Szilárd Leó

Szilárd Leót, az atombomba megalkotóját hatéves korom óta ismerem – ő akkor tizennyolc volt –, de néha még mindig új dolgokat hallok róla. A minap tudtam meg valami érdekeset William Lanouette könyvéből, A Biographie of Leo Szilard; The Man behind the Bomb-ból. S.V. Constant alezredes, az amerikai Military Intelligence – katonai titkosszolgálat – nevében kihallgatta Fermit és Szilárdot 1940 augusztusában. A kihallgatás célja: alkalmazható-e ez a kettő az együttesben, mely az atombombát készíti?

„ENRICO FERMI… Állítólag azért hagyta el Olaszországot, mert felesége zsidó… Semmi kétség, hogy fasiszta… E személy alkalmazása titkos munkára nem ajánlatos. MR SZELARD (így). Zsidó menekült Magyarországról. Közismert, hogy szülei gazdag kalmárok, kik minden pénzükkel együtt kijöttek az Államokba… Azt mondják: rendkívüli módon németbarát. Alkalmazása titkos munkára nem ajánlatos.” Fermi soha életében nem volt fasiszta. Szilárd apja kultúrmérnök volt, gazdagsággal nem dicsekedhetett és családjával együtt soha nem jött ki az Államokba, fia pedig gyűlölte a nácikat. Amerika semmiképpen nem készít atombombát a világháborúban, ha felettesei elfogadják az alezredes jelentését.

Szilárd élete gazdag volt váratlan fordulatokban, és ezekről, az atombombával együtt, Magyarországon igen keveset tudnak. 1946 elején, mikor hazajöttem New Yorkból és nálam jóval értelmesebb barátaimnak az atombombáról beszéltem, azok úgy reagáltak, mintha újabb szerkezetű géppuskáról tartanék tűrhetetlen unalmú előadást. Nem értették, hogy oly energiáról van szó, mely megváltoztatja – és veszélyezteti – a történelem menetét. Később, mikor az USA és a Szovjetunió versenyeztek egymással atombombák előállításában, a kérdést a magyar sajtó csak üres kommunista szólamokban tárgyalta és minderről a hazai közönség ma sem tud sokat. (Utoljára Teller könyve jelent meg Egri György fordításában.)

Szilárd Leó 1898-ban született Budapesten. Szüleivel és Béla testvérével együtt a Vilma királynő út (Városligeti fasor) 33-ban laktak, közvetlen közelünkben. Szüleim 1916-tól az ő kertjükbe küldtek játszani más gyerekekkel kora tavasztól késő őszig. Leóra aligha emlékeznék ebből az időből, ha olykor nem beszélgetett volna velem. Tizennyolc éves vagy idősebb fiúk sohasem álltak szóba hat-tíz évesekkel; ő kivétel volt. Vagy talán mégsem emlékeznék vissza, ha a következő alkalommal tudomást vett volna rólam; de úgy tett, mintha nem ismerne. Aztán megint elbeszélgetett velem.

A következő három évben, 1919-ig Szilárd mérnöknek készült, és a Műegyetemre járt. Az egyetemi antiszemita verekedések arra kényszerítették, hogy tanulmányait a berlini műegyetemen folytassa. A vonaton Kanadában élő, hazulról kivándorolt farmer ült mellette, aki harminc év után látogatni járt idehaza. Mikor a határnál látta, hogy szomszédja elszomorodik, megkérdezte: mi az oka? Szilárd azt mondta: mert alighanem örökre elhagyja Magyarországot. „Örüljön”, mondta a paraszt. „Ameddig él, ez lesz emlékezetében élete legboldogabb napja.”

A berlini műszaki egyetemen Szilárd megunta a mérnökséget és átment a Friedrich Wilhelm egyetemre Albert Einsteinhez. Filozófiai doktorátusához remek matematikai tanulmányt írt, majd Einsteinnel együtt szabadalmaztatta elgondolásukat egy, olvadt fémekkel működő elektromagnetikus szivattyúról, melyet később az atombomba készítésénél alkalmazott. Ezek után (1928-ban és 29-ben) két atomromboló szerkezetre kapott szabadalmat. A második cyclotron, mely remekül működik, bár Szilárd sohasem próbálta ki. Atomrombolásra ekkor még nem gondoltak, mert Szilárd rendszerint csak fejben szerkesztette meg elgondolásait, de praktikus kivitelükkel nem törődött.

Ekkoriban – az 1930/31. tanévben – a berlini egyetemre jártam. Einstein előadásait hallgattam egy ideig, mert nem egyeztem azokkal, akik bolondnak vagy szélhámosnak tartották. Előadásai viszont túlságosan nehezek voltak ahhoz, hogy megértsem őket. Inkább rokonomhoz, Leóhoz fordultam és megkértem: magyarázza el nékem a relativitás elméletét, melyet akkoriban a legtöbb rossz tréfának tekintett. Szilárd nagyszerűen adta elő a tárgyat, amit nem vártam tőle. Nem vártam, mert különleges lénynek ismertem: menekült minden rendszeres munkától, kutatástól, állástól, otthontól és rendszerezéstől. Vándor maradt egész életében, két becsomagolt bőröndjével mindig kéznél.

Néhány nappal Hitler uralomra jutása után értesítette barátait, ismerőseit: meneküljenek Európából, mert Hitler hamarosan birtokába veszi az egészet. Két hónappal rá, 1933 március legvégén elhagyta Berlint és Bécsbe, majd Oxfordba költözött. „Ahogy az utcasarkon álltam”, írja, „és a zöld forgalmi lámpát vártam… hirtelen eszembe jutott: ha olyan elemet találnánk, mely két neutront bocsát ki, miközben egy neutront vesz fel, úgy… nukleáris láncreakcióhoz jutnánk. Abban a pillanatban nem láttam, hogyan lehet ezt elérni, de a gondolat többé nem hagyott el.”

Akkoriban erre még csak mint békés, nukleáris erőforrásra gondolt. 1934 márciusában beadott angol szabadalma leírásában megjegyezte, hogy nukleáris energiaforrásra legalkalmasabb elem az uránium meg a tórium. Tulajdon megállapításával ellentétben azonban csak berilliummal meg indiummal próbálkozott egészen hiába. Végül már vissza is vonta szabadalmát, mint haszontalant, amikor értesült, hogy Hahn és Strassmann fizikusoknak sikerült urániumot hasítaniok. Szilárd ekkor már otthagyta Angliát és az Egyesült Államokban élt.

New Yorkban megismerkedett az akkoriban Nobel-díjjal kitüntetett Enrico Fermivel. Együttesen sikeres kísérleteket végeztek uránium hasítására. Rövidesen, 1939 nyarán Szilárd értesült, hogy a németek ugyancsak ezt teszik, és a nyert energiát katonai célra, bombákban kívánják alkalmazni. Ekkor műegyetemi magyar barátjával, Wigner Jenővel együtt rábeszélték Einsteint, hogy írjon levelet Rooseveltnek. A levélben Einstein figyelmeztette az elnököt, milyen veszedelmes, amire a nácik készülnek, és az amerikai hadsereg segítségét kérte.

Hasonló ügyekben Roosevelt ítélőképessége példátlan volt. A levelet október 11-én, hat héttel a második világháború kitörése után kapta kézhez és tíz nappal később Lyman J. Briggs vezetése alatt, Szilárddal, Wignerrel és Teller Edvárddal együtt első ülését tartotta a bizottság, amelynek határoznia kellett a dolgokról. A bizottság amerikai katonatiszt tagjai őrültségnek tekintették, hogy be nem bizonyosult tudományos elméletek alapján bombát gyártsanak. A magyarok győztek: Szilárd megbízást kapott, hogy nagy mennyiségű urániumot és grafitot szerezzen. Ugyanekkor a hadsereg csekély hatezer dollárt ígért a költségekre.

Az összeg csak hat hónap késéssel érkezett meg. Szilárd, kinek sem állása, sem pénze nem volt, egyik gazdag ismerőse kölcsönéből élt. A kísérletek viszont kitűnően sikerültek, bár folytonosan félt, hogy a korlátlan támogatást élvező nácik előbbre jutottak. A háború után tudta csak meg, hogy tévedett. A németek nem jöttek rá, hogy vegyileg tiszta grafitot kell használniok, mely nem nyeli el a felszabadult energiát. Piszkos grafitot alkalmaztak, majd áttértek nehéz vízre, de azzal sem mentek sokra.

Később Columbusban, majd Chicagóban az atombomba készítésére megalakították a Manhattan Projectet. Elméletről és anyagbeszerzésről Szilárd gondoskodott, a kísérleteket Fermi vezette, míg Pearl Harbor után a magyar matematikust, Neumann Jánost is alkalmazták. A nagyszabású kísérlet és a gyártás az Egyesült Államoknak óriási összegbe, akkori kétmilliárd dollárjába (mai háromezer milliárd forint) került. Ennek ellenére a Manhattan Project rendkívüli technikai sikernek mondható. 1945 elejére világos lett, hogy a bomba hamarosan elkészül, bár a német összeomlás várhatóan előbb következik be.

Szilárd ekkor úgy találta, hogy a bombát titokban kell tartani, nem szabad Japánra ledobni, és a tudósoknak, kik a bomba birtokosai, meg kell világszerte egyezniök, miként használják békés célra az atomerőt. A bomba és az atomerő titkát csak azután hozzák nyilvánosságra. Teller, kivel morális meggondolásait közölte, azt válaszolta: ha néki morális meggondolásai volnának, nem protestálna, hanem azonnal abbahagyná munkáját az atombombán. Különben is, ekkora találmányt nem lehet eltitkolni. Inkább nyilvánosságra kell hozni erejét, hogy az emberek belássák: a következő háború valamennyiünk végső katasztrófája lesz.

Szilárd, Einstein segítségével, ismét Roosevelthez fordult, de az elnök előbb halt meg, semhogy a levél elérte. Ekkor megkérdezte Henry Stimson hadügyminisztert, de nála sem volt sikere. Stimson nyilván tudta, amit mindannyian: hogy Honsu szigetét ötmillió japán katona védi, és a japánok mindeddig utolsó emberig harcoltak. Stimson ismerte a Manhattan Project katonai vezetője, Groves tábornok levelét Roosevelthez, mely szerint az atombomba ledobására Japán minden bizonnyal megadja magát.

Leóval egy hónappal Hirosima után találkoztam, Polányi Laura lakásán, New Yorkban. Több amerikai nevezetesség volt jelen, a magyarok közül pedig Jászi Oszkár és Vámbéry Rusztem. Szilárdot valamennyien a nap hősének tekintettük, aki az atombombával sokszázezer amerikai katona életét mentette meg, alighanem az enyémet is. De ugyanekkor kétségbeesetten néztünk reá, amiért az egész emberiség elpusztításának lehetőségét hozta. Amerikában, technikai ismeretek birtokában, többen és hamarább látták, miről van szó.

Vitatkozni vele akkoriban még nehéz volt. Azt állította ugyanis, hogy az atombomba birtokosai a tudósok, nem pedig az állam, és a tudósok rajta lesznek, hogy hadi célra ne használják, de energiával lássák el a világot. Ezen a ponton ellentmondást nem tűrt. Ugyanakkor ragyogó képet festett a jövőről, amikor „atom napokat” állítanak fel Kanadában, Grönlandon, Szibériában, és ott búza, pálmák és banán nő majd. Egyedül Jászi merészelt vitába szállni vele. Elmondta, hogy ez esetben trópikus vidékeken kibírhatatlan meleg lesz, és Grönland elolvadt jegétől a tenger annyira megdagad, hogy elönti Velencét, New Yorkot, Riót. Szilárd nem válaszolt. Késő éjszaka gondterhelten oszoltunk szét.

A következőkben Szilárd fizikáról áttért élettanra és egyik neves kutatója lett a molekuláris biológiának. Ugyanekkor tovább harcolt a bomba ellen, melyet ő talált ki, illetve a terror ellen, melyet készítménye szerzett a világnak. Einstein részvételével létrehozta az Emergency Committee of Atomic Scientists-et, mely ingyenes közoktatást szervezett az atomenergiáról. Bátran kiállt Oppenheimer mellett és a kongresszus Amerikaellenes Bizottságát támadta hasonló energiával. Mindhalálig hitte, hogy a tudósok okosabbak és ésszerűbben viselkednek, mint a politikusok. Alighanem ez volt élete legnagyobb tévedése.

Ötvenhárom éves korában feleségül vette Trude Weiss orvosnőt, régi bécsi ismerősét. Házasságuk másnapján elmenekült az asszonytól és ezt írta neki: „A szabadság minden reményét elvesztettem. Rémesen érzem magam, kusza a fejem, izzadok, magas az érverésem, szinte képtelen vagyok dolgozni a laboratóriumban.” Válásra gondolt, miközben pszichoanalízist, pszichiátert ajánlottak néki. Egyiket se fogadta el és végül, nagy keservesen, megszokta a házasságot.

Betegségéről a stockholmi Rákkutató Intézet neves igazgatójától, közös barátunktól, George Klein professzortól tudok részletesen, valamint könyvéből (George Klein: The Atheist and the Holy City, Cambridge, Mass., 1990). Moszkvából jövet 1959-ben Szilárd beállított intézetébe, bejelentés nélkül, mint mindig. Elővette noteszét és új adatokat kért a tumorbiológiáról. Mikor utána kiment a fürdőszobába, vérnyomokat vett észre. Kérdésére Szilárd megmondta, hogy hólyagja vérzik. Mióta? Hat hónapja. Volt-e orvosnál? Nem, semmi bizalma az amerikai orvosok iránt.

Svéd orvoshoz mentek, aki megállapította, hogy Szilárd hólyagrákban szenved. Az orvos azonnali operációt ajánlott. Hosszú hetek múltán Szilárd Amerikából megállapodott az operációban. Az utolsó pillanatban nemet mondott, és feleségével könyvtárakban kutatta a rák kezelését. Úgy látta, hogy a húgyhólyag-operáció nemcsak veszedelmes, de siker esetén is károsan hat az illető szellemi képességeire. Bevonult tehát a New York-i Memorial Hospitalba és maga irányította a műtétet. Kétezer rad maximális besugárzás helyett hatezret adatott magának, ami ellen az orvosok tiltakoztak. Teljesen kigyógyult a rákból.

Utolsó éveit váratlan, sohasem látott boldogságban töltötte. Mikor Salk a gyermekparalízis gyógyításáért roppant összeget kapott, ebből alapította a Salk Intézetet La Jolla, Kaliforniában. Az intézet vezetője Szilárd Leó lett, ki onnét irányította Az Élhető Világért Szövetség munkáját. Feleségével együtt ott volt először nem-szállodai lakása. 1964-ben, éjszakai álmában hunyt el. Gyászolói „elmondhatatlanul édes és némiképpen kétségbeesett lángésznek” nevezték.