Nagy Imre sétája

Nagy Imréről egyik vezető politikusunk nemrég erősen kritikus nyilatkozatot adott. Ebben nincs semmi elítélendő. Államférfiakról életükben és utána sok jót, sok rosszat írnak. Saint-Simon jól ismerte Rákóczi Ferencet, és azt állította róla, hogy „szerénység meg mérséklet” mellett „nagyon kevés szellemmel” rendelkezett (Mémoires, Ed. Ramsay, Paris, 1978. IX. kötet, 523. oldal). Széchenyi, aki a cselekvés és a szorongás kettős kényszerében töltötte életét, 1832. július 27-én bejegyezte naplójába, hogy nincs egyetlen híve, sem barátja és egy mágnás (Fáy István gróf) azt írja: „Minden jó volna Magyarországon, hacsak Széchenyi István pestise nem terjedne.” 1848 vészterhes nyarán ugyanez az érzékeny Széchenyi jegyzi meg a Naplóban: nem bánja, ha tetteiért az osztrákok majd felakasztják: amit szégyell, az lesz, hogy „Kossuth mellett kell függnöm”.

Meg kell vallanom: elfogult vagyok Nagy Imre javára, méghozzá személyes okból. 1953 nyarára a recski büntetőtáborban, sok társunk éhhalála után, annyira lerongyolódtunk, hogy azt hittük: nem élünk néhány hónapnál tovább. Ekkor, július 4-én történt, hogy az új miniszterelnök, Nagy Imre parlamenti bemutatkozó beszédében az ártatlanul bebörtönözöttek szabadon bocsátását ígérte. Újságírók előtt mindjárt ki is jelentette, hogy a recski táboron kell kezdeni. A következő hetek alatt a tábor 1200 lakójából több mint ezret szabadon engedtek. Ez az ezer ember, velem együtt, Nagy Imrének köszöni életét.

A Szovjetunióból hazatért moszkoviták ismeretlen emberfajt képviseltek. Az adott szó szentségét nem ismerték, ellentmondást nem tűrtek, joggal, törvénnyel, igazságossággal nem törődtek és ugyanekkor azt állították, hogy Sztálin módszereivel a kommunizmust valósítják meg az országban. A magyarországi kommunisták, akik különböztek tőlük, hamarost hozzájuk hasonultak. A moszkoviták együttesének Nagy Imre csak másodosztályú tagja volt. Eleinte mint irgalmatlan begyűjtési miniszter működött, majd nem túlságosan rokonszenves házelnök lett. Utána eltűnt a színről, mintha nem is élt volna.

Július 4-i beszédében Nagy Imre nemcsak az ártatlanul elítéltekért emelte fel szavát. Beszélt a túlméretezett nagyiparról, és a könnyűipar támogatását jelentette be. Megmondta, hogy a kommunista propaganda hazudott és hazudik: a magyarság életszínvonala nem emelkedett, hanem mélyre süllyedt. Kárhoztatta a kisipar és a kiskereskedelem megszüntetését. Elítélte a parasztpolitikát, mert tönkretette a mezőgazdaságot. Megbírálta az értelmiség elnyomását, a kitelepítést, a titkosrendőrséget. Jelentős változtatásokat ígért minden területen, több szabadságot és biztonságot mindenkinek.

Nagy Imre sokkal többet mondott, mint Hruscsov hasonló utasítására a kommunista országok többi vezetői. Demagógia nélkül, nyugodtan, bizalomkeltően, világosan és az igazság hangján beszélt. Hasonló beszédet Magyarországon hosszú évek óta nem hallottak, és kommunista vezértől nem is vártak. Nagy Imre szavait az ország rádión hallgatta. Utána sírtak és nevettek, összeölelkeztek az utcán, ittak és táncoltak. A téeszcsék istállóiból a parasztok hazavitték lovaikat és megverték a besúgókat. Az ablakokban a nők hajnalig lesték az utcát, mert azt képzelték, hogy elhurcolt férjeik még az éjjel hazatérnek,

Sok kérdés megválaszolatlanul maradt. Nagy Imre hosszan élt a Szovjetunióban, és még Magyarországénál is nagyobb borzalmakat látott; mitől ébredt idehaza a valóságra? Honnan tudta Hruscsov, vagy akár Rákosi központi bizottsága, hogy ő az egyetlen, aki a liberális nézetek elmondására alkalmas? És végül: hogyan képzelte Nagy Imre, aki számos hívével együtt mindvégig, vagy majdnem mindvégig kommunista maradt (mint Gorbacsov manapság), hogy a kommunizmuson és szétágazó struktúráján belül igazi demokráciát hozhat? És ha ilyen igazi demokráciát mégis sikerül meghoznia, mi marad kommunizmusából? Az eszme? És az ugyan micsoda? Mindezekre a kérdésekre hiába kerestem választ Nagy Imre írásaiban.

Mint ismeretes, Rákosi és társai, meg a titkosrendőrség az első héttől fogva próbálták útját állni annak, amit Nagy Imre megkísérelt. Nem voltak sikertelenek, és 1955 áprilisában, Moszkva támogatásával, elbocsátották a miniszterelnökségből. Az újságokban a párt és a nép ellenségének nevezték. Más kommunisták ilyen esetben szánva bánták bűneiket és önkritikát gyakoroltak. Nagy Imre semmit sem felelt. Ezután kizárták a pártból és egyetemi állásától is megfosztották.

Az állástalan, védtelen férfi nem maradt egyedül. Az írók többsége és a kommunista disszidensek régóta mellette álltak. A többinek, ha nem volt kommunista vezető, szólási joga sem támadhatott, de látszott, mit gondolnak. Sok ilyen jelenetet láttam, de hadd idézem itt azt az egyet, melyet Vizinczey István tapasztalt és írt le „Truth and Lies in Literature” című könyvében (Hamish Hamilton Ltd., London, 1986, 322-323. old.) 1956 tavaszán Vizinczey a Rákóczi úton járt, mikor megpillantotta a zömök, paraszt-bajszú, hatvanéves férfit, aki előtte sétált a járdán a napfényben.

„…Semmije sem volt, amiért bárki irigyelhette volna, de a Rákóczi úton valamennyiünket elfogott a tisztelet. Senki nem kiabált vagy lökdösődött, senki nem próbált közelebb kerülni hozzá, hogy megnézhesse. Mágikus kör képződött körülötte, melyen senki sem lépett át.

Az emberek meghatódása nagyobbnak bizonyult, mint kíváncsiságuk. Százan és százan jártak mellettem, mögöttem és előttem. Legtöbbje egyetlen pillantást sem vethetett reá, de ott jártak velem együtt és a tudat boldogította mindnyájunkat, hogy ott sétál valahol a tömeg szívében.”

Ezek voltak azok a pillanatok, mikor az ember először vette észre, hogy – minden kifogása ellenére – Nagy Imre az ország vezére. Nem úgy, mint Tisza István, Bethlen gróf vagy Gömbös Gyula. Hanem úgy, mint Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos. Alighanem ez volt oka, hogy amikor a forradalom legelején Nagy Imrét kívántuk miniszterelnöknek, kevesen tartották ezt méltánytalan követelésnek. Úgy tudom – ha jól emlékszem, Vas Zoltántól, de dokumentumot erről nem találtam –, hogy mikor már Romániában voltak rabságban, Kádár megkérte Nagy Imrét: csatlakozzon hozzá és miniszterséget ajánlott néki. Nagy visszautasította, noha tudnia kellett: halál lesz ezért a fizetség. Gondoljunk rá: milyen lenne 56-os forradalmunk emléke, ha annak vezére Kádár szolgálatába áll?

Hiba nélkül senki sem volt. Rákócziról elég Szekfű Gyula könyvét elolvasni, vagy arra gondolni, hogy Rodostóból meggondolatlanul ő szabadította a tatárokat Erdély felperzselésére. Vagy jussanak eszünkbe Kossuth nacionalista túlzásai, mellyel 1848-ban a horvátokat, a románokat és a szlovákokat lázította ellenünk. Mégis: Rákóczi nélkül nincs felkelés 1703-ban, és gróf Bercsényi Miklós egyedül bánkódik mindhalálig Lengyelországban. Kossuth nélkül nincs 1848–49-es szabadságharc és a nemzetgyűlés Lamberg érkezése után feloszlik. Nagy Imre, az egyetlen lehetséges és mártír vezér nélkül nincs 1956-os forradalom.

És mi lenne az utolsó háromszáz esztendő történelme Rákóczi-felkelés, szabadságharc és ’56 nélkül? És hol volnánk ma ’56 nélkül? Legjobb esetben, mint a románok Bukarestben.