Legszépebb bolgár versek

A történet régi, de nem minden tanulság nélkül való. 1937 nyarán íróasztalomnál ültem és dolgoztam. Iszonyatosan meleg volt. Még szerencse, hogy egyik ismerősöm előző télen Hawaiból fürdőnadrágot hozott ajándékba. Az ilyet manapság bikininek hívják. Akkoriban az ember nem vehette fel az uszodában, mert közbotrányt okozott volna. Itthonra jó lesz, gondoltam, úgysem jön senki. Mire felhúztam, csengettek. Alighanem a délutáni postás! Az ajtó előtt két apáca állt, egy szép öreg és egy nagyon csúnya fiatal. Amikor megpillantottak, szégyenkezésükben eltakarták arcukat. Két pengő volt minden vagyonom; az egyiket odaadtam.

Rövidesen újra csengettek. Kilestem az ajtórésen. Nálam vagy 10-12 évvel idősebb, mintegy 36 éves, barna képű, „zömök” férfi vagy inkább vadember állt odakint. Némi habozás után kinyitottam az ajtót. „Szerbuc, Gyuri”, mondta és levelet nyújtott át. Illyés Gyula írta. „Nem tudok mit kezdeni ezzel a bolgárral. Te talán tudsz. Ha nem, úgy meneszd.” Erre beengedtem. Hatalmas kéziratköteget tartott hóna alatt, íróasztalomra tette és bemutatkozott. Boikliev Dimónak hívták. Mintegy 300 bolgár verset fordított magyarra, de a szöveg javításra szorul. Ezt reméli tőlem, mert élete is ettől függ. Szörnyű magyarsággal beszélt, de tökéletesen érthetően.

Kinyitottam a becsomagolt kéziratot. Legszépebb bulgár versköltemények – hangzott a nem túlságosan vonzó cím. A gyűjtemény vagy ötven népdallal kezdődött. Beleolvastam az egyikbe. Az első négy sor szövegét soha többé nem felejtettem el:

 

Megtudtam hogy úgy van, csudajó a csók, lányok a bokúrban szerelem szép csábjelét adjók.

 

Ezután a bolgár költészet jelesei következtek időrendben. Hriszto Botev egyik versének kezdete is örökre emlékemben maradt:

 

Le veletek, ti papokok, ti görögkeleti állatokok, miattatok van minálunk rettenetes állapotok.

 

Bár vigyáztam arcidegeimre, Boikliev észrevette, hogy nincs szándékomban a javításokat elvállalni. Közben levetette kabátját, nyakkendőjét és ingét is, anélkül, hogy engedélyt kért volna, de hát – én is meztelen voltam. Mikor befejeztem a kézirat átlapozását és vissza akartam adni az egészet, szót kért. Elmondta, hogy Várnában született és – más néven – a bolgár anarchisták tagja volt. Több merényletet hajtottak végre. A katonaság hat társával együtt elfogta és mindnyájukat agyonlőtte Plovdiv mellett egy réten. Ahogy ezt mondta, felállt, és megmutatta mellét, három, szorosan egymás melletti gépfegyverbelövéssel szíve fölött, meg hátát lapockája alatt, ahol a golyók kijöttek.

Ő élte egyedül túl: jólelkű paraszt talált rá, vitte fel háza padlására és hozta rendbe hosszú hónapok alatt, a helyi orvos segítségével. Ezután – más néven – egy ideig a bolgár hadügyminisztériumban teljesített szolgálatot, mint hivatalnok, de félt, hogy felfedezik, és átjött Magyarországra. Beiratkozott a debreceni Mezőgazdasági Főiskolára. Vizsga után, néhány héttel ezelőtt vagy harmincan, lányokkal együtt, kimentek ünnepelni a gazdaságra. Ő készített nekik remek ételt salátából, retekből, zellerből, hagymából, uborkából, tejfölből és juhtúróból. Táncoltak és reggel 2 óra táján mindnyájan érezték, hogy sürgősen ki kéne menni.

Árnyékszék csak egy volt ötven embernek, amiért legtöbben a ház mögé, a salátaültetvényre mentek ki, aztán aludni feküdtek a díványokra és lócákra. Még aludtak, mikor hajnalban egy másik tanítványrészleg leszedte és kivitte a piacra a salátát. Iszonyú botrány keletkezett Debrecenben és őt kidobták – bár harag nélkül – az intézetből. Most itt van Budapesten, megélhetés híján. Azt mondták néki: ha bolgár antológiát ad ki magyarul, el tudják helyezni mint bolgár tanítót. Én vagyok utolsó reménye.

Erre nem tehettem mást, mint hogy elhelyezzem a bolgár versköteget íróasztalomban jobbra lent és megmondjam Dimónak: jöjjön el az első két versfordításért pontosan egy hét múlva. Időközben megfeledkeztem a rémes költeményekről és amikor Dimó egy hét múlva megjelent, leültettem és miközben belepislogtam íróasztalom nyitott jobb oldalába, gyorsan lefordítottam az írógépbe két verset. Egy hét múlva Dimó eljött a következő két versért. Az előző két versből az egyik a Népszava, a másik az Új Magyarság előző vasárnapi számában jelent meg. Mikor csodálkozásomat fejeztem ki a két ellentétes pártállású hírlap miatt, kijelentette: ő anarchista, néki szociáldemokrata és nyilas „tök- és dögmindegy”.

Ez így ment tovább, hétről hétre két-két verset fordítottam. Hírlapokban és folyóiratokban jelentek meg szüntelenül. Baj csak nagyritkán akadt, amikor például Fodor, az Új Idők szerkesztője felhívott telefonon és megkérdezte: miért Boikliev álnéven küldöm néki fordításaimat? Dimó pedig úszott a dicsőségben: a Turáni Társaság tagjává választották mint bolgárt, és néhány hónap múlva bolgár nyelvet és irodalmat tanított a pesti egyetemen, hová én lábamat se tehettem be. Ugyanakkor őszinte és hűséges barátom maradt, és tiltakozásom ellenére újabb és újabb ajándékokat hozott, illetve hagyott ajtóm előtt; egyszer egy gyönyörű bolgár szamovárt.

1938 tavasza táján elmondta, hogy szeretné kiadatni magyarul a bolgár antológiát. Ehhez sok pénz kell. Lefordította tehát József főherceg fia, József Ferenc főherceg szerencsétlen darabját, a Várnai csatát bolgárra. A napokban fölmegy József főherceghez, a Tudományos Akadémia elnökéhez, és ajánló levelet kér a darab részére Borisz bolgár királyhoz – hadd adja elő a bolgár Nemzeti Színház ezt a szemetet, ha már a magyar Nemzeti Színház nem adja elő. Fáradozásáért megkéri majd a főherceget: segítse a bolgár antológia kiadását.

Dimó útjának eleje Szófiában sikeresnek ígérkezett. Borisz király elolvasta rokona ajánlólevelét és utasította a Nemzeti Színház igazgatóját, hogy 24 órán belül olvassa el a darabot, és aztán adassa elő. Másnap délelőtt a színigazgató irodájában fogadta Boiklievet, aki már nem félt Szófiában. Az igazgató elmondta, sok gyenge darabocskát adtak elő, de ilyen szemetet még nem. Sebaj, mert ő a király rendületlen híve: előadatja és megrendezi a Várnai csatát. De a bemutató után másnap ide – ezzel az ablakkeresztre mutatott – köti fel magát. Ekkora önfeláldozás láttán Dimónak könny szökött szemébe. Vodkát kezdtek inni kettesben, egyre többet ittak, röhögtek és darabokra tépték a Várnai csata bolgár fordítását.

József főherceg ennek ellenére megszerezte a szükséges pénzt és a Bolgár antológia Boikliev Dimó fordításában több ezer példányban jelent meg 1938 könyvnapján. Vásárlását az iskoláknak kötelezővé tették, de egyébként is jól fogyott. Az ország nagyobb könyvtáraiban ma is megtalálható és irodalmi lexikonok bőkezűen írnak róla. Az Athenaeum tradicionális könyvsátrát hátrább helyezték és a Körút-Rákóczi út sarkára Dimó sátra került. Előtte bolgárkertészek leányai álltak nemzeti egyenruhában. Dimó könyvei közt egyedül ült a sátorban, a három falon Kropotkin herceg, Bakunin és Nesztor Machno nagyméretű arcképe lógott. „Mit mondasz, ha valaki megkérdi, kik ezek?” – tudakoltam. „Azt mondom: ezek nekem bulgár paraszt nagyapákok” – felelte.