteni. A legjelentősebb Niccolo Niccolié volt, aki könyvtárát Cosimo de’ Medicire hagyta, aki tovább gyűjtött, míg Lorenzo az örökséget több ezer kötetre gyarapította: nápolyi útjáról közel száz, addig ismeretlen görög kódexet hozott magával. Cosimo példájára, néhány évvel később, V. Miklós pápa megalapította a Vatikáni Könyvtárat, Mátyás a Corvinákat, I. Ferenc francia király a Bibliotheque Royale-t.

A magyar kivételével a könyvtárak idővel mind gyarapodtak, és egy ideig bizonyos mértékben, majd teljesen nyitva álltak látogatók számára, csakúgy, mint az Uffizi és a Pitti. A firenzei intézményeknek külön szerencséjük volt a sértetlenség, melyet sem a Vatikáni Könyvtár, sem a Bibliotheque Royale nem mondhatott el magáról. A ház 1743-ban elhunyt, utolsó tagja, Anna Maria de’ Medici végrendeletében azzal az egyetlen feltétellel hagyta családja minden könyvét, szobrát, festményét, ékszerét az ismeretlen örökösre, hogy soha egy darabot nem vitet el Firenzéből. A szerencse úgy akarta, hogy ezt a végrendeletet azóta is betartották.

A Medici Bankház Európa legnagyobb üzleti vállalataként működött. Fiókokat tartott minden nagyvárosban Anconától Londonig és Lübecktől Sevilláig. Nemcsak posztóval kereskedtek, hanem bundákkal, brokáttal, drágakövekkel, fűszerrel, déligyümölccsel és timsóval is. Bankárai voltak a milánói hercegeknek és számos pápának. Ügyfeleik rendelkezésére álltak bármivel: fiúénekesekkel a lateráni Szent János templom számára, rabszolgákkal, szentek relikviáival, festett díszletekkel az antwerpeni vásár kereskedőinek, lovakkal, szőnyegekkel és hintókkal. Egyszer még zsiráfokat is szállítottak egy királyi állatkertnek.

Cosimo nagyszerűen értett az üzlethez és Firenze pénzben hiányos költségvetését a magáéból pótolta. Ellenségei békítésére új módszert talált ki. Törékeny és hajlott alakja az utcán szólította meg az ellenfeleket, pénzkölcsönt ajánlott nekik, kamat nélkül, és nem kérte többé vissza. Lorenzót nem érdekelte az üzlet és nem is értett hozzá. Idejében több bankfiók tönkrement és be kellett zárni őket, mint a londonit; egyebek közt azért, mert az angolok azontúl nem exportáltak Firenzébe gyapjút, hanem maguk készítették a szövetet. Lorenzo, mint ahogy halála után kiderült, nagyatyjával ellentétben a firenzei kincstárból vett fel engedély nélkül pénzt, hogy ezt templomokra, festőkre, könyvekre, ünnepségre és az egyetemre költse, a magáé mellett. Az Arno-parti híres fogadóban A majomhoz, ahol az idegenek megszálltak, Lorenzo értelmes kémeket tartott. Ezek jelentették az okos beszélgetéseket. Lorenzo ilyenkor magához hívta az illetőket és állást kínált nékik.

Politikájában Lorenzo Firenze és egész Itália békéjét szolgálta sikerrel. Leghíresebb cselekedete a nápolyi háború elintézése volt. IV. Sixtus pápa személyes bosszúból csak Lorenzo öccsét, Giulianót tudta meggyilkoltatni; Lorenzót bérencei csupán nyakán sebesítették meg. Ezután a pápa átok alá vette Firenzét, és Nápollyal együtt hadat indított ellene. Seregét a kor egyik leghíresebb zsoldosvezére, Federigo da Montefeltro urbinói herceg vezette. A firenzei hadsereg mintegy harmadát tette ki az ellenségnek, úgyhogy mindenki a város pusztulására készült. Közben a nápolyi zsoldosok már mélyen Toszkánában jártak.

A Signoria ekkor levelet kapott a 29 éves Lorenzótól. Arra kérte a városi tanácsot: nevezze ki őt nápolyi követté. Le akar hajózni Ferrante királyhoz és a háború megszűntetésére próbálja rábírni. A levél olvastán a tanács tagjai, Filippo Valori krónikás szerint mind zokogni kezdtek, mert azt hitték: Lorenzo hiába áldozza fel magát. Ferrante okos, ravasz, kiismerhetetlen szadista volt. Palotája egyik termében kivégzett és bebalzsamozott ellenségei holttesteit tartotta. Éjszaka, fáklyafénynél, nézegette őket órákig.

A nápolyi mólón Lorenzót a király egyik fia, Federigo fogadta, meg a másik fiú felesége, Ippolita Sforza. Lorenzo mind a kettőt ismerte Firenzéből, és annak idején, meg most is, elbűvölte őket. Ferrantéval sokszor és hosszan tárgyalt, de sem az igent, sem a nemet nem tudta kihúzni belőle. Közben száz gályarabot kiváltott és remek öltözettel meg tíz florínnal (egyetemi tanár kéthónapos fizetése) ajándékozta meg őket, továbbá, mint Firenzében, „óriási összegeket” adott jótékonyságra. Miután két hónap alatt semmire sem ment a királlyal, egy reggel északi irányban kilovagolt Nápolyból, mire Ferrante király sietve utána küldte a békeszerződést.

Lorenzót már életében Il Magnificónak, a Nagyszerűnek nevezték, Firenze városát pedig földi paradicsomnak. Mindez csak élete utolsó három évében halványult el, mikor egészsége megfogyatkozott, és egy ékesszóló, fanatikus ferrarai szerzetes, Savonarola jelent meg a színen, aki bűnbánatot hirdetett, a boszorkányokat és eretnekeket a sakktáblákkal, fésűkkel, tükrökkel és meztelen szobrokkal és képekkel együtt meg akarta égetni, felháborodott, hogy Lorenzo udvaroncai illatszert használnak, ő pedig erotikus verseket ír és szeretkezik. Bármennyire másik városban leszúrták volna az utcán, de Lorenzo liberalizmusában nem engedte bántani. Aztán meghalt Lorenzo és minden összedőlt; de a könyvek, képek és szobrok megmaradtak.