Jegyzetek a kor margójára

Legszépebb bolgár versek

A történet régi, de nem minden tanulság nélkül való. 1937 nyarán íróasztalomnál ültem és dolgoztam. Iszonyatosan meleg volt. Még szerencse, hogy egyik ismerősöm előző télen Hawaiból fürdőnadrágot hozott ajándékba. Az ilyet manapság bikininek hívják. Akkoriban az ember nem vehette fel az uszodában, mert közbotrányt okozott volna. Itthonra jó lesz, gondoltam, úgysem jön senki. Mire felhúztam, csengettek. Alighanem a délutáni postás! Az ajtó előtt két apáca állt, egy szép öreg és egy nagyon csúnya fiatal. Amikor megpillantottak, szégyenkezésükben eltakarták arcukat. Két pengő volt minden vagyonom; az egyiket odaadtam.

Rövidesen újra csengettek. Kilestem az ajtórésen. Nálam vagy 10-12 évvel idősebb, mintegy 36 éves, barna képű, „zömök” férfi vagy inkább vadember állt odakint. Némi habozás után kinyitottam az ajtót. „Szerbuc, Gyuri”, mondta és levelet nyújtott át. Illyés Gyula írta. „Nem tudok mit kezdeni ezzel a bolgárral. Te talán tudsz. Ha nem, úgy meneszd.” Erre beengedtem. Hatalmas kéziratköteget tartott hóna alatt, íróasztalomra tette és bemutatkozott. Boikliev Dimónak hívták. Mintegy 300 bolgár verset fordított magyarra, de a szöveg javításra szorul. Ezt reméli tőlem, mert élete is ettől függ. Szörnyű magyarsággal beszélt, de tökéletesen érthetően.

Kinyitottam a becsomagolt kéziratot. Legszépebb bulgár versköltemények – hangzott a nem túlságosan vonzó cím. A gyűjtemény vagy ötven népdallal kezdődött. Beleolvastam az egyikbe. Az első négy sor szövegét soha többé nem felejtettem el:

Ezután a bolgár költészet jelesei következtek időrendben. Hriszto Botev egyik versének kezdete is örökre emlékemben maradt:

Bár vigyáztam arcidegeimre, Boikliev észrevette, hogy nincs szándékomban a javításokat elvállalni. Közben levetette kabátját, nyakkendőjét és ingét is, anélkül, hogy engedélyt kért volna, de hát – én is meztelen voltam. Mikor befejeztem a kézirat átlapozását és vissza akartam adni az egészet, szót kért. Elmondta, hogy Várnában született és – más néven – a bolgár anarchisták tagja volt. Több merényletet hajtottak végre. A katonaság hat társával együtt elfogta és mindnyájukat agyonlőtte Plovdiv mellett egy réten. Ahogy ezt mondta, felállt, és megmutatta mellét, három, szorosan egymás melletti gépfegyverbelövéssel szíve fölött, meg hátát lapockája alatt, ahol a golyók kijöttek.

Ő élte egyedül túl: jólelkű paraszt talált rá, vitte fel háza padlására és hozta rendbe hosszú hónapok alatt, a helyi orvos segítségével. Ezután – más néven – egy ideig a bolgár hadügyminisztériumban teljesített szolgálatot, mint hivatalnok, de félt, hogy felfedezik, és átjött Magyarországra. Beiratkozott a debreceni Mezőgazdasági Főiskolára. Vizsga után, néhány héttel ezelőtt vagy harmincan, lányokkal együtt, kimentek ünnepelni a gazdaságra. Ő készített nekik remek ételt salátából, retekből, zellerből, hagymából, uborkából, tejfölből és juhtúróból. Táncoltak és reggel 2 óra táján mindnyájan érezték, hogy sürgősen ki kéne menni.

Árnyékszék csak egy volt ötven embernek, amiért legtöbben a ház mögé, a salátaültetvényre mentek ki, aztán aludni feküdtek a díványokra és lócákra. Még aludtak, mikor hajnalban egy másik tanítványrészleg leszedte és kivitte a piacra a salátát. Iszonyú botrány keletkezett Debrecenben és őt kidobták – bár harag nélkül – az intézetből. Most itt van Budapesten, megélhetés híján. Azt mondták néki: ha bolgár antológiát ad ki magyarul, el tudják helyezni mint bolgár tanítót. Én vagyok utolsó reménye.

Erre nem tehettem mást, mint hogy elhelyezzem a bolgár versköteget íróasztalomban jobbra lent és megmondjam Dimónak: jöjjön el az első két versfordításért pontosan egy hét múlva. Időközben megfeledkeztem a rémes költeményekről és amikor Dimó egy hét múlva megjelent, leültettem és miközben belepislogtam íróasztalom nyitott jobb oldalába, gyorsan lefordítottam az írógépbe két verset. Egy hét múlva Dimó eljött a következő két versért. Az előző két versből az egyik a Népszava, a másik az Új Magyarság előző vasárnapi számában jelent meg. Mikor csodálkozásomat fejeztem ki a két ellentétes pártállású hírlap miatt, kijelentette: ő anarchista, néki szociáldemokrata és nyilas „tök- és dögmindegy”.

Ez így ment tovább, hétről hétre két-két verset fordítottam. Hírlapokban és folyóiratokban jelentek meg szüntelenül. Baj csak nagyritkán akadt, amikor például Fodor, az Új Idők szerkesztője felhívott telefonon és megkérdezte: miért Boikliev álnéven küldöm néki fordításaimat? Dimó pedig úszott a dicsőségben: a Turáni Társaság tagjává választották mint bolgárt, és néhány hónap múlva bolgár nyelvet és irodalmat tanított a pesti egyetemen, hová én lábamat se tehettem be. Ugyanakkor őszinte és hűséges barátom maradt, és tiltakozásom ellenére újabb és újabb ajándékokat hozott, illetve hagyott ajtóm előtt; egyszer egy gyönyörű bolgár szamovárt.

1938 tavasza táján elmondta, hogy szeretné kiadatni magyarul a bolgár antológiát. Ehhez sok pénz kell. Lefordította tehát József főherceg fia, József Ferenc főherceg szerencsétlen darabját, a Várnai csatát bolgárra. A napokban fölmegy József főherceghez, a Tudományos Akadémia elnökéhez, és ajánló levelet kér a darab részére Borisz bolgár királyhoz – hadd adja elő a bolgár Nemzeti Színház ezt a szemetet, ha már a magyar Nemzeti Színház nem adja elő. Fáradozásáért megkéri majd a főherceget: segítse a bolgár antológia kiadását.

Dimó útjának eleje Szófiában sikeresnek ígérkezett. Borisz király elolvasta rokona ajánlólevelét és utasította a Nemzeti Színház igazgatóját, hogy 24 órán belül olvassa el a darabot, és aztán adassa elő. Másnap délelőtt a színigazgató irodájában fogadta Boiklievet, aki már nem félt Szófiában. Az igazgató elmondta, sok gyenge darabocskát adtak elő, de ilyen szemetet még nem. Sebaj, mert ő a király rendületlen híve: előadatja és megrendezi a Várnai csatát. De a bemutató után másnap ide – ezzel az ablakkeresztre mutatott – köti fel magát. Ekkora önfeláldozás láttán Dimónak könny szökött szemébe. Vodkát kezdtek inni kettesben, egyre többet ittak, röhögtek és darabokra tépték a Várnai csata bolgár fordítását.

József főherceg ennek ellenére megszerezte a szükséges pénzt és a Bolgár antológia Boikliev Dimó fordításában több ezer példányban jelent meg 1938 könyvnapján. Vásárlását az iskoláknak kötelezővé tették, de egyébként is jól fogyott. Az ország nagyobb könyvtáraiban ma is megtalálható és irodalmi lexikonok bőkezűen írnak róla. Az Athenaeum tradicionális könyvsátrát hátrább helyezték és a Körút-Rákóczi út sarkára Dimó sátra került. Előtte bolgárkertészek leányai álltak nemzeti egyenruhában. Dimó könyvei közt egyedül ült a sátorban, a három falon Kropotkin herceg, Bakunin és Nesztor Machno nagyméretű arcképe lógott. „Mit mondasz, ha valaki megkérdi, kik ezek?” – tudakoltam. „Azt mondom: ezek nekem bulgár paraszt nagyapákok” – felelte.

Fényes László

Közel ötven éve halott, és egyre kevesebben vannak, akik ismerték. Azt hiszem, én vagyok már az egyetlen, aki gyermekkoromban, 1917-ben vagy talán 1918-ban kerültem közelébe. Azért írok róla, mert szeretném átadni emlékét valakinek, aki másokkal is megőrizteti a nagy magyar újságíró példátlan erkölcsi erejét és bátorságát. Magunk közt egykor a gáncsnélküli lovagnak, a magyar Don Quijoténak szoktuk nevezni.

Egyik első írása a század elején látott napvilágot, maga fizette röpirat formájában, mivel nem akadt újság, amelyik közölni merte volna. Gróf Tisza István, hogy eljövendő politikai pályáját megalapozza, az angol arisztokraták példájára megalapította az Iparbankot. Ez az Iparbank megbukott, a befektetők pénze odaveszett, mert arisztokrata és dzsentri főtisztviselői loptak és csaltak. Cselekedeteikről Tisza is tudott. Fényes, a maga pontos, meggyőző és roppant egyszerű módján megírta mindezt. Tisza István beperelte rágalmazásért és megnyerte a pert, mert a bíró szerint „Tisza Kálmán fiának mindig csak igaza lehet” – de az ország lakói elértették, miről volt szó.

A nagy magyar statisztikus, Fényes Elek leszármazottja, ércsoklyai és dengeleghi nemes Fényes László, érmelléki kastélyban született. Atyjának, fia születésekor még több mint ezer holdja volt, és Tisza Kálmán kormányelnök mögött ült a Sándor utcai képviselőházban, ahol az „úgy van, úgy van” és a „halljuk, halljuk” mellett soha mást nem szólt. Fényes származását szigorúan titkolta mindenki előtt; ritkás szakállával és koldusarcával az emberek zsidó prolinak hitték. 1939-ben, Párizsban egyszer megmutatott nékem egy fényképet, vagy talán festmény fényképét. Atyja, más lovasok társaságában lovagolt ki vadászatra kastélyuk kapuján. Mögötte Oroszországból menekült lengyel szabadságharcos jött, nem tudom, miért, háttal nyergében. A kapu mellett félkörben parasztok süvegelték az uraságot, annyira, hogy kalapjaik karimája az út porát szántotta.

Miközben Laci felserdült, apja, az idősebb Fényes László elkártyázta ezer holdját, amiért fiát gyógyszerésznek adta, hogy pénzt kereshessen. A fiatalember újságírónak állt, azért, hogy „a magyar közéletet megtisztítsa a gazemberektől”. Eleinte olyan szegény volt, hogy egyik telét a Margitszigeten töltötte, akkoriban József főherceg birtokán. A kis szálloda a főhercegé volt, aki nem bánta, ha íróember nem fizet lakbért. Fényes kölcsönkért puskával galambokat lőtt, és azokat sütötte meg téglából rakott tűzhelyen.

Híressé 1904-ben megjelent, 30 oldalas röpirata tette: „Jókai Mór utolsó évei”. Ebben a nagy író inasai, svábhegyi szomszédja, az erzsébetvárosi plébános, egy siófoki orvos, írók és Jókainé francia társalkodónőjének egybehangzó vallomásait gyűjtötte. Ezek szerint Nagy Bella, Jókainak ötven évvel fiatalabb felesége, szelíd, de korántsem szenilis férjét szobájába zárta, megalázta, vén trotlinak nevezte és leköpdöste. A sajtó szirupos cikkei után az országot megdöbbentette a leleplezés. Röpiratában Fényes azt is megírta: az előző évben azon a vonaton utazott, mely Fiuméből visszavitte Budapestre a 78 éves írót és feleségét. Jókai mindaddig hálókocsit használt, de a fukar nő ezt nem engedte. Bella elnyúlt az első osztályú félfülke pamlagán, míg férje este 7-től reggel 10-ig a pamlag sarkában kucorgott. „Olykor elmentem a folyosón és benéztem”, mesélte nékem Fényes. „Az öregúr ott állt az ablaknál, és a sötétségbe bámult.” Mikor ezt hallottam, feltámadt bennem az ellenzék, és arra gondoltam: milyen büszke lehetett a vén lovag, hogy így őrzi felesége álmát!

Nem sokkal ezután Fényes összetalálkozott a pesti utcán Jókai lányával, Feszty Árpádnéval. Jókai Róza elmondta: remek jósnőt talált éppen, menjen fel azonnal! Fényes viszolygott a jósnőktől, de végül mégis felment hozzá valahol a Dob utcában. A jósnő azt ígérte, hogy hamarosan országos hírre tesz szert, bár kevés pénzt keres vele, de óvakodják a nagy vizektől, mert azokon csak baj érheti. Fényes vállrándítással hagyta ott. Hamarost azonban, amikor a nagy sikerű Az Est vezető munkatársa lett, szerény fizetéssel, eszébe jutott a jósnő szava.

Fényes cikkei meglepték az országot. Nem alkotmányjogi kérdéseket vetett fel, hanem erkölcsieket; minisztereket, főispánokat, szolgabírákat, bankárokat támadott, bírákat és rendőrfőnököket is, becsapottak és szegények védelmében. Nopcsa báró az Operaház intendánsa volt és a balettkar fiatal táncosnőit kerítette a Nemzeti Kaszinó arisztokratáinak. „Erre vezet az út a színpad felé”, szokta mondani. Fényes cikket írt ellene és még egy cikket, de nem használt. A harmadik cikkre menesztették Nopcsa bárót, pedig pártfogója Ferenc József volt.

Fényes ekkor már a New York-palota tornyának legtetején lévő nagy szobában lakott. Az akkori szokásnak megfelelően párbajoznia kellett, ha kihívták. Nem tanult vívni, csak vagdalkozott. Jobbja, álla tele volt sebbel; jobb lábára megsántult, mert egy lovaskocsi feldőlt vele, de soha senkinek nem panaszkodott. Tevékenysége nem ismert határt. Nem utasított el embert, aki segítségért fordult hozzá, de minden ügyet gondosan megvizsgált, csak aztán cselekedett. Kis, fal menti asztalnál étkezett a Royalban, csak egyetlen székkel, hogy nyugta maradjon. Olykor a Körút és a Rákóczi út sarkán sétált, és furkósbotjával támadt neki a fiatalembereknek, akik az ott járó nőket leszólították. Csak akkor hagyta abba, mikor barátai elmagyarázták: ezek a nők kurvák. Nem akart hinni nékik.

Ösztönei, szerény műveltsége mellett is mindig a legjobb útra vezették. Fiatal korától kezdve Jászi Oszkár híve volt, majd odaadó barátja lett. Imádta az operákat, kivált azokat, „melyekben sok az ária” és a verseket. Ezeket hírlapokból és folyóiratokból vágta ki, mellényzsebében hordta és büszkén mutatta barátainak – Ambrus Zoltánnak, Bródy Sándornak, Heltainak, Krúdynak. 1939 elején, mikor kiérkeztem Párizsba, örömömre az én verseimet tartogatta zsebében; ezeket, néhány évvel korábban, Pozsonyban, az akkori, budapesti Magyar Hírlapból vágta ki.

Politikai, vármegyei vezetők és bírák konkrét és erkölcsi érvekkel való, és többnyire sikeres megtámadása új jelenség volt a századeleji Magyarországon; Az Est olvasói közül sokan földöntúli erőt tulajdonítottak Fényesnek. Nyíregyháza független – nem függetlenségi – képviselőjéül választotta. Az Országgyűlésen is gyakran hallatta éles hangját, bár ott majdnem csupa ellensége ült. Már a háború idején történt, hogy lement szülőfaluját meglátogatni. Visszajövet a szomszédos Gesztről hazatérő Tisza István fogatával együtt érkeztek a (váradi? berettyóújfalusi?) pályaudvar elé. A bukaresti gyors akkor már elindult Budapest felé. Fényes vissza akart fordulni, de Tisza – kivel már két párbajt vívott – rászólt: „Maradjon az úr!” Fél óra múlva, hátrafelé visszajött a vonat. Fényes felszállt rá és azonnal interpellált a Parlamentben Tisza ellen, amiért vissza tudja fordítani a gyorsvonatot.

Nem lelkesedett a háborúért, de lement Szerbiába, hogy körülnézzen. Egy csapat katonával kelt át egy folyón a másik part felé, ahonnét géppuskával lőtték őket. A katonák feküdtek a csónakban, Fényes állt. „Feküdjön le az a civil”, ordította egy tiszt a mögöttük lévő partról. Fényesnek akkor jutott eszébe, mit mondott a jósnő, aki óvta attól, hogy vízre szálljon; de azért nem feküdt le. Később a szerb hadifogolytáborokat látogatta, ahol a foglyok földbe ásott lyukakban halódtak. Fényes interpellációinak köszönhető, hogy a foglyokat később tisztes barakkokban helyezték el, és nyugalmazott törzstisztek helyett rokkant tartalékosokat kaptak parancsnokul.

Károlyi köztársasága idején Fényes rövid ideig Erdély kormánybiztos főispánja volt. Az akkor még magyar többségű Észak-Erdély védelmére egy hadosztályt kért a kormánytól a Maros vonalára az előnyomuló románok ellen. Nem kapta meg őket; Károlyinak kevés katonája volt és bízott Wilson ígéretében, a népszavazásban. Kun Béla alatt halálra ítélték; a kivégzéstől az utolsó pillanatban az akasztófa felé menet, Korvin Ottó mentette meg.

Somogyi Béla, a szociáldemokrata Népszava szerkesztője Horthy különítményeseinek gyilkosságait támadta lapjában, mikor azok Szegedről Budapestre jöttek a román hadsereg mögött. „Aki ilyet ír, úszni fog”, jegyezte meg Horthy, még Siófokon. 1920. február 19-én Somogyi golyószaggatta holttestét húzták ki a Dunából, kiszúrt szemekkel, kitört ujjakkal. A rendőrség megállapította, hogy Kovarcz Emil fővezérségi tiszt és társai ölték meg és az A/III/334 számú fővezérségi autón rabolták el. A rendőrségi iratok a kormányzóságra kerültek, de tartalmukat Fényes adta közre. A gyilkosokat Horthy bűnbocsánatban részesítette.

Ez volt a sok közül egyik oka, hogy Fényes Lászlót hamarosan Tisza István gyilkosainak felbujtásával vádolták és hosszú hónapokig tartották vizsgálati fogságban. A tárgyaláson végül nemcsak felmentették, de megállapították, hogy nem is tudhatott a gyilkosságról. A következőkben Fényes, koldusnak öltözve, felkutatta Matthias Erzberger német katolikus kancellár gyilkosait Gömbös Gyula édesanyja tétényi házában, majd a Horthy-különítmények 628 gyilkosságáról – több mint 2000 volt – vett fel jegyzőkönyvet, kizárólag a fül- és szemtanúk vallomásával. Utána menekülnie kellett. Ausztria szociáldemokratái örömmel fogadták a magyar urat, aki alig tudott néhány szót németül, és írásait lefordították az Arbeiter Zeitungba. 1934-ben a szociáldemokratákkal együtt ismét menekült, elébb Pozsonyba, Pozsonyból Prágába, onnét Párizsba. A Place Clichyn lakott, nyomorult szállodaszobában, de magával hozta három üveg tokaji borát: az egyiket Horthy, a másodikat Mussolini, a harmadikat Hitler bukása napján akarta meginni.

Az osztrák szociáldemokraták még mindig, úgy ahogy, gondoskodtak róla. De volt egy másik jövedelmi forrása, bár pénzt nem fogadott el, és a hozzá érkező csekkeket visszaküldte. Mégis mindenki tudta, mit kell tenni: névtelen borítékban ott kell hagyni a pénzt szállodája portásánál, vagy ajtaja alatt csendesen becsúsztatni. A szociáldemokrata-liberális magyar emigráció összejövetelein ő elnökölt hétfőn este a Café Napolitainben, csütörtökön pedig vagy ő jött, vagy feleségemmel mi mentünk hozzá vacsorára. A szállodai szoba spirituszfőzőin bámulatos halászlét és csúsztatott palacsintát tudott készíteni. De beszélgetései – és nemcsak régi dolgokról beszélt – jobbak voltak minden ételnél.

1941 őszén mindezt New Yorkban folytattuk, hol Fényes számára is bővebb tér nyílt: az emigráció hetilapjában, a Harcban írhatott, gyakori előadásokat tartott és jóbarátai, Vámbéry Rusztem meg Kéri Pál ott laktak, miközben Jászi Oszkár is gyakran átjárt. A három flaska tokajiból egyiket sem ihatta meg, mert 1944 elején halt meg. Jászi Oszkár mondta felette a sírbeszédet.

És ha szabad ezt a rövid vázlatot valami személyessel megtoldanom, úgy hadd mondom el, hogy a közel negyvenéves korkülönbség és annyi más ellenére barátságunk töretlen volt és édes. Egyszer jutottam csak bajba New Yorkban. Csengettem ajtaján, kinézett a kukucskálón és kijelentette: soha többé nem enged be. Kétségbeesve kérdeztem, miért? „Mert már harmadszor szavaztál a vezetőségben Rusztem indítványa mellett, az enyém ellen”, mondta. Lábam megcsuklott, de eszembe jutott az elfogadható válasz: „Rusztem indítványa volt a jobb, de téged szeretlek jobban”, suttogtam, mire kinyitotta az ajtót.

A klasszikus tréfa

Nem tudom, milyen mértékben klasszikus a tréfa születését illetően, azaz ismerték-e a régi görögök és rómaiak? Újkori formája a reneszánsz legelején érkezett hozzánk, valószínűleg arab földről, a Cento novelle antiche-ben, Bocaccio novelláiban, és terjedt tovább, nemcsak könyvekben, hanem olasz nagyurak praktikus és lélektani tréfáiban. Az újkor vidámságát hozta magával, és legmodernebb formájában is klasszikus maradt.

A két legsikerültebbre a harmincas évekből emlékszem. Az elsőt az egyébként nem kellemes, de kétségtelenül ötletes Molnár Ferenc találta ki. Molnár nyaranta az ünnepi játékokon tartózkodott Salzburgban. Jól ismerte Max Reinhardtot, a játékok nagyhírű rendezőjét, minden furcsaságával együtt. Reinhardt egyik furcsasága abból állt, hogy Ausztria angol nagykövetének jelenlétére vágyott Salzburgban, de az nem akart eljönni.

Végül Reinhardt megtudta – és tőle Molnár is –, hogy az angol nagykövet diplomaták és főpapok társaságára vágyódik Salzburgban. Reinhardt tehát meghívott néhány diplomatát, egy olasz kardinálist, a veronai érseket és másokat, a névsort pedig, kerülő úton, a nagykövet tudomására hozta. Az, mint Reinhardt vendége, megérkezett Salzburgba. Az első este végigülte a Jedermann remek előadását, utána pedig Reinhardt asztalánál vacsorázott a kastélyban.

A nagykövet a kardinális és a salzburgi püspök közt ült a vacsoránál, és remekül érezte magát. Természetesen Molnár Ferenc is ott volt. Estebéd után, mikor már majdnem mindenki aludni tért, Molnár a kerti sétányon odalépett a nagykövethez, és megkérdezte: tetszettek-e néki a színészek? A Jedermann-előadásnál mind nagyszerűek voltak, jelentette ki az angol. „Nem azokra gondolok – mondta Molnár. – Hanem a színészekre, akik a svájci kultuszminisztert, a salzburgi püspököt, a velencei bíborost játszották, az ön gyönyörűségére.” – „Hát színészek voltak?” – „Természetesen.”

A nagykövet elsápadt dühében: Reinhardt bebolondította! Nem szólt senkihez, szobájába tért, és ahelyett, hogy a vendéglátást tovább élvezte volna, másnap reggel búcsú nélkül kivonult a pályaudvarra, a bécsi gyorsvonathoz. Reinhardt azonban értesült távozásáról, és még elérte a pályaudvaron. Megkérdezte, miért ment el. „Azt maga nagyon jól tudja”, felelte a nagykövet. „Komédiásokkal játszatta el a főpapok meg a diplomata szerepét. Nem szégyenli magát?”

Reinhardt bizonygatni próbálta a maga igazát, de semmit sem ért el. A vonat érkezése előtt pár pillanattal jutott Reinhardt eszébe a megoldás. „A salzburgi püspök most mond misét a katedrálisban. Ha őt látja az oltáron, elhiszi, hogy nem színésszel játszattam el a vacsoránál?” A nagykövet beszállt Reinhardt autójába, és megnézte magának a püspököt a katedrálisban. Aztán még egy hétig maradt Salzburgban. Reinhardtnak pedig annyira tetszett Molnár tréfája, hogy soha, egyetlen szóval nem hányta szemére.

A másik nagy tréfánál jelen voltam Totis Béla nőorvos szalonjában, a József körút 53. alatt. 1934-ben vagy ’35-ben történt. Ott ült a szokott esti társaság: Tímár József, Horváth Béla, Major Tamás, Pálóczi-Horváth, Olti Magda és mások. Karinthy harmadszor is órájára nézett, és kijelentette: felhívja és megtréfálja Kosztolányi Dezsőt, kivel élethosszan a lehető legjobb barátságban voltak. A pálmacserépből kis követ szedett ki, megmosatta és szájába dugta.

A telefonon Kosztolányi jelentkezett. „Itt doktor Piré Bihán beszél, az esztergomi nőegylet titkára”, mondta Karinthy. „Nagy tisztelettel üdvözlöm a mestert. Szeretném egyletem nevében előadásra hívni a nagy költőt. Lehetőleg a napokban.” – „Elfoglalt vagyok”, sóhajtott Kosztolányi. „Nagyon elfoglalt, Piré úr.” – „Roppant kár – sóhajtott vissza Karinthy –, mert itt a hölgykoszorú lelkesen és izgatottan várja önt. Meg aztán, ha nem haragszik, száz pengőt fizetünk készpénzben. Meg első osztályú jegyet oda-vissza.”

„Mennyit?” – hallatszott Kosztolányi hangja. „Száz pengőt.” – „No hadd látom a naptáramat! Nocsak! Szabad vagyok szombaton, vasárnap. Meg jövő szombat-vasárnap is. És azután!” – „Milyen szerencse, de milyen” – mondta Karinthy. „Szóval megállapodtunk, hogy le tetszik jönni jövő szombaton előadásra este hétre, a négyórai vonattal? A pályaudvaron várjuk.” – „Megállapodtunk.”

„Szabad még kérdeznem valamit?” – „Csak parancsoljon, Piré uram!” – „Igaz-e, hogy Karinthy úr önnek jó barátja?” – „Igaz.” – „Elhozná őt is magával?” – „Szívesen, ha ráér. Mindig örömmel jön velem. És néki is száz pengőt fizetnek?” – „Annyi pénzünk, sajnos, nincsen. De megosztjuk. Mindegyiknek ötven-ötven.” – „Ez nem jó” – mondta Kosztolányi. – „Karinthy szeret engem, ingyen is lejön. A százast pedig adja át nekem úgy, hogy Karinthy ne lássa.”

„Nagyon helyes, Kosztolányi mester. Aztán mi legyen a program?” – „Mit akarnak?” – „Hát úgy gondoljuk, hogy elébb a mester olvasson fel néhány verset, utána Karinthy úr is, aztán az egyik is mondjon el egy karcolatot, a másik is. Akkor tartsunk szünetet.” – „Nagyon helyes.” – „Szünet után pedig a Karinthy úr olvasson fel egy novellát, vagy tíz-tizenöt percest, és utána a mester is.” – „Helyes. És mi jöjjön legvégül?”

„Végül az urak tartsanak párjelenetet.” – „Mint érti ezt, Piré úr?” – „Úgy értem – mondta Karinthy, és kiköpte szájából a kavicsot, hogy Kosztolányi meghallja hangját –, úgy értem, hogy ketten kilépünk a színpadra, én letolom a nadrágomat, te pedig mögém térdelsz, és kinyalod, Desiré!” Ezzel óriási nagyot nevetett. Meglepetésemre a vonal túloldaláról is nagy nevetés hangzott, mielőtt Karinthy letette a kagylót. A nevetésből azóta többször arra gondoltam, hogy a tréfát előzőleg megbeszélték egymással.

*

Mindezt nem csupán a szórakoztatás kedvéért adom itt elő. Angol teológus és latinista professzor járt nálam vendégségben Torontóból. Elbeszéltem néki, mi jót és mi rosszat találtam három év óta az országban, aztán rátértem a tréfákra, melyeket a múltban, még 1947-ben is játszottunk egymással. „És azóta mi történt?” – kérdezte. „Két évvel ezelőtt azt reméltük” – mondtam – „hogy még eljön az idő, amikor ismét klasszikus tréfákkal szórakozhatunk. De még nem jött el.”

A cár és családja

Hetvenöt évvel ezelőtt, valószínűleg Lenin utasítására, de bizonyíthatóan Szverdlov népbiztos parancsára Jekatyerinburgban minden törvényes eljárás nélkül legyilkolták a fogságban tartott cárt és családját. Vagyis II. Miklóst, feleségét, négy leányukat és Alekszej trónörököst. Legalábbis erről számoltak be az akkori orosz újságok egész röviden.

Nem sokkal a mészárlás után a Szibériában harcoló fehérek elfoglalták Jekatyerinburgot. Egy kőbányában állítólag megtalálták a cári család összekaszabolt (és elégetett?) maradványait. Vizsgálatot indítottak. Sok eredményt azonban nem értek el. Egyrészt, mert a vörösök hamarosan visszafoglalták a várost és környékét, másrészt, mert a fehérek vezetői csak propagandájuk szerint maradtak a cár hívei. Valójában le akarták váltani, mert elvesztette a háborút, és keményebb embert kívántak helyére ültetni. Csak abban nem tudtak megegyezni, kicsodát.

Így bizonyos mértékig előnyösnek tekintették, hogy a bolsevikok kiirtották a Romanov család uralkodóágát és nem törődtek, mi lett holttestükkel, mint ahogy száz évvel korábban XVIII. Lajos sem érdeklődött utána, mi történt unokaöccsével, a soha nem uralkodott XVII. Lajossal. Csak egyszer, 1919 tavaszán folytattak újabb vizsgálatot, mikor nem messze Jekatyerinburgtól elfoglalták Permet. Ezúttal sokan tanúskodtak, hogy a cári családból „egy leány” megszökött őrzőitől, „meg egy fiú is”. Mind a 18 tanú, nagyrészt vasutas, a cári családot ábrázoló fényképen Anasztázia nagyhercegnőre mutatott.

Az őrök az erdőben állítólag elfogták a szökevényeket, és súlyosan bántalmazták őket. Arról, hogy később mi történt velük, senki sem tudott számot adni, még a svéd diplomata sem, aki a tanúk közt szerepelt. Ezt az ügyet később elfelejtették vagy többé nem említették, elhallgatták – nem tudni, miért. A történészek általában elfogadták, hogy a bolsevisták végeztek a cári család minden tagjával. Jekatyerinburgot a kommunisták később átkeresztelték Szverdlovszknak. Érdekes, hogy Brezsnyev kellemetlennek érezte, hogy a ház még áll, melyben a cárt meggyilkolták, és mutogatják is. Utasította a szverdlovszki párttitkárt: romboltassa le. Ma viszont, mikor Oroszország a cári család meggyilkolásának 75. évfordulóját üli, a volt párttitkárnak kínos, amiért leromboltatta a házat. Az illetőt, mint közismert, Jelcinnek hívják.

A cári család pusztulásának emlékét csak egy 73 esztendeje megoldatlan detektívtörténet zavarta meg. 1920. február 17-én a berlini rendőrség a Landwehr Kanalból öngyilkosságra készülő fiatal nőt halászott ki. Mikor a rendőrség a kórházban neve után érdeklődött, a fiatal nő Anasztáziának, a meggyilkolt II. Miklós cár leányának vallotta magát. Már előtte is, de utóbb is több nő állította ezt önmagáról, bár kevés sikert értek el. Egyedül ez az Anasztázia érte el, hogy Oroszországból kimenekült családtagjainak, ismerőseinek, gyermekkori játszópajtásainak egy része mellette áll, míg a többi csalónak nevezi.

Anasztázia ügye kevéssé érdekelt, míg a róla szóló egyetlen tárgyilagos és sokoldalú könyv nem került kezembe, az 1976-ban megjelent „The File on the Tsar” – A cár aktái. Két angol szerző, Anthony Summers és Tom Mangold írta, és hősnőjükről pontos képet festenek. Anasztázia élete korai küzdelmeitől és szenvedéseitől legyengült, sovány és idegbeteg személy. Semmi sem áll tőle távolabb, mint hogy bebizonyítsa, kicsoda. („Tudom, ki vagyok, és ez elég nekem.”) Szibériából való meneküléséről nem hajlandó szólni. Állítólag orosz vagy román katona felesége volt, mielőtt Berlinbe került.

Anasztázia igazának több bizonyítéka akad. 1925-ben egy törvényszéki tárgyaláson Németországban azt állította, hogy emlékszik „Ernie nagybácsira” – Ernst Ludwig hesszeni nagyhercegre –, akit a cári család vadászházában látott utoljára 1916-ban. Még a szobát is megjelölte, ahol a nagyherceg lakott. Anasztázia ellenségei, a dán királyi család, lord Mountbatten és mások szívből örültek e vallomásnak, hiszen világos, hogy a világháború idején német nagyherceg nem járhatott a cári családnál. Rövidesen azonban kiderült, hogy sikertelen békeajánlattal 1916-ban Ernst Ludwig nagyherceg titkon a cári családnál járt és velük lakott vadászkastélyukban.

Még meglepőbbnek bizonyult egy cári tiszt, Felix Dassel kérdezősködése. Dassel, mint cári tiszt, megsebesült az első világháborúban és a kórházba került Cárszkoje Szelóban. Mikor felgyógyult, Tatjána és Anasztázia nagyhercegnők kíséretére rendelték. A két lány ugyanis segédápolónői szolgálatot végzett a katonakórházban. Dassel nem hitt Anasztázia hercegnő voltában és 1927-ben örömmel vállalta, hogy a német törvényszék kérésére próbára tegye Anasztáziát. Tanúk előtt beszélgettek egymással és Anasztázia elég bizonytalanul válaszolgatott.

Végül Dassel az öreg ezredest említette, aki néha megállt, hogy a cár leányaival beszélgessen. – „Á, az ezredes a zsebeivel!”, kiáltotta Anasztázia és felnevetett. Dassel ekkor mélységesen meghajolt a még mindig vézna és feldúlt hercegleány előtt. A szóban forgó ezredes ugyanis, minden etikettet megszégyenítve, zubbonya zsebeiben felejtette kezét, miközben a cár leányaival beszélgetett. Anasztázia és Tatjána ezt akkoriban nagyon mulatságosnak találták. „Ezek után”, vallotta Dassel, „nem lehet kétes, hogy Anasztázia kicsoda.”

A törvényszék még számos más adatot is összegyűjtött, melyek, noha javára szóltak, nem tűntek elégségesnek, hogy javára döntsenek, bár ellene sem foglaltak állást. A cári család házitanítójának, Pierre Gilliardnak lánya azt vallotta, hogy Anasztázia pontosan emlékszik gyermekkori beszélgetéseikre és játékaikra. A grafológus azt állította, hogy a hercegnő régi és jelenlegi aláírása 137 pontban egyezik, „amire a legkiválóbb hamisító is képtelen lenne”. Ugyanígy egyes testi adottságai megfeleltek a régi fényképeknek. Így keze középső ujjai nem voltak hosszabbak a mellette lévő ujjaknál, ami ritka rendellenesség.

Mindezek ellenére a hivatalos vélemény nem tágított attól, hogy a cári család hét tagját elpusztították. Egyesek azt állították, hogy „az ál-Anasztázia varsói villamosvezető leánya”. Ettől még az sem térítette el őket, hogy Anasztázia tökéletesen beszélt angolul. Azért, mert német nagyhercegnő anyja, aki Angliában nevelkedett, sehogy sem tudott megtanulni oroszul, amiért a cári családban egymás közt mindig angolul beszéltek. Amire lengyel villamosvezető lányának aligha lett volna módja.

A közvélemény nagyon sok évig figyelte sorsát és vitatta: Anasztázia-e vagy sem? Ő maga ezzel igen keveset törődött, és a pereket mindig ellenfelei rendezték. Aztán férjhez ment egy amerikai egyetemi tanárhoz és csendes visszavonultságban élt. Több esztendővel ezelőtt halt meg, és akkor úgy tűnt, hogy titkát örökre magával vitte a sírba. Ez a helyzet akkor változott meg váratlanul és teljesen, amikor 1991-ben orosz tudományos kutatók, akik a helyi szóbeszédet és legendákat követték, ásatást rendeztek nem messze Jekatyerinburgtól, mocsaras tájékon, a Két Testvérről elnevezett bánya közelében.

Hét helyett öt holttestet, pontosabban csontvázat találtak. A csontok egy részét elküldték Angliába, ahol a törvényszéki orvostan kiválóságai vették azokat DNA-vizsgálat alá. Két héttel ezelőtt közölték az eredményt: 98,5 százalék bizonyosságot szereztek, hogy a maradványok a cár, a cárné és három leányuk csontjai. A DNA-összehasonlítást egyrészt a csontokon, másrészt a Romanovok rokonai és Fülöp nagyherceg – a cárina unokaöccse – DNA-jeleivel eszközölték. A cárevics és az egyik nagyherceglány csontjai hiányoznak.

Most Anasztázia egyik hajfürtjét veszik vizsgálat alá. Anasztázia halott, miután fél évszázadig tűrte a törvényszéki harcokat, ellenségei rágalmait és gyilkos gúnyját. Svájci bankok nem őriznek aranyat a cártól, és így már csak egy öregasszony emlékéről van szó, akit egyesek őrültnek, mások fantasztikus imposztornak, megint mások viszont a cár lányának tartottak. A történelem vagy a jelen politika szempontjából nem számít, melyik volt a három közül. De az ilyen javíthatatlan romantikus, mint amilyen én vagyok, bizton reméli, hogy megnyeri ezt a végső, posztumusz próbatételt. Amivel egy nagyon szomorú történet minden idők egyik legszebb tündérmeséjévé változna át.

Szilárd Leó

Szilárd Leót, az atombomba megalkotóját hatéves korom óta ismerem – ő akkor tizennyolc volt –, de néha még mindig új dolgokat hallok róla. A minap tudtam meg valami érdekeset William Lanouette könyvéből, A Biographie of Leo Szilard; The Man behind the Bomb-ból. S.V. Constant alezredes, az amerikai Military Intelligence – katonai titkosszolgálat – nevében kihallgatta Fermit és Szilárdot 1940 augusztusában. A kihallgatás célja: alkalmazható-e ez a kettő az együttesben, mely az atombombát készíti?

„ENRICO FERMI… Állítólag azért hagyta el Olaszországot, mert felesége zsidó… Semmi kétség, hogy fasiszta… E személy alkalmazása titkos munkára nem ajánlatos. MR SZELARD (így). Zsidó menekült Magyarországról. Közismert, hogy szülei gazdag kalmárok, kik minden pénzükkel együtt kijöttek az Államokba… Azt mondják: rendkívüli módon németbarát. Alkalmazása titkos munkára nem ajánlatos.” Fermi soha életében nem volt fasiszta. Szilárd apja kultúrmérnök volt, gazdagsággal nem dicsekedhetett és családjával együtt soha nem jött ki az Államokba, fia pedig gyűlölte a nácikat. Amerika semmiképpen nem készít atombombát a világháborúban, ha felettesei elfogadják az alezredes jelentését.

Szilárd élete gazdag volt váratlan fordulatokban, és ezekről, az atombombával együtt, Magyarországon igen keveset tudnak. 1946 elején, mikor hazajöttem New Yorkból és nálam jóval értelmesebb barátaimnak az atombombáról beszéltem, azok úgy reagáltak, mintha újabb szerkezetű géppuskáról tartanék tűrhetetlen unalmú előadást. Nem értették, hogy oly energiáról van szó, mely megváltoztatja – és veszélyezteti – a történelem menetét. Később, mikor az USA és a Szovjetunió versenyeztek egymással atombombák előállításában, a kérdést a magyar sajtó csak üres kommunista szólamokban tárgyalta és minderről a hazai közönség ma sem tud sokat. (Utoljára Teller könyve jelent meg Egri György fordításában.)

Szilárd Leó 1898-ban született Budapesten. Szüleivel és Béla testvérével együtt a Vilma királynő út (Városligeti fasor) 33-ban laktak, közvetlen közelünkben. Szüleim 1916-tól az ő kertjükbe küldtek játszani más gyerekekkel kora tavasztól késő őszig. Leóra aligha emlékeznék ebből az időből, ha olykor nem beszélgetett volna velem. Tizennyolc éves vagy idősebb fiúk sohasem álltak szóba hat-tíz évesekkel; ő kivétel volt. Vagy talán mégsem emlékeznék vissza, ha a következő alkalommal tudomást vett volna rólam; de úgy tett, mintha nem ismerne. Aztán megint elbeszélgetett velem.

A következő három évben, 1919-ig Szilárd mérnöknek készült, és a Műegyetemre járt. Az egyetemi antiszemita verekedések arra kényszerítették, hogy tanulmányait a berlini műegyetemen folytassa. A vonaton Kanadában élő, hazulról kivándorolt farmer ült mellette, aki harminc év után látogatni járt idehaza. Mikor a határnál látta, hogy szomszédja elszomorodik, megkérdezte: mi az oka? Szilárd azt mondta: mert alighanem örökre elhagyja Magyarországot. „Örüljön”, mondta a paraszt. „Ameddig él, ez lesz emlékezetében élete legboldogabb napja.”

A berlini műszaki egyetemen Szilárd megunta a mérnökséget és átment a Friedrich Wilhelm egyetemre Albert Einsteinhez. Filozófiai doktorátusához remek matematikai tanulmányt írt, majd Einsteinnel együtt szabadalmaztatta elgondolásukat egy, olvadt fémekkel működő elektromagnetikus szivattyúról, melyet később az atombomba készítésénél alkalmazott. Ezek után (1928-ban és 29-ben) két atomromboló szerkezetre kapott szabadalmat. A második cyclotron, mely remekül működik, bár Szilárd sohasem próbálta ki. Atomrombolásra ekkor még nem gondoltak, mert Szilárd rendszerint csak fejben szerkesztette meg elgondolásait, de praktikus kivitelükkel nem törődött.

Ekkoriban – az 1930/31. tanévben – a berlini egyetemre jártam. Einstein előadásait hallgattam egy ideig, mert nem egyeztem azokkal, akik bolondnak vagy szélhámosnak tartották. Előadásai viszont túlságosan nehezek voltak ahhoz, hogy megértsem őket. Inkább rokonomhoz, Leóhoz fordultam és megkértem: magyarázza el nékem a relativitás elméletét, melyet akkoriban a legtöbb rossz tréfának tekintett. Szilárd nagyszerűen adta elő a tárgyat, amit nem vártam tőle. Nem vártam, mert különleges lénynek ismertem: menekült minden rendszeres munkától, kutatástól, állástól, otthontól és rendszerezéstől. Vándor maradt egész életében, két becsomagolt bőröndjével mindig kéznél.

Néhány nappal Hitler uralomra jutása után értesítette barátait, ismerőseit: meneküljenek Európából, mert Hitler hamarosan birtokába veszi az egészet. Két hónappal rá, 1933 március legvégén elhagyta Berlint és Bécsbe, majd Oxfordba költözött. „Ahogy az utcasarkon álltam”, írja, „és a zöld forgalmi lámpát vártam… hirtelen eszembe jutott: ha olyan elemet találnánk, mely két neutront bocsát ki, miközben egy neutront vesz fel, úgy… nukleáris láncreakcióhoz jutnánk. Abban a pillanatban nem láttam, hogyan lehet ezt elérni, de a gondolat többé nem hagyott el.”

Akkoriban erre még csak mint békés, nukleáris erőforrásra gondolt. 1934 márciusában beadott angol szabadalma leírásában megjegyezte, hogy nukleáris energiaforrásra legalkalmasabb elem az uránium meg a tórium. Tulajdon megállapításával ellentétben azonban csak berilliummal meg indiummal próbálkozott egészen hiába. Végül már vissza is vonta szabadalmát, mint haszontalant, amikor értesült, hogy Hahn és Strassmann fizikusoknak sikerült urániumot hasítaniok. Szilárd ekkor már otthagyta Angliát és az Egyesült Államokban élt.

New Yorkban megismerkedett az akkoriban Nobel-díjjal kitüntetett Enrico Fermivel. Együttesen sikeres kísérleteket végeztek uránium hasítására. Rövidesen, 1939 nyarán Szilárd értesült, hogy a németek ugyancsak ezt teszik, és a nyert energiát katonai célra, bombákban kívánják alkalmazni. Ekkor műegyetemi magyar barátjával, Wigner Jenővel együtt rábeszélték Einsteint, hogy írjon levelet Rooseveltnek. A levélben Einstein figyelmeztette az elnököt, milyen veszedelmes, amire a nácik készülnek, és az amerikai hadsereg segítségét kérte.

Hasonló ügyekben Roosevelt ítélőképessége példátlan volt. A levelet október 11-én, hat héttel a második világháború kitörése után kapta kézhez és tíz nappal később Lyman J. Briggs vezetése alatt, Szilárddal, Wignerrel és Teller Edvárddal együtt első ülését tartotta a bizottság, amelynek határoznia kellett a dolgokról. A bizottság amerikai katonatiszt tagjai őrültségnek tekintették, hogy be nem bizonyosult tudományos elméletek alapján bombát gyártsanak. A magyarok győztek: Szilárd megbízást kapott, hogy nagy mennyiségű urániumot és grafitot szerezzen. Ugyanekkor a hadsereg csekély hatezer dollárt ígért a költségekre.

Az összeg csak hat hónap késéssel érkezett meg. Szilárd, kinek sem állása, sem pénze nem volt, egyik gazdag ismerőse kölcsönéből élt. A kísérletek viszont kitűnően sikerültek, bár folytonosan félt, hogy a korlátlan támogatást élvező nácik előbbre jutottak. A háború után tudta csak meg, hogy tévedett. A németek nem jöttek rá, hogy vegyileg tiszta grafitot kell használniok, mely nem nyeli el a felszabadult energiát. Piszkos grafitot alkalmaztak, majd áttértek nehéz vízre, de azzal sem mentek sokra.

Később Columbusban, majd Chicagóban az atombomba készítésére megalakították a Manhattan Projectet. Elméletről és anyagbeszerzésről Szilárd gondoskodott, a kísérleteket Fermi vezette, míg Pearl Harbor után a magyar matematikust, Neumann Jánost is alkalmazták. A nagyszabású kísérlet és a gyártás az Egyesült Államoknak óriási összegbe, akkori kétmilliárd dollárjába (mai háromezer milliárd forint) került. Ennek ellenére a Manhattan Project rendkívüli technikai sikernek mondható. 1945 elejére világos lett, hogy a bomba hamarosan elkészül, bár a német összeomlás várhatóan előbb következik be.

Szilárd ekkor úgy találta, hogy a bombát titokban kell tartani, nem szabad Japánra ledobni, és a tudósoknak, kik a bomba birtokosai, meg kell világszerte egyezniök, miként használják békés célra az atomerőt. A bomba és az atomerő titkát csak azután hozzák nyilvánosságra. Teller, kivel morális meggondolásait közölte, azt válaszolta: ha néki morális meggondolásai volnának, nem protestálna, hanem azonnal abbahagyná munkáját az atombombán. Különben is, ekkora találmányt nem lehet eltitkolni. Inkább nyilvánosságra kell hozni erejét, hogy az emberek belássák: a következő háború valamennyiünk végső katasztrófája lesz.

Szilárd, Einstein segítségével, ismét Roosevelthez fordult, de az elnök előbb halt meg, semhogy a levél elérte. Ekkor megkérdezte Henry Stimson hadügyminisztert, de nála sem volt sikere. Stimson nyilván tudta, amit mindannyian: hogy Honsu szigetét ötmillió japán katona védi, és a japánok mindeddig utolsó emberig harcoltak. Stimson ismerte a Manhattan Project katonai vezetője, Groves tábornok levelét Roosevelthez, mely szerint az atombomba ledobására Japán minden bizonnyal megadja magát.

Leóval egy hónappal Hirosima után találkoztam, Polányi Laura lakásán, New Yorkban. Több amerikai nevezetesség volt jelen, a magyarok közül pedig Jászi Oszkár és Vámbéry Rusztem. Szilárdot valamennyien a nap hősének tekintettük, aki az atombombával sokszázezer amerikai katona életét mentette meg, alighanem az enyémet is. De ugyanekkor kétségbeesetten néztünk reá, amiért az egész emberiség elpusztításának lehetőségét hozta. Amerikában, technikai ismeretek birtokában, többen és hamarább látták, miről van szó.

Vitatkozni vele akkoriban még nehéz volt. Azt állította ugyanis, hogy az atombomba birtokosai a tudósok, nem pedig az állam, és a tudósok rajta lesznek, hogy hadi célra ne használják, de energiával lássák el a világot. Ezen a ponton ellentmondást nem tűrt. Ugyanakkor ragyogó képet festett a jövőről, amikor „atom napokat” állítanak fel Kanadában, Grönlandon, Szibériában, és ott búza, pálmák és banán nő majd. Egyedül Jászi merészelt vitába szállni vele. Elmondta, hogy ez esetben trópikus vidékeken kibírhatatlan meleg lesz, és Grönland elolvadt jegétől a tenger annyira megdagad, hogy elönti Velencét, New Yorkot, Riót. Szilárd nem válaszolt. Késő éjszaka gondterhelten oszoltunk szét.

A következőkben Szilárd fizikáról áttért élettanra és egyik neves kutatója lett a molekuláris biológiának. Ugyanekkor tovább harcolt a bomba ellen, melyet ő talált ki, illetve a terror ellen, melyet készítménye szerzett a világnak. Einstein részvételével létrehozta az Emergency Committee of Atomic Scientists-et, mely ingyenes közoktatást szervezett az atomenergiáról. Bátran kiállt Oppenheimer mellett és a kongresszus Amerikaellenes Bizottságát támadta hasonló energiával. Mindhalálig hitte, hogy a tudósok okosabbak és ésszerűbben viselkednek, mint a politikusok. Alighanem ez volt élete legnagyobb tévedése.

Ötvenhárom éves korában feleségül vette Trude Weiss orvosnőt, régi bécsi ismerősét. Házasságuk másnapján elmenekült az asszonytól és ezt írta neki: „A szabadság minden reményét elvesztettem. Rémesen érzem magam, kusza a fejem, izzadok, magas az érverésem, szinte képtelen vagyok dolgozni a laboratóriumban.” Válásra gondolt, miközben pszichoanalízist, pszichiátert ajánlottak néki. Egyiket se fogadta el és végül, nagy keservesen, megszokta a házasságot.

Betegségéről a stockholmi Rákkutató Intézet neves igazgatójától, közös barátunktól, George Klein professzortól tudok részletesen, valamint könyvéből (George Klein: The Atheist and the Holy City, Cambridge, Mass., 1990). Moszkvából jövet 1959-ben Szilárd beállított intézetébe, bejelentés nélkül, mint mindig. Elővette noteszét és új adatokat kért a tumorbiológiáról. Mikor utána kiment a fürdőszobába, vérnyomokat vett észre. Kérdésére Szilárd megmondta, hogy hólyagja vérzik. Mióta? Hat hónapja. Volt-e orvosnál? Nem, semmi bizalma az amerikai orvosok iránt.

Svéd orvoshoz mentek, aki megállapította, hogy Szilárd hólyagrákban szenved. Az orvos azonnali operációt ajánlott. Hosszú hetek múltán Szilárd Amerikából megállapodott az operációban. Az utolsó pillanatban nemet mondott, és feleségével könyvtárakban kutatta a rák kezelését. Úgy látta, hogy a húgyhólyag-operáció nemcsak veszedelmes, de siker esetén is károsan hat az illető szellemi képességeire. Bevonult tehát a New York-i Memorial Hospitalba és maga irányította a műtétet. Kétezer rad maximális besugárzás helyett hatezret adatott magának, ami ellen az orvosok tiltakoztak. Teljesen kigyógyult a rákból.

Utolsó éveit váratlan, sohasem látott boldogságban töltötte. Mikor Salk a gyermekparalízis gyógyításáért roppant összeget kapott, ebből alapította a Salk Intézetet La Jolla, Kaliforniában. Az intézet vezetője Szilárd Leó lett, ki onnét irányította Az Élhető Világért Szövetség munkáját. Feleségével együtt ott volt először nem-szállodai lakása. 1964-ben, éjszakai álmában hunyt el. Gyászolói „elmondhatatlanul édes és némiképpen kétségbeesett lángésznek” nevezték.

A közkatona s a miniszterelnök

Antall József miniszterelnök nemrég a Don partján elesett magyar katonákat „hősi halottaknak” nevezte. Eörsi István tiltakozott e megjelölés ellen. Bleicher Imre, a Miniszterelnöki Sajtóiroda munkatársa ekkor pontosabb formában közölte a miniszterelnök szavait. Szerinte ezt mondta: „Arról van szó, hogy aki katonaként esett el, esküjéhez híven, egy ország közjogi rendszeréből fakadó felelősséggel, parancsot kapva, a haza vagy a szülőföld védelmében, vagy áldozatként: hősi halott.”

Ilyen kijelentéssel nehéz mit tenni. Hogy ki volt hősi halott, ki nem – bonyolult erkölcsi és filozófiai kérdés. Nem oldható meg hevenyészett nyárspolgári fogalmazással és etatista demagógiával. Attól félek, másként sem. A német katona, aki Sztálingrádnál elesett, kétségtelenül részese volt a rablóhadjáratnak, mely negyven évre a szovjet barbárságot hozta nyakunkra. De ugyanez a katona, ha később, Berlin alatt esett el, a fenti meghatározás szerint hazáját védte, tehát hősi halott.

Aquinói Szent Tamás igazságos és igazságtalan háborúkról írt. Az igazságos háború elesett katonája hősi halott, az igazságtalané nem. Ám melyik fél oldalán áll az igazság? Rendszerint egyikén sem, miközben mindkét fél jogosnak tartja, vagy egyáltalán fel sem veti a kérdést, jogos volt-e, vagy sem? És ha az ország közjogi rendszeréből és a kiadott parancsból fakad, nem az egyénből, a felelősség, úgy a szovjet katonák is hősi halottak voltak, akik 1956-ban Budapest utcáin estek el?

Azt hiszem, hogy ezeket a kérdéseket Antall kormányelnök úr jobban és lelkiismeretesebben tárgyalta volna tanár korában, mint most, amikor hübelebalázs módra termelt válaszokkal áll elő olyan kérdésekben, melyek véglegesen aligha dönthetőek el. A magam részéről ebben az ügyben biztosan csupán annyit tudok, hogy a spártai háromszázak Thermopüláinál, és a hozzájuk hasonlóak voltak az igazi hősök, akik ismerték és értették azt a nagy ügyet, melyért elestek. Ugyanakkor azonban szívesen nevezem hősi halottaknak mindazokat a milliókat, akiket valamelyik ország közjogi felelőtlensége parancsolt a korai halálba.

Miközben ezt írom, folyton az ellenpéldára, Schimek német közkatonára kell gondolnom. Schimek bécsi munkáscsaládból származott. Tizenhét éves korában, 1942-ben sorolták a Wehrmachtba, a második világháború negyedik esztendejében. A háború hatodik évében, 1944. november 19-én halt meg Lengyelország déli részében, Machova község közelében, ahol német kivégzőosztag lőtte agyon.

Hosszú idővel halála után híre terjedt, hogy Schimek közkatonát azért végezték ki, mert megtagadta a parancsot: nem volt hajlandó lengyel túszok, többnyire asszonyok és gyermekek agyonlövésében részt venni. Temetőárokban lévő sírját ekkor virágokkal borították, és valóságos zarándokhely lett. Sírkövet állítottak néki fényképével és felírással, melyben hősi cselekedetét magasztalták. Mindez 1985 táján történt.

A lengyel katolikus egyház természetesen felkarolta Schimek közvitéz ügyét, és idővel, ha lehet, kanonizálják. Ausztria még jobban örült. Elvégre Hitler ellenállói főként németek és protestánsok voltak, nem pedig osztrákok, míg az a kevés, aki osztrák részről valamit is tett, szociáldemokrata és liberális. Így az osztrák katolikusok kivették a lengyelektől Schimek ügyét. König kardinális Bécsből Machovába utazott, csupán azért, hogy imát mondjon a közkatona sírján.

Ekkor kétkedő német újságíró vizsgálni kezdte Schimek ügyét és megállapította: semmiféle bizonyíték nem található, mely szerint a közvitéz valaha is visszautasította volna a túszok kivégzésében való részvételt. Ilyenre nem rendelték. Schimeknek egyszerűen elege lett Hitler hadseregéből és dezertált. Nem a partizánokhoz állt át, hanem lengyel civilekhez. Ezek elrejtették őt, míg a katonai rendőrség megtalálta és kivégezte.

A lengyel tv-ben ekkor előadást tartottak Schimekről. Megállapították, hogy „csak katonaszökevény volt”, és ennek következtében nem tarthat további érdeklődésre számot. Váratlan kijelentés egy országban, ahol a cári vagy a kommunista hadseregből való szökést hazafias erénynek tekintették. Sajnálatos, hogy a „csak katonaszökevény” életéről egyébként keveset tudunk. Néhány, szüleihez intézett és megmaradt leveléből azonban kiviláglik, hogy gyűlölte a hadsereget. „Ha lövök, nagyon gondosan vigyázok, hogy ne találjak el senkit. Elvégre ezek sem akarnak mást, mint én: hazamenni.”

Nem foglalkoznék itt Schimek közvitézzel, ha magános jelenségnek tekinteném korunkban. Szerencsére nem az. Amikor feleségemmel és vagy száznyolcvan honfitársammal 1956. november 30-án éjjel Hegykőnél kigyalogoltunk Ausztriába, menekülő szovjetorosz katona jött velünk. Holubeck bécsi rendőrfőnöktől kapott hontalanútlevelet, mely magyarnak mondta. Sajnos, hogy a többség – állítólag vagy kétszázan voltak – akik nem akartak harcolni ellenünk, a budapesti pincékben maradtak. November tizedike tájára Andropovék összeszedték és agyonlőtték őket. Kíváncsi volnék, ki tud többet róluk.

Másokat szerencse kísért. A 70-es évek legelején sok ezer amerikai fiatal szökött át Kanadába, akik nem akartak részt venni a vietnámi háborúban. Többet ismertem közülük. Kanada nem adott ki senkit az USA-nak, és nagyrészt ott telepedtek le. Ugyanez a helyzet jelenleg a délről jött, magyar és nem magyar fiatalokkal, akik nem kérnek a szerb-horvát-bosnyák mészárlásból. Igaz: katonaszökevények régebben is akadtak, bár nagyon kis számban, és többnyire az értelmiségi rétegből. Az ezredvégre jelentősen megszaporodtak és ez örömmel tölt el.

Antall József szerint – hogy újra ismételjem – „hősi halott az, aki katonaként esett el, esküjéhez híven, parancsot kapva és egy ország közjogi rendszeréből fakadó felelősséggel.” Nem kívánok ezzel vitába szállni, mert legfeljebb azt vitathatnám, hogy ebben a definícióban az állam, a haza alapja az erkölcsi felelősségnek, nem pedig az egyén. Az ilyen, antropológiai szempontból törzsi felfogást nem tudom vele megosztani. Mindenekelőtt azért, mert a vak engedelmességet nem tartom erénynek, és úgy látom, hogy ebből a szempontból egyre többen állnak mellettem; nemcsak a fiatalok, hanem az öregek is.

Európai költők antológiája

Ötvenöt évvel ezelőtt, 1938 könyvnapján jelent meg az Európai költők antológiája, egyike az utolsó szabadságszerető, bátor könyveknek, melyek a háború és a magyar fasizmus jötte előtt napvilágot láttak. A könyv 1946-ban újra megjelent rosszul kibővített formában, de ahogy Szálasi alatt elégették, úgy Révai József sem kedvelte nagyon. Hosszú emigrációm alatt több egyetemistától kaptam levelet: adatokat kértek az antológiát illetően. Kitérően válaszoltam: a lényegről úgysem lett volna módjuk beszélni Király István, Pándi Pál, Sőtér István vagy Szabolcsi Miklós alatt. Most végre módunk van.

Nem tudom, ki adta az ötletet Cserépfalvi Imre kiadónak 1936 vége felé, hogy antológiát kéne készíteni a magyarság és Európa szabadság- és békeverseiről az eljövendő zsarnokság és háború előtt. Annyit tudok csak, hogy Cserépfalvi hármunkat – Horváth Bélát, József Attilát és engem – bízott meg az antológia fordításával; nagyjából Béla az olaszokat, Attila a franciákat, én az angolokat kaptam meg. Mivel azonban ízlésünk bizonyos fokig eltért, Cserépfalvi Csé Szabót bízta meg a versek kiválogatásával.

Emlékszem, Attila mennyire örült, amikor Csé beleegyezett, hogy Hugo Chasseur noir-ját lefordítsa, pedig a szöveg az általa megengedettnél radikálisabban hangzott: „Lődd le a császárt, lődd le a pápát, fekete vadász!” (Persze Hugo IX. Piust értette, nem XI.-et.) Ekkor következett be, szinte mindjárt, Attila összeomlása. A Kármentő nevű, olcsó vendéglőben ültem Kovács Imrével a Vörösmarty téren, mikor József Attila megjelent asztalunknál, de nem ült le. Elmondta, hogy halálosan beleszeretett orvosnőjébe, Gyömrői Editbe, aki kezeli ugyan, de szerelméről hallani sem akar. Ezután, könnyezve, otthagyott bennünket.

Attila miatt régóta aggódtunk, elsősorban, mert sejtettük, hogy sem Gyömrői freudista kezelési módja, sem másfajta kezelés nem segítene rajta. (Az utolsó tizenöt esztendőben a Sinequan nevű gyógyszer valószínűleg néhány nap alatt rendbe hozta volna.) A szerelmi bajon viszont segíteni reméltünk. Kovács Imre ebéd utáni feketére bemondott bennünket kettőnket, Goda Gáborral és Vághidi Ferenccel együtt az orvosnőhöz. Nagy reménységgel mentünk fel. Goda ékes beszédben figyelmeztette az orvosnőt, hogy „a nemi jóság” akkor is kötelező, ha nem akarja: elvégre csinos fiatalemberről, az ország legnagyobb költőjéről van szó. Gyömrői kijelentette: pácienssel nem fekszik le, és amikor tovább kérleltük, kirúgott bennünket Váci utcai lakásából. Ezután következett a kínos epizód, amikor Attila késsel támadta meg este a Váci utcában Gyömrői szerelmesét, de utána, szerencsére összebékültek. A következőkben a Hungária sörözőben láttam Attilát, néhány nap múlva. Cserépfalvival és Horváth Bélával ültünk, hogy az antológia verseit megbeszéljük. Bélával és Imrével tárgyaltunk, Attila egyetlen szót sem szólt. Az üres söröspoharat hol álla bal, hol jobb oldalához szorította, és belesírt, ahogy könnyei csorogtak. Egy óra múlva vagy fél centi magasan álltak könnyei.

Hamarost ezután hallottam Cserépfalvitól, hogy Attila egy este valamelyik József körúti kávéházból felhívta telefonon, és megkérte: jöjjön érte, mert nem tudja, hol lakik, és azt sem, hogy mi a neve. A szörnyű hír után Horváth Bélával folytattam az antológiát. Csé Laci néhány vers fordítását kérte Bélától. A vers szövege csak nála volt, úgyhogy Béla felment, kölcsönkérni a könyvet. Utána elmondta: fent járt Csé lakásán a Damjanich utcában, de Csé nem ad kölcsön könyvet: ölébe tette, hogy leírja a verset, míg ő ott ült íróasztala mellett és figyelte, nem vág-e Béla valamit zsebre lakásából.

Horváth szavát túlzásnak vagy képzelgésnek tartottam, míg magam is felmentem a Damjanich utcába Jules Romains egyik elég gyenge verséért, melyet Csé előírt és ugyanezt tapasztaltam. Röviddel ezután Horváth Béla átadott egy Petrarca-, egy Jeszenyin- meg egy Chesterton-verset Csének közlésre, és azt mondta: verselés helyett ezentúl imádkozni kíván. Bevonult a manrézába. Így egyedül maradtam Csével meg az antológiával.

1938 márciusának első felében Pápai nyomdája kihozta a könyv másodiktól tizedik ívét, vagyis a magyar költőket. Az első, kétszínű ív nyomására március 15-e után került sor. Az első ív tartalmazta Csé Szabó előszavát, a címoldal pedig nevét, mint szerkesztőét. Hitler viszont három nappal korábban bevonult Bécsbe, amiért Csé, aki a magyar rádió munkatársa volt és állását féltette, levelet küldött Cserépfalvinak. Megkérte, hagyja ki nevét a könyvből. Ez is történt.

A József Attila emlékének ajánlott antológia szerkesztését és előszavát is nékem kellett vállalnom, holott Csé tiszteletre méltó szerkesztési elvei nem voltak azonosak az enyémekkel: Ady Endrétől nem A rémnek hangját és Az embert az embertelenségbent hoztam volna, Gellért Oszkár vagy Jankovich Ferenc versét boldogan kihagyom és az előszót is másként írom. Ám annyi örömem mégis maradt, hogy a külföldi költőkben több lényeges változást tudtam eszközölni. Ezeket Csé Szabó aligha engedélyezte volna.

Hat héttel később nagy izgalommal készültünk a könyvnapra. Szinte biztosra vettük, hogy az antológiát az ügyészség elkoboztatja. Igaz, hogy a Német zsoldosdal sorai – „kiirtottunk már hét megyét, s megmásztuk Róma hét hegyét” – csak a közeljövőben teljesültek, de azt mégsem hittük, hogy az államügyész nem veszi észre: ezt a XX., és nem a XVI. században írták. Elővigyázatból Cserépfalvi ezért nem küldött példányt a jobboldali lapoknak, nehogy vádaskodásaikkal az ügyészség figyelmét felhívják, és a könyvből csak másfél-két tucat példányt tartott üzletében. A többit nem kiadóhivatalában, hanem barátai pincéjében rejtette el Váci utcai üzlete közelében.

A könyvet nem kobozták el. A kultusz- és igazságügy-minisztériumokban alighanem még akadtak emberek, mint Csánk Béla osztálytanácsos és mások, akik szerették a jó verseket, és nem osztoztak a német népi-nemzeti dührohamban. A három könyvnap alatt majdnem az egész kiadás elkelt, és feltehető, hogy az ügyészség embereit a miniszteri tisztviselőknek sikerült visszatartaniuk. Ugyanekkor a detektívek szabadon garázdálkodtak Cserépfalvival. Egyszer bevitték a főkapitányságra, mert üzletében – mint a többi üzletben, melyeket nem bántottak – francia hetilapot árult. Ebben karikatúrát közöltek Horthy Miklósról, és Horthy orra, a detektívek szerint, gyalázatosan hosszú volt. Még szerencse, hogy Cserépfalvi elővette az ötpengőst Horthy képével, és megmutatta, hogy a pénzen legalább olyan hosszú az orra, mint a francia hetilapban. Mire Hetényi főkapitány kegyesen elengedte.

A háború után Cserépfalvi újra kinyithatta kiadóját és üzletét. 1946 elején, mikor még nem értem haza az Egyesült Államokból, ismét kiadta az Európai költők antológiáját. Sajnálatos, hogy helyembe Barabás Tibort bízta meg a könyv szerkesztésével. Barabás kihagyta Jékely gyönyörű versét, az Apotheozist, és helyébe Gereblyés László és mások sületlenségét rakta be, míg az idegen költőket Volosin Vörös tavaszával, Majakovszkij Első számú napiparancsával és hasonlókkal egészítette ki.

Mindez nem használt a könyvnek még úgy sem. Az első kiadást a nyilasok égették meg 1944 őszén. A második kiadást a kommunisták kobozták el, már amennyit találtak belőle, négy évvel később.

Nagy Imre sétája

Nagy Imréről egyik vezető politikusunk nemrég erősen kritikus nyilatkozatot adott. Ebben nincs semmi elítélendő. Államférfiakról életükben és utána sok jót, sok rosszat írnak. Saint-Simon jól ismerte Rákóczi Ferencet, és azt állította róla, hogy „szerénység meg mérséklet” mellett „nagyon kevés szellemmel” rendelkezett (Mémoires, Ed. Ramsay, Paris, 1978. IX. kötet, 523. oldal). Széchenyi, aki a cselekvés és a szorongás kettős kényszerében töltötte életét, 1832. július 27-én bejegyezte naplójába, hogy nincs egyetlen híve, sem barátja és egy mágnás (Fáy István gróf) azt írja: „Minden jó volna Magyarországon, hacsak Széchenyi István pestise nem terjedne.” 1848 vészterhes nyarán ugyanez az érzékeny Széchenyi jegyzi meg a Naplóban: nem bánja, ha tetteiért az osztrákok majd felakasztják: amit szégyell, az lesz, hogy „Kossuth mellett kell függnöm”.

Meg kell vallanom: elfogult vagyok Nagy Imre javára, méghozzá személyes okból. 1953 nyarára a recski büntetőtáborban, sok társunk éhhalála után, annyira lerongyolódtunk, hogy azt hittük: nem élünk néhány hónapnál tovább. Ekkor, július 4-én történt, hogy az új miniszterelnök, Nagy Imre parlamenti bemutatkozó beszédében az ártatlanul bebörtönözöttek szabadon bocsátását ígérte. Újságírók előtt mindjárt ki is jelentette, hogy a recski táboron kell kezdeni. A következő hetek alatt a tábor 1200 lakójából több mint ezret szabadon engedtek. Ez az ezer ember, velem együtt, Nagy Imrének köszöni életét.

A Szovjetunióból hazatért moszkoviták ismeretlen emberfajt képviseltek. Az adott szó szentségét nem ismerték, ellentmondást nem tűrtek, joggal, törvénnyel, igazságossággal nem törődtek és ugyanekkor azt állították, hogy Sztálin módszereivel a kommunizmust valósítják meg az országban. A magyarországi kommunisták, akik különböztek tőlük, hamarost hozzájuk hasonultak. A moszkoviták együttesének Nagy Imre csak másodosztályú tagja volt. Eleinte mint irgalmatlan begyűjtési miniszter működött, majd nem túlságosan rokonszenves házelnök lett. Utána eltűnt a színről, mintha nem is élt volna.

Július 4-i beszédében Nagy Imre nemcsak az ártatlanul elítéltekért emelte fel szavát. Beszélt a túlméretezett nagyiparról, és a könnyűipar támogatását jelentette be. Megmondta, hogy a kommunista propaganda hazudott és hazudik: a magyarság életszínvonala nem emelkedett, hanem mélyre süllyedt. Kárhoztatta a kisipar és a kiskereskedelem megszüntetését. Elítélte a parasztpolitikát, mert tönkretette a mezőgazdaságot. Megbírálta az értelmiség elnyomását, a kitelepítést, a titkosrendőrséget. Jelentős változtatásokat ígért minden területen, több szabadságot és biztonságot mindenkinek.

Nagy Imre sokkal többet mondott, mint Hruscsov hasonló utasítására a kommunista országok többi vezetői. Demagógia nélkül, nyugodtan, bizalomkeltően, világosan és az igazság hangján beszélt. Hasonló beszédet Magyarországon hosszú évek óta nem hallottak, és kommunista vezértől nem is vártak. Nagy Imre szavait az ország rádión hallgatta. Utána sírtak és nevettek, összeölelkeztek az utcán, ittak és táncoltak. A téeszcsék istállóiból a parasztok hazavitték lovaikat és megverték a besúgókat. Az ablakokban a nők hajnalig lesték az utcát, mert azt képzelték, hogy elhurcolt férjeik még az éjjel hazatérnek,

Sok kérdés megválaszolatlanul maradt. Nagy Imre hosszan élt a Szovjetunióban, és még Magyarországénál is nagyobb borzalmakat látott; mitől ébredt idehaza a valóságra? Honnan tudta Hruscsov, vagy akár Rákosi központi bizottsága, hogy ő az egyetlen, aki a liberális nézetek elmondására alkalmas? És végül: hogyan képzelte Nagy Imre, aki számos hívével együtt mindvégig, vagy majdnem mindvégig kommunista maradt (mint Gorbacsov manapság), hogy a kommunizmuson és szétágazó struktúráján belül igazi demokráciát hozhat? És ha ilyen igazi demokráciát mégis sikerül meghoznia, mi marad kommunizmusából? Az eszme? És az ugyan micsoda? Mindezekre a kérdésekre hiába kerestem választ Nagy Imre írásaiban.

Mint ismeretes, Rákosi és társai, meg a titkosrendőrség az első héttől fogva próbálták útját állni annak, amit Nagy Imre megkísérelt. Nem voltak sikertelenek, és 1955 áprilisában, Moszkva támogatásával, elbocsátották a miniszterelnökségből. Az újságokban a párt és a nép ellenségének nevezték. Más kommunisták ilyen esetben szánva bánták bűneiket és önkritikát gyakoroltak. Nagy Imre semmit sem felelt. Ezután kizárták a pártból és egyetemi állásától is megfosztották.

Az állástalan, védtelen férfi nem maradt egyedül. Az írók többsége és a kommunista disszidensek régóta mellette álltak. A többinek, ha nem volt kommunista vezető, szólási joga sem támadhatott, de látszott, mit gondolnak. Sok ilyen jelenetet láttam, de hadd idézem itt azt az egyet, melyet Vizinczey István tapasztalt és írt le „Truth and Lies in Literature” című könyvében (Hamish Hamilton Ltd., London, 1986, 322-323. old.) 1956 tavaszán Vizinczey a Rákóczi úton járt, mikor megpillantotta a zömök, paraszt-bajszú, hatvanéves férfit, aki előtte sétált a járdán a napfényben.

„…Semmije sem volt, amiért bárki irigyelhette volna, de a Rákóczi úton valamennyiünket elfogott a tisztelet. Senki nem kiabált vagy lökdösődött, senki nem próbált közelebb kerülni hozzá, hogy megnézhesse. Mágikus kör képződött körülötte, melyen senki sem lépett át.

Az emberek meghatódása nagyobbnak bizonyult, mint kíváncsiságuk. Százan és százan jártak mellettem, mögöttem és előttem. Legtöbbje egyetlen pillantást sem vethetett reá, de ott jártak velem együtt és a tudat boldogította mindnyájunkat, hogy ott sétál valahol a tömeg szívében.”

Ezek voltak azok a pillanatok, mikor az ember először vette észre, hogy – minden kifogása ellenére – Nagy Imre az ország vezére. Nem úgy, mint Tisza István, Bethlen gróf vagy Gömbös Gyula. Hanem úgy, mint Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos. Alighanem ez volt oka, hogy amikor a forradalom legelején Nagy Imrét kívántuk miniszterelnöknek, kevesen tartották ezt méltánytalan követelésnek. Úgy tudom – ha jól emlékszem, Vas Zoltántól, de dokumentumot erről nem találtam –, hogy mikor már Romániában voltak rabságban, Kádár megkérte Nagy Imrét: csatlakozzon hozzá és miniszterséget ajánlott néki. Nagy visszautasította, noha tudnia kellett: halál lesz ezért a fizetség. Gondoljunk rá: milyen lenne 56-os forradalmunk emléke, ha annak vezére Kádár szolgálatába áll?

Hiba nélkül senki sem volt. Rákócziról elég Szekfű Gyula könyvét elolvasni, vagy arra gondolni, hogy Rodostóból meggondolatlanul ő szabadította a tatárokat Erdély felperzselésére. Vagy jussanak eszünkbe Kossuth nacionalista túlzásai, mellyel 1848-ban a horvátokat, a románokat és a szlovákokat lázította ellenünk. Mégis: Rákóczi nélkül nincs felkelés 1703-ban, és gróf Bercsényi Miklós egyedül bánkódik mindhalálig Lengyelországban. Kossuth nélkül nincs 1848–49-es szabadságharc és a nemzetgyűlés Lamberg érkezése után feloszlik. Nagy Imre, az egyetlen lehetséges és mártír vezér nélkül nincs 1956-os forradalom.

És mi lenne az utolsó háromszáz esztendő történelme Rákóczi-felkelés, szabadságharc és ’56 nélkül? És hol volnánk ma ’56 nélkül? Legjobb esetben, mint a románok Bukarestben.

Lorenzo de’ Medici

Lorenzo de’ Medici ötszáz év előtt halt meg Firenze melletti villájában. Háziorvosa, Piero Leoni, aki 43 éves betege gyors felgyógyulását ígérte, azonnal öngyilkos lett kertje kútjában, és az emberek Itália békéjét siratták, mely Lorenzóval együtt veszett el. Marcus Aurelius császár halála óta uralkodó nem hagyott olyan jó hírt maga után, mint ez a kettő: Cosimo Medici és unokája, Lorenzo. Pedig uralkodók sem voltak, csak cím és rang nélküli polgárok, kik eszük, tekintélyük és vagyonuk révén rendelkeztek diszkréten a Firenzei Köztársaság minden ügyével.

Bozontos, aszimmetrikus szemöldökével, éles szemével, elfordított, ferde orral és nagy alsóajkával, mely majdnem elfedte a felsőt, Lorenzo igazán nem volt szép. Mégsem mondta senki csúnyának, mert előzékenység, vidámság, báj, életszeretet és végtelen energia sugárzott belőle. Mugello nevű lova nem abrakolt, ha nem ő etette. Careggiben lévő birtokán kertészkedett, liliomokat termelt, Poggióban calabriai sertéseket, szicíliai fácánokat tenyésztett, új sajtféléket állított elő, lovagolt és vadászott. Büszke volt rá és szerette, ha tudják róla, hogy sok mindenhez ért.

Firenzében az államügyeket vezette, vallásos és vadul erotikus költeményeket írt, latin és olasz szerzőket olvasott, történetírókat és Marsilio Ficino remek Plátó fordítását. Barátaival hosszú beszélgetéseket rendezett az éjszakában, nagyrészt filozófiai témákról. Építészeti rajzokat készített, festőkkel és szobrászokkal tárgyalt, a firenzei lovagi játékokra maszkokat és öltözeteket rajzolt, a Plátói Akadémia ülésein vett részt és boldogan játszott gyermekeivel. Elismerte, hogy roppant hiú, és kétségbeesett, ha valamelyik szellemi játékban második lett.

Esténként negyvenhegedűs zenekarával számos szeretője valamelyikének adott szerenádot. Felesége, Clarice d’ Orsini római arisztokrata családból származott, és ottani nevelésének megfelelően javíthatatlanul primitív és műveletlen volt, de szép. Bármennyire nem illettek össze, nagyon szerették egymást. Olykor rettenetesen veszekedtek. Nem Lorenzo hűtlensége miatt; a nőt Rómában megtanították, hogy ilyesmit az asszonynak némán kell tűrnie. Hanem például akkor, mikor Angelo Poliziano, a költő Lorenzo fiait – Pierót és Giovannit, a későbbi X. Leó pápát – Vergiliusból tanította olvasni, míg Clarice azt akarta, hogy az imakönyvből tanuljanak. Ezúttal is, mint mindig, Lorenzo győzött.

Lorenzo sok újat hozott a világba. Egyszerre volt mélységesen vallásos és tökéletesen felvilágosult. 1484-ben VIII. Ince pápa közreadta a boszorkányégetésre buzdító bulláját. Az Alpokban százával hurcolták máglyára az öregasszonyokat, amikor Firenze Gonfalonieréje (mintegy: főkapitány) megkérdezte Lorenzót: mit tegyen? „A boszorkányok jótanáccsal szolgálnak a szerelmespároknak”, felelte az, „és sok adót fizetnek. Hagyd őket békén!” Ugyanez a Gonfaloniere névtelen feljelentést mutatott Lorenzónak, mely szerint Leonardo da Vinci és Sandro Botticelli egy Jacopo Saltarelli nevű kéjfiút látogatnak esténként. „Igaz a feljelentés?” – „Igaz.” – „Akkor kutasd fel és büntesd meg a feljelentőt.”

Hasonló álláspontot vallott eretnekekkel. Ebben feltehetően szerepet játszottak tanítója és meghitt barátja, Marsilio Ficino filozófus fantasztikusan túlzott neoplátonista nézetei. Ficino azt tartotta, hogy minden nép tisztel valamilyen istenséget, amiért az Úr megbocsát nékik. Azoknak is, akik félreértik az evangéliumot. A gonoszakat haláluk után Isten még élni engedi, hogy jó útra térjenek. A világ folyton újjászületik. Fejünk felett a Tejút grandiózus spermatartály. Ha a Föld megvénül, a Mindenható reánk ereszti és a világ megfiatalodik. Hogy Lorenzo mennyit hitt ebből, nem ismeretes, de ha éjjel felnézett az égre – és mindig felnézett –, úgy valószínűleg arra gondolt: nem kell az emberiséget félteni.

A középkorban arisztokrata arisztokratával, főpap főpappal, pap pappal, polgár polgárral járt csak össze. Cosimo de’ Medici volt az első, aki ezen enyhített, mikor 1439-ben polgártársai és papjai mellett Páleologosz János kelet-római császárt és IV. Jenő pápát látta vendégül, de unokája nálánál is liberálisabb volt. Asztalánál a vendégek érkezési sorrendben foglaltak helyet. Tudjuk például, hogy egyszer, 1489-ben Lorenzo balján az ebédnél az urbinói herceg ült, jobbján egy 14 éves szobrásztanonc, Michelangelo, mellette a pápai legátus, majd a házitanító, Poliziano.

A kereszténység diadala után ezer évig, ahányszor csak valaki klasszikus szobrot, rendszerint mezítelen márványt talált, úgy szétverte baltával, nehogy a csábító démon bajt hozzon fejére. A szobrok pusztítása akkor szűnt meg hirtelen, amikor elterjedt, hogy Cosimo de’ Medici arannyal fizet értük. Cosimo antik szoborgyűjteményét Lorenzo rendkívüli módon gyarapította, és ahhoz, amit nagyapja reneszánsz festőktől rendelt és vásárolt, hozzáadta a magáét Fra Angelicótól, hogy a névsort kövessem, Verrocchióig. Ez lett az újkor első jelentős kép- és szoborgyűjteménye, melyet aztán mások követtek, elsőnek a pápa, majd a francia király.

Ugyanez történt a könyvtárral. Száz-kétszáz kötetes könyvgyűjteményekkel a középkorban csupán egyes kolostorok rendelkeztek. Könyveket a humanisták kezdtek gyűjteni. A legjelentősebb Niccolo Niccolié volt, aki könyvtárát Cosimo de’ Medicire hagyta, aki tovább gyűjtött, míg Lorenzo az örökséget több ezer kötetre gyarapította: nápolyi útjáról közel száz, addig ismeretlen görög kódexet hozott magával. Cosimo példájára, néhány évvel később, V. Miklós pápa megalapította a Vatikáni Könyvtárat, Mátyás a Corvinákat, I. Ferenc francia király a Bibliotheque Royale-t.

A magyar kivételével a könyvtárak idővel mind gyarapodtak, és egy ideig bizonyos mértékben, majd teljesen nyitva álltak látogatók számára, csakúgy, mint az Uffizi és a Pitti. A firenzei intézményeknek külön szerencséjük volt a sértetlenség, melyet sem a Vatikáni Könyvtár, sem a Bibliotheque Royale nem mondhatott el magáról. A ház 1743-ban elhunyt, utolsó tagja, Anna Maria de’ Medici végrendeletében azzal az egyetlen feltétellel hagyta családja minden könyvét, szobrát, festményét, ékszerét az ismeretlen örökösre, hogy soha egy darabot nem vitet el Firenzéből. A szerencse úgy akarta, hogy ezt a végrendeletet azóta is betartották.

A Medici Bankház Európa legnagyobb üzleti vállalataként működött. Fiókokat tartott minden nagyvárosban Anconától Londonig és Lübecktől Sevilláig. Nemcsak posztóval kereskedtek, hanem bundákkal, brokáttal, drágakövekkel, fűszerrel, déligyümölccsel és timsóval is. Bankárai voltak a milánói hercegeknek és számos pápának. Ügyfeleik rendelkezésére álltak bármivel: fiúénekesekkel a lateráni Szent János templom számára, rabszolgákkal, szentek relikviáival, festett díszletekkel az antwerpeni vásár kereskedőinek, lovakkal, szőnyegekkel és hintókkal. Egyszer még zsiráfokat is szállítottak egy királyi állatkertnek.

Cosimo nagyszerűen értett az üzlethez és Firenze pénzben hiányos költségvetését a magáéból pótolta. Ellenségei békítésére új módszert talált ki. Törékeny és hajlott alakja az utcán szólította meg az ellenfeleket, pénzkölcsönt ajánlott nekik, kamat nélkül, és nem kérte többé vissza. Lorenzót nem érdekelte az üzlet és nem is értett hozzá. Idejében több bankfiók tönkrement és be kellett zárni őket, mint a londonit; egyebek közt azért, mert az angolok azontúl nem exportáltak Firenzébe gyapjút, hanem maguk készítették a szövetet. Lorenzo, mint ahogy halála után kiderült, nagyatyjával ellentétben a firenzei kincstárból vett fel engedély nélkül pénzt, hogy ezt templomokra, festőkre, könyvekre, ünnepségre és az egyetemre költse, a magáé mellett. Az Arno-parti híres fogadóban A majomhoz, ahol az idegenek megszálltak, Lorenzo értelmes kémeket tartott. Ezek jelentették az okos beszélgetéseket. Lorenzo ilyenkor magához hívta az illetőket és állást kínált nékik.

Politikájában Lorenzo Firenze és egész Itália békéjét szolgálta sikerrel. Leghíresebb cselekedete a nápolyi háború elintézése volt. IV. Sixtus pápa személyes bosszúból csak Lorenzo öccsét, Giulianót tudta meggyilkoltatni; Lorenzót bérencei csupán nyakán sebesítették meg. Ezután a pápa átok alá vette Firenzét, és Nápollyal együtt hadat indított ellene. Seregét a kor egyik leghíresebb zsoldosvezére, Federigo da Montefeltro urbinói herceg vezette. A firenzei hadsereg mintegy harmadát tette ki az ellenségnek, úgyhogy mindenki a város pusztulására készült. Közben a nápolyi zsoldosok már mélyen Toszkánában jártak.

A Signoria ekkor levelet kapott a 29 éves Lorenzótól. Arra kérte a városi tanácsot: nevezze ki őt nápolyi követté. Le akar hajózni Ferrante királyhoz és a háború megszűntetésére próbálja rábírni. A levél olvastán a tanács tagjai, Filippo Valori krónikás szerint mind zokogni kezdtek, mert azt hitték: Lorenzo hiába áldozza fel magát. Ferrante okos, ravasz, kiismerhetetlen szadista volt. Palotája egyik termében kivégzett és bebalzsamozott ellenségei holttesteit tartotta. Éjszaka, fáklyafénynél, nézegette őket órákig.

A nápolyi mólón Lorenzót a király egyik fia, Federigo fogadta, meg a másik fiú felesége, Ippolita Sforza. Lorenzo mind a kettőt ismerte Firenzéből, és annak idején, meg most is, elbűvölte őket. Ferrantéval sokszor és hosszan tárgyalt, de sem az igent, sem a nemet nem tudta kihúzni belőle. Közben száz gályarabot kiváltott és remek öltözettel meg tíz florínnal (egyetemi tanár kéthónapos fizetése) ajándékozta meg őket, továbbá, mint Firenzében, „óriási összegeket” adott jótékonyságra. Miután két hónap alatt semmire sem ment a királlyal, egy reggel északi irányban kilovagolt Nápolyból, mire Ferrante király sietve utána küldte a békeszerződést.

Lorenzót már életében Il Magnificónak, a Nagyszerűnek nevezték, Firenze városát pedig földi paradicsomnak. Mindez csak élete utolsó három évében halványult el, mikor egészsége megfogyatkozott, és egy ékesszóló, fanatikus ferrarai szerzetes, Savonarola jelent meg a színen, aki bűnbánatot hirdetett, a boszorkányokat és eretnekeket a sakktáblákkal, fésűkkel, tükrökkel és meztelen szobrokkal és képekkel együtt meg akarta égetni, felháborodott, hogy Lorenzo udvaroncai illatszert használnak, ő pedig erotikus verseket ír és szeretkezik. Bármennyire másik városban leszúrták volna az utcán, de Lorenzo liberalizmusában nem engedte bántani. Aztán meghalt Lorenzo és minden összedőlt; de a könyvek, képek és szobrok megmaradtak.

Szellemi bútorok

Jó tíz év előtt szónokdíszvendégnek hívtak Banffbe, az Észak-amerikai Pedagógiai Konferenciára. Azt hiszem, elébb Ivan Illichet, a volt jezsuitát akarták Cuernavacából, de nem tudott jönni. Vagy a konferencia rendezői határoztak úgy, hogy radikalizmusa miatt nem kívánják jelenlétét. A radikalizmus viszont kötelező volt Banffben. Ha konzervatív szónok beszél, húszan ülnek a konferencián, és száznyolcvanan síelnek, míg a radikálist száznyolcvanan hallgatják és húsz síel.

Ivan Illichet mindig nagyra tartottam, bár nem minden tanításával értek egyet. Azt hirdette, hogy a tömeg hosszadalmas nevelése felesleges idő- és pénzpazarlás. Kivált a harmadik világban, ahol semminemű oktatás nem biztosít tisztes életlehetőséget. Azt ajánlotta: tartson a kötelező tanítás két esztendeig, míg mindenki írni-olvasni tanul. Aztán tanoncoktatás következzék. Aki magasabbrendű, liberális oktatást kíván, nyerje el magánúton, mint a régi Athénben meg Rómában, állami beavatkozás nélkül.

Ennyire radikális nem voltam, de mégis eléggé vad, hogy Kalifornia és Oregon oktatási államtitkárai néhány perc múlva felálljanak és kivonuljanak. Egyebek közt arra hívtam fel hallgatóim figyelmét, hogy civilizációnk az ókor elejétől fogva kétféle oktatást ismer. Évszázadunkig erősen különböztek egymástól. Az egyik szakoktatásnak nevezhető. A mester vagy a mérnök tanoncokat vett maga mellé. Ez alól kivételt csak az ügyvédek és orvosok egy részének tanítása képezett a XII. századtól fogva, akik egyetemre jártak.

A másik fajta oktatásnak nem volt köze az illetők eljövendő foglalkozásához és elérendő keresetükhöz. A régi Görögországban a fiatalok nem mesterségesen gyártott szövegekből tanultak olvasni, melyeket hülyeségük miatt nemzedékről nemzedékre cserélnek, hanem Homérosz eposzaiból. A tanításnak ez a módja – irodalom, zene, logika, filozófia, retorika, ókori, majd világtörténelem – folytatódott aztán, a Karoling időktől máig. Ez az oktatás olyan örömöket tárt tanítványai elé, melyeket a bigottak és a tudatlanok nem ismernek.

Figyelmeztettem hallgatóimat, hogy a nevelés e két típusának kombinációja angolszász földön sokkal ritkábban sikeres, mint például Magyarországon. Itt, Kanadában vagy az Államokban igen kevés mérnökkel találkoztam, kit mestersége mellett az irodalom vagy a színház is érdekelt volna. Felróttam, hogy fiam, aki kitűnő angol és gyenge kanadai középiskolába járt, nem tudja, hol fekszik India vagy Madagaszkár, mert csak Anglia és Észak-Amerika földrajzát tanulta, és történelemből nagyszerűen ismerte I. Károly királyt és Cromwell generálisait, de Periklészről vagy Ciceróról nem hallott.

Ellenpéldának MÁV-főmérnök nagyapámat hoztam fel, aki a pesti piaristáknál megtanulta, hogy művelt ember este az ágyban legalább félóráig jó könyvet olvas: Arany Toldiját, Flaubert-t, Dosztojevszkijt. Meg molnár nagyapámét, aki Zsolnán a Páneurópa Mozgalmat vezette a húszas években. Arra akartam hallgatóimat rábírni, hogy ne engedjenek azoknak, akik több szakismeretet akarnak taníttatni a középiskolákban, hanem, éppen ellenkezőleg, álljanak ki a humanitások oktatása mellett, melyeket az egyetemeken a diákok, ha biológusnak, vegyésznek, mérnöknek stb. mennek, már úgysem sajátíthatnak el.

Előadásommal nem vártam és nem is értem el nagy sikert. Utána valamelyik egyetemi tanár hozzám lépett és azt mondta: mennyire meglepődött, hogy különbséget teszek humanitárius és szakoktatás közt. Időközben, tíz év alatt a szakoktatás Nyugaton tovább győzedelmeskedett. Egyes észak-amerikai egyetemeken kosárfonást és mélyvízi úszást tanítanak oxigénpalackkal; fiamhoz a főiskolára Angliában fodrásznőket telepítettek be, hogy egy hét alatt tanítsa meg őket irodalomra. Ennek ellenére csodálkoztam a kanadai kormány legújabb intézkedésén.

Az intézkedés egy tanulmány összeállítása volt, mely szerint az ország fő- és középiskolai oktatását át kell hangolni a piac követelményeinek megfelelően, és kizárólagosan szakoktatásra kell koncentrálni. Ezért érintkezésbe kell lépniük a főiskoláknak és az egyetemeknek a nagyobb cégekkel, hogy kívánalmaiknak megfeleljenek. Évente a tanintézetekben 30 százalékkal több kompútert kell felállítani és a kanadai tanítás fórumát megszervezni, mely a nevelést centralizálja és „középszerűséget ajánlunk az oktatásban, mivel ezzel specializálódást érünk el”. Az 1800 szavas tanulmány a kanadai államnak 19 millió dollárjába került; szavanként mintegy 65 ezer forintba.

Mindez természetesen korántsem szokatlan a szabad, gazdag és kellőképpen indusztrializált társadalmakban, ahol a számítógép adatait összetévesztik a gondolkodással, és ahol szinte mindenki többre tartja vagyonát és státusát, mint az egyén értékét és szabadságát. Kár, hogy Kanada ezen az úton jár, és egyedül anyagi jólétre törekszik, mikor ez a törekvés a krízisektől korántsem szabadítja meg. Ennél is nagyobb baj lenne, ha a magyarság is ilyen módon kezdene gondolkodni.

Egyelőre még mindig szerencsét kívánhatunk önmagunknak. 1928 és 1989 között, megszakításokkal, 45 év alatt mintegy 24-25 országban jártam, többnyire Nyugaton, és hosszú esztendőket töltöttem Ausztriában, Német- és Franciaországban, Máltán, Angliában, az USA-ban és Kanadában. 1950 óta, mikor a rothadás mindenüvé beütött, nem láttam országot, ahol a nevelés liberális szelleme – a kommunista uralom ellenére – ennyire életben maradt, mint minálunk. Ezen még a szemét tankönyvek sem tudtak változtatni, sem azok a tanárok és akadémikusok, akik eladták magukat.

Sok orvos-, tanár-, mérnök- és biológusnövendéket ismerek. Azt hiszem, egyetlen sincs közöttük, aki a telefonkönyv mellett legfeljebb az Everyman’s Library féltucat, soha ki nem nyitott díszpéldányát tartaná könyvtárában, mint az angliai vagy amerikai orvosok. A kiváló orosz-angol színdarabíró, színész, humanitárius és tréfamester Peter Ustinov írta: „Arra vagyunk ítélve, hogy szellemünk börtönében töltsük el életünket. Bútorozzuk be tehát, tegyük lakályossá szellemünket, amennyire csak lehet.” Örülök, hogy még a közepes nevelésű magyar is pontosan tudja, hogy e szavak mit jelentenek, és örüljünk, hogy – talán a csehekkel és lengyelekkel együtt – még itt tartunk.

A jövendőtől én is nagyon félek, ha már nem is látom meg. A bunkófejű nacionalizmus uszítani tud, verekedni, esetleg gyilkolni is, de a magyarság nevelésügyi gyarapodásához még semmiben sem járult hozzá. A másik oldalon viszont a nyugati pedagógia közeleg és ez a XX. század végén azt jelenti, hogy egy jól bebútorozott villa sokkal többet ér, mint egy jól bebútorozott emberi szellem.

Remenyik Zsigmond Dél-Amerikában

Remenyik Zsigmondot, az írót, nézetem szerint kevesebb megbecsülés érte, mint amennyit érdemelt. Talán azért, mert élete változatosabb volt a szokványosnál. Fiatalon, még a húszas években elhatározta, hogy kivándorol Dél-Amerikába és ott próbál szerencsét. Néhány évvel később, a harmincas évek elején hazatért, megnősült, és aszfalt-tehenészetből tartotta fenn magát. Ebben az időben barátkoztunk össze.

Az asszony, Mária, gyönyörű volt. Ő intézte a tehenészetet, az anyagiakat, a háztartást, mindent, csak azért, hogy Laci – Zsiga helyett így hívtuk – háborítatlanul dolgozhasson regényein. Amikor először jártam náluk, kikísértem Máriát a konyhába, ahol teát főzött nékünk. Remenyik utánam jött és egy pillanatra visszahívott a szobába. „Semmi baj, Gyurkám”, mondta, „de ha valamit akarsz kezdeni a feleségemmel, úgy ezzel a pisztollyal lőlek agyon”. Kihúzta íróasztala fiókját, ahol tekintélyes nagyságú pisztoly feküdt.

Dél-amerikai élményeiről csak akkor beszélt, ha négyszemközt maradtunk. Dzsentri szülei csupán annyi pénzt tudtak adni néki, amennyi két hét dél-amerikai szállodára és étkezésre futotta, de ugyanakkor két pompás disznóbőr koffert adtak vele, és hitelre csináltatott ruhákkal töltötték meg. Remenyik Limába érkezett, kivett egy szobát valamelyik tisztes szállodában, és öt napon át, reggeltől estig foglalkozást keresett magának. Hiába tette, bár a végén már minden alkalmazást elfogadott volna.

Ötödnap este, amikor hazatért a szállodába, az ismerős portás végigmérte és megkérdezte, mit akar. „Szobám kulcsát”, mondta. „Miféle szobakulcsot? Magát most látom először életemben”, ordította a portás. Remenyik eleinte azt képzelte: tréfál. Amikor rájött, hogy nem tréfál, ő is ordítani kezdett, mire a hatalmas ajtónálló kidobta a szálloda ajtaján. A rendőrségre sietett, hogy vagyonát – két bőröndjét és tartalmukat – megmentse. Az őrmester figyelmeztette: ha még egyszer meglátja, lecsukja, vagy a bolondokházába viteti.

Remenyik később, sok nyomorúság után lekerült Chilébe, méghozzá Concepcion kikötőjébe, ahol tagja lett egy csempésztársaságnak. Azzal foglalkoztak, hogy az éjfél utáni órákban kis csónakokban vámmentesen hoztak be fegyvert, whiskyt, selymet. Munkájuk nehéz volt és veszedelmes, de megérte, mert a bandavezér jól fizette és úgy kezelte mindnyájukat, mintha apjuk lenne. Kár, hogy nevét elfelejtettem, de miután szerepe lesz a továbbiakban, nevezzük őt Juan Tabladának, bár nem így hívták.

Néhány évvel később Remenyik olvasni adta „Dögvész és kaland” című regény kéziratát. Ebben leírta a dél-amerikai útját, a fent említett két jelenetet is, bár változtatott rajtuk. Később, azt hiszem, 1938-ban könyv formájában is megjelent, úgy emlékszem, az Athenaeumnál. Címe „Vész és kaland” lett, mert a kiadó vezetői sokallták a dögvész kifejezést. Remenyik könyvéből egy példányt nekem ajándékozott. Hamarosan mindketten, a magyar fasiszták és a német nácik miatt, elhagytuk az országot. Remenyik az Egyesült Államokba ment, én Párizsba, és magammal vittem a „Vész és kaland” című könyvet.

Párizsban felkeresett egyik barátom, a fiatal, tehetséges, akkor még szélsőbaloldali Ádám György, akiből később egyetemi tanár és demokrata szabadsághős lett. Ő, bolíviai bevándorló vízummal a zsebében, La Pazba ment hajón, a Panama csatornán és Aricán keresztül. Oly sietve hagyta el Magyarországot, hogy nem maradt ideje a chilei konzulátuson átutazó vízumot szerezni, de – mondta – hajója két napig áll Panamában, ahol majd megszerzi a vízumot. Addig is arra kért, hogy a hosszú útra Le Havre-tól Arisáig adjak neki olvasnivalót, ha lehet, Dél-Amerikáról. Odaadtam Remenyik könyvét, a „Vész és kaland”-ot.

Három évvel később, New Yorkban, mint a Szabad Magyar Mozgalom titkára, levelezést folytattam a dél-amerikai helyi vezetőkkel, köztük Ádám Györggyel is. Ennek örültem. Jóval kevésbé örültem annak, amikor hallottam, hogy a bolíviai kommunisták közt is jelentős szerepet játszik. 1946-ban találkoztam vele újra, miután mind a ketten hazajöttünk Budapestre, ő La Pazból, én New Yorkból. „Remenyik könyve segített át Chilén Bolíviába”, kezdte, mikor összetalálkoztunk. Hirtelenében nem értettem, miről beszél.

Ádám elmagyarázta: Panamában két napig állt a hajójuk, de szombat és vasárnap volt, úgyhogy nem tudott chilei vízumot szerezni. Arisában a bevándorlási rendőrség feje, egy hatalmas férfi jött fel a fedélzetre, vizsgálta a passzusokat és bőröndöket. Egyedül neki hiányzott a vízuma. „Sebaj. Visszahajózik Le Havre-ba, és ott szerzi meg a vízumot”, mondta. „De hadd látom csomagját. Kíváncsi vagyok, miféle kommunista propagandát hozott Dél-Amerika megfertőzésére.”

Ádám bőröndje tetején Remenyik könyve feküdt. A főnök kezébe vette: „Mit ír ez a Sigismondo?” – „Nem Zsigmond, hanem Remenyik. Európai kalandozásairól ír.” A rendőrfőnök lapozgatni kezdte a könyvet. „Szóval Santiago de Chile is Európában fekszik?” – „Nem, itt az író átjött Dél-Amerikába.” – „Látom, Concepcionba is. És kicsoda ez a Juan Tablada?” – „Fényező üzeme volt Concepcionban. Remenyik nála dolgozott.” – „Itt mindenki tudja, hogy Tablada csempész volt fiatal korában. Engem maga ne bolondítson, mert nem lehet. Mit ír Remenyik Tabladáról?”

Ádám Gyurka ezen a ponton megijedt, hátha a rendőrség vezetője spanyolra fordíttatja valamelyik magyarral a könyv e passzusát és megvallotta, hogy Remenyik az egekig dícsérte Tabladát, a csempészek főnökét. „Ez a maga szerencséje, fiam”, jelentette ki a főnök. „Mert Tablada már fiatalon jó útra tért és csempész helyett rendőr lett. Én vagyok az. Most elintézem a dolgomat itt, aztán vízumot adok magának és villámban vendégül látom, amíg néhány szabad napom lesz, hogy átvigyem La Pazba. Addig beszámol nekem Remenyikről és sakkozunk.”

Így is lett. Ádám beszámolt róla, hogy Tablada házában minden jóval ellátták, csak az esti, végtelen sakkozásokat unta. A rendőrfőnök ugyanis alig tudott játszani, de dühöngött, ha megverték. Így hagyta nyerni két héten át, míg Tabladának módja volt, hogy kocsiján, gyönyörű erdőkön át, elvigye La Pazba, ahol lakást és állást szerzett neki.

A történetnek ezzel vége szakad, hacsak egy kései epizódot nem akarnék hozzátenni. 1957-ben, dél-amerikai előadó körútam alkalmával La Pazba kerültem. Limából, a tengerszintjéről jöttem közel 4000 méter magasra, amiért azt tanácsolták: maradjak az első 24 órára szállodámban. Érkezésemkor televíziós interjút adtam, úgyhogy mindenki ismert a városban. A szálló bárjában ültem, amikor két férfi lépett hozzám és udvariasan bemutatkoztak, mint a bolíviai kommunista párt vezetőségének tagjai. Kissé csodálkoztam, de azért hellyel kínáltam őket.

Elmondták: a háború alatt együtt dolgoztak és barátságot kötöttek Ádám Györggyel. Régóta nem hallottak róla, és aggódnak miatta. Nem sebesült-e meg a fasiszta ellenforradalom alatt múlt októberben? És mit csinál most? Minisztere, államtitkára a Kádár-kormánynak? Mit tudok róla? Elmondtam az igazat: hogy Ádám Györgyöt már Rákosi uralma alatt becsukták, és most, a forradalomban tanúsított bátor viselkedéséért ugyancsak börtönben ül. „Kegyed hazudik”, jelentette ki az egyik, mire mindketten felálltak, és mereven kisétáltak a bárból.

Menekülések története

Most kerül kezembe Norman Stone és Michael Glenny „The Other Russia” (A másik Oroszország) című, a londoni Faber and Fabernél nemrég megjelent könyve. A szerzők, többnyire interjú formájában, mintegy ötven orosz és szovjet állampolgár menekülésének történetét ismertetik. A legváratlanabb Szava Kurilov, a moszkvai tudományos akadémia kutatómérnökének szökése, a „Menekülés az óceánba”. Újságokban, könyvekben, és magyarok közt személyesen is évtizedek óta követem a veszedelmes emigrációkat, de soha ilyen heroikusat, mint amilyen Kurilové volt.

Az emberi szabadságvágy fantasztikus ereje érdekelt és nemcsak az, hogy magam is menekültem, kétszer Magyarországról, egyszer Marokkóból, egyszer Franciaországból, bár csupán az 1940-es, franciaországi volt igazán veszélyes. Szökni a zsarnokság elől már 2500 évvel ezelőtt sem bizonyult könnyűnek, mint ahogy a perzsa hatalom elől emigráló Ánákreón történetéből ismerjük. 150 esztendővel ezelőtt Nagy Frigyes apja, Frigyes Vilmos porosz király zsoldosai az ország határáról hozták vissza a fiatalembereket, akik az örök katonáskodás elől akartak menekülni.

A XIX. század Európájában megjavult a helyzet. Byron, Keats, Shelley, Börne, Heine, Freiligrath nehézség nélkül hagyhatta el Angliát, illetve Németországot; útlevélre 1914-ig csak a szultán Törökországa és a cár Oroszországa tartott igényt. Mindig irigykedve gondoltam Victor Hugóra, az íróra és költőre, aki a köztársasági ellenállás egyik vezetője lett III. Napóleon császár ellen. Ő maga írta le, mint menekült az elfogatás elől Párizsból, 1851-ben. A Gare du Nordon felszállt a bruxelles-i gyorsvonat első osztályára. Felháborodására vele együtt szállt fel a civil ruhás rendőrtiszt, aki régóta követte. Vele szemközt telepedett le a fülkében, és kormánypárti újságja mögül arcátlan pillantásokkal méregette. A pimasz csak a belga határállomáson szállt le!

Öreg barátomat, Fényes László újságírót, volt nyíregyházi képviselőt a ’20-as évek közepén másodszor is le akarták tartóztatni jogtalanul, mert a fehérterror gyilkosságait dolgozta fel. Szociáldemokrata tisztelői a Brennberg-bánya magyar bejáratán vezették be, és az osztrák oldalon engedték ki. Csomagjait csille szállította mellette, hatszáznál több gyilkosság tanúvallomásával. Húsz évvel később Rákosi Mátyás parancsára az osztrák kijáratot betemették. Ideje lenne újra kinyitni, hátha megint szükség lesz rá.

A menekülés idővel megnehezült. 1950-ben Recsken nyolc horvát vagy szerb anyanyelvű, de magyar állampolgár rabtársammal találkoztam. Tito hívei voltak, és a szovjet jugoszláv szakítás után az üldözés elől még 1948-ban Dél-Baranyában átmenekültek Jugoszláviába. Tito titkosrendőrei a határon elfogták és összeverték mind a nyolcat, mint Rákosi diverzánsait, majd rájuk szegezett géppuskával kényszerítették nyolcukat, hogy visszatérjenek Magyarországra. (A kilencediket, aki nem ment, agyonlőtték.) Ott az ávósok elfogták, megkínozták és mint Tito ügynökeit bebörtönözték a nyolcat.

Egyik ismerősöm később szerencsésebben járt. Nevére, sajnos, nem emlékszem, de tudom, hogy szokványosan Szabó Lászlónak, Kovács Imrének vagy Nagy Sándornak hívták. Kőszegen lakott, mintegy 50-55 éves lehetett, és a forradalom után hónapokig sárgaságban szenvedett, úgyhogy nem menekülhetett, amíg szabad volt az út. Később egy délután útnak indult, bottal egyik, lámpással másik kezében. Mint kőszegi, nagyszerűen ismerte a járást. Mikor bealkonyodott, meggyújtotta lámpáját, és az írottkői erdőben már vagy száz méterre volt a határtól, mikor egy hang jó messziről rákiáltott: – Állj, vagy lövök! – A határőr nem tudta, nincsen-e puskája, amiért kúszva, óvatosan megközelítette. Sokáig tartott. Mire odaért, a világító lámpás ott lógott egy faágon, Kovács István pedig már átsétált Ausztriába.

Matolay Etele húszesztendős fiatalember nem járt ekkora sikerrel. Szobrász volt és költő, onnét ismertem. Közvetlenül a forradalom után többször próbált menekülni, de mindig visszahozták. Sok hónappal ezután megtudta, hogy Kisfaludy Strobl elkészítette Szukarno indonéz diktátor nagyméretű szobrát. A szobrot lapos teherkocsin készültek Hamburgba szállítani, onnét hajón Dzsakartába. Matolay tanoncnak állt be Stroblhoz. Az megbízta az ügyes fiatalembert Szukarno becsomagolásával. Etele biztonságos, nagy dobozt készített, és helyet hagyott önmagának Szukarno lábai alatt. Miután a szobornak levegőznie kellett a tokban, a levegőből néki is jutott.

Az ávósok a szobrász iránti tiszteletből felületesen megvizsgálták a roppant csomagolást, felületesen, mint illett, mire Etele zseblámpával, regénnyel, itallal és óriási köteg cserkészkolbásszal beszállt a csomagolásba. Arra számított, hogy egy-két napon belül Ausztriába ér. A teherkocsi aznap éjjel Rákos rendezőn vesztegelt. Az egyik vasutas nagy kutyája megszagolta a kolbászt, és szörnyű ugatásba kezdett. Mire az ávó kihúzta Etelét Szukarno alól, és több évre lezárta. Csak jóval később, 1965 táján került ki Bécsbe egy mínusz 25 fokra hűtött hússzállító kocsiban, amelyikbe előtte oly sokan megfagytak.

Hadd térek Kurilovra, kinek kedvéért e sorokat elkezdtem. Szava Kurilov 1936-ban született Szemipalatyinszkben, és ma az Egyesült Államokban él. Kora fiatalságától tűrhetetlennek érezte a szovjetrendszert, és már 12 éves korától előkészítette magát a menekülésre. A csillagok állásából igazodni tanult az északi és déli földrészen. A lehető legpontosabban tudta a világ térképét, szigeteit és áramlatait. Kamaszkorától úszott: először a féktelen árú Irtisen, majd, mint a moszkvai tudományos akadémia oceanográfusa, az Azovi-tengeren, az Aralon, szibériai tavakon. Úszott egy napot, két napot, öt napot. Hozzá éhezett egy hétig, két hétig, három hétig, a szabadságán. Gyakorolt amíg víz nélkül is bírta napokig.

Többször jelentkezett társas hajóutazásokra Alexandriába, Londonba, New Yorkba. Jelentkezéseire csak egyszer kapott választ: „Kurilov elvtársat nem tartjuk alkalmasnak kapitalista városok látogatására.” Végül 1975-ben elfogadták jelentkezését egy nagy hajóra, a Szovjetunióra. Az uralkodó réteg több mint ezer tagját vitte Vlagyivosztokból az Egyenlítőig, Borneó tájára és vissza. A hajó nem kötött ki sehol, és mintegy 15 kilométer látótávolságban haladt el Tajvan, Mindanao meg Sziargao, egy Fülöp-sziget mellett. Alighanem ez volt oka, hogy Kurilovnak is helyet adtak rajta.

A németek által épített hajót Kurilov roppant börtönhöz hasonlította. A komisszárok unalmas előadásokra és „idiotikus játékokra” akarták kényszeríteni az utasokat, de a fiatalok ellenálltak, ittak, táncoltak és szeretkeztek. Ugrásra alkalmas helyet Kurilov csak a hajó tatjánál talált, a nagy szemétláda mögött. Tajvan előtt nappal haladtak el, több mint ezer utassal a fedélzeten, kik a kék hegyeket bámulták a messzeségben. Ugyanez történt Mindanaónál. Sziargao mellé alkony táján értek, de a borús időben Kurilov csak távcsővel látta a fekete, bizonytalan hegyek keskeny csíkját.

Amikor besötétedett és a hajó tatjára ment, ott három matróz beszélgetett a telefon mellett. Még fél órája volt, amíg elhaladnak a sziget mellett. Amikor húsz perccel később odament, a matrózok eltűntek. Fürdőruhára vetkőzött és 14 méter magasból leugrott a viharos tengerbe. Ügyességének köszönhette, hogy a csavar nem kapta el. Riadtan nézett körül, mert attól félt: észrevették menekülését, és fényszórók közt mentőcsónakot küldenek érte, de a hajó továbbment. Hol jobbról, hol balról, hol maga előtt látta a holdtalan és csillagtalan éjszakában, mert nyugatra, a sziget felé úszott ugyan, de a hullámverés folyton más irányba térítette.

Egész éjjel úszott, és a következő nap is; a felhős égen csak néhány pillanatra látta a Jupiter bolygót, mely helyes irányba vezette. A következő nap is felhős és viharos volt. – De legalább kint vagyok a Szovjetunióból – biztatta önmagát. Szomjúságot, éhséget nem érzett. Ugyanekkor azt érezte: már legalább ötven kilométert úszott, és eltévesztette a szigetet. A második éjszakán rémképek tűntek eléje: óriási cápák, kígyók, őskori vízi szörnyetegek közeledtek feléje, hogy elnyeljék. Ez nem igaz – gondolta. A következő pillanatban azt képzelte, hogy delfinek úsznak a hasa alatt, hogy kivigyék, és najádok simogatják arcát.

A második napra lecsendesült a tenger, kisütött a nap, leégette bőrét, de azt alig érezte. Biztonságosan úszott nyugat felé, és időnként – ezt már megtanulta odahaza – aludni is tudott a vízen. Amikor a harmadik éjszaka leszállt, időnként elájult, lábai megmerevedtek, és a vég közeledtét érezte. Azt kérdezte magától, mit tegyen: igyon-e tengervizet, vagy süllyessze magát a víz alá és fulladjon meg? Az utóbbit ítélte jobbnak és gyorsabbnak. Óriási hullámtörés ekkor sziklák közé vitte, helyenként feltörte testét, majd végre mozdulatlan lagúnába dobta. Ott úszott, míg földet érzett a lába alatt, és végül, vagy 48 óra után, kiért roppant pálmafák alá.

Azt hitte, lakatlan szigetre került. Lefeküdt aludni, de a moszkitók és hangyák szúrása felébresztette. A tengerparton járt, míg fatörzsből vájt csónakot talált, abba feküdt aludni. Hajnalban többgyermekes család talált reá; a kislány, aki először mert közeledni hozzá, azt mondta: „Americano.” Kunyhóba vitték, gyümölcslével itatták, és megmondták néki: Sziargao szigetére került, a Filipineken. Mikor másnap reggel felébredt, az egész falu ott állt a kunyhó előtt, míg a Fülöp-szigeti tengerészek az elsüllyedt hajó roncsát keresték, melyből megmenekült.

Lorsy Ernő

1934 vagy ’35 egyik csütörtökén, mint minden csütörtökön, felmentem a Magyar Hírlap szerkesztőségébe. A szerkesztőt, Feleky Gézát szobájában találtam, íróasztala mellett. Vele ferdén szemközt magas, nagy, borús arcú, hatalmas mellkasú, mintegy 45 éves férfi ült. Nem ismertem; később megtudtam, hogy Lorsy Ernőnek hívják. Supka Géza, kezében a Britannica egyik kötetével, a díványon foglalt helyet. Intett, hogy üljek melléje, de ne beszéljek.

Legnagyobb csodálkozásomra Feleky a XII. század végén élt VI. Henrik német-római császárról tartott előadást: olaszországi hadjáratairól, majd kora haláláról 32 éves korában. Mikor befejezte, Supka felszólította Lorsyt: beszéljen VII. Henrik német császárról. Lorsy elkezdte: luxemburgi herceg volt, majd cseh király; így szerezte meg a császári rangot 1308-ban. És így tovább. Aztán rátértek, váltakozva, a nyolc angol és a négy francia Henrikre, Tengerész Henrik portugál királyra és Lajos Fülöp fiára, aki V. Henriknek nevezte magát, de jogtalanul.

Feleky Géza történelmi ismereteit mindig nagyra becsültem, de az ismeretlen Lorsy még jobb volt; az adatokhoz egy-egy, a korra jellemző képet adott – mondást, szokást, öltözetet, bútort –, és ha módja volt, az illető leírásával szolgált. IV. Henrik francia királynál például elmondta, milyennek ábrázolta őt Rubens a Louvre-ban látható festményeken, majd hozzátette: ő milyennek látja. Emlékszem még szavaira az öreg VIII. Henrikről. „Olyan volt, mint a jóltáplált, kövér, nehéz mozgású nyárspolgár, aki zárás előtt öt perccel tökrészegen bejön a kocsmába és a pultot veri, mert a kocsmáros nem akar néki már dupla whiskyt adni.”

Tudom, Lorsy nem tartozott országunk nagyjai közé, mint József Attila vagy Jászi Oszkár, de lénye és alakja jellemzi az előző félszázad tehetséges és kiábrándult vándor-magyarját; talán ezért érdemes róla néhány sort szólnom. Lorsy Ernő 1889-ben született Szilasbalháson; a falut ma Mezőszilasnak hívják. Filozófiai doktorátusát 1911-ben sub auspiciis regis szerezte meg. Kijelölt vizsgafeladatát, Juvenalis egyik szatírájának nehéz passzusát kapásból az eredeti versmértékben fordította magyarra.

A század egyik legműveltebb újságírója, polihisztora és esszéistája volt. Angolul, franciául és németül olyan tökéletesen beszélt, hogy New Yorkban angolnak, Párizsban franciának tartották – ezt láttam – és Berlinben németnek. Memóriája sértetlenül őrzött mindent, amit olvasott vagy hallott. 1939-ben, Párizsban, mikor egy reggel a Bibliotheque Nationale-ba mentem, megkért: írjak ki egy mondatot Alphonse de Lamartine 1848-as beszédéből a véderővitában. A Parlamenti Napló ezer és ennyiedik oldalán találom, fent. Visszajöttem a mondattal és megkérdeztem: mikor volt a múltkor a könyvtárban, hogy megjegyezte az oldalszámot? „1913-ban”, felelte.

Eleinte újságíróként működött, aztán a külügyben szolgált Kun Béláig, majd utána. A kommunistákat nem bírta. Ennek ellenére Újvári Sándort, valamelyik vidéki direktórium tagját, akit halálra kerestek, elrejtett pesti lakásában és kisegítette külföldre. Később a United Press hírügynökség munkatársa lett Berlinben. Barátnője, Dorothy Tompsom a híres amerikai újságíró volt, Sinclair Lewis későbbi felesége. A harmincas években visszatért Magyarországra; ekkor ismertem meg.

Lorsy jó barátja lett Kosztolányinak, Karinthynak, irodalmunk és képzőművészetünk számos kiválóságának. Ötletei és elképzelései nyomán a kiadók több könyvre kötöttek vele szerződést, de ezek egyikét sem írta meg. Ha ezután a kiadók felhívták és a kifizetett előlegre hivatkoztak, mikor Lorsy megtagadta közreműködését, azt válaszolta: „Vesszen az előleg!”, és letette a kagylót. Nem tudtam soha megfejteni, mi volt ennek igazi oka. Ő maga azt mondta: kocsmában, kávéházban, társaságban egyszer előadta a dolgot, amiért továbbra nem érdekli.

Elbűvölő társalgó, hajnalig tartó beszélgetések kapitánya, jeles borkóstoló, nagy tréfacsináló, szellemi tornák mestere, a szakácsművészet ismerője és élvezője volt. Hatalmas és lomha testében nyájas és friss szellem lakott. Az élet nehéz perceiben, bombatámadáskor vagy menekülés közben farzsebéből félliteres konyakosüveget húzott elő és sorra kínálta a mellette ülőknek, miközben remek történeteket adott elő. Lelki egyensúlyát soha nem vesztette el és svádájával Franco legbrutálisabb őrmesterét vagy az amerikai bevándorlási hivatal legbornírtabb tisztviselőjét is azonnal átverte a palánkon.

Amikor 1939 legelején Párizsba érkezett, a magyarok kedvenc szállodájában, a Hotel de France-ban vett ki szobát a rue Jussieu-n. Pénze nem volt, de a szállodásnő nem dobta ki, csupán fűtését zárta le. Éjszakára Lorsy, aki fázós volt, csak cúgos cipőjét vetette le és nagykabátban aludt, karimás, fekete kalappal fején. Így is borotválkozott reggel: a kalapot kissé feljebb tolta homlokán. Havas Bandi, a kommunista költő, bár ugyanolyan szegény volt, kedvességből és irgalomból ingyen titkárnak szegődött melléje.

Nem sokat ért el, mert Lorsy ugyan remek dolgokat mondott el, de nem mutatkozott hajlandónak azokat megírni. Végül, amikor Freud meghalt, 1939 szeptemberében, Lorsy elmondta interjúját a professzorral Bécsben. Minden jól ment, míg megkérdezte: „Mondja, tanár úr, ön azért jött rá az emberiség gátlásaira, mert nincsenek gátlásai, vagy mert több gátlása van, mint szúnyog a mocsárban?” – Freud nem felelt és azonnal kidobta. Havas azonban leírta, amit Lorsy mondott, eladta egy hetilapnak és jelentős összeget hozott. A pénzből Lorsy meghívott bennünket egy elsőrangú vendéglőbe és egyetlen fillér nélkül tért haza a fizetetlen szobába.

Casablancába néhány nappal előttünk érkezett meg 1940 nyarán, Franciaország bukása után. Ingét, miközben mosakodott, ellopták a teherhajón, úgyhogy ing nélkül, üres cipődobozzal hóna alatt szállt le a kikötőben. Taxin az Anfa hotelbe, Marokkó legelőkelőbb szállodájába vitette magát. A portás azt mondta: nincs szobája. „Hívja a tulajdonost. Lorsy államtanácsos vagyok.” Rögtön lett szoba. A portástól kért pénzt kölcsön, hogy a taxist kifizesse és két selyeminget hozasson.

Ezután borús kedvvel sétálgatott a városban. Senkit nem ismert egész Afrikában. Honnan szerez pénzt, hogy a portást és a szállodát kifizesse? Zavarában az útkeresztezésnél belebotlott egy közeledő Alfa Rómeóba, mely kis híján elgázolta. Nagyot káromkodott magyarul, amit ritkán tett. Mire az autó vezetője kiszállt, megölelte, majdnem térdre esett eléje. Újvári Sándor volt, a kommunista, kit 21 évvel korábban megmentett. Ekkor már Marokkó egyik legvagyonosabb gyárosa.

Lorsy ezután Újváriék villájában lakott. A házaspár, régi kommunisták módján, száműzte az alkoholt meg a dohányt. Újvári de Gaulle tábornok híveit segítette, pilótáknak adott pénzt, hogy Gibraltárba jussanak át és a szabad franciák brazzaville-i rádióját hallgatta. Lorsy Újváriék gyermekeit oktatta, és úgy érezte, hogy végre a földi paradicsomba került. Rendesen a kert végében ült, a lugasban; mögötte, a bokrok közé borosflaskáit rejtette el. Boldogságát az zavarta meg, hogy a brazzaville-i rádió hallgatása miatt a francia fasiszták Újvárival együtt a misszúri koncentrációs táborba zárták. Mikor Roosevelttől meghívást kapott az Államokba, kiengedték.

Vele egy hajón mentünk át Amerikába. A hathetes út alatt a fedélzeten táborozott és mert ennivalót nem lehetett kapni, konyakosflaskák tömegével vette körül magát. New Yorkban egy ideig Újvári pénzén élt. Néhány cikket írt az akkor még napilap Szabadságba. Az egyikre emlékszem. Azt taglalta, hogy a Szózat a katolikus válasz a 12 évvel korábban írt protestáns Hymnusra. Azt is hozzáfűzte, hogy a híres versszakot (Vagy jőni fog, mert jőni kell…) Vörösmarty Lamennais egyik prédikációjából vette át.

Később angol előadást tartott, melyen jelen volt Ohio kormányzója is. Szavai annyira tetszettek néki, hogy a clevelandi könyvtár vezetőjévé tette meg. Lorsy sohasem betegeskedett. Szokásos, az éjszakába nyúló beszélgetés után hajnalig olvasott, és délig tervezett álmából nem ébredt föl többé 1960. augusztus 13-ára.

Növelni a boldog ember örömét

Johnson doktor, a XVIII. századi kiváló angol gondolkodó jegyezte meg, hogy a művészet célja: növelni a boldog emberek örömét és megvigasztalni a szerencsétleneket. Írók, zeneszerzők, festők, szobrászok és építészek célja, vagy inkább természetes igyekezete volt, hogy kellemeset, élvezetest és szépet alkossanak. A tizennyolcadik században mutatkoztak első jelei annak, hogy ellenzék jelent meg. Itt persze nem Mozart zenéjére, vagy a rokokó építészetére gondolok, hanem az ellentétre, mely két híres mű, Goethe Wertherje és Voltaire Candide-ja közt mutatkozik.

Az utóbbi könyv naiv hőse nagy dolgokra készül, majd minden elképzelhető csalódás után rájön: az élet célja nem lehet más, mint szerény kertünk ápolása. Nem új, de nagyszerűen megírt, epikureus téma. A Werther tárgya új: a könyv ifjú hőse fiatalon elhunyt kedvese sírján kesereg, míg végül, skizofrénikus elkeseredésében öngyilkosságot követ el. Eleinte azt gondoltam: ez volt a német Sturm und Drang korának szelleme, de alighanem nem volt az. Az akkoriak tanúsága szerint a fiatalember öngyilkossága a koránhalt kedves sírján Goethe találmányaként született meg. Utána számos fiatal követett el öngyilkosságot kedvese sírján Európában. Miattuk Goethe semmiféle lelkifurdalást nem érzett.

Ezután a tizenkilencedik században lassanként, majd a huszadikban gyorsabban indult útnak a skizofrén tendencia mind az életben, mind az irodalomban. Az öngyilkosságok száma, a különböző idegbajok és a skizofréniák elsősorban az ipari nagyvárosokban burjánzanak. Az elmúlt évtizedekben például az Egyesült Államok tizenévesei közt az öngyilkosság volt a halál második, leggyakoribb oka. Néhány nappal ezelőtt értesültem az ABC Newsból, hogy az USA-ban tíz-tizennégy évesek közt most az öngyilkosság a halál leggyakoribb oka, és 1979 óta 75 százalékkal nőtt.

Ugyanekkor fokozatosan növekedett a költészet, irodalom, festészet, szobrászat, építészet és a zene hajlama a lelki egyenetlenség irányában. Nemegyszer kérdeztem magamtól: mi az oka melyiknek? Melyik volt nagyobb befolyással a másikra? Vagy párhuzamosan, egymástól függetlenül alakultak volna ki? Néhány év előtt Kanadában tanulmány került kezembe, amelyik adatszerűen igazolta, hogy az öngyilkosság, a pszichózis és neurózis sokkal gyakoribb azok közt, akik modern felhőkarcolókban élnek, mint a családi házak és régi lakások birtokosai közt. Ugyanekkor meggyőződésem, bár statisztikával igazolni nem vagyok képes, hogy Mozart, Bach, Rembrandt, Voltaire vagy Thomas Mann rajongói közül kevesebb kokainista vagy öngyilkos akad, mint azok közt, kik John Cage-ért, Salvador Daliért vagy Magritte-ért lelkesednek.

Nyilvánosan aligha merném ezt a problémát pedzeni, ha néhány hónapja Louis A. Sass pszichológus, a Rutgers Egyetem tanárának tollából közel 600 oldalas könyv meg nem jelent volna erről a tárgyról, Madness and Modernism, Insanity in the Light of Modern Art címmel, azaz: Őrület és modernizmus, Téboly a művészetek tükrében. Sass professzor elismeri, hogy a biológia és gyógyászat az utóbbi száz esztendőben döntő felfedezéseket tett agyunk és idegrendszerünk működését illetően, de ugyanekkor kiváló tudósok véleményét idézi, akik szerint magáról a skizofréniáról keveset tudunk.

„A betegség eredete teljesen ismeretlen és patológiáját még nem állapították meg”, írja, „sőt, egyetlen biztos ismertetőjeléről sem tudunk, és jelenlétét vagy hiányát laboratóriumi vizsgálatban megállapítani nem vagyunk képesek.” Így tehát nem állunk sokkal biztonságosabb talajon, mint amikor Eugen Bleuler, Karl Jaspers és Freud az elmezavar misztériumának okát akarták vagy kezdték kibogozni. Éppen ezért Sass professzor óvatosan indul útnak és részletesen elemzi azokat az „elképesztő hasonlóságokat”, melyeket „a skizofréniás tapasztalat misztikus világa” és az olyan modern művészek alkotásai közt talál, mint Kafka, Valery, Beckett, Dali, Giorgio de Chirico és mások.

Így például, írja, számos jelenséget ismer, melyek a skizofréniában és a modern művészetekben azonos formában jelennek meg. A modern művészt a skizofrénnel együtt jellemzi, hogy mind a ketten teljes erővel törnek a világ felbontására és az emberi tapasztalat szubjektív rekonstrukciójára, tekintet nélkül a létező, objektív valóságra. A jelenségek ebben a világképben legfeljebb párhuzamosan, de nem együttesen szerepelnek, az öntudat eltúlzott érzékenység formájában jelenik meg, és az empirikus világ meg a természet ellen nagyfokú elidegenedés kap erőre.

A skizofrén lelkivilág egyik jellemzője ugyanekkor az ellentétes szimptómák egyidejű összetorlódása, „ahogy minden nagyobb szimptómára megjelenik az ellenszimptóma… és a világra mindig feltűnik az ellenvilág”. Ezt már Dosztojevszkij könyvében, Gojadkin úr hasonmásában is olvashattuk. Az alázatos kistisztviselő Gojadkin úr a dőzsölő, úrhatnám és pimasz Gojadkin úrral váltakozik éjjel-nappal, míg Gojadkint viszik a bolondházba. „Ezek a skizofréniában mindennapos kettősségek”, jegyzi meg Sass professzor, „nagyon hasonlítanak a modern gondolkodás alapvető paradoxonjaihoz és ellentmondásaihoz.”

Könyvének lényege tehát, hogy van egy, nem nagyon élesen látható, de határozottan megfigyelhető hasonlóság, összetartozás, sőt, közösség modern művészet és elmebaj között. Ez Sass professzor szerint alapvetően jellemző a XX. századra. Az egyes jelenségek váltakoznak a szélsőségek követésétől eltúlzottan objektivista vagy szubjektivista tendenciákig és a gátlástalan cerebralizmusig vagy irracionalizmusig. Az ellentétes irányzatokat a modern irodalomban és művészetben „egyszerre tekinthetjük az eltúlzott öntudat kifejezésének, vagy pedig kétségbeesett és eredménytelen kísérletnek, hogy az elidegenedéstől megmeneküljünk”.

Elismerem, hogy a Sass professzor által leírt folyamat már a francia forradalom idején feltűnt, és mindenekelőtt a romantikával egy időre lábra kapott az irodalomban. Később elhalványult, és a festészetben támadt fel újra, mikor egy várost kezdtek nem úgy festeni, mint ahogy a művész látja, hanem ahogy például kocka alakokkal dekonstruálja, azaz a skizofrénia egyik verziója szerint rendezi újjá. Az emberek pedig a modern építészet halálunalmas kockáiból, amennyire már képesek voltak, menekülni kezdtek „az elveszett józanság múzeumaiba”, Firenzébe, Dubrovnikba, máshová, vagy megszokták őket.

Korántsem bizonyos, hogy az őrület a múltban kisebb részt követelt magának, csak most jobban látjuk. Az emberiség bizonyos szemszögből mindig skizofrén jelenségekkel küzdött, mint ahogy Jonathan Swift emberfölötti józansággal írt könyvéből tudni. Mindig skizofrének voltunk, legkevésbé magunkhoz, nagyobb mértékben máshoz, méginkább az állatvilághoz és a földhöz. Költészettől építészetig mindig a művész feladatai közé tartozott, hogy gyönyörűség, szépség és vigasz mellett békességet és rendet hozzon e káoszba.

Természetesen nem igaz, hogy rosszabb világban élünk, mint elődeink. Soha történelme folyamán Európában, Észak-Amerikában és Ausztráliában a lakosság ekkora jólétet nem ismert. A gyógyítás soha nem volt még ilyen magasrendű és általános, sem az emberi életkor ilyen hosszú. De ugyanekkor oly társadalomban élünk, melynek nincs szellemi rendje, se stabilitása, nincsen általánosan elfogadott kozmológiája, ahol az orvostudomány és a higiénia fejlődése leküzdhetetlen túlszaporodáshoz vezet és ahol a technológia minden előnye egyúttal megmérgezi a levegőt, a vizeket, a földet, és néhány évtizeden belül lakhatatlan sivataggá változtatja a világot. Ebben az atmoszférában úgy élünk, mint Kafka Kastélyának lakói, kik nem tudják, hol vannak és mit tesznek.

A modern festő dekonstruálja a világot, és egyéni víziója szerint bútorozza be; a modern komponista eltekint a harmóniától, mert világi látomásaiban nincs összhang; a modern festő búcsút mond értelemnek és formának, mert számára a világból hiányzik mind a kettő – csupán az emóciók (rendszerint kellemetlenek) áradatát közli dadogás formájában. Sass professzornak igaza van: ezek mind a skizofrénia sajátosságai. Nézetem szerint ott nincs igaza, hogy mindezeket új jelenségeknek mondja. Új csupán az e jelenségeknek szóló gátlástalan megadás. Mozart, Rembrandt vagy Voltaire – e háromról biztosan tudjuk – váltakozva szenvedett az őket körülvevő világ esztelenségétől és butaságától, de egyikük sem adta meg magát. Mindhárman tudták, hogy a művész kötelessége nem a valóság reprodukciója, sem a menekülés tőle, hanem az, hogy minden borzalmával együtt gyönyörré változtassa. Számos ma élő művészünk elfelejtette ezt, vagy sohasem érzékelte, vagy talán, még gyakrabban, híjával van a bátorságnak és képességnek, hogy megkíséreljen ellenállni. Ha manapság az átlagos művésznek az öröm forrásáról, a szépségről beszélsz, úgy néz rád, mintha – mi más is történhetett veled? – megbolondultál volna.

Földváry Elemér

Földváry Elemér önéletrajza nemrég jelent meg Budapesten. A könyv első kiadását kevesen kísérhették figyelemmel, mert Münchenben látott napvilágot, mindjárt az ’56-os forradalom után. Londonban olvastam ezt az első, könyv alakú beszámolót a recski táborról. Írtam is róla valahová, de korántsem adhattam elő mindent: az otthoniak közül többet juttatok Kádár ügyészeinek kezére még akkor is, ha a mellékszereplőket hamis nevekkel illetem. Mostanra ez a veszély elmúlt.

Elemér tizenkilenc esztendős volt és fél éve hallgatott a pesti egyetemen filozófiát, amikor az ÁVH 1949-ben letartóztatta. Előzetesen anyjával és Éva húgával élt Nádor utcai lakásukban. A háború utolsó évében vagy két tucat, nagyrészt munkaszolgálatból szökött zsidót sikerült megmenteniök lakásuk egyik befalazott és élelemmel bőségesen megrakott szobájában. Földváryt először Kistarcsára vitték, és onnan került egy évvel később Recskre, ahol mindnyájan azonnal megszerettük.

Nehéz megmondanom, mi volt az, amiért megszerettük. Alighanem az ellentmondó együttesért, a húszéves korára tökéletesen felnőtt erkölcsiségéért, bátorságáért, nemeslelkűségéért, elszánt nyugalmáért és fiús bizonytalanságáért, tudásra szomjas, misztikus lényéért, magyarkodás és gőg nélküli egyéniségéért. Ráadásul páratlan, ógörög szépségével mindenkit megbabonázott, aki szemébe nézett. A magyar középosztály legjobbjai közé tartozott; ha az ember vele beszélgetett, boldognak érezte magát, amiért erre a földre született, ahol ilyen dzsentrik élnek.

Esténként, villanyoltás után vagy tízen-tizenketten ültek szalmazsákom körül, köztük ő is. Szívesebben vette azonban, ha olykor kettesben maradhattunk. Ilyenkor arról beszéltetett, ami iránt többé-kevésbé érdeklődött. Angol és görög irodalomról, filozófiáról, keleti misztikáról, elsősorban Ibn ál-Arábiról, Iráqiról, Dzseláledin Rúmiról. Amikor napközben tízméteres kötél végén lógott le a Csákánykő tetejéről, ötven méterrel a fejünk fölött, és a sziklafalat fejtette, hajnalban elkérte tőlem a cédulát, melyre húsz görög szót jegyeztem fel. Jobbjában a csákánnyal, bal tenyerében a papirossal ezeket a szavakat tanulta, miközben dolgozott.

Máskor nem messze a fogdától hurcoltunk köveket kettesben. A fogdát megközelíteni szigorúan tilos volt. A fogda előtt sárga szegfű nőtt halomban. Vágyakozó, hosszú pillantást vetettem feléjük: két éve nem tartottam virágot kezemben. Aznap este, közvetlenül villanyoltás után Elemér mellém bújt, és néhány sárga szegfűt tett a vállamra. „Hálából a görög szavakért”, mondta. „Micsoda? A foglártól szegfűt kaptál?” kérdeztem. „Nem kaptam.” „Akkor hogyan szerezted őket?” „Odakúsztam a magas fűben.” „Az őr lelőtt volna, ha meglát.” „Nem látott”, állapította meg Földváry közönyösen.

1952 elején útépítésen dolgoztunk. Ekkoriban naponta ketten-hárman éhen haltak. A nacsalnyik (munkavezető rab), aki azt képzelte: szabadon engedik őt, ha bennünket agyondolgoztat, rámutatott egy fatönkre: „Ezt két óra alatt kiszedi a földből. Ha nem, átadom a felügyelő úrnak”, ezzel a kétméteres szörnyetegre mutatott, aki ott állt a kerítés túloldalán. Dálnoki Miklós Lajos és Gábori György barátaim, mint az ellenállás tagjai, 1944–45-ben megjárták Dachaut; az ő tanúságuk szerint ez az ávós akkor mint sváb SS munkálkodott ott.

A nacsalnyik továbbment. A két, vagy akár tizenkét óra nevetségesnek tűnt. Olyan gyenge voltam, hogy a csákányt tartani tudtam, de felemelni már nem. Elemér ekkor odajött hozzám, és megkért: engedjem meg, hogy kiszedje helyettem a tuskót. Ő is gyenge, de ehhez még van ereje. Tiltakoztam: a sváb SS úgyis besúgja a nacsalnyiknak. Földváry a volt SS felé fordult, és megnézte. A szörnyeteg csuklója a davajgitárral megrándult Elemér szépségétől. „Nem súg be”, mondta, és félóra alatt kiszedte a tönköt. A nacsalnyik meg se kérdezett engem, hanem az ávós felé fordult: „Ő szedte ki?” A sváb némán biccentett.

1953 őszén, Nagy Imre első kormánya idején szabadultunk Recskről. Elemér egy Madách utcai bérházban dolgozott mint fűtő. Volt rabtársainkkal együtt gyakran látogattam munkahelyén, mert ott bőven volt ideje beszélgetésre. Esténként önéletrajzát, a Recskről szóló könyvet írta. Amikor elkészült a kézirattal, elpanaszolta: a részleteket meg tudta írni, de az egészet nem volt képes összefogni. Én is így voltam húsz évvel korábban, vigasztaltam. Aztán elmondta: a könyv kiadására idehaza a következő évek során semmiféle lehetőség nem kínálkozik.

Körülbelül sejtettem, mi következik, de a mondottaktól mégis annyira megdöbbentem, hogy nekidőltem a forró kazánnak. Elemér bejelentette, hogy kiszökik Münchenbe, átadja a kéziratot a Szabad Európának és visszajön. Egy ideig érveltem ellene. Száz ellen egy, hogy kétszeres, tiltott határátlépés sikerülhet. Kifele, a kézirat miatt, legalább 10-15 évet kap. Visszafelé kémkedéssel vádolják és felakasztják. Földváry velem szemközt ült és mosolygott, míg csak abbahagytam az érvelést.

Néhány hét múlva beteget jelentett, de rövidesen visszaérkezett. Nem beszélt, én nem kérdezősködtem. Hogyan jutott át a határon, amikor annyi ávós ismerte és verte véresre? Vagy nem sikerült átjutnia és ezért hallgat? Végső bizonyságot csak akkor kaptam, amikor, azt hiszem, még 1957-ben, Münchenből elküldték nekem a halott Földváry könyvét. Tehát valóban kint járt két évvel korábban, és leadta munkáját.

Még 1955, vagy talán már 1956 áprilisában Elemér elmondta nekem, hogy távcsöves puskát szerzett magának. Hegedűtokban hordja, de barátnőjének autója van, és bárhová elviszi. A minap kint járt a fasori református templomnál és felment az őrizetlen torony tetejére. Onnan mintegy hatszáz méterre áll az emelvény, melyről Rákosi Mátyás és társai végignézik a május elsejei felvonulást. Ő fent lesz a tornyon és – mesterlövésznek könnyű – agyonlövi Rákosit. Így május elsején a rádió előtt ültem, de semmi sem történt. Földváry később elmondta: amikor kezében a hegedűtartóval megérkezett a templomtoronyhoz, annak zárt ajtaja előtt két ávós állt géppisztollyal.

1956. október 23-án a visegrádi íróüdülőben tartózkodtam. Forradalomra senki sem gondolt. Késő éjjel felhívott feleségem Budapestről. Elmondta, hogy sok-sok emberrel és legjobb barátainkkal, Wesselényi Miklósékkal együtt most döntötték le Sztálin szobrát. Amikor ezt hallottam, úgy éreztem, mintha láthatatlan erő emelne a magasba, a villa teteje fölé, és tovább, a Várhegy csúcsáig.

Zsuzska hozzátette, hogy anyámmal együtt most megy a rádióhoz. Aztán beszámolt ismerőseinkről, akikkel találkozott, és hozzátette, hogy Földváry Elemért is látta, aki puskával a vállán sietett a Rákóczi út felé. Előttem elsötétült a világ. Tudtam: a legveszedelmesebb helyre megy, és nincs földi erő, amely visszatartja. Már hajnalban elesett a Corvin áruház, mások szerint a Rókus előtt.

Kesztyűs kapitány

A háború után az Óbudai Hajógyár – a Ganz Hajó – luxusgőzösöket gyártott jóvátételbe a Szovjetuniónak. Ahányszor a hajó elkészült, lehorgonyozták az újpesti Népsziget mellett. A szovjet megbízott, akit „kesztyűs kapitány” néven ismertek, átmotorcsónakozott az üzem vezérkarával a hajóra és gondosan szemre vette a felszerelést. Aztán lepecsételte a gépházat, a hajóhidat, a kabinokhoz, a konyhához és az étteremhez vezető lejáratok ajtaját. Utána bankettre gyűltek össze a gyárban, rendesen államtitkár vagy miniszter részvételével. A luxushajó pedig ott állt, amíg érte jött a szovjet vontató, levitte a Fekete-tengerbe, fel a Donon, át a csatornán a Volgára. Válogatott párttitkárok hajókáztak rajta családjaikkal nyaranta.

A szovjet megbízott, a kesztyűs kapitány, a gyárban lakott és mindenre ügyelt. Joviális embernek ismerték. Nyakában távcső lógott. Ha a gyárudvaron húsz lépésre csinos nőszemély került eléje, szeméhez kapta a távcsövet és azon át nézegette. Heherészett hozzá, mert ezt nagyon mulatságosnak találta. Kesztyűs kapitánynak azért nevezték, mert a fehér cérnakesztyűk garmadájával rendelkezett. Talán még az ostrom idején szedte őket össze valamelyik Rákóczi úti boltban. Étkezés előtt minden alkalommal előszedett zsebéből egy párat, gondosan felhúzta és csak azután ült le enni, látcsővel nyakában.

Egy alkalommal, még mint a szociáldemokrata Népszava munkatársa, részt vettem az egyik banketten, és aligha emlékeznék már erre, ha jellegzetes epizód nem játszódik le a szemem előtt. A kesztyűs kapitány nagyerejű karja meg kése alatt a disznókotlett megugrott, jókora darab hússal rajta. Egyenest a kapitány mellett ülő miniszter zakója és mellénye között ért partot. (Az illető, volt kormánytag, talán még nem felejtette el most sem a roppant zsírfoltot mellényén.) A kesztyűs kapitány ekkor felugrott, és mintha csak villájára akarná szúrni a minisztert, visszahódította a disznócsontot, miközben nagyot nevetett. A miniszter kínosan vigyorgott.

Bankett alatt a kesztyűs kapitány az előtte lévő vodkás üvegből annyira elázott, hogy négy élmunkás vitte a testes férfiút ágyába. Ott helyben mindjárt megtudtam: ez ismétlődik minden hajóátadási bankett után. A történet érdekesebb folytatásáról nem értesültem, csak jóval később, londoni emigrációm alatt. Az Óbudai Hajógyár egyik vezetője világosított fel.

A kesztyűs kapitány természetesen szigorúan ragaszkodott, hogy minden a hajóban legyen, amit a szovjettel kötött szerződés előírt. Nem volt könnyű feladat, mert a gépházban orosz golyóscsapágyak helyett svéd golyóscsapágyat követeltek. Beszerzésük nem csekély pénzt emésztett fel. Az asztalokhoz nemesfát kívántak. A kabinokat torontáli szőnyegekkel kellett felszerelni. Külön gyártották a szabványosnál szélesebb karimájú porcelán éjjeliedényeket, hogy a párttitkárok hitvesei biztosan beletrafáljanak.

Bajba az ezüst evőeszközökkel kerültek. Több száz kést, halkést, deszertkést, villát követeltek, továbbá kiskanalat a feketének, nagyobbat kávéhoz, hosszúszárút a fagylaltnak, meg leveses kanalat. A második, vagy harmadik hajó után ekkora ezüstszervíz Magyarországon nem volt beszerezhető. Közös kínjukban a vállalatvezető és a párttitkár együttesen találták a megoldást.

Én csak annyit láttam, hogy bankett után az élmunkások szobája felé vitték a kesztyűs kapitányt. Annak már nem lehettem tanúja, ahogy zsebéből kiszedték féltve őrzött pecsétnyomóját. Aztán a vállalat vezetője meg a párttitkár, féltucat megbízható munkással, átmotorozott a hajóra. Feltörték a pecséteket, kiszedték az ezüstöt, hogy újra meg újra belerakják a következő hajókba. A résztvevő munkásokat torontáli szőnyegekkel, asztalterítőkkel, damaszt szalvétákkal kártalanították. („Fogjátok, fiúk, amennyit fogni tudtok!”) Aztán újra lepecsételték az ajtókat, és a pecsétnyomót visszacsempészték a jámborul horkoló kapitány kabátzsebébe.

Az üzemvezetőt és a párttitkárt évekig szorongatta a rémlátás: mi lesz velük, ha az ÁVO megkapja a feljelentést a Szovjetunióból, hogy a hajók kifosztva érkeznek? Feljelentés nem jött. Csak ekkor ébredtek a való helyzet tudatára. Mármint arra, hogy a szovjet hatóság, mely Rosztovban átveszi a hajót, szükségszerűen feltételezi: a magyarországi szovjet megbízott vagy más útközben már megdézsmálta az ezüstöt. Ezt nem betöréses lopásnak, hanem a dolog normális menetének tekintik, és így számukra sem marad más, mint hogy folytassák a fosztogatást. A kéjutazásra meghívott párttitkárné-asszonyokat pedig alighanem értesítették: hozzanak pléhkanalat magukkal, ha luxushajóhoz illő módon kívánnak étkezni.

Minden jól végződött és az ezüst is idehaza maradt. A véletlen megsegített, hogy a kesztyűs kapitány további sorsáról is be tudjak számolni. Mindig sejtettem, hogy primitivitása mellett is értelmes ember, ha érzi, hogy a Szovjetunióba, illetve Szibériába való hazahívása elközelgett. Feleségemmel és vagy kétszáz honfitársammal 1956 november utolsó napján menekültünk Ausztriába, a Fertő-tó keleti partjának ingoványán át. Fekete, gyászos, irgalmatlan éjszaka volt, de a magyar határőrség zöld rakétái olykor felvillantak előttünk, hogy a szabad utat jelezzék. Egy ilyen felvillanáskor láttam, hogy fehér cérnakesztyűs, szuszogó, kövér ember halad mellettünk. Civilben volt, és gomblyukában nemzetiszínű kokárdát hordott.

Holubeck bécsi szocdem rendőrfőnök az ilyen oroszoknak azt ajánlotta: mondják magukat Békés megyei tótoknak, és szlovák névre kiállított Nansen-passzust adatott nékik.

Elkésett követségben

A lapokban nemrég néhány értékes írás foglalkozott a magyar kommunista írókkal. Azt a kérdést tárgyalták: miért ragaszkodtak egyesek a kommunista párthoz, és milyen okból fordultak mások ellene? Régen figyelem ezt a folyamatot, és sokszor csodálkoztam egy-egy váratlan fordulaton vagy egy-egy várt fordulat elmaradásán. Ha hozzáveszem a nyugati írókat, kikről a kritikus időszakban itthon keveset tudtak, az összkép még változatosabb lesz. Hozzászólásomban itt saját dolgukat az élőkre hagyom és csak a halottakról írok. Csak így a nyugatiakról, de azért, mert a nevesebbek közül kommunista az utolsó évtizedekben már nem akadt.

A legszimplább a nagyrészt már el is felejtett, csekély tehetségű magyar kommunista írók ügye, akik mindvégig ragaszkodtak pártjukhoz, ellentétben a tehetségesekkel. Nem az olvasók érdeklődése tette őket íróvá, hanem a párt, amiért kommunisták voltak és maradtak. Az olvashatatlan regényeket író Gergely Sándor és a fűzfapoéta Hidas Antal Kossuth-díjat kaptak, a kontár Tamás Aladár a Szikra vezérigazgatója és az Írószövetség főtitkára lett. Műveiket óriási példányszámban adták ki és lakással, hivatallal és nagy fizetéssel jutalmazták őket.

Így például a költő Fodor József versei 10 és 15 ezer példányban jelentek meg, miközben a könyvesboltokban négy-öt kötet kelt el belőlük. Mindez ugyanekkor nem jelentette, hogy a párt vezetői bármire is tartották volna kedvenc íróikat. Illés Béla többször panaszkodott nékem: valahányszor új könyve lát napvilágot, Rákosi Mátyás telefonál néki és a sárga földig lehúzza – amiben Rákosinak igaza volt. Ugyanekkor azonban a viszony a párt és írói közt (gondoljunk az említetteken kívül Gábor Andorra, Gereblyés Lászlóra, Madarász Emilre és a többire) szakmailag, ideológiailag és kommerciálisan tökéletes volt. Az illetők tudták, vagy legalább sejtették, hogy a párt nélkül segédmunkásnak állhatnak.

A tehetséges kommunista írók többsége 1955 táján elfordult a párttól; ebben lelkiismeretük mellett az is segítette őket, hogy megélhetésük nem a kommunista párttól függött. Egyetlen írót ismertem csupán, valahol a két kategória közt, akit más motívum is vezérelt. Bölöni György az első világháború alatt liberális cikkeket írt a Világ napilapba, majd kommunista lett, emigrált és elég jó életrajzot adott közre barátjáról, Ady Endréről. A ’30-as években Párizsban élt, méghozzá jómódban, mert a Korda-filmek megbízottja volt, elegáns irodával az Avenue Georges V-en. Erőszakossága, mérge és ordítozása miatt mi, fiatalok „a bolsevik alispán” néven tartottuk számon.

1939 augusztusának egyik estjén néhány fiatal emigráns társammal a Boule d’Or nevű kávéházban hallgattuk kellő tisztelettel a két „öreg”, a kommunista Bölöni és a szociáldemokrata Kéri Pál vitáját. Bölöni biztosította Kérit: nem kell féltenie Lengyelországot, mert a kis népek nagy barátja, Sztálin megvédi Hitler ellen. Kéri azt felelte: Sztálin semmiféle népnek, csoportnak vagy egyénnek nem barátja. Attól tart, hogy rövidesen szövetséget köt Hitlerrel és megosztja vele Lengyelországot. Bölöni erre burzsujból fasisztává züllött reakcionáriusnak nevezte Kérit, és kikérte magának Sztálin megrágalmazását. Órákig ordítoztak egymással, majd másra terelték a szót.

Augusztus 23. volt. Éjfél után az Agence France hírügynökségtől megjelent a fiatal kommunista költő, Havas Bandi. Zavarodottnak látszott és könnyezett. Moszkvai sürgönyt hozott magával, mely szerint Molotov és Ribbentrop orosz–német szövetséget kötött. Bölöni azt állította: a távirat hamis, de pár perc múlva rikkancs jött a különkiadással. „Ezzel mentette meg Sztálin a világ békéjét”, szabadkozott Bölöni. „Ezért tör ki pár nap múlva a második világháború”, felelte Kéri. Mikor Bölöni végre feladta a vitát, megkérdezte: „Miért nem vetsz véget kommunista párttagságodnak? Nem látod, hová vezet?” Bölöni pár pillanatig gondolkodott, majd ezt mondta: „Nem adom fel húszéves kommunista múltamat.” „Szóval feladod a következő harminc évedet is”, jegyezte meg Kéri. Így is lett.

A nyugati kommunista írók szakítása pártjukkal mutatványos volt és sokféle. Ignazio Silone 1927-ben Togliatti olasz pártvezérrel együtt utazott Moszkvába, hogy részt vegyen az Internacionálé ülésén. Ott Sztálin arra kérte őket: írjanak alá közös nyilatkozatot, melyben tiltakoznak Trockij beadványa ellen. A beadványban Trockij a kínai kommunistákról szólt és közben szégyenteljesen gyalázta Sztálint és az orosz pártot. Togliatti azt kérte: mutassák meg néki Trockij írását, mielőtt a nyilatkozatot aláírják. Az oroszok azt felelték: nem mutatják; írják alá proletárszolidaritásból.

Trockij beadványát Silone és mások csak hosszú évek múlva látták. A szöveg a kínai kommunistákról szólt és egyetlen megjegyzést vagy célzást nem tartalmazott Sztálinról vagy az orosz pártról. A következő, nyilvános ülésen Silone kijelentette: nem látták, tehát nem írják alá a nyilatkozatot. Mire Sztálin szelíden és ünnepélyesen megállapította: miután az ilyesmit közmegegyezéssel hozzák, visszavonja a Trockij-ellenes nyilatkozatot. Togliatti és Silone Berlinben kapták kézhez a szovjet hírlapokat, ahol azt olvashatták, hogy a Trockij-ellenes kiadványt, az Internacionálé valamennyi tagjával együtt ők is aláírták. Silone ekkor szakított a kommunistákkal.

A jeles amerikai írót, Howard Fastot a második világháborús New Yorkból ismertem. Tudtam, nagy kommunista, amiért 1957 januárjában, mikor átutaztam New Yorkon, felszaladtam lakására a Madison Avenue-n. Egyedül volt, mire rögtön a magyar forradalomról kezdtem beszélni. Félbeszakított: őt már nem kell meggyőzni. Amikor, vagy tíz éve, Moszkvában járt, nagyon összebarátkozott egy Kvitkó nevű orosz íróval. Az utóbbi időben nem hallott róla, és amikor nemrég, de még a magyar forradalom előtt egy másik orosz jó barátja, Borisz Polevoj New Yorkba látogatott, megkérdezte tőle: mit tud Kvitkóról?

Polevoj a legjobb hírekkel szolgált. Elmondta: ugyanabban a házban laknak, Kvitkó közvetlenül a fölötte lévő lakásban. Éppen fordításon dolgozik, de hamarost új regényt készül írni. Néhány hónappal ezelőtt Kvitkó fiatalabb leánya férjhez ment egy állami tisztviselőhöz, és ő – Polevoj – köszöntötte kettőjüket a házi ünnepségen. Egyébként Kvitkó valamennyi amerikai barátját üdvözli. Fast Polevojjal ajándékot küldött néki. Rövidesen megtudta egy lengyel újságból, hogy Kvitkó családja nyomtalanul eltűnt, őt magát pedig koholt vádak alapján már tíz évvel ezelőtt letartóztatták és agyonlőtték.

Arthur Koestler esete a legszebb, mert nem személyes sérelem vagy nagy visszásság láttán vett búcsút a kommunista párttól, hanem általános, humanista meggondolás alapján, és nem kommunista, hanem fasiszta börtönben. Koestler mint haditudósító a malagai angol konzul házában lakott, amikor a köztársaságiak feladták a várost. A konzul és felesége autójukon a köztársaságiakkal együtt távoztak, míg Koestler maradt, mert meg akarta nézni: mit csinálnak Franco katonái a lakosokkal. Nem sok ideje maradt hozzá, mert letartóztatták és négy hónapig tartották a sevillai börtönben, halálítélettel nyakában. Az angol kormány közbenjárására engedték szabadon.

Éjjelente százával hallotta a nagyrészt kommunista és anarchista katalán meg andalúz parasztokat, akik anyjukat hívták, mikor a kivégzőosztag elé vitték őket. Koestler azt állítja, hogy a szánalom és a kínzástól való félelem mellett nagyrészt közhelyek adtak gondolkodásának és érzelmeinek új tartalmat. Hogy a cél nem szentesíti az eszközt. Hogy az etika nem szociális használhatóságra épül. Hogy az irgalom és szeretet nem nyárspolgári sajátság, hanem a civilizáció alapja. Hogy az ő kommunista barátai ugyanazt teszik az emberiséggel, mint Franco bírái és fegyőrei. Amikor a börtönből kijött, még nem tudta, hogy örökre szakított a kommunistákkal.

Dobos mester szakácskönyve

Régóta szeretnék írni Dobos C. József 1881-ben megjelent, híres munkájáról, a Magyar-francia szakácskönyvről, de az utolsó pillanatban mindig visszariadtam. Dobos C. József mester (ugyan milyen személynevet takar a C betű?) valóban különleges ember lehetett. Mindenek előtt példátlanul szélsőséges. Egész életében nőtlen maradt és ahogy könyve előszavában kifejtette: azért, „mert a szakács legfőbb hibája… ha megházasodik”. Háromnegyed idejét ekkor felesége, gyermekei és szórakozása veszi el, és a maradékból ugyan hogyan telik szakácsművészete új dolgainak és eszméinek érvényesítésére?

Ugyanekkor nem tudtam elképzelni, hogy amíg Dobos vezérelveit a „jó polgári konyhára” és az „ízletes főzésre, kevés költséggel”-re irányítja, mint képes ezt a lucullusi bőséggel és végtelen zabálással összekötni, melyre könyvében csábít? És itt nem a meleg és hideg levesek, mártások, raguk, marhák, borjak, vadak, disznók, szárnyasok, szalonka-filék, osztriga-pástétomok, forrázott kecsegék, tejes tészták, fánkok, limonádék, likőrök, borok és szeszek sorozatára gondolok. Hanem az ilyen röpke megjegyzésekre: „Végy tíz borjúlábat, öntsd le őket forró vízzel…” – „…tégy hozzá 36 tojást, kavard másfél óráig…” – „Hogy illendően szervírozhassunk, kell legalább 70-80 pacsirtamell.” – „A levesbe még, közvetlenül tálalás előtt, egy üveg francia pezsgőt öntünk.”

Mit lehet ehhez hozzászólni? Szerencsémre a napokban egy amerikai hetilapban olvastam Tatjana Tolsztaja írását Elena Molokhovetsz 1861-ben, húsz évvel Dobos előtt megjelent, Ajándék fiatal asszonyoknak című szakácskönyvéről. Az orosz könyv a lakmározásnak ugyanazt az orgiáját fejezi ki, mint a magyar. Az utóbbi több mint 2000 receptje nagyrészt hasonlít Molokhovetsz 4400 étkéhez, vagy azonos vele. Ugyanekkor az orosz szerzőnő kifejti – ugyanolyan nagy sikere volt, mint a magyarnak –, hogy alacsony árú étkeket válogatott közhasználatra; ezért könyve címe. Amiből arra következtettem: írhatok már Dobos könyvéről, minthogy nemcsak a zabálás mértéke azonos, de ugyanazokat a ma már hihetetlen társadalmi viszonyokat fejezi ki.

Akadnak különbségek is. Dobos a szolgálókat csak elvétve említi, mint akkor, „ha a háziasszony későn kél” – ilyenkor előző este kell kiadnia „rendeletét a másnapi ebéd iránt”. Villásreggelire nálunk csak néhány válogatott bort nyitnak húslevessel, teával, sonkával, főtt hallal vajas mártásban, rántott csibével, linci tortával, apró süteménnyel és gyümölccsel. Az oroszok viszont vodkával kezdik, sörlevessel folytatják, majd töltött ángolnát, nyárson sült vaddisznógerincet, császármadár kotlettet és pulykapecsenyét adnak, a tejszínhabos gesztenyetorta után rajnai borral és punccsal végzik. Ez persze nagyobb társaság, legalább nyolc személy számára szól.

Molokhovetsz könyvéből úgy tűnik, hogy a szerényebb polgári háztartás legalább négy konyhai cselédet foglalkoztatott. „A zsenge, fiatal úriasszony” ne menjen ki a hideg éléstárba, hanem a konyha előtti meleg szobában üljön és ellenőrizze, mit hoznak ki a spájzból. Alkalomadtán „leszedi a tejszínt a tejről” vagy a cselédeket irányítja, „mint köpüljék a vajat”. Reggelire a háztartási személyzet puhára főtt fehér répát kap fekete kenyéren, délben pacalt krumplival, vacsorára: ami az uraság ebédjéből megmaradt. A cselédség összecsukható faállványokon alszik a folyosón, hová a vendégek bundáikat akasztják. A háziúr külön szobácskában naponta prédikál nekik „Isten szeretetéről és végtelen irgalmáról.”

Dobos receptje szerint a családi asztalra szánt szarvasgomba pástétom 1 kiló 20 deka pergordi szarvasgombát igényel. Ennyi szarvasgombát, úgy hiszem, ma sem Budapesten, sem Szentpéterváron nem kapni. Nyugaton a szarvasgomba dekája legalább 10 dollárba kerül, amiért a pástétom alapanyagának ára 1200 dollár, 115 ezer forint; szóval sem kapni, sem megvenni nem lehet. 158 levese közül Dobos mester leginkább a húslevest ajánlja. Táplalevesnek hívja, talán azért, mert táplálónak tekinti. Nem férhet hozzá kétség, hogy az is!

A fazék aljára ugyanis ujjnyi zsírt rakunk és „két kiló ökörhúst a farkából, másfél kiló borjúhúst a combjából, negyed kiló sovány sonkát és negyed kiló juh-húst” teszünk rá és lila hagymával lassú tűzön pörköljük. Közben megsütünk „egy öreg tyukot és két fiatal galambot” és ezeket hozzáadjuk a húshoz. Némi zöldséggel hat liter vizet öntünk rá és öt óráig főzzük. Akkor fél kiló marhahúst és három tojásfehérjét adunk hozzá, felfőzzük, kimosott asztalkendőn átszűrjük és „feladjuk”.

Az öt és fél kiló húsból főtt leves után Dobos a következő fogásokkal folytatja a közönséges, polgári ebédet: libamáj rizzsel és makarónival, sült kolbász káposztával, malacpecsenye olasz salátával, diós rétes, kompót és gyümölcs. Próbálom elképzelni az embereket, akik száz-százhúsz évvel ezelőtt napról napra ilyesmit ettek. Segítséget kapok Tatjána Tolsztajától, aki azt írja: a múlt századi orosz irodalom adós maradt erotikával és testi szerelemmel, de a hiányt a gyomor gyönyöreinek listájával pótolta.

Aki ismeri Gogoltól A régi világ földbirtokosait, vagy A szirént Csehovtól, vagy egy könyv végén gyakran olvasta a befejező sorokat: Akkor elérte a gutaütés és meghalt – az érti, mire céloz Tolsztaja. Nálunk is így lett volna? Alighanem. Ady Endre, aki olyan jól ismerte a kiegyezés utáni kor világát, írta híres versében: „A fátyol borult, az asztal terült, – Örült az úr-rend a deáki tettnek, – Fecerunt magnum áldomás s Buda – Filoxerátlan hegyei lihegtek.”

A szabadságharc előtt – gondoljunk Kazinczyra, Kölcseyre, Felsőbükki Nagy Pálra – mindenki sovány volt. A kiegyezés után az urak meghíztak és Arany Jánossal együtt nyáron Karlsbadba vagy Marienbadba mentek, hogy nyolc-tíz kilót fogyjanak, majd a télen felhíztak megint tizet-tizenkettőt. Mindenkinek pocakja nőtt, aki számított és büszkélkedett vele. Az asszonyokat pedig megtanították: az ő kötelességük, hogy férjük jólétéről, azaz hízásáról gondoskodjanak.

Akadt olyan is, aki naivitásában elhencegett ezzel és nem vette észre, mit vétett. Mikszáth Kálmánné a példa, aki férjéről írt életrajzában nem szól róla, hogy szegény Kálmán már járni sem tudott a kövérségtől és zsúrasztalt tett a hasa alá, ha ült, míg ő csak úgy nyomta urába a zsírtól csepegő falatokat kora reggeltől estig, sőt amikor este már lefeküdt, begyújtotta a tüzet a konyhában, sütőbe tette a túrós csuszát, nyakon öntötte tejföllel, libatöpörtyűvel, zsírral és ropogósan behozta drága urának az ágyba. Amikor Kálmán korán, időnek előtte halt meg, nem jutott eszébe, hogy ebben néki is része lehet.

A Dobos által meghonosított finomkosztmánia nem élte sokkal túl a XIX. századot és csak az arisztokrácia köreiben maradt még negyven évig eleven. A polgárság a Dobos mester könyvében ugyancsak leírt magyar ételek mellett maradt, az Esterházy rostélyosnál, a zsiványpecsenyénél, pörköltnél, töltött borjúcombnál, tárkonyos ürübecsináltnál stb. De itt nem sokfélét ettek, hanem egyből sokat, mint ahogy Móricz Zsigmond novelláiban is olvasható. Mindennek a második világháború vetett véget.

Aztán már csak egyes nagyétkű emberek maradtak és Dobos szakácskönyve is feledésbe merült, míg az Állami Könyvterjesztő reprint sorozatában ki nem adta. Illés Bélával, a kommunista íróval életemben egyetlen egyszer vacsoráztam, amikor mindketten a Mátra vidékén tartottunk előadást. Közös kocsinkkal Galyatetőre vitettük magunkat. Ott az állami üdülőkkel együtt megvacsoráztunk, de Illés kevesellte az ételt és átvitt a fizetős, vendéglátó szakaszba, ahol megevett egy jobb – de nem sokkal jobb – vacsorát levestől rétesig, és amikor elkészült, ismét megrendelte az egészet. Azon törtem a fejem: természetes adottsága a zabálás, vagy a szovjet börtönben szerezte ezt a szokást?

Recsken azt tapasztaltam, hogy az éhhalálhoz közeli éhség valóban roppant lakomák vágyát kelti a rabokban. Egyik társam arról beszélt: ha valaha sikerül hazaérnie, feleségével sonkás kockát főzet magának, mégpedig egész vederrel, aztán leül a 25 literes edény mellé és megeszi az egészet. Másik társam, Berzsenyi Ödön doktor azt mondta: ennél finomabb az ízlése. Ha szabadul, vesz egy nyulat, annak gyomrába két fácánt helyez el, a fácánok gyomrába 4-4 fürjet. Füstölt szalonnával burkolja, megsüti és egy ültében fölfalja az egészet. Mire Berzsenyi kijött a börtönből, nem volt a piacon fürj, fácán, nyúl, de még füstölt szalonna sem.

Fodor József

Húsz éve halt meg Fodor József, a költő. Nem sok emlékezetes verset hagyott reánk, pontosan szólva egyetlen egyet sem. Viszont jellegzetes képviselője volt annak az embertípusnak, mely élete egyik felében kiállt minden jó ügy mellé, a másodikban pedig elárult mindenkit és mindent, aki és ami tiszteletet érdemel.

Csendőr őrmester fiaként született 1898-ban Erdélyben. Fiatalon a Vörös Hadseregben szolgált, nem annyira Kun Béláért, mint inkább a románok ellen. Budapestre került, és költeményeit odaadta olvasásra Mikes Lajosnak. Mikes neves esztéta volt, kiváló kritikai érzékkel bírt, és ítéletei hetven év távlatából is érvényesek. Kivéve az az egyetlen magasztalás, mellyel Fodor József verseit fogadta és szerzőjüket nagy költőnek jellemezte.

Ez a nézet évtizedekre dicsfénnyel övezte Fodort. Hatott Babitsra, Kosztolányira és a hírlapok szerkesztőire is, csak éppen az olvasókat hagyta hidegen. Fodort a harmincas évek elején ismertem meg, és nagyra becsültem, ha nem is verseiért. Mi, fiatalok, valamennyien tudtuk, hogy új Ady Endrének tartja magát, de ezt nem vettük rossznéven. Részint azért, mert sokan tekintettük magunkat annak, de méginkább, mivel Fodor egyszerre volt büszke és szerény. Saját nagyságát sohasem említette, csak viselkedésével jelezte. Ennek ellenkezőjét egyetlen egyszer vettem észre, amikor József Attila temetésére hívtam Szárszóra. „Ez nem érdekel”, mondta kelletlenül.

Fodort azért becsültem nagyra, mert minden jó ügyért bátran kiállt. Felesége tartotta el, mivel írásaival szinte semmit sem keresett. Gyakran ennivalóra sem jutott nékik, de sohasem panaszkodtak. Minden szociális és politikai kérdésben egyetértettünk. Egyformán megvetettük a Bethlen-kor örökségét, a nyílt szavazást, mely egyedül biztosította a kormánypárt uralmát és Gömbös Gyula fasiszta külpolitikáját. Az első zsidótörvény elleni tiltakozást Fodor vitte körbe művészek, írók, politikusok lakására. Gyalog, mert nem volt pénze villamosra.

Mikor 1946 elején, a háború után hazaértem Amerikából, Fodor már jobb helyzetbe került: az Új Idők című lap főszerkesztője lett. Meghívott a szerkesztőségbe és érdekes történettel szolgált. 1937-ben az Új Idők egyik régebbi szerkesztője cikket kért tőlem Puskin halálának százéves évfordulójára. Rövid tanulmányt írtam a költő klasszicista tisztaságáról, sokoldalúságáról, meg hogy nyelvi szépsége lefordíthatatlan, és mennyire hasonlít Mozarthoz! Nizsinszki egyszer sírva fakadt a gyönyörűségtől, mikor a párizsi taxiban Djágilev idézett egy Puskin-verset.

A szerkesztő akkor azt mondta: nem szabad orosz költőt Magyarországon ennyire dicsérni, ez kommunizmus, írjam át a cikket. Nem voltam hajlandó. Fodor megtalálta írásomat az egyik szerkesztőségi fiókban és leadta a lapban, még tavaly. Másnap magyarul keveset tudó szovjet százados jött fel és engem keresett. Azt hitte, a szerkesztőség tagja vagyok. Azt mondta: meggyaláztam Puskin emlékét, le akar számolni velem. Fodor tudtára adta, hogy az amerikai hadseregben vagyok, és ott lelőhet. Ha válaszolni akar, írjon cikket, ő leközli. Ettől rögtön eltűnt.

Fodor először a kommunista pártba lépett be, de annyira meggyűlölte Révai hideg erőszakoskodását, hogy átlépett a szociáldemokratákhoz. Egymással szemközt laktunk, ő a Bimbó úton, én az Árvácska 2-ben. Reggel gyakran láttam, az Új Idők megszűnése után, amikor sétára indult, mint mondta, „a budai hegyekbe”. Késő délutánra ért csak haza. Közben napi négy-öt verset írt fejben. Mondhatni, hogy százat havonta, ezret minden évben.

Még az Új Időknél dolgozott, amikor tudtomra adta, hogy verseskönyve jelent meg éppen, és egy példánnyal meg akart ajándékozni. Nem vettem át a példányt. Lemegyek a városba és vásárolok egyet, mondtam. Megfeledkeztem róla. Két hét múlva ugyanez a jelenet játszódott le közöttünk. Mikor újabb tíz nap múlva mégegyszer felajánlott egy példányt, elszégyelltem magam és azt hazudtam, hogy már megvettem, de még nem olvastam el verseskönyvét. „Nem vehettél”, mondta. „Eddig egyetlen példányt sem adtak el.”

Őszintesége meghatott, de amikor a verseskönyvét végül kézbe vettem, elszontyolodtam. Barátságunk mégis megmaradt, mert erkölcsi, társadalmi, politikai egyetértésünk nem változott. Többször jártam nála vasárnap délután Tersánszky Józsi Jenővel együtt, borozni. Fodor az Új Idők megszűnése után változatlanul szegény maradt, amiért mi hoztuk a bort, bár mi sem mondhattuk magunkat gazdagnak. Rendszerint nem emlegettük a katasztrófát, mely Rákosi idején valamennyiünket körülvett, és inkább nőkről beszélgettünk. Csak ritkán esett meg, hogy Fodor akkor készülő, borzalmas Burns-fordításaiból felolvasott néhányat.

Amikor Recsk után újra felmentem Fodorhoz, jóval kevésbé szívélyesnek találtam, mint korábban. Ugyanekkor Tersánszky helyett Jankovich Ferenc volt a vasárnapi borozások törzsvendége. Ezt az embert nehezen szenvedtem, mert nagypofájú kommunista volt, és a „Sej, a mi lobogónkat fényes szelek fújják” kezdetű silány versével már 1945-ben meg kívánta Sztálinnak hódítani az egész világot. Beszélni előtte nem lehetett, úgyhogy lassanként elmaradtam Fodortól.

A forradalom alatt, október végén vettem csak észre, mi történt. Szinte naponta bejártam az írószövetségbe, ahol fontos kérdések intézése – a munkástanácsok felállítása, az Irodalmi Újság szerkesztése – mellett néha még éhségünket is csillapították. Egyszer, mikor feleségemmel együtt a kapuhoz értünk, éppen Illyés jött ki, egy-egy libával hóna alatt. „Ti is kaptok kettőt”, nevetett, miközben mi ketten a ludakat bámultuk. A zalai parasztok, persze ingyen, egy teherautó libát küldtek a magyar íróknak Egerszegről.

Az egyik délelőtt indítványoztam, hogy társainkat és barátainkat, Csé Szabót, Horváth Bélát, Márai Sándort, Szabó Zoltánt és Zilahy Lajost, kiket az előző rendszer kizárt, vegyük vissza szeretettel az írószövetségbe. Az elnök – már nem emlékszem, ki volt – azt mondta: nem teszi fel indítványomat szavazásra; feltehetően mindenki mellette van. Mire Fodor megszólalt: „Nincs! Ezek a hazaáruló emigránsok maradjanak ott, ahol vannak!” Természetesen leszavaztuk.

Ekkor jöttem rá, hogy Fodor mit akar. Közel a hatvanhoz, miután nagyon nagy költőnek képzelte magát és semmi sikert nem ért meg, elhatározta, hogy a hatalomhoz fordul támogatásért. Talán már akkor, az írószövetségben sejtette, amitől mi is féltünk: hogy megint a Szovjetunió győz. Később Kádár mellé állt, denunciáns cikkeket írt letartóztatott írók ellen, és rossz magyarsággal a nagy Eszme diadalát zengte. Kossuth-díjat kapott, nagylábon élt, de ez nem segített versein 1973-ban bekövetkezett haláláig.

Kádárék Magyaróvárott sietve emlékművet állítottak az ávósoknak, akik száz és egynéhány tüntetőt legéppuskáztak. Az emlékműre Fodor József szerzett verset: „Óh, az a nap a szívembe csap / Midőn a csőcselék / A párt felszentelt csillagát / Lábával zúzta szét. / És folyt a vér, / Hótiszta vér, / Könyvek hamvát vitte a szél… / Akkor is tudtam: Lenin él! / »Ávós kutya! Gaz Kucsera!« / Hallom a söpredék / Ordítását, s a hang ma is / Fájós szívembe tép. / De nem akadt egy pillanat, / Hogy lettem volna ingatag! / Tudtam, a párt / A párt, az él! / Jön még a kutyára dér! / Szent halálotok, hős fiúk, / »Ávós kutyák« – ítél, / Igaz ember, vagy talmi gaz, / Ki rólatok beszél. / Mert a hazában az lehet csak, / Az lehet igaz, / Kiben hullástok emléke / Örökmécsesként virraszt.”

Az undorító versikét leközöltem a londoni Irodalmi Újságban (1957. nov. 1.). Meg akartam mutatni az olvasóknak, hová züllött Fodor József. Meg azért, hogy az angol Nemzeti Bankon át 10 font honoráriumot küldhessek a szerzőnek Budapestre. Mint vártam, az Irodalmi Újságtól kapott pénzt és Fodort bevitték az ávóra. Faggatták, majd kiengedték. Akkor vissza akarta küldeni a honoráriumot, de én utasítottam az angol Nemzeti Bankot, hogy ne fogadják vissza a pénzt.

Végül levelet kaptam Fodortól. Régi barátságunkra hivatkozva kérte: segítsek rajta. Válaszomban felszólítottam: vegyen tíz fontból virágot, és vigye a forradalom napjaiban elesett fiatalok sírjára a Kerepesi temető szélén. És küldjön fényképet erről.

Az emberség kategóriái

Nemrég az angol tévé mutatott be hosszú képsorozatot a civil lakosság szörnyű szenvedéseiről, melyek még korántsem értek véget a szerb–horvát–bosnyák harcok közepette. A világ lakóinak nagy részével együtt nem először látok vagy tapasztalok ilyesmit. Először gyermekkoromban, az első világháború alatt apám németül is beszélő bosnyák tisztiszolgájától hallottam, mit csinál asszonyokkal, öregekkel az osztrák–magyar hadsereg Szerbiában és Crna Gorában. Gyermekfejjel akkor azt képzeltem: én vagyok az egyetlen, ki ezt a szörnyű titkot ismeri.

Aztán következett a többi, és itt nem magukra a harci cselekményekre gondolok, hanem arra, amit ezen túl katona katonával vagy a polgári lakossággal elkövetett. A jelenet Robert Graves önéletrajzi könyvében (Goodbye to All That), amikor 1916-ban, sikeres előnyomulás után a német őrmester sorra járja a kiserdőben elfekvő angol sebesülteket és pisztolyával agyonlövi mindet. Kéri Pál öreg barátom elbeszélése a balkáni háborúról, mikor Az Est haditudósítója volt, a katonák orgiáiról, a nyomorról és emberevésről a front mindegyik oldalán.

A lefüggönyzött ablakból titkon felvett film, ahogy a Sanghajba bevonuló japán gyalogosok lemeztelenített kínai kisgyerekeket dobtak fel a levegőbe és kaptak el szuronyaik hegyével. Horvát usztasák Branko Bokum fényképein, mikor lándzsa formájú kerítéseken szerb gyerekeket húznak karóba. A japán hadsereg saját tífuszbeteg katonáit kidobja a dzsungelbe, mert hiszen „attól kaptak tífuszt, hogy nem akartak harcolni”. Az első filmfelvétel franciaországi német koncentrációs táborról a Cotentin-félszigeten; amikor, még a háború alatt, New Yorkban bemutatták, az elájult nézőket mentőkocsik szállították kórházba. És így tovább.

Nem a háború szörnyűségeivel kívánom szórakoztatni az olvasót: e téren az ezredek nem hoztak változást. A lovagiasnak nevezett Nagy Sándor Tyrus védőinek ezreit feszítette keresztre, mert ellenálltak, és Cézár légionáriusaival több millió gallust mészároltatott le, amit emlékirataiban elfelejt említeni. A XX. század, várakozásunk ellenére, nem hozott haladást, sem a németek által lemészárolt 15 millió orosz meg ukrán polgári halottal, az usztasák által legyilkolt 600.000 szerbbel, sem a többi milliókkal. Amennyiben változásról beszélhetünk, úgy ez a háborúhoz és áldozataihoz való hozzáállással történt, többnyire Európában és Észak-Amerikában. Próbálom a hozzáállókat csoportokra osztani.

1. Az első, spirituális kategóriát Kalkuttai Teréz után szeretném elnevezni. A pápa kérelmére egy ideig Libanonban szolgált, hogy ott az egymással hadban álló mohamedánokon és keresztényeken egyformán segítsen. Ugyanezt tette évtizedekig rendjével Kalkuttában. Káli papját, egyik főellenségét, amikor kolerabetegen feküdt útszéli pocsolyában, és senki sem merte érinteni, ő emelte öreg vállára és vitte be szeretetházába, hogy ott emberi körülmények közt halhasson meg.

Kalkuttai Terézt az jellemzi, hogy nem nézi meg, ki az áldozat, nem osztályozza, nem ítéli meg, hanem teljes alázattal, tulajdon egója megsemmisítésével azonnal segít rajta. Ez nem csekélység. Teréz típusához századok óta többen tartoznak, mint akikről annyit tudunk, mint róla; de lényegük, hogy rendszerint ismeretlenek maradnak, mint az egykori lepratáborok önkéntes orvosai és ápolói. Ugyanekkor keresztények és túlnyomó többséggel katolikusok, mint a Skopjéból, albán szülőktől származó Teréz.

Ezt az állásfoglalást a katolikus vallás lehetségessé teszi, de nem kötelezővé. A könyörület érvényesítése nem megy idáig, és háborúknál nem az ítélkezés hiánya számít. Aquinói Szent Tamás, alaposan és pontosan, igazságos és igazságtalan háborúkra osztotta az országok mérkőzéseit, és helyeselte az előbbieket. E teoretikus nézet a valóságban keveset számított. A maga háborúját rendesen mindkét fél igazságosnak mondta, holott többnyire mind a kettőé igazságtalannak bizonyult, a harmincévestől az első világháborúig és tovább.

2. Lord Carrington válaszolta a minap valakinek, aki a szerb–horvát–bosnyák konfliktusban való működését kevesellte: „Ha azt kívánja, hogy többet tegyek, úgy az ön fiát is el kell küldenem egyenruhában és géppuskával Szarajevóba.” Lord Carrington a humanista állásfoglalást képviseli. Kalkuttai Terézzel ellentétben ő figyeli és megítéli az egymással küzdő feleket, igyekszik szétválasztani őket, amennyire békés eszközökkel teheti, és közben, ha lehet, segít a szenvedőkön.

A görög filozófusok közül egyedül Epikurosz ítélte el a háborút. Később, Lorenzo de’ Medici idején, a firenzei neoplátonisták álltak ki a békéért. Giovanni Pico della Mirandola például az egymás ellen felvonult hadseregek közé akart állni, hogy békét prédikáljon nékik. A békepárti, humanista állásfoglalás viszont Rotterdami Erasmustól származik, aki húsz évig intett katolikust, lutheránust és zwingliánust, hogy éljenek békén, vagy legalább tűrjék egymást. Halála után a vallásháborúk következtek.

Ennek ellenére Erasmus nézete közel ötszáz éves örökség az értelmiség tagjai közt. Ezt hangoztatta Jean Jaurès és August Bebel az első világháború előtt; számos liberális, sőt kommunista is, míg Sztálin el nem némította őket. Bizonyos mértékig igaz, hogy a humanista tradíció mégis él, és alkalomadtán igyekszik megszólalni, mint például a vietnami háború idején, ha sok eredményt nem is ér el.

3. Észak-Amerikában, de Európa számos országában elterjedt nézet a szerb–horvát–bosnyák háború megoldására, hogy „bombázzuk, bombázzuk és bombázzuk őket, amíg megbékülnek egymással”. Sajnálatos, hogy háborús mániát és nemzeti gyűlölködést bombázással eloszlatni nem lehet, mint ahogy ez a náci Németország és Észak-Vietnam bombázásánál már kiderült. Militarista jóindulattal a militarizmus ellen legfeljebb azt érnők el, hogy a szerbek még több hulla és még több rom között folytatnák az öldöklést.

4. Az előbbinél egészségesebbnek tűnik a közkedvelt nézet: mészárolják egymást, amíg megunják. Ez a filozófia és emberség nélküli vélemény tartotta magát mindeddig a történelemben, azzal a hozzátétellel, hogy az emberek elfelejtették a dolgot, ha valahol messze – Tanu Tuvában vagy Burundiban – játszódott, míg a közelebbi harcok végét izgatottan lesték, hogy a zsákmányból ők is ingyen kaparinthassanak meg valamit. Ez a szélsőséges nacionalisták taktikája, melyet pontosan követnek, de szigorúan elhallgatnak.

Hol itt a megoldás? Nyilvánvalóan nincs, vagy legalábbis nem látszik még. Egyelőre csak Roger Martin du Gard könyvének, a Les Thibaults-ok hősére, Jacques-ra kell gondolnom, aki az első világháború kitörésekor nem látott más lehetőséget, mint hogy repülőgépre üljön és pacifista röpcédulákat szórjon le, teljesen hasztalanul, az egymásnak rohanó német és francia csapatokra, és aztán gépével együtt lezuhanjon közéjük.

Démonológia és boszorkányüldözés

Századunk egyik legjobb történelmi részletmunkáját a nálunk kevéssé ismert Hugh Trevor-Roper, időközben Lord Trevor-Roper írta 1967-ben. A mű címe: „Az európai boszorkánytéboly a XVI. és XVII. században” (The European Witch-Craze of the 16th and 17th Centuries). E könyvet, legújabban a Penguin kiadásában, háromszor, vagy talán négyszer is elolvastam. Nem annyira a boszorkányok miatt, mint azért, mert a történetíró fejtegetései más dolgokra is fényt vetnek, köztük a magyar társadalom jelenkori állapotára.

Az emberiség ősidők óta hisz a boszorkányokban. A régi római írók közül Petronius és Apuleius is szerepelteti őket. Ám ezek még nem égetni való boszorkányok, hanem titkokat ismerő vénasszonyok, akik hatékony gyógyszert tudnak bizonyos betegségekre, és az impotenciát is meggyógyítják. Jóval később Lorenzo de’ Medici is így gondolkozott, amikor Itáliában 1480 után a nagy boszorkányüldözés elkezdődött. Azt parancsolta rendőrfőnökének: hagyja békén a boszorkányokat, mert jó tanáccsal szolgálnak kétségbeesett szerelmeseknek, és pontosan fizetik adójukat.

Ezerkétszáz tájáig, írja Trevor-Roper, az egyház és az állam a boszorkányok létezésében való hitet pogány babonának minősítette. A kilencedik századból származó Kánonjog egyik törvénye, a Canon Episcopi szerint mindenki képzeleg, aki seprűn röpködő boszorkányokat vél látni éjszaka. Ezen az alapon állította Kálmán magyar király, hogy boszorkányok nincsenek. A boszorkányokba vetett hit szegény, nagyrészt hegyvidéki és elmaradt települések néphite maradt.

Ugyanekkor a „sötét” középkor nem ismert nemzetiségi és faji megkülönböztetéseket és jelentős toleranciát mutatott a kisebbségekkel, mint például a zsidókkal szemben, ha akadt is kivétel, mint a türelmes és jól menő ariánusból katolikussá vált és nyomorult vízigót Spanyolországban. Eretnekeket sem égettek, minthogy az eretnekség sehol sem vált tömegmozgalommá. Az eretnek Gottschalkot 860 táján Hincmar reimsi érsek tartotta házában, és esténként arról próbálta meggyőzni: nincs igaza, a bűnt nem Isten teremtette, mint minden mást. Megbotránkozás helyett az emberek még szórakoztak Rennesi Marbod vagy Hilarius Anglicus szerzetesek versein, melyeket lányok meg fiúk iránt érzett vad szerelmükről írtak.

A nagy változás a XIII. századdal következett. Trevor-Roper szerint azért, mert az eretnekségek egész országrészeket hódítottak meg, mert a keresztesháborúk elvesztek és mert a városok kialakulása megbontotta az addigi társadalmi rendet. Az emberek félni kezdtek a jelentől és a jövőtől, és e félelmük okát kiterjesztették a szektákra, a vénasszonyokra, a kisebbségekre, a zsidókra. Az országok sötét sarkaiban meghúzódó népi babonák szárnyra kaptak mindenhol, és a klérus hozzálátott, hogy rendszert formáljon a balhitekből.

Aquinói Szent Tamás démonológiája ebben, sajnos, vezető szerepet játszott. A tradicionális, kusza fantazmagóriákat a teológusok összefogták. A boszorkányok szombat éjszaka seprűnyélen repülnek gyülekezőhelyeikre. Nagyon sokan: vagy tíz-tizenkétezren vannak minden egyes helyen. Ők a sátán hadserege; céljuk a keresztény hívők legyőzése és a világhatalom átvétele. Gyűléseiken mindig megjelenik az ördög, egy fekete hajú, szálas férfi, jéghideg testtel. Hódolatuk jeléül a boszorkányok fenekét csókolják. Utána nagy lakomát csapnak: varangyosbékát, áspiskígyót és rokonaik kiásott hulláit eszik. Aztán általános orgia kezdődik.

A boszorkányok, mondták, megmérgezik a kutakat, járványokat terjesztenek, szemmel verik a gyermekeket, szárazságot meg áradást hoznak, gyilkos füveket főznek és így tovább – mindezt a kereszténység elpusztítására. Érdekes, jegyzi meg Trevor-Roper, hogy pontosan ugyanezeket a vádakat hozták fel eretnekek, nemzeti kisebbségek, zsidók és mórok ellen. A zsidók mágusok: éjente farkassá változnak és úgy irtják a barmokat és keresztényeket. Az ördög is tud gyereket nemzeni: másként hogy születhetett volna Luther Márton? Húsvétkor a zsidók ártatlan kislányok vérét isszák, máskor összeesküsznek a világhatalom megkaparintására: egyszer Mohamed szultánnal, máskor a szabadkőművesekkel avagy Churchillel és Roosevelttel.

Trevor-Roper nem érti – én sem –, miért nem szabadította meg a reneszánsz racionalizmusa a világot a boszorkányságba vetett hittől. De nem szabadította meg, sőt jóval intenzívebbé tette, bár Erasmus, Rabelais vagy Montaigne kigúnyoltak mindenkit, aki boszorkányokban hitt. A nagyarányú üldözés éppen a reneszánszban indult meg, 1480 után, és tartott jó kétszáz esztendeig. A boszorkányok mint Belzebub hívei, eretnekeknek számítottak, így a törvénykezési eljárást gátlástalan mennyiségű kínzás kísérte.

Ez azt jelentette: a bíró megkérdezte tőlük: mikor repültek seprűn a boszorkányszombatra és melyik ismerősüket látták ott? Ha azt válaszolták: nem jártak boszorkányszombaton, addig kínozták őket, míg beismerték, hogy voltak és megnevezték mit láttak ott. Így a vallomásokat voltaképpen nem a vádlottak tették, hanem a bírák kényszerítették reájuk, pontosan úgy, mint a kommunista politikai perekben. Irgalmat az inkvizítor nem ismert. Johann von Schöneburg trieri érsek és választófejedelem például előbb a protestánsokat, aztán a zsidókat irtotta ki; a boszorkányokat a végére hagyta. 1587 és ’93 közt huszonkét faluban 368 boszorkányt égetett el. Áldozatai közt nemcsak vénasszonyok voltak, hanem vagyonos férfiak és gyermekek is, akik „az ördöggel közösültek”.

Nem ő volt az egyetlen. A protestánsok ugyanúgy égettek boszorkányokat, mint a katolikusok. A lutheránus Benedict Carpzov például hosszú élete során ötvenháromszor olvasta el elejétől végig a Bibliát, és mintegy húszezer boszorkányt égetett el. Spanyolországban és Franciaországban, valamint Dél-Itáliában hasonlóan óriási volt az elégetett boszorkányok száma; Angliában, ahol a törvény nem ismerte el a kötelező kínzást, jelentősen kevesebb. Egyedül Németalföldön nem sikerült a református papságnak a törvénykezés hatalmát megkaparintani, és a polgári humanista magisztrátus nem kívánt boszorkányüldözést. 1597 óta sem boszorkányt nem égettek, sem zsidót nem üldöztek.

Trevor-Roper megállapította, hogy az üldözők sohasem végeztek szimultán munkát, hanem mindig a helyi hisztériához igazodtak. Vagyis: Franciaországban boszorkányokat égettek a dominikánusok, aztán átmentek Spanyolországba zsidókból meg mórokból lett keresztényeket égetni, kikről valamelyik szomszédjuk azt jelentette, hogy nem vásárolnak disznóhúst a piacon. Németországban, a katolikus–protestáns vallásháborúk idején nem törődtek boszorkánnyal, zsidóval, porosz pogánnyal, de amikor időnként békét kötöttek, kétfelől estek nekik.

Már a XVI. század elején több kitűnő könyv jelent meg – például Johann Weyertől, Reginald Scottól –, melyek arról tanúskodtak, hogy boszorkányok nincsenek. E művek semmiféle eredményt nem értek el, és az emberek buzgón olvasták tovább a szemetet méregkeverő és gyermekgyilkos boszorkákról. Aztán hirtelen, nem nagyon sokkal a harmincéves háború után, senki többé nem hitt boszorkányokban. Trevor-Roper nem tudja, mi volt ennek oka. Talán az új, tudományos gondolkozás, mely fantázia helyett a tapasztalatra épített. Talán, hogy az emberek nem hittek többé a személyes, eleven ördögben, aki vénasszonyok után koslat. Vagy valami egészen más volt, amiről nem tudunk.

Így a középkori és újkor eleji konformizmus egyik gyógyíthatatlan ellenfele, a boszorkányhit feltehetően egy, és mindörökre eltűnt a színről. A többi megmaradt, bár a keresztények közti vallási gyűlölködés és az antiszemitizmus is jelentősen enyhült a XIX. században. Az utóbbi a huszadik században újra feltámadt, de az 1940-es évek milliós vérfürdője után úgy tűnt, hogy az öldöklés nem ismétlődik többé. Ma ebben nem lehetünk biztosak, ha körülnézünk és meglátjuk magunk közt Hitler és Rosenberg utódainak tudatlan, örömtelen és gyűlölködő fejét.

Vámbéry Rusztem

Nem tudom, hol kezdjem írásomat Vámbéry Rusztemről, mert annyi a mondanivalóm, hogy aligha fér el e rövid cikkben. Mint a neves orientalista egyetlen gyermeke, Rusztem 120 éve született Budapesten. Apja, Vámbéry Ármin úgy akarta, hogy Ázsia-kutató legyen, de a fiút a jog érdekelte, és ügyvéd, egyetemi tanár és publicista lett. Az apa, sántasága és nyomorúsága ellenére, fiatalon friss és erőteljes tudott lenni, de öreg korára besavanyodott. Rusztem viszont olyan maradt mindig, amilyennek arca mutatta: a görög bölcs és a dervis keverékének, ajkán Voltaire mosolyával.

Vámbéry Ármin konzervatív volt, Rusztem liberális. A történet közismert, amikor Jászi Oszkárral és Somló Bódoggal hármasban meg akarták alapítani a radikális pártot. Fölmentek az öregúrhoz és megkérték: vállalja el a párt díszelnökségét. Vámbéry Ármin megrázta fejét: „Mi az? Magyar radikális pártot szándékoztok alapítani? Megbolondultatok? Miért nem inkább mészárszéket nyittok Mekkában, vagy legyezőgyárat Kamcsatkán?”

Vámbéry Ármin a konzervatív Timesban írt, Rusztem a liberális Manchester Guardianben. Mindketten, és nem kevés önfeláldozással, sokat tettek Magyarországért. Jellemző, hogy Perszepoliszban, ahol az utazó még fiatalon járt, a nagy romfal alján ma is még jól olvasható a felirat: „Vámbéry Á, 1862. Éljen a Magyar.”

Idehaza külföldi hírnevéért irigyelte és állította félre az uralkodóréteg. 1900. augusztus 27-én európai túrája alkalmából megérkezett a Nyugati pályaudvarra Muzáffár ed-Din perzsa sah. Mint gyermek és trónörökös, több mint 30 évvel korábban Teheránban ismerte és megszerette Vámbéry Ármint. A peronon a kormány tagjai várták, József főherceggel az élen. A gyémántokba öltözött sah kiszállt és körülnézett: Vámbéry kudjászt? (Hol van Vámbéry?), kérdezte. Aztán ott állt a peronon, míg a küldönc elhozta az akadémiáról Vámbéryt, Magyarország egyetlen emberét, aki ismerte Muzáffár ed-Dint és tökéletesen beszélt perzsául. Az urak felháborodottan figyelték, amikor összeölelkeztek.

Vámbéry Rusztemet az idegenek – többnyire neves angolok, mint MacDonald miniszterelnök – közvetlenül keresték fel. Közismert volt, hogy az igazat mondja, és a „Duna királynőjének” szépségei mellett a Valéria-telepre is kiviszi a látogatót, meg Tibolddarócra, ahol a lakosok nagy része földbe vájt lyukakban aludt. 1919 után Horthyék menesztették Rusztemet az egyetemről, bár – vagy inkább mert – feddhetetlenül viselkedett, Kun Béla elől Bécsbe emigrált és elveit törhetetlen bátorsággal hangoztatta. Ügyvédi praxist folytatott, hamis vádak ellen politikai perekben ingyen védte a vádlottat, és okos tanácsokkal szolgált az angol követségnek, melyeket azok nem fogadtak meg.

Csécsy Imrével együtt szerkesztette Jászi lapja, a Huszadik Század utódját, a Századunkat. 1938-ban Csehszlovákiában nyaralt, és kitűnő cikket írt Hitler ellen a Manchester Guardianben. Budapestről figyelmeztették: ne jöjjön többé haza. Feleségéhez, aki csomagolt – a Bérc utcában laktak – feljöttek a Gellérthegy kertészei, és megkérték: maradjanak, ők megvédik mindenki ellen. Sajnos, ez nem volt elég. Elébb Londonba mentek, de Vámbéry képtelen volt elviselni Chamberlain politikáját. Továbbutaztak New Yorkba, ahol rövidesen a New School főiskolán a nemzetközi jog professzora lett.

Még a koalíciós kormány idején, azt hiszem, 1947 elején washingtoni követté nevezték ki. Állását csak néhány hónapig tartotta meg, mert látta, hová törekszik Rákosi. Tudta azonban: ha lemond, ügyét diszkréten kezelik, és ő nyilvánosságot keresett. Erre hamar alkalma nyílt, bár a történetet idehaza gondosan elhallgatták. Truman elnök vacsorát adott a Fehér Házban a követek és nagykövetek tiszteletére. Az asztalnál megkérdezte Vámbérytől: miért romlott meg a viszony Magyarország és az Egyesült Államok között? „Excellenciádnak”, felelte Vámbéry, „nem vagyok képes válaszolni. De miért nem kérdi meg szomszédját, Gromiko urat, aki jobban tudja?”

Vacsora után bement a követségre, és megírta a lemondását.

*

Vámbéryvel a 30-as évek közepe táján ismerkedtem meg. Gyakran hívott délutánra Bérc utcai villájába, ahol sokmindent tanultam tőle. A mindmáig érvényes, objektív igazságot fasisztákról és kommunistákról. A jogrend és a társadalom viszonyát. A Magyarországért való kiállás erkölcsi kötelezettségét. Jókedvet, humort és szatírát. Ő oktatott, nem szóval, hanem példájával, hogy az ember, ha Plátót, Eötvöst vagy Mocsáryt idéz, húzza ki könyvtárából a könyvet, és nézze meg: helyes volt-e az idézet? Tőle tanultam, hogy a tea akkor a legjobb, ha az ember angol módra, tejjel issza.

Rusztem érzelmeit szigorúan titkolta. Ezt természetesnek találtam, elvégre a múlt században született, és 38 évvel volt idősebb nálam. Különösnek csak azt éreztem, hogy ismerős halottakról – apjáról, György fiáról – sohasem beszélt. Emberi méltóságában mélységesen szégyenkezett, hogy meg kell halnunk. Annál nagyszerűbb volt, ha történeteket mondott a múltból és jelenről. A nagyon sokból hadd mondok el egy, úgy hiszem, ismeretlent.

Tartalékos tüzérhadnagyként húsz és egynehány éves korban részt vett valamelyik 1890-es hadgyakorlaton Schwechat és Hainburg között. Ekkor használtak először léggömböket, hogy az ellenfél és tüzérségének helyzetét felderítsék. Két léggömböt eresztettek fel az ütegállásnál, egy-egy megfigyelővel, aki lekiáltotta észleleteit. Ekkor érkezett oda Ferenc József. „Mi az, maga léggömbökkel játszadozik hadgyakorlaton?”, kérdezte a tábornokot. „Nem játszom, felség. Az ellenfél tüzérségének helyzetét derítjük fel.” „Micsoda? Szóval kémkedik, és még nem is szégyenli magát? Meg fogom fenyíteni. A léggömböket pedig húzassa be, de azonnal!”

Rusztem szerette és ismerte a költészetet, és segítségére sietett művelőinek, ha törvényszék elé kerültek. Ez gyakran esett meg, a többi közt Attilával és velem is. Verset írtam a szárszói temetésre, és elküldtem a kolozsvári Korunknak, mert idehaza nem akadt lap, mely közölni merte volna. A Korunkban sokan dolgoztunk, mint Déry, Illyés, Remenyik, Veres Péter és mások. Gaál Gábor, a szerkesztő rendszerint lehozta versemet, és azután továbbküldte Moszkvába. Ezúttal az a baj történt, hogy pénzhiány miatt a Korunk később jelent meg, és versem az Új Hangban elsőnek látott napvilágot. Én ezt a lapot addig még nem láttam, és a dologról egyik erdélyi barátom telefonjából értesültem. „Puculj hazulról, Gyurka!”, ajánlotta.

Felszaladtam Vámbéryhez tanácsért. Eléje tettem a vers kéziratát; míg olvasta, ujjain számolt tizenkettőig. „Szép vers”, mondta. „Tizenkét rendbeli nemzetgyalázás van benne. Akar börtönben ülni?” Azt feleltem, nem akarok. Egyelőre ne térjek haza, aludjak valamelyik barátomnál, tanácsolta. Menjek fel másnap a miniszterelnökségi sajtóosztályra Balla Boriszhoz, aki ott ül majd, folyóiratokkal asztalán. Beszélgessek vele, és kérdezzem meg közben: mi az a sötétkék, Nyugat-formájú folyóirat az asztalon? Ez lesz az Új Hang, az egyetlen példány, mely Moszkvából Magyarországra érkezik, és Balla Borisztól az ügyészségre megy. Kérjem tőle kölcsön, és ne adjam vissza többé, amivel az ügy el lesz intézve. Így történt.

Valamivel korábban, 1937-ben feljött hozzám Nemes Julka, akit miskolci előadásaim során ismertem meg; ’46 után szociáldemokrata képviselőnő, majd Szakasits Árpád második felesége lett. Elmondta, hogy sógorát, aki valamelyik szovjet egyetemen (talán kémiát Karkovban?) tanított, lefogták és olyan észak-szibériai rézbányába küldték, ahol a rabok néhány hónapon belül meghaltak. Segítsek rajta. Magam persze semmit sem tudtam tenni, és felmentem Vámbéryhez.

Előadtam a dolgot, mire azonnal táviratozott Romain Rolland-nak, és közbelépését kérte. Két nap múlva megérkezett a válasz. Rolland szívélyes hangú, de erőteljes sürgönyt küldött az ügyben Sztálinnak. Vámbéry ennyivel nem elégedett meg. Szovjet részről addig már sokszor kérték: látogassa meg Bokharát és Kívát, ahogy apja tette, és írjon könyvet róla. Rusztem folyton ismételgette ígéretét, de nem tett eleget ennek, mert tudta: a látogatás és a könyv után a Szovjetunió elveszti iránta való érdeklődését. Így viszont már többször járt fenn, és jó viszonyt tartott a szovjet követtel. Együtt mentünk fel ebédre, természetesen detektívvel a főkapitányságról, nehogy kommunista összeesküvéssel vádolhassanak.

A követ örmény fiatalember volt, Bekzadiánnak hívták, szép feleséggel, és úgy emlékszem, két kisgyerekkel. Nagyszerű ebédet adtak, és a világ minden dolgáról beszélgettünk. Végül Vámbéry szóba hozta a tanár esetét, és Bekzadián segítségét kérte. A követ elkomorodott, szabadkozni kezdett, majd kijelentette, hogy Rusztem a trockista Kun Béla „likvidátor cimboráit” pártolja. Vámbéry felállt. „Követ úr”, mondta, „önt egy napon hazahívják és tarkón lövik, mint a többi követet. Addig tegyen jót, amíg tehet.” Mint Romain Rolland, Vámbéry sem ért el semmit.

A második világháború alatt a Szabad Magyar Mozgalom vezetője volt, én a mozgalom titkára. A New York-i időkről más alkalommal adok számot. Itt csak annyit, hogy 1945 végén gyűjtést rendeztünk a nyomorgó magyar színészek, művészek, írók, újságírók számára. Vámbéry szegény volt – apja perzsaszőnyegei, kincsei a budapesti angol követség pincéjében égtek el –, és a nagy bőröndben keresgélt, melyben felesége apja írásait hozta ki. Viktória királynő két levelét találtuk. Ezeket árverésen adatta el, hogy jelentősebb összeggel járulhasson a gyűjtéshez.

Az irományok közül fényképet húzott elő. „Emlékszik, Gyurka, hogy ezek kik?” Nem emlékeztem, de amikor a képet jobban megnéztem, eszembe jutott. „Bekzadián és a felesége”, mondtam. „Mi történt vele?” Vámbéry csodálkozott tudatlanságomon. „Hazahívták és agyonlőtték”, állapította meg.

Róma

Itt vagyok újra, nem is tudom, hányadszor 1926 óta, és ismét megkérdem magamtól: miért tartom Rómát a világ legkellemesebb városának? A múltban csak San Franciscót tekintettem félig-meddig ilyennek, mikor a második világháború idején katonai szabadságom néhány hetét ott töltöttem. Pálmák, napfény, a Golden Gate Bridge, daloló tengerészek a siklókon, az alkony és a tenger szépsége. Fejem fölött ezüst léghajók lebegtek: ezek jelezték volna a japán harci repülők közeledtét, de nem közeledtek. Művelt, okos jóbarát és jóbarátnő villája a Telegraph Hillen. Ha megálltam az utcán, idősebb férfiak léptek mellém, és meghívtak whiskyre, vagy száz mérföldre vittek kocsijukon, valamelyik kilátásos hegycsúcs tetejére.

Mindez csak a háború elleni, ideiglenes menedék előnye volt. Amikor évtizedekkel később visszakerültem Friscóba, a siklókon már nem ültek daloló matrózok. Jóbarátok helyett gyűlölködő fehérek, feketék és sárgák vettek körül. A Golden Gate híd is mintha megkopott volna. Gazdag ember látott vendégül házában: szalónja kellős közepén dísztárgyként a század elején készült, fényesre smirglizett személyautó állt. Az újonnan bemutatott mozi híres főszereplőnője nem tudott játszani, a könyvesboltokban pornográfiát árultak, és a pénzért vívott kegyetlen, de sikeres ütközetben csak a fiatalok arcán maradt némi emberség.

Mi az oka tehát annak, hogy szívesebben venném, ha nem odahaza és nem Friscóban születtem és éltem volna, hanem Rómában? Nem arra gondolok, hogy itt ókorból, középkorból és reneszánszból többet kapok, mint másutt, hanem a város atmoszférájára. Pedig általában Róma ugyanazt az utat tette meg az utolsó száz esztendőben, mint Európa többi nagyvárosa. A népszaporulat itt is elmosta a város ezredes fallal jelzett határát és szétvitte a formátlan kültelkekbe. A bűnözés itt is újra elérte, aztán túlhaladta reneszánszkori maximumát. A Tiberis piszka helyenként a szennycsatornák eltűrt maximumát is meghaladja; a vízimalmok, fürdőházak és halászok mellett a horgászok is eltűntek partjaitól. Marcus Aurelius császár szobra után újabban a Portico d’ Octaviát is lezárták, mert attól félnek, hogy a látogatók fejére dől. Holott ez volt az egyetlen hely, ahol az ember megállt és a régi Rómában érezte magát. Ugyanekkor majdnem teljesen megszűnt, nem a szegénység, hanem a rongyokba burkolt, éhes, félmeztelen, iszonyatos nyomor, mellyel az ember a Trasteveren éppen úgy találkozott, mint a londoni West Enden vagy a Szent László illetőleg a Vörösvári úton. De ezt csak az tudja igazán, aki látta még.

Mi különbözteti meg akkor Rómát Európa többi nagyvárosától? Tegnap délután a Santa Maria in Trastevere tér három kis kávéházának egyikében ültem. A tér egyik sarkában, a templomok és az érseki palota mellett három, vagy tizenhat és két, öt-hatéves fiú rugdosott labdát. A labda olyan magasra repült, hogy többször majd hogy nem beverte a palota másodemeleti ablakait. Más városokban a rendőr vagy a portás elkergeti a fiúkat, de nem itt. Az autók vigyázva kerülgették őket. A kicsinyek többször elvették a labdát az idősebbektől, de azok nem bánták. Ilyet se látni máshol.

A kávéház húsz, meglehetősen piszkos asztala közül mintegy tíz mellett ültek, nagyon is békésen, angol kávéházak merevsége és a franciák izgalma nélkül. Mindenki könnyű öltözetben, egy szakállas öregember mackóban; sehol nyakkendő vagy gondosan gombolt felsőkabát. Más városokban a külföldiek bizonyos kávéházakban ülnek a belterületen, itt mindenütt. Csak hosszú hallgatózás után jöttem rá, hogy három asztalnál angolok, dánok és franciák telepedtek meg. A fiatal hindu pincér a másutt szokványos sebesség, indulatoskodás vagy udvariasság nélkül szolgált fel. Itt senki nem bámult meg és feszélyeztetett másvalakit.

Kis dolgok, gondoltam, bár jellemzőek. Aztán eszembe jutott Luciano de Crescenzo megállapítása a Görög filozófia története című könyvében, Protágorász életrajza legvégén. A mondat nem illik sem Protágorászhoz, sem a hellén bölcselethez. Így szól: „Ha az olasz állami adósság el is érné a 100 000 billió dollárt, mi nem vesszük tudomásul, már csak azért sem, mert a gazdasági válság korántsem új jelenség, és mert nékünk eddig semmi kellemetlenséget nem okozott.”

De Crescenzo nem gúnyolódik, hanem komolyan beszél. Az általános, olasz álláspontot képviseli. Megértésére elég, ha a jelenlegi itáliai helyzetre gondolunk. A köztársaság elnöke lemondott, mert szerinte az ország nem kormányozható, és a kormány ugyanezt tette. Megpróbálnak új kormányt összeállítani, de ez az új kormány is csak hetekig tartja majd magát, és képtelen lesz az eléje tornyosuló feladatokat megoldani. Hasonló helyzetben Magyarországon teljes lenne a felfordulás és az utcán egyik tüntetés követné a másikat. Rómában alig törődnek mindezzel, és a külföldi újságok többet írnak róla, mint az olaszok.

Úgy tűnik, hogy a kétezerhétszáz éves múlt után Olaszország népe rájött arra a korántsem cinikus, hanem nagyon is realista felfogásra, hogy ritka kivételeket leszámítva, a politikusok többsége középszerű vagy kiskaliberű, de nagyszájú senkiházi, ha ugyan nem önző és ügyes tolvaj – és ezektől nem sok várható. Legfeljebb, hogy minden a régi, piszkos módon megy tovább. Úgy látom, hogy ez az elképzelés nem okozott kárt Itáliának, sőt kellemes, békülékeny és baráti atmoszférát teremtett. Az emberek nem várják el a kormánytól, hogy megmentse életüket.

Hozzájárul egy másik motívum is. Olaszország sorsa a múltban aligha volt jobb Magyarországénál; Dante és Petrarca is már ezen kesergett. A múlt évszázadi nemzeti egyesülés után azonban ezek a hangok lassanként elhaltak, és Mussolini retorikájának tárgyát, a Római Császárság feltámasztását csak hivatalos firkászok kórusa kísérte. Itália könnyebben élte túl saját bukásait, mint mi, mert az olaszok, a lehetőséghez képest, tovább ettek, ittak, táncoltak és halásztak, de nem látták folytonosan maguk előtt a múlt, a jelen és a jövendő katasztrófáinak vízióit, mint mi, vagyis nálunknál boldogabbá tették magukat.

És még valami Róma előnyeihez: a szélsőséges nacionalizmus hiánya, vagy még inkább nevetségessége. Ez olyasmi, ami a neofasiszták politikáját is folyton-folyvást megzavarja. Itt helyben nehezen képzelhető el, hogy valaki olyasmit írjon, vagy olyan politikai gondolatokat szőjön, melyeket zavarosságuk miatt két méterre az olasz nyelvhatártól már nem értenek meg. A vad nacionalizmus csődje ebben a városban régóta kísért.

Egy fiatal angol festőnő a 20-as évek elején, rokona, Winston Churchill ajánlására engedélyt kapott, hogy Mussolinit megfesse. A festőnő a Palazzo Chigi egyik termében ült jóideje, amikor a magas, fehér ajtók szétnyíltak és a Duce, magasra tartott állal és karbanfont kézzel megjelent. Az angol festőnő felnevetett. „Bocsánat”, mondta Mussolini védekezően, „de azt gondoltam, hogy ön olasz”. Ő maga se hitte a nacionalista maszlagot, melyet hirdetett.

Ha az élet teherré válik

A középkor óta a halálról való beszélgetés bizonyos mértékig tabu a fehér emberek társaságában. Nem szorosan baráti társaságban a halált felhozni nem kis mértékben vett neveletlenség – olyasmi, mint egy müncheni coctail partyn a holocaustot emlegetni.

Gyermekkorom első tíz évében szüleim rokonról-ismerősről nem mondták meg nékem, hogy elhalálozott, amiért azt hittem: köröttem mindenki örökké él, és kétségbeestem, mikor annyi sok halálról egy nap értesültem. De ez az eljárás nemcsak gyerekekkel és nemcsak polgári körökben volt szokványos. Vámbéry Rusztem, a kiváló tudós és nagy műveltségű jogász családjával együtt sohasem emlegette korán elhunyt fiát, mivel a halált szégyenteljes megalázásnak tartották, melyről jobb hallgatni. Hasonló volt a helyzet – ugyancsak elvesztett fia miatt – Károlyi Mihállyal is.

Mindez azért is különleges, mert más színű népeknél nem szokás. Az ókorban e tárgyat nem leplezték hallgatással. A klasszikus ókori irodalomban legalább tízszer annyi idézet gúnyolja avagy dicséri a halált, semmint a halálfélelmet emlegetné. „Magnum beneficium est homini quod necesse est mori” – írta Cicero, vagyis: „Nagymértékben javára szolgál az embernek, hogy egy nap meg kell halnia.” A középkor embere is nemegyszer a halált az élet céljának tekintette, és jóval kevesebb aggodalommal nézett eléje, mint mi, és köztünk azok is, akik a lélek halhatatlanságában hisznek.

Amikor gyermekkoromban a sok ismerős és rokon haláláról hirtelen értesültem, hosszú ideig éjszakánként nem tudtam elaludni, és ágyamban kétségbeesetten hánykódtam. Akkoriban nem attól féltem, hogy holmi kínos betegség miatt, hosszú szenvedés után kell meghalnom, hanem attól, hogy egy naptól kezdve nem leszek többé, soha többé nem leszek – bármilyen messze is legyen ez a nap. Időközben azután, mint legtöbb kortársam, nagyon sokszor kerültem halálveszélybe: a második világháború alatt többször, aztán Recsken, majd később, amikor súlyos betegségbe estem. A halálveszélyt, ha szabad így mondanom, megszoktam, közönyös lettem iránta, de legjobb körülmények közt is változatlanul félek, hogy egy nap nem leszek.

Négy esztendővel ezelőtt a kanadai orvosok mirigyrákot állapítottak meg rajtam. Daganataim láttán első esetben kerültem szembe nem azzal a helyzettel, hogy meghalok, de hogy hosszú, kínos és megalázó szenvedés után kell meghalnom. Ennek ellenére meghökkentem, mikor jó barátom nyomban írt a National Hemlock Societynek, és felvilágosítást kért tőlük. Ez az amerikai társaság azért alakult, hogy az eutanázia törvényes bevezetéséért harcoljon. Vagyis hogy gyógyíthatatlan betegek nagy szenvedések közben vagy közvetlenül előtte – tulajdon kívánságukra – öngyilkosságot követhessenek el, és ehhez orvosi segítséget kapjanak.

Addig is a szövetség felvilágosítással szolgál minden komoly betegnek, mint szabadítsa meg magát a kínoktól, illetve ha erre már nem képes, miféle segítséget kérjen valamelyik rokonától vagy barátjától. Eleinte magam is szörnyülködtem mindettől, de hamarost rájöttem, hogy a társadalmi konvenció háborog bennem. Sok esztendővel betegsége előtt Koestler Arthur barátom egyik alapítója lett az EXIT-nek, egy ugyanilyen célú angol társaságnak. Mikor aztán súlyosan megbetegedett rákban, a kikerülhetetlen szenvedések előtt nyugodtan és békésen halt meg.

Betegségemből a kanadai orvosok pár hét alatt maradéktalanul kigyógyítottak, de álláspontomon ezentúl sem változtatok. Az élet célja: boldogság, vagy szerényebben: a megelégedettség állapota. A gyógyíthatatlan fájdalom nem hoz boldogságot vagy megelégedést. Olykor természetesen az ilyen ember is kötelességének érzi, hogy éljen, mert másnak vagy másoknak kell segítenie: azokon, akiket szeret – de ez alighanem elég ritka, bár a kötelesség teljesítése egymagában is boldogság, még ilyen esetekben is.

Azt hiszem, az ókori, klasszikus filozófiának volt ez esetben leginkább igaza. Hadd hozok fel a sokból példának három idézetet; mind a három Senecától származik. „Az életért nem kell bármilyen árat fizetni.” „Az Örök Törvény számunkra jóindulatúan úgy rendezte, hogy míg az életnek csak egyetlen bejárata létezik, addig sok kijáratról tudunk.” És végül: „Egy okból nem panaszkodhatunk az életre, ugyanis nem nevezhetjük börtönnek. Tűrhetőnek tartod? Élj! Tűrhetetlen? Akkor szabad az út számodra, és visszatérhetsz oda, ahonnét jöttél.” Természetesen mindezt nem vonatkoztatom szerelmi csalódás miatt elkövetett öngyilkosságokra vagy azokra, akik virágzó üzletük tönkremenetele miatt ugranak ki az ablakon. Ezeknek nem gyorsan ható, szelíd méreg, hanem felvilágosítás kellene; de ezt nem fogadják el.

A kereszténység eleinte elfogadta az öngyilkosságot: görög és kis-ázsiai sziklákról számosan ugrottak le, akik el akarták kerülni az oroszlánokat a cirkuszban. A katolikusok az ötödik század óta bűnnek bélyegzik az öngyilkosságot, mert a legkínosabb betegségeket, megpróbáltatásunkra, Isten küldte ránk, amiért tűrnünk kell őket. E dogmatikus álláspontot az anglikánok is átvették, és a múltban a megmentett öngyilkosokat törvény elé állították, és gyakran halálra ítélték. Emlékszem, hogy József Attila eltemetését a boglári plébános megtagadta, pedig a költő tettét szellemi összeomlása után követte el.

E dogmatikus álláspontot természetesen elismerem mindenkinél, aki hisz benne. Itt egyedül azokkal kívánok vitázni, akik – és ez a döntő többség – búcsút mondtak a keresztény dogmatikának, a vallás iránt annyira sem érdeklődnek, hogy évente egyszer menjenek templomba, de az öngyilkosság elleni keresztény előítéletet, minden ok nélkül, gondosan őrzik. Magyarország egyik vezető az öngyilkosok világstatisztikájában, de ugyanekkor az eutanáziát szóba hozni tabu a társadalom szemében.

A magyar törvények nem tekintik büntetendőnek az öngyilkosságot. Ugyanakkor, ha az ember halálosan beteg, szörnyen szenvedő és már mozogni is képtelen, és felesége, kérésére morfiumot ad néki, úgy, ha észreveszik, többévi börtönnel büntethető. (Ezt az esetet Olaszországban magam is megértem. Ha észreveszik, hogy halálosan beteg, még néhány hétig élt és csontvázzá fogyott feleségemnek morfint adagolok, életfogytiglani fegyházra ítélnek.) Magyar újságban mindeddig e tárgyról csupán 1992. november 25-én olvastam, Lencsés Károly cikkében a Magyar Hírlap hasábjain. „Az eutanázia a magyar jog szerint bűncselekmény” – volt a cikk címe. Alatta kérdés következett: „Még beszélni sem ildomos róla?” A válasz: nem ildomos.

Jelenleg Hollandia az egyetlen ország Európában, ahol az eutanázia legális. A németalföldi törvényszékek már hosszú évek óta nem ítélték el az orvost, aki kezelése alatt lévő, súlyosan szenvedő, halálosan beteg páciensének, annak kifejezett kérésére, segítséget nyújt az élet gyorsabb elhagyásához. Nemrég megszületett erről a törvény is; és aligha kell attól félni, hogy Amszterdam „Európa öngyilkossági központja” lesz, hiszen mindez csak holland orvosokra és holland betegekre vonatkozik. Ugyanekkor segítettek azok ellen is, akik eddig rátörtek az öngyilkos betegre, kimosatták gyomrát, és irgalmukban sok hónapi, tehetetlen szenvedésre kárhoztatták. Az ilyen közbenjárást a törvény bünteti.

Azt hiszem, itt lenne az ideje, hogy e dolgokról idehaza is nyíltan beszéljünk. Hadd ismétlem még egyszer: tiszteletem illeti azokat, kik úgy vélik: a szenvedést Isten küldi reánk, és ezért türelemmel tűrni kell. Mi sem áll távolabb tőlem, hogy dolgukba avatkozzam. Egyedül a másik fél, a túlnyomó többség véleményét kívánom képviselni. Mi nem hiszünk abban, hogy a szenvedést Isten küldi reánk, és ezért nem kívánjuk a kínzó, halálos betegséget hónapokra vagy évekre eltűrni. Segíteni kívánunk magunkon, illetve igényt tartunk embertársaink segítségére, ha már ezt magunk nem tudjuk megtenni.

Erről szeretnénk józan diszkussziót és törvényt is. Addig pedig, minthogy információval szolgálni tudtom szerint nem büntetendő, hadd írom ide a fent említett szövetkezés és kiadó címét: The National Hemlock Society, P. O. Box 118930, Eugene, Oregon, USA 97440-3900. Szerény áron könyvet is ajánlanak, sajnos csak angol nyelven – The Book for Self-Deliverance for the Dying –, ahol elmagyarázzák, mint lehet békésen és emberi méltósággal meghalni.

Rudolf Nurejev

Nurejev 54 éves korában halt meg nemrégen. Noha minden újságban megjelent róla valami, úgy érzem, hogy a nagy táncos mégsem kapott nálunk kellő méltatást. Ennek szerintem két oka lehet. Az egyik, hogy Nurejev fiatalon nem járt rendszeresen Budapesten, és pályáját a magyar közönség nem figyelhette. A másik, hogy a balett nem tárgya nálunk a nemzeti szenvedélynek, mint Oroszországban, Dániában vagy Angliában. Ennek eredménye, hogy igazán nagy balettáncosunk kevés akadt, ha pedig akadt, mint a 70-es évek Amerikájában és Nyugat-Európájában Nagy Iván, úgy róla is aránylag kevesen tudnak.

Nurejev szovjet vonaton született 1938-ban. Táncolni későn, tizennégy éves korában kezdett csak. Tizenhat éves korában Ufából egyedül utazott Leningrádba, és ott jelentkezett a Kirov-balettiskolába. Felvették, holott pontosan kétszer olyan idős volt, mint az általános felvételi kor, a nyolc év. Három évvel később levizsgázott, és mindjárt a Kirov egyik sztárja lett. Négy év múlva vendégszereplésre Párizsba utazott a Kirov Balettel. Közben a titkosrendőrség tudomására jutott, hogy a balett vezetését és a szovjet rendszert élesen bírálta. Ezért visszarendelték Moszkvába, azzal a hazugsággal, hogy a Kremlben várják táncra.

Nurejev okos volt, nem lehetett becsapni. A párizsi repülőtéren kiragadta magát a szovjet ügynökök karjából, a francia rendőrhöz futott, átölelte, és franciául azt mondta néki: „Nem akarok innen elutazni!” A rendőr visszaengedte, de nem az utána futó ügynököket. Így érkezett meg véglegesen Nyugatra. Egyik barátom, aki a 60-as évek elején tagja volt annak a két társaságnak, melyekben Nurejev táncolt mint sztár, a következőket mondta róla:

„A huszadik század második felében a nagyobb társaságokban a tánc színvonala olyan magas, hogy a szólista és a balettkar tagjai közt egyedül megbízhatóságuk a különbség. Vagyis a balettkar bármelyik férfitagja általában, de nem mindig, öt piruettre képes, míg a szólista, a sztár mindig ki tud vágni öt piruettet.” E szabály alól Nurejev volt a nagy kivétel. Technikai bizonytalanságát valószínűleg az okozta, hogy későn kezdett el táncolni. Egész pályája alatt a közönség sohasem tudta, mi történik majd. Olyik este tökéletes volt, más estéken három piruettet sem tudott befejezni. Paradoxonnak tűnik, hogy előadásai izgalmához ez is hozzájárult. Egy angol kritikus azt írta róla, hogy „biztonsági háló nélkül táncol”.

„Első előadásán velünk Sonja Arova balerinával táncolta Don Quijote Pas de Deux-jét. Nagyszerűen adták elő az adagiot, de a csoda csak utána következett. Nurejev az üres színpadra sétált ki, hogy szólóját elkezdje. Hihetetlenül kinyújtott arabeszkbe lépett, vagy öt másodpercig egyensúlyozta magát, és amikor a zene felcsattant, a „cabriole en avant”-nal a levegőbe emelkedett. Kinyújtott lábbal úgy lebegett, mintha fekvőszéken pihenne. Legfeljebb, hogy hat láb magasan volt. Az olimpiai versenyen sem láttam senkit ilyen magasra ugrani. Amikor földet ért, nem hallottuk többé a zenét. A több ezer főnyi hallgatóság felállt és üvöltött. Nem tapsolt; üvöltött.”

„Nurejev egymással ellentétes emóciókat ébresztett bennünk. Először imádtuk és tiszteltük, mint zsenit. Aztán azt gondoltuk róla, hogy a legpimaszabb, legarrogánsabb csibész, akit valaha életünkben láttunk. Egyszer, amikor a próbán hihetetlenül durva volt hozzám, egyik táncosnő kollégánknak panaszkodtam: »Istennek képzeli magát.« A lány bólintott. »Sajnos, az« – mondta kissé szomorúan. Jóval később Marlene Dietrich jelentette ki: »Soha senkivel nem találkoztam még, aki ennyire imádta volna önmagát, mint ő.«”

„Nurejev leszerződése után hosszú hónapokig figyeltem a színpad oldaláról a közönség elragadtatását, amikor táncolt. Azt hiszem, csak Nizsinszkiről mondhatni a maga idején, hogy ezt a frenetikus hatást keltette. Ez a hatás, hogy úgy mondjam, elektromos, villámszerű, azonnali volt, és még nem is táncától függött: abban a pillanatban kezdődött, amikor színpadra lépett, mintha vadállat, gyönyörű párduc érkezett volna. De ugyanekkor tánca is mindennél elragadóbb volt.”

„És ez a tánc mégsem volt tökéletes. Barisnyikové mindig az volt később. Ha az olyan erős és kiváló technikus, mint ő, piruettekbe kezd, mindig tudni, hogy végigtáncolja és tökéletesen be is fejezi őket. A korcsolyázó könnyedségével forogja piruettjeit végig. Utána megállapodik, teljes egyensúlyban. Ez korántsem unalmas, de előre látható és ezért nem túlságosan izgalmas. Ahányszor Nurejev piruettezett, egészen föl kellett emelkednie magasan ívelt lábára. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy a végén képes legyen visszaerőltetni magát alapállásba. Ezentúl bármi történhetett vele, elsősorban elbukhatott. Különlegesnek tűnik, hogy mindazok, kik a balett technikáját nem ismerték, vagyis a közönség többsége is érzékelte ezt a helyzetet, anélkül, hogy tudta volna, miről van szó. Aztán, amikor hat, hét vagy nyolc fordulat után Nurejev baj nélkül befejezte és valahogy egyensúlyban maradt, mindenki fellélegzett és boldog volt, bár nem sejtette, miért. Nurejev minden szívet meghódított.”

Én csak néhány évvel később láttam először, a hatvanas évek közepe előtt, Londonban. (Vagy 1966-ban lett volna?) Nurejev akkor Margot Fonteynnel táncolta a Rómeó és Júliát. Fonteyn negyvenes évei vége felé járt, de azt mondják: Nurejevvel való társulása megfiatalította, és élete talán legjobb alakítását nyújtotta. A balett, mint közismert, a fantázia játéka, és aligha jár közel ahhoz, amit realizmusnak neveznek. De ezúttal, két órára, a közel ötvenéves Fonteynből a tizenéves veronai kislány lett a színen.

Azért mondom ezt így, mert az előadáson, pedig véletlen szerencsémre jó helyen ültem, Fonteynből legfeljebb a szoknyája szegélyét láttam. Mint a közönség nagy része, csak Nurejevet figyeltem, nem elhatározásból, hanem ösztöneim kényszere alatt. Nem akartunk mást látni, egyedül őt; még a legjobb táncos is elvesztette érdeklődésünket, mihelyt ő jelent meg a színpadon. Ezért történt, hogy néhány híres balerina nem kívánt táncolni vele, mert minden tapsot Nurejev kapott.

Mindez csupán a hetvenes évek legelejéig tartott. Aki Magyarországon ma negyvenéves vagy fiatalabb, nem látta az igazi Nurejevet. Az idősebbek közül is csak azok, akik 1971–72 előtt Nyugaton jártak és valamelyik előadásán részt vettek. A legtöbb táncos negyvenedik születésnapja előtt abbahagyja mesterségét. Nurejev legalább húsz évvel tovább folytatta a táncot, mintsem kellett volna. Gyenge lett, fáradt és végül még groteszk is. Remélhető, hogy életének ezt a periódusát elfelejtik, és azokon a nagyszerű filmeken él tovább, melyeket a fiatal Nurejevről készítettek a hatvanas években.

Nurejevet az AIDS ölte meg, miután három évig küzdött a betegséggel. Ismerősei szerint (mert barátai nem voltak; senkit nem engedett közel magához) mindhalálig azt hitte, hogy puszta akaraterejével legyőzheti az iszonyú betegséget. De vannak határok, melyeket az emberfölötti akaraterő sem tud lebírni. Ugyanez az akaraterő viszont a huszadik század második felének kétségtelenül legnagyobb táncosává tette. A világ színpadi rekordját is ő tartja: 1964 októberében a Bécsi Operaházban nyolcvankilencszer tapsolták függöny elé.

Klasszikus műveltség

A latin meg a görög. A második világháború óta középiskoláink túlnyomó többségében beszüntették a latin (és görög) nyelv és irodalom évszázadok óta megszokott tanítását. Olaszország kivételével ugyanez történt Európában és egész Amerikában. Ennek megfelelően csökkent az egyetemeken a klasszika filológia tanítása is. Néhány évvel ezelőtt viszont Pennsylvania egyes iskoláiban ismét bevezették a latin oktatását. A kezdeményezést más országokban is szóba hozták, habár nagyobb változás nem történt sehol. Gondolhatunk-e arra, hogy a klasszikus nyelvek oktatása újjászületik?

Kételkedem. A század első évtizedeiben gimnáziumainkban nyolc évig, heti hat órán át tanítottak latint. Akkori elképzelés szerint ez az oktatás sorolta be az illetőt a művelt emberek kategóriájába, a „lateinerek” felsőbb osztályába. Angliában ennél tovább és ennél szigorúbban mértek: húsz évvel ezelőtt senki sem remélhette, hogy bármelyik bankba tisztviselőnek veszik fel, ha nem tanult latinul a középiskolában. Hogy mi szüksége egy banktisztviselőnek a latin nyelv ismeretére, arra nem adtak választ; legfeljebb arra gondolhatunk, hogy ezekből az iskolákból szívélyesebb emberek kerültek ki, mint a többiből.

Nálunk a világháború óta nyíltan kimondták, hogy a klasszikus nyelvek ismerete nem tartozik többé a műveltséghez. Ez ugyan igaz, de azért sajnálatos, hogy csak arról beszélünk, ami nem tartozik a műveltséghez, ahelyett, hogy megmondanók: mi tartozik hozzá? Egyébként a latin és görög tanulása a műveltség megszerzéséért már a XIX. században is csak fikció volt. A szülők nem azért íratták be gyermekeiket a gimnáziumba, hogy későbbi életükben egy-egy latin kifejezést használjanak magyar helyett, olykor Cornelius Neposból vagy Ciceróból idézzenek és tudják, ki volt Szókrátész és mi történt Szálámisznál. Hanem azért, mert a latin középiskolát végzett ember másnál könnyebben kapott állami, megyei, városi, sőt bármilyen állást, könnyebben gyarapította vagyonát, jobban és könnyebben élt. Azaz: latinul valójában nem a műveltség kedvéért tanult, hanem azért, mert jelentős szociális és anyagi előnyökkel járt.

Ez az állapot megszűnt, miután előzetesen is csak tradicionális maradványa volt azoknak a koroknak, amikor a tankönyveket latinul írták, iskolákban és egyetemeken latinul tanítottak és – Dante, Chaucer, Bocaccio, Rabelais és Ronsard előtt – a meglévő világi irodalom latin nyelven szólt. Manapság nyilvánvaló, hogy a biológia vagy a kémia ismerete, vagy a számítógép technikájáé, jóval inkább biztosít megélhetést, mint ha valaki Cicero Atticushoz írt leveleit vagy az Aeneis hatodik énekét ismeri. Így tehát érthető, hogy a latin és görög klasszikusok kimaradtak a nevelésből és az ember nem egykönnyen lát racionális okot, amiért ezen változtatni kellene.

Valami baj közben mégis történt. Először a jeles irodalomtörténész, F. L. Lucas egyik tanulmányában olvastam erről. Lucas 1938-ban a cambridge-i egyetemen aláírásokat gyűjtött Chamberlain miniszterelnök ellen, amiért Münchenben kapitulált Hitler előtt, és ezzel nem elkerülte, hanem közelebb hozta a háborút. Lucas elmondja, hogy kiáltványát Cambridge középkori és klasszika-filológia professzorai mind aláírták, míg a természettudósok jelentős hányada megtagadta az aláírást. Nem azért, mintha féltek volna Chamberlaintől, hanem mert azt hitték: igaza van. Vagyis a klasszicisták és a középkor tanárai valamit tudtak, amire a természettudósok nagy része még nem jött rá.

Hasonló a helyzet osztálytársaimmal, akikkel együtt jártam a humanista, nagyszerű Fasori Gimnáziumba. Negyvennyolcan érettségiztünk 1928-ban, és azóta sikerült nagyjából végigkísérnem osztálytársaim életét. Negyvennyolcunkból egy lett nyilas, egy lett kommunista. A többi, nagyrészt csendesen, de kitartott a demokrácia mellett, míg latin-görög tanárunk, doktor Kliment Jenő, hősi halált halt a nyilasok ellen. Úgy tudom, hogy Pannonhalmán hasonlóan kedvező az arányszám szélsőségek ellen; mindenesetre jóval kedvezőbb az országos átlagnál.

Nehéz megmondani, miben járul hozzá a klasszikus nevelés bizonyos tisztánlátáshoz, hiszen nem egyedül és nem szükségszerűen járul hozzá. Az ókori történelem tanítása nálunk rövid és hiányos; másutt, mint például Angliában, többnyire nem létezik. A nyolcéves latin és a négy év görög viszont bizonyos nyomot hagyott az emberekben. Nem sokat, de annyit mégis, hogy rájöttek: kultúránk és civilizációnk nem Artúr királlyal, Childebert-tel vagy Árpád fejedelemmel kezdődött, hanem a régi görögökkel. Tőlük ered minden: építészettől, történetírástól, orvostantól, szobrászattól, atlétikától, festészettől filozófiáig, demokráciáig és irodalomig. Aki ezt nem érzékeli, bizonytalanul áll a világban, bár nem veszi észre. Aki érzékeli, legalább tudja, milyen a világ és hol áll benne.

A hazai történelmet nem lehet jóindulat, sőt patriotikus túlzás nélkül megírni. Tanulni csak egy másik történelemből, a rómaiakéból és a görögökéből lehet. Aki félig-meddig ismeri Kleónt, a harminc athéni zsarnokot, Sullát, Nerót vagy Domitianust, már akkor rájött, kicsoda Sztálin vagy Hitler, mikor a tömeg még ünnepelte őket. De a legnagyobb ajándék, amelyet Szókrátésznek, Epiktétosznak, Zénónak, Epikurosznak és társaiknak köszönhetünk, valószínűleg nem az, hogy a filozófiák közti szabad választás elé állítottak bennünket, amitől mások eltiltottak. Hanem még inkább az a nyugalom és derű, melyben éltek és amelyet haláluk előtt tanúsítottak. Recski fogolytársaimmal együtt nemegyszer idéztük, némiképpen hasonlónak tűnő helyzetben Seneca szavait halála előtt: Quod futurum sit, ne nimium pependeris, vagyis: ne nagyon figyelj arra, mit hoz vagy nem hoz a jövendő.

Jól tudom: sokan vannak, kik mindezt hasonló vagy más formában a klasszikusok ismerete nélkül is tudják. Mégis úgy hiszem, hogy a múltban nagyon sokan ezt az iskolai klasszikus nevelésből hozták, szinte önkéntelenül és életben-halálban hasznukra volt. A legfőbb baj talán az, hogy a jelenkori, nagyrészt technikai nevelés minden értéke mellett, ezekre a kérdésekre nem válaszol és az erkölcsi bátorság kötelezettsége helyett a nyárspolgári morál lyukas zsebkendőjét lengeti felénk.

Dunapentele Sztálinváros lesz

A párttitkár nem örült az előző nap kapott táviratnak. Nyolc írót küldenek Budapestről az acélművek látogatására, éppen most, mikor a gépek fele sem érkezett meg, a házaknak nincs még teteje és a csapból sárga víz folyik! De azért türelmesen várakozott, míg délután három felé megérkeztek nagy kocsiban. Igaz, hatan voltak nyolc helyett, de ott ült köztük Örkény István meg Palotai Boris; ezektől már olvasott valamit. Szívélyesen üdvözölte és végigkalauzolta őket, elébb Dunapentele új városnegyedében, aztán a gyárban.

Az írók mindent türelmesen végignéztek és meghallgattak, de nem mutattak nagy érdeklődést. A párt küldte őket, tehát jöttek, bár nem nagyon tudták, mi közük nékik, vagy akár az országnak ehhez a nagyüzemhez, mely majd Lengyelországból kapja a szenet és az Urálból az ércet. A párttitkárt bántotta az írók közönye. Két gyárépület közt megállt és a Dunára mutatott, mely szürkés-sárga homokbuckák módjára hullámzott előttük. „Meglátják az elvtársak,” – jelentette ki – „néhány hónap múlva itt a gyárban úgy folyik majd az acél, mint amott a Duna árja”. Az egyik író röviden biccentett. A többi öt nem törődött vele.

Az üzemi vendéglő különszobájában vacsoráztak, a hat író, a párttitkár és hatan a helybeli vezetők közül, összesen tizenhárman. Az üzemi dolgokról lassanként egyéni ügyekre tértek át, és a hangulat fokozatosan megjavult. A párttitkár Örkény és Palotai közt ült és a túróscsusza után a szokványosnál is bőségesebben ivott. „Igaz-e, – fordult Örkény felé, – igaz-e, Örkény elvtárs, hogy a nagy patika a Körúton, a Nemzeti Színházzal szemközt ezelőtt az önöké volt?” – „Igaz”, válaszolta Örkény.

A párttitkár egy pillanatig gondolkodott. „Akkor én is mondok magának valamit, Örkény úr, – szólt jó hangosan, – lóhúgy folyik majd itt, nem pedig acél”. Voltaképpen ezzel sem mondott semmi újat, mert mindkét gondolat egyszerre kísértette: hogy nagy acélmű készül itt, és övé, a fiatal párttitkáré lesz a dicsőség, meg az, hogy ilyen acélműre nincs szüksége az országnak. Az utóbbi gondolatot azonban még nem mondta ki nagy társaság előtt. Most kiszaladt a száján.

A körülötte ülő tizenkét emberből néhányan pontosan értették, mit gondol. Akadt, aki megbotránkozott rajta, mások nem hallották avagy nem vették komolyan. Fél óra múlva az írók visszaindultak Budapestre, a helybeliek pedig aludni feküdtek. Másnap reggel hét órakor, amikor felesége eléje tette a reggeli kávét, a párttitkárnak eszébe jutott, mit mondott előző este és elfehéredett. „Mi bajod?”, kérdezte az asszony. „Semmi, semmi”, mondta, megcsókolta és dolgára indult.

Az építkezés vezetőivel kellett tárgyalnia, majd a kikötőben, a buszállomáson és a vasútnál akadt dolga. Pontosan tíz órára érkezett az irodába. Titkárnője azzal fogadta: öt perccel ezelőtt telefonáltak az Akadémia utcából. Jöjjön fel azonnal a pártbizottsággal együtt. Szóval feljelentettek – gondolta. Ugyan ki lehetett? És mit mondjak védelmemre? Vagy egyáltalán lesz módom védekezni? Hazament, a szokottnál jóval szívélyesebben csókolta meg feleségét és megnézte három hónapos kisfiát, ki ágyában aludt. Most látom utoljára – jutott eszébe.

A vezetővel együtt tízen ültek a kis autóbuszon. Kilencen mentek be a pártvezetőségbe: az egyik hivatalnok kis szobába vezette őket egy tucat székkel, katedrával, asztallal. Üljenek le és várjanak. Pontosan fél tizenkettőt mutatott az óra. A párttitkár előrehúzta székét a katedra elé és hallgatott. A többi egy ideig trécselt, azután ők is elhallgattak. Háromnegyed egy volt, mikor Farkas Mihály honvédelmi miniszter belépett az ajtón. Mindnyájan tudták: erőszakos, komisz és buta ember kezébe kerültek.

„Súlyos ügyekről van szó”, kezdte a miniszter, miután összefonta kezét a hasán és a párttitkárra nézett, kinek verejtékes lett álla alatt a nyaka. Aztán beszélni kezdett arról, hogy a Nagy Sztálinnak minden szocialista országban már megvan a maga városa, csak Magyarországon nincsen. „Meddig tűrjük ezt az állapotot? – kérdezte. Sztálingrád, Sztálino, Sztálinszk, Sztálinabad – Sztálinváros nélkül. Ki felelős ezért?”

A szobában mindenkit nyugtalanított a behívás, akár sejtették, mitől fél a párttitkár, akár nem. Most túlvilági boldogság öntötte el valamennyiüket. A párttitkár felugrott és azt ajánlotta: nevezzék el Dunapentelét Sztálinvárosnak, de Farkas Mihály lehurrogta: „Ezt a nép hivatott eldönteni, nem mi”, mondta. „Van-e Dunapentelének 20 ezer lakosa?” – „Van”, felelte a párttitkár. „Biztos benne?” – „Biztos vagyok”, válaszolt az, noha egyáltalán nem volt biztos.

Farkas az asztalon heverő csomagra mutatott. „Ötszáz nyomtatvány, egyenként 50-50 személynek aláírásra. Mindegyik fölött kérelem Sztálin elvtárshoz: engedje meg, hogy Dunapentelét róla nevezzük el. Hat hét múlva, vagyis április 12-én elhozza nékem a 20 ezer aláírást és én továbbítom a generalisszimusznak a csomagot. Figyelmeztetem, hogy csalást nem tűrök. Az aláíróknak kivétel nélkül dunapenteleieknek kell lenniök. Régi vagy új dunapenteleieknek. Megértett?”

A párttitkár mindent megértett és odahaza szétosztotta az íveket 44 pártmunkás között, azzal, hogy négy héten belül írassák alá a község lakosságával, régi parasztokkal, új munkásokkal, mindenkivel. Négy hét múlva a pártmunkások visszajöttek 16.988 aláírással. Megmondták, hogy az iskolásgyerekek is rákerültek, de több lakója nincs a városnak. Igaz, hogy naponta családostul mintegy negyvenen költöznek Dunapentelére, de két hét alatt ez sem tesz ki többet, mint 700 lelket. Mit tegyenek?

A párttitkár nem tudott mit válaszolni. Másnap azonban ötlete támadt: próbáljanak az emberei két-háromezer személytől újabb, másodszori aláírást szerezni. A kísérlet nem vezetett eredményre. Az ácsok a háztetőről lekiáltották: „már aláírtam!”. A gyermekek az iskolában kinevették a pártalkalmazottakat: a kofák a piacon elfordultak tőlük. Senki nem akarta a nevét másodszor is leírni. A párttitkár keserűen vette tudomásul a rossz hírt és szobájába vonult gondolkodni. Mikor semmilyen megoldást nem talált, leitta magát, de így sem jutott semmi eszébe.

Negyednap sétálni indult a még kövezetlen utcákon, hátha rájön valamire. Nem jött rá. Végül besétált a falu régi temetőjébe és leült egy sírra. Dunapentelét a török háborúk után svábok népesítették be; a feliratok köröskörül majdnem mind németek voltak. Az idő azon a délutánon hirtelen szinte nyáriasra fordult; ha a gond nem bántja, a párttitkár jól érezte volna magát. A sírkövön vele szemközt Martin Kolbenheyer – 1758-1811 – nevét olvashatta. A nő neve elkopott, csupán a második évszám látszott még alatta: 1840.

A párttitkár éppen fel akart kelni, hogy hazainduljon, amikor eszébe jutott valami. Farkas Mihály „a régi meg új dunapenteleiek” aláírását követelte rajta. Lehet, hogy „régiek” alatt a község itt született, eleven lakóit értette, akik a falu iparosítása előtt is már itt laktak; de ahhoz sem fért kétség, hogy ezek a halottak itt körben is egytől-egyig régi dunapenteleiek. Így aligha vehetik tőle rossznéven, ha embereivel ezek nevét is feljegyezteti a listára.

Másnap mind a negyvennégyen kijöttek a temetőbe és 1900 nevet szedtek össze a sírokról. Közben, öt nap alatt, vagy 160 személy érkezett a városba, nagyrészt vasmunkások családjukkal, úgyhogy a kérelmezők száma 19.050-et tett ki, de még mindig nem húszezret. A párttitkár összeszedte az élőket és a holtakat és nem tudta, mit tehet tovább. Újabb, három napi hiábavaló töprengés után egy délután elindult a község öreg papjához, nem sok reménnyel. Látták ugyan, de nem ismerték egymást.

Amikor a párttitkár a plébánia kettős üvegajtaján át bepillantott, a plébános kopott, fekete bőrdívány közepén ült a terem másik végén és aludt. A kopogást az öreg nem hallotta meg, úgyhogy a párttitkár belépett a szobába. Az ajtó fölötti kis harang megkondult. A pap kinyitotta apró, kék szemét és néhány pillanatig értetlenül szemlélte a vendéget. Aztán felállt.

„Jó napot!”, mondta a párttitkár.

„Jó napot!”, felelte a plébános. „Mit kíván tőlem?”

A párttitkár arra várt, hogy hellyel kínálják, de ez nem történt meg. Az apró, kövér öregember ott állt előtte, nyugodtan, ellenségesen és kezével kifésülte haját homlokából. „Mit kíván tőlem?”, ismételte.

„Nem kívánok, csak kérek. Szükségem volna az egyház születési, bérmálási, házassági és halálozási anyakönyvi kivonataira. Meg kell magyaráznom, miért kérem ezeket a feljegyzéseket, mert…”

„Ne magyarázzon”, vágott szavába a pap éles hangon. „Engem híveimmel együtt nyolc esztendeje zaklat és üldöz az új állam. Ebből az üldözésből ön is alaposan kivette részét, amióta itt van. Semmiféle anyakönyvi kivonatot önnek én nem adok ki. Jól tudom azt is, mi következik. Nyakamra küldi az államvédelmi hatóságot, és azok megkeresik, vagy kiverik belőlem, ha tudják, hová dugtam el ezeket a feljegyzéseket. Engem pedig lecsuknak. Hatvankilenc esztendős, vén pap vagyok. Felkészültem rá. Érti?”

„Értem, de nem erről van szó”, felelte a párttitkár és aztán töviről-hegyire elmondta az egész történetet, attól kezdve, hogy Örkénynek vacsora után megmondta, mi folyik majd a gyárban. A plébános eleinte gyanakodva hallgatta, de aztán kissé megenyhült, amikor a párttitkár elmondta: még vagy ezer aláírásra volna szüksége, és ezért akarja látni az anyakönyvet, hogy kimásolja a neveket.

„Üljön le”, mondta a pap, és a kis, kerek asztalhoz vezette a szoba sarkában, szilvóriumot hozott és töltött. „Nem érdekem, hogy Dunapentelét egy időre Sztálinvárosnak nevezzék el” állapította meg. „Ennek ellenére hajlandó vagyok segíteni önnek, csak éppen azt nem tudom, mivel. Az anyakönyvek a sekrestyében 1944 őszén elégtek. Azóta mintegy százhúsz-százharminc nevet jegyeztünk fel. Szívesen rendelkezésére bocsátom ezeket.”

„Nem sokat segít rajtam”, sóhajtotta a párttitkár.

Ittak, aztán a plébános rákönyökölt az asztalra és elgondolkodott. „Van egy ötletem”, jelentette ki. Az egyik ósdi szekrényhez ment a szoba végében, és bőrbe kötött, kapcsos könyvet szedett ki. Letörölte róla a port és az asztalhoz hozta. „A vendégkönyv”, magyarázta. „Régebben Pozsonyból, Budáról, Esztergomból egyházi személyek utaztak Kalocsára és megszálltak itt. Világiak is akadtak köztük, mint Perczel Mór és mások. Egyesek két, sőt három napot töltöttek a parókián. Nem mondhatom őket dunapentelei lakosoknak, de azért mégis… Mit gondol?”

„Hány nevet tartalmaz a vendégkönyv?”

„Nem tudom, de legalább ezerötszázat.”

„Honnét szedtek össze ennyi embert?”

„A dunapentelei plébániát 17 évvel a törökök kiűzetése után alapították 1703-ban. Valóban olyan soknak tartja az évi hat vendéget?”

A párttitkár nem csekély örömmel lapozta végig a vendégkönyvet. Elhatározták, hogy másnap eljön tíz pártmunkással és lediktál nékik vagy ezer nevet. Így is történt. A hét végén a párttitkár felvitte a kérvényező íveket Budapestre. Sztálin valamelyik hivatalnoka kézhez kapta a küldeményt, papírkosárba dobta Farkas levelét, de megengedte a magyar kommunistáknak, hogy Dunapentelét azontúl Sztálinvárosnak nevezzék.

Az utolsó ezer név közt szerepelt Magyarország valamennyi kalocsai érseke a XVIII. századból és a XIX. első feléből, akik mind Esztergomból mentek le és Dunaföldvárnál keltek át a Duna medrén. A legutolsó név azonban, aki Sztálin engedelmét kérte, hogy Dunapentelét Sztálinvárosnak kereszteljék, Savoyai Jenő herceg volt.

Útban a pénzhez?

A Budapest Week nevű, gyakran kitűnő angol nyelvű hetilap nemrég levelet közölt Richard W. Bruner tollából. Az elsőrangúan megírt levélben a szerző az Egyesült Államok dicséretét zengi, mert „a kommerciális társadalom” anyja és dísze e világban. Egyúttal reményét fejezi ki, hogy Magyarország is nemsokára ezen üzleti társadalom tagjának bizonyul.

Úgy veszem, hogy az ilyen kommerciális társadalmakat, illetve azok felső rétegeit pénzük (bankszámlájuk, vagyonuk) nagysága jellemzi, és mind az egyénnek, mind a közösségnek legfőbb célja a pénzszerzés. Éppen ezért például Dánia vagy Svédország nem mondható üzleti társadalomnak, mert a szociális rétegeződés nem egyedül a pénztől függ, és mert egyúttal jóléti államok, ami bizonyos határt szab a pénz uralmának és imádatának. Ugyanezt természetesen, hasonló vagy más okokból számos más államról is elmondhatjuk, de nem mindegyikről.

Mr. Bruner azt tartja, hogy az amerikai függetlenségi háború „elpusztította minden monarchikus függőségünket… és e függőségeket egyesegyedül kereskedelemmel helyettesítettük. A világ minden más kultúrájával ellentétben az Egyesült Államok kultúrája pusztán kereskedelmi és ez tett bennünket azzá az univerzális társadalommá, melyek ma vagyunk.” Ezek után a szerző elmondja atyja történetét, aki szegény és kevéssé tanult emigránsként érkezett az Államokba és gazdag lett. Mr. Bruner azzal fejezi be levelét, hogy hasonlóan rövid idő alatt ilyen siker manapság nem érhető el, mégis reméli, miszerint „a kommerciális társadalom ideája valóra válik Magyarországon”.

Két dologgal semmiképpen nem tudok egyetérteni. Először is nem hiszem, hogy a társadalom és az emberi élet legfőbb célja a pénz, a bankszámla, a vagyon megszerzése. Elismerem, hogy – mint George Santayana mondta egykor – „a pénz az élet benzinje”; de azért akadnak más motívumok is, melyek az embert előreviszik. Számos társadalom akad, mely az észak-amerikainál jóval szegényebb és sokkal boldogabb. Az ország leggazdagabb államában, Kaliforniában sokkal kevesebb megelégedett emberrel találkoztam, mint a legszegényebb Dél-Karolinában.

A másik jelenség, melynek megemlítését hiányolom, a kommercializmusra felesküdött népek különleges hajlandósága szociális dekadenciára. Valószínű, hogy idővel elhanyagolják, sőt megvetik a civilizáció lényeges alapjait. Itt nem a „magas kultúráról” beszélek, hanem egészségügyről, oktatásról, a törvény tiszteletéről és azok életéről, túlélési lehetőségéről, akik nem akarnak, vagy nem is tudnak elég gyorsan szaladni ahhoz, hogy Mr. Bruner kommerciális társadalmában megmaradhassanak.

Minden honfitársam, aki hosszabb időt töltött az USA-ban, valószínűleg üdvözítőnek érezte, mint én magam is, a szabadság szellemét, mely valósággal ellepi az egész országot. Ugyanekkor kétségtelenül észrevette a romlás mértékét is, mely az utolsó húsz-harminc évben nemhogy megfertőzte, de már-már birtokába vette az uniót. Hadd álljon itt néhány adat a hivatalos statisztikából. Paul Kennedynek a The New York Review of Booksban megjelent cikkéből veszem őket:

– A vezető ipari országok közül a csecsemő- és gyermekhalandóság az Egyesült Államokban a legmagasabb, az elérhető életkor-átlag a legalacsonyabb.

– Az orvosok igénybevételére és a kórházi ápolás egyenlőtlen használatára jellemző, hogy az üzemek vezetői 90-szer (kilencvenszer) annyit keresnek, mint a munkások. 1980-ban még csak 40-szer (negyvenszer) annyit kerestek.

– Az USA lakói a Föld lakosságának 5 százalékát teszik ki, de a kokain 50 százalékát használják. Egyedül 1989-ben 375 ezer gyermek született az Államokban, mint szüleiktől örökletesen fertőzött kokainista vagy más kábítószer használója.

– Az Államokban évente 19 ezer embert gyilkolnak meg. Az életveszélyes bűnözés 1960 óta 355 százalékkal emelkedett. Ez most négyszer, vagy ötször akkora, mint Európa nyugati államaiban. (A kommerciális társadalom vezetői azt állítják: ennek egyedül „a még mindig jelenvaló szegénység” az oka. Detroit gyilkossági arányszáma viszont sokszorosa Kalkuttáénak. Nem kétes, melyik a szegényebb.)

– Az USA minden 100 ezer lakója közül 1426 ül börtönben, vagyis 1,4 százalék. Hollandiában 40 személy ül, azaz 0,04 százalék, negyvenegyszer kevesebben.

– Az Egyesült Államok nemzeti jövedelme 6,8 százalékát költi oktatásra, körülbelül annyit, mint Kanada vagy Németalföld, de sokkal többet, mint Németország vagy Japán. Ennek ellenére a felnőttek jelentős száma funkcionálisan írástudatlan. Történelemben és földrajzban különlegesen sikertelen a középiskolai oktatás. Felnőtt amerikaiak közül egy a hétből nem tudta megtalálni a világ térképén az Egyesült Államokat. Az Irak elleni háborút a lakosság több mint 80 százaléka helyeselte; ennek ellenére a Perzsa-öblöt a kérdezettek 75 százaléka hiába kereste a térképen.

Hasonló adatok fölös számban találhatóak amerikai cikkekben, tanulmányokban és könyvekben is, miután a szabad és korlátlan vizsgálódás Amerika egyik büszkesége, ellentétben számos európai ország narcisztikus titkolódzásával és hazudozásával. Ennek ellenére attól félek, hogy semennyi önkritika nem oldja meg az USA legfőbb problémáját, mármint: hogyan teremtsünk egészséges társadalmat, mely egyetlen komoly ideált ismer, mégpedig a vagyonszerzést.

Természetesen az Egyesült Államok más ideálokat is ismer, köztük az egyén szabadságát, és amit az alkotmány „the pursuit of happiness”-nek, a boldogság keresésének, követésének nevez. A hiba szerintem ott van, hogy ez a boldogság, már Thomas Jefferson ideje óta, egyedül a vagyon keresését, megszerzését jelenti. Ha George Santayana metaforájára gondolunk – „a pénz az élet benzinje” –, úgy azt látjuk, hogy Amerikának minden szükséges benzinje megvan, sőt többje van a szükségesnél, de minden más célja és ideálja hiányzik.

Elég soká éltem az Egyesült Államokban ahhoz, hogy tudjam: Mr. Bruner, tele jóindulattal, a javát kívánja Magyarországnak, mikor azt reméli: hamarosan kommerciális társadalommá alakulunk át. Azt hiszem, nagyon téved. Szegénységünkben és a szabadság, meg a demokratikus berendezkedések tradicionális hiányában valóban használhatnánk egy keveset az amerikai vagyonból és szabad szellemből, de a kommerciális társadalom eljövetelét aligha tartom kívánatosnak.

Váltakozó évtizedek alatt szegény voltam Magyarországon és Amerikában is. Tudom, hogy ez egyik helyen sem kellemes, de Amerikában százszor kellemetlenebb. Ott több mint egymillió milliomos él, és az általánosan elfogadott ideál a gazdag ember. Ha az ember az USA-ban szegény, úgy nem érzi egészen emberi lénynek önmagát, hiszen ez nemcsak fizikai, de szellemi katasztrófa is odaát. Minálunk szegényen is elfogadott emberi lény marad, és ezt társai és szomszédai is jól tudják, kivéve néhány újgazdagot. Az embert nem fenyegeti kísértés, hogy kokaint szerezzen be, vagy útonállásra és gyilkosságra adja magát.

Mr. Bruner azt reméli, hogy hamarost kommerciális, amerikai társadalommá nőjük ki magunkat. Hiúsuljanak meg Bruner úr reménységei! És éljen elég sokáig itt közöttünk, Közép-Európában, amíg megtanulja, hogy más jó is van a földön, mint a pénz, bankbetét, vagyon.

Liberalizmus: a világ sokféleségének ünneplése

Kecskeméten, egy kiállítás megnyitása után nemrég negyven-ötven emberrel, nagyrészt fiatallal ültem együtt. Vacsora után megkértek: szóljak hozzájuk. Miről? Azt felelték: a világról. Rátértem a levegő, a víz, a föld elszennyeződésére, amiről, úgy gondoltam, kevesebbet tapasztaltak nálamnál. A savas esőről és kanadai tavak pusztulásáról beszéltem, mikor egy idősebb úr a legtávolabbi asztalnál váratlanul éles hangon közbeszólt, hogy magyar vagyok-e?

Kérdését nem értettem. Nyolcvankét esztendeje magyarul beszélek, írásaim hatvan éve magyarul készülnek, és mindig magyarnak vallottam magam, a legkeserűbb órákban is. Mit akar az illető? Aztán leesett fejemben a húszfilléres. A közbeszóló nyílván azokhoz tartozik, akik szerint „az igazi magyar ember” csak magyar dolgokról beszél, még akkor is, amikor a légszennyeződés veszedelme részben külföldről fenyeget bennünket. Nem válaszoltam néki, de hálás voltam, amiért figyelmeztetett a különbségre a teremben lévők összessége és önmaga közt. Mármint arra, hogy ő soviniszta nacionalista, a többi meg liberális.

A liberális szót manapság annyira és annyiféleképpen használják, hogy egyre nehezebb megmondani, micsoda. Legtöbbször az embert jelentette, aki szinte vallásos áhítattal hitt a demokratikus államrendben. Miután a demokrata államrend valamennyi ismert rendszer közt a legtűrhetőbb, vagy talán a legkevésbé tűrhetetlen, magam is osztom e nézetet. Vannak azonban más vélemények is. Thomas Jefferson liberalizmusa azt jelentette, hogy minden ember egyenlőnek született. Mások azt vélték, hogy az általános, mentől hosszabb iskoláztatás legfőbb reményünk. Más liberálisok szerint a halálbüntetés megengedhetetlen. Végül sokan a soviniszta nacionalizmust tartják a legkárhozatosabbnak.

Itt sok nézettel nem vagyok képes egyetérteni. Az emberek, sajnos, már születésükkor sem egyenlőek, és utána egyre kevésbé azok. Az általános tankötelezettség dolgában Iván Illichcsel értek egyet. Szerinte két kötelező tanév elegendő, hogy a gyermekek írni-olvasni tanuljanak. Nagyobb, jóval hosszabb iskoláztatás azoknak jár ingyen, akik tanulni akarnak, bármily sokan avagy kevesen legyenek. Halálítélet ügyében pedig Szókrátésszel tartok, aki a Gorgiász végén úgy érvelt, hogy sokan morális szempontból oly rohadást értek el, hogy kivégzésük nemcsak az illetők, de a társadalom hasznát is szolgálja.

Így tehát csak a sovén nacionalizmus elítélésében osztom az említett liberális nézeteket, de ez nem választ el a liberálisoktól. Azt gondolom ugyanis, hogy a liberalizmus a világ sokféleségének ismerése, elismerése, tűrése és ünneplése. Ehhez viszont bizonyos mérvű intelligenciára és fantáziára van szükség. Miután intelligencia és képzelőerő nem a nagy tömegnek nyújtott ajándék, a liberalizmus születése Morus Tamással és Rotterdami Erasmusszal majdnem elhanyagolható motívumként jelentkezett. Fontos akkor lett, amikor a holland magisztrátus követni kezdte Morus Utópiáját és Erasmus vallási türelmét, majd pedig amikor a XIX. században az angol liberalizmus kialakult.

Liberalizmuson belül határozott programot megállapítani azért nehéz, mert a liberalizmus alapvető filozófiája: szabadság. Minden ember szabadsága, hogy véleményét és impulzusait hirdesse, illetve kialakítsa. Így egy liberális párt nagy vonalakban hasonló, de a részletekben különböző véleményű embereket fog össze; mi több, ezek abban is örömüket lelik, ha a társadalom különcöket termel. „Jelenkorunk fő veszedelme – írta John Stuart Mill 1895-ben –, hogy oly kevés egyén mer excentrikus lenni.” Mit szólna Stuart Mill manapság, vagy még inkább tíz évvel ezelőtt, ha Kelet-Közép-Európa konformitásba dermedt társadalmait látta volna!

A liberalizmus célja, mint több más párté, az emberek boldogsága. Ugyanekkor azonban látja, hogy azok, akik a társadalom számára egy meghatározott filozófiát, nevelést, művészetet, kereskedelmet és viselkedést kívánnak előírni, a népet szerencsétlenségbe vezetik, mint a jelenlegi szélsőbal és szélsőjobb, sőt kormánypártunk jelentős, jobbfele somfordáló része is. A baj ott van, hogy ezeknek célja nem a magyarság boldogsága, hanem hatalomvágy vezeti őket, melyet a más vélemény iránti fortyogó gyűlölettel kombinálnak. Hozzájárul ehhez a soviniszta fanatizmus, mely megengedi egyeseknek, hogy marxista megszállottságból egyenest a nácizmusba váltsanak. Eszerint valamiben hinniök kell – szinte mindegy, miben –, és aki ebben nem hisz, azt agyon kell verni.

A liberálist, ki tiszteli más ember véleményét, mindez nehéz helyzetbe hozza. Elég, ha Eötvös Józsefre, Kemény Zsigmondra, Jászira vagy Bibóra gondolunk. Csurkát például bizonyos mértékben igazolja, hogy az emberekben a törzsiség, a tribalizmus, a fajmánia biztosabban és mélyebben ül, mint a tolerancia; a gyűlölet kellemesebben izgató, mint a részvét; és a hatalom hajhászása jóval hasznosabb, mint a laissez-faire eszméje. A csőcselék mindig az uszító felé fordul, és mit sem törődik vele, ha az illető csak álszent pojáca.

Alighanem ez közvetlen oka, amiért George Santayana egyik híres tanulmányában, nem minden megilletődés nélkül, a liberalizmus végét és a totalitárius rendszerek előretörését jósolta a század elején. Azt állította: a különféleség, amiért csak epiphenomenon, nem gyökeredzett mélyebbre belénk. A gyűlölet, a fajeszme, az önzés és a szellemi bódultság mélyebbre alapozta magát az emberi lélekben, mint az intelligens mérséklet és a más ember elismerése.

Jó ideig, a diktátorok diadalával szemközt úgy tűnt, hogy Santayanának volt igaza. Az ezred vége felé azonban kiderült, hogy hosszú távra mégis tévedett. Ennek számos okát kéne most felsorolnom, de itt csak néhányra szorítkozom. A liberalizmus alapeszméje nem változott, de eszközei lényegesen módosultak. Százötven évvel ezelőtt a gazdag liberális polgár, ha rongyos szegény fiút látott, arra gondolt: magához veszi és olyan nevelést adat néki, amilyet ő maga kapott. Manapság ennek helyét a tanszabadság és az ingyenes oktatás foglalta el.

Így van ez szinte minden más kérdéssel: a liberalizmus a szociáldemokratáktól és kisebb mértékben még a konzervatívoktól is számos követelést átvett és ezzel terebélyesedett. A svéd kormány például hosszú ideig volt szociáldemokrata; az utódlásba lépett konzervatívok és liberálisok viszont fenntartják a szociáldemokraták szinte minden intézkedését, és csak ott csökkentenek, ahol a gazdasági romlás kényszeríti őket – amit nyilván a szocdemek is megtennének. Hasonló a helyzet Nyugat-Európa többi országában. A politikai pártok átvették a kor újításait és sok szempontból egymáshoz hasonlítanak. Ezenkívül, úgy tűnik, Santayana még nem vehette észre, hogy a tisztességes politikai pártok kezdenek apáról fiúra öröklődni, mint a vallások. Beivódtak a közösségbe, és onnan nem lehet többé kiforgatni őket. Ami ugyanekkor természetesen nem jelenti azt, hogy Tisza Kálmán szabadelvűségét örökölték a mai magyar liberálisok.

Politikai szempontból a magyar demokrácia jelenlegi legnagyobb gondját a két szélsőség, de elsősorban a jobboldal hóbortosai jelenítik meg. Kétségtelen, hogy nem az ország boldogságát akarják, hanem kizárólag és mindenekelőtt a maguk hatalmát, mint Salazár, Mussolini, Franco avagy Hitler. Társadalmunkban, amennyire demokratikus alapon állunk, sikerük a szavazatok számától függ. Svédországban, úgy tudom, a választók 2 százalékát teszik ki. Idehaza azt állítják, hogy 10 százalék az erejük, bár én legfeljebb 6-7 százalékra becsülöm őket. Bármelyik szám legyen az igazi, ez azt jelenti, hogy a hatvan évvel ezelőtti állapothoz viszonyítva nagyon kevesen vannak, és demokratikus viszonyok közt nem kell félni tőlük.

A baj csak ott van, hogy a liberálisok, csakúgy, mint a szocialisták (lásd Bécs, 1934 és Budapest, 1948) nem számolnak az erőszakkal és kénytelenek engedni néki. Ugyanekkor a kormánypárt viselkedése, mely ezt a Gleichschaltungot végrehajtja, kevés reményre ad jogot.

Hamza prédikátor

Hamza András prédikációira a Madison Avenue-n lévő nagy presbiteriánus templomba nemcsak New York-i magyar reformátusok jártak, hanem katolikusok, zsidók, agnosztikusok is, hazulról érkezett látogatók csakúgy, mint magyarok New Jerseyből, Connecticutből, máshonnan, kik autón jöttek be száz és száz mérföld távolságra. Noha Hamza a szabványos bibliai idézet alapján beszélt, prédikációja tárgyát modern dolgokból vette és mindig hallatlanul érdekes volt. Szellemiekben is példátlanul jártas, sokoldalú, váratlan és domináns egyéniségével évtizedekig az amerikai magyarság vezetője volt – de ennél is méltóbb az emlékezésre.

Munkáscsaládból született 1921-ben Újpesten. A Lónyai utcai református Gimnáziumba járt, és szociáldemokrata édesatyja csodálkozására, gimnázium után református teológiára iratkozott be Debrecenben. Ugyanekkor roppant érdeklődést tanúsított irodalom, zene, filozófia, történelem és tudomány iránt. Hipnotizálni is tudott, embert meg állatot egyformán. Debrecenben, óra előtt kakast hipnotizált, hogy mozdulatlanul álljon féllábon és az állatot a teológia tanár asztalára tette a katedrán. A professzor bejött, megnézte a kakast, aztán megtartotta az órát, miközben az állat ott állt mereven az asztalon. Óra után magához hívatta Hamzát és megmondta: kakassal nem lehet megbeszélni, így hipnotizálása nem erkölcsös. Tanítványa ekkor hipnotizált utoljára.

1944-ben Hamza segédlelkésze volt Bereczkinek, az akkor „újlipótvárosinak” nevezett templomban. A nyilas idő alatt 120 zsidót rejtegettek a templom pincéje alatti alacsony, de tágas helyiségben. Hamza dolga abból állt, hogy százhúsz emberének szerzett élelmet, ami nem könnyű feladat volt. Szerény fizetése miatt szüleinél élt Újpesten és az élelemért órákig utazott villamoson. Újpestről mindig azzal a kalauzzal jött be, aki két-három órával későbbre lyukasztotta bérletét. Egy napon, még karácsony előtt, a Vígszínháznál egy fán ezt a kalauzt látta felakasztva, cédulával rajta: Zsidót rejtegetett. Hamza akkor megfogadta: ha az ő 120 embere megmenekül, elmegy Szálasi akasztására. El is ment.

1945-től, lelkészi működése mellett részt vett a Független Kisgazdapárt munkájában. Ő szerkesztette a kisgazda fiatalok lapját, a Független Ifjúságot. Harcos, bátor cikkeiért hamarosan bevitték az Andrássy út 60-ba. Örömére olyan detektív elé került, aki védence volt a 120 közül. Az illető az ártatlanságát hangoztató lelkészt lehazaárulózta, majd gumibotjával arcát kezdte verni. Hamza hatalmas, nagyerejű ember volt; felpofozta a detektívet. Erre kartársai betörtek a szobába és hatan kishíján agyonverték. Utána hamis vádakat szerkesztettek ellene; tíz évnél kevesebb börtönt aligha kap érte. Amikor átszállították a Markóba, egy másik ávós – ugyancsak a 120 közül – megszöktette.

Hamza azonnal elhagyta az országot és Salzburgon át Amerikába jutott. Egy ideig a Middle Westen lelkészkedett, majd a New York-i presbiteriánus templomhoz került a Madison Avenue-n. A magyar mellett tökéletes angolsággal prédikált és az egyházközség évi, sokmillió dolláros költségvetésének jelentős részét ő, nem a többi lelkész, gyűjtötte a vagyonos, amerikai hívektől. Mint a Kodály Kórus alapítója és nívós előadások szervezője, magasra emelte az emigránsok addig szégyenteljes kulturális színvonalát. Ha a bevándorlási hatóság a Kennedy repülőtéren érdemesebb magyart nem engedett be, Hamza felvette legszebb palástját és kihajtott. A vezető tisztviselők már ismerték. Mindig győzött; akkor is, ha az illetőnek nem volt amerikai vízuma.

Családjával a presbiteriánus templom legmagasabb, tizenegyedik emeletén lakott. Alul két templom, tanácstermek, az egyház irodái, fürdőmedence, tornaterem, zeneszoba és minden egyéb. Családján kívül Joó Árpád lakott ott, a neves karmester, aki akkor Juillardnál tanult; „segédlelkésze”, Kováts Bandi, aki ügyvéd volt és a magyar történelem minden részletkérdését ismerte, azokat is, melyekről még senki sem tudott. Ott szálltak meg ezenkívül az Amerikából és Magyarországról látogató hírességek. Ez volt számomra a világ közepe. A beszélgetések késő éjjelig tartottak, és gyakran már délután kezdődtek.

Hamza azt tapasztalta, hogy a magyar protestáns lelkészek műveltsége hiányos. Barátjától, dr. McCordtól, a princetoni szeminárium elnökétől kölcsön kérte a teológia egyik épületét egy hétre. Vagy két tucat magyar református pap tanult, étkezett és lakott ott, miközben Bay professzor atomfizikára, komputerekre, lézerre, én pedig irodalomra és művészetre oktattam őket. Hamza nem lakott ott, de mindvégig jelen volt, olykor régi és modern zenéről magyarázott, ám főként a köztünk és a lelkészek közti ellentétet igyekezett feloldozni. Ezek ugyanis azt képzelték: Bay a tudományon, én az irodalmon keresztül akarom bebizonyítani nékik Isten létét. Később minden a hasznos és szívélyes együttlétben oldódott fel.

A protestáns lelkészek másik fele nem jött Princetonba, mivel Hamzát kommunistabarátnak tartották, holott ez, már múltja miatt is, nem felelt meg az igazságnak. Ezen felül, néhány évvel később, mikor megvált a presbiteriánus templomtól és másokkal együtt a megüresedett lelkészi állásra pályázott Perth Amboyban, annak ellenére, hogy „nagyszerű szónoknak” ítélték, az állást nála jóval jelentéktelenebb ember kapta.

1964-ben látogatott Magyarországra, a reformáció debreceni, négyszáz éves emlékünnepére. Kádárék is sejthettek róla valamit. Amikor a Nagytemplomból, ahol unta magát, váratlanul visszatért a Bikába és a portástól szobája kulcsát kérte, az azt felelte: „Most nem lehet szobájába felmenni.” Hamza a lépcsőn felszaladt az emeletre. Szobája belülről zárva volt. Kopogott, és mikor nem nyitották ki, feltörte az ajtót. A detektívet még látta, ahogy a balkon mellől az esőcsatornán lecsúszott és elszaladt. Hamza iratai széttúrva a szobában; de nem volt köztük semmi gyanús. Elszaladt a rendőrségre. A kapitány ezzel fogadta: „Már lefogtuk a tolvajt, lelkész uram.”

Egy érdekes jelenetnek magam is tanúja voltam. Hamza már Manville-ben lelkészkedett, mikor látogatni érkeztem hozzájuk. Hamzáné fogadott: „Be ne menjen, Gyurka. A váradi püspök ül nála, ez a bandita.” Papp László püspökről, erdélyi ismerősök révén, sok mindent tudtam. Hogy Ceauşescu gátlástalan szolgája és kéme. Hogy feljelentéseivel sok derék magyart juttatott börtönbe, sőt a halálba is. Hogy istentiszteleten ezt mondta: „Mikor 1564-ben Méliusz Juhász megalapította a református egyházat Debrecenben, Romániában…”

Bementem. A püspök nem zavartatta magát jelenlétemtől és éppen azt kérte: engedje meg, hogy jövő vasárnap ő prédikálhasson a denville-i templomban. Hamza egy pillanatig elgondolkodott. „Nem tehetem”, mondta, „mert akkor gyilkosságra való felbujtásért letartóztatnak.” A püspök elálmélkodott: „Hogyhogy?” – „Ha híveim meglátnak téged a szószéken, agyonvernek”, felelte Hamza. „A rendőrség pedig azzal vádolna, hogy én bujtottam föl őket. Nem is tagadnám.”

Hamza protestantizmusát leginkább Bethlen Gáboréhoz tudom hasonlítani. Annyiban legalább, hogy mentes volt a genfi egyeduralmi fanatizmustól, szikkadt puritanizmustól, mániákus pénzgyűjtéstől és szelídebb képet alkotott Istenről és emberről – mintha csak részt vett volna a dodrechti zsinaton.

Sokkal fiatalabb volt nálam: amikor megkértem, ígérte: ő temet el Torontóban. Utoljára jártam nála: reggelinél túrót, tejfelt, zöldpaprikát, kolbászos rántottát evett, és amikor a harmadik csésze kávét itta, attól félek: rosszallva néztem rá. „Ne neheztelj”, mondta. „Itt azbesztgyár dolgozott a faluban. Minden héten temetek egy magyart, aki tüdőrákban hal meg, mert ott dolgozott. Azt szeretném, hogy az Úr gyorsan vigyen, amikor meg kell halnom.”

Így történt.

Magyar tudós Indiában

Egyik cikkemben nemrég említettem nevét egy pillanatra, de azt hiszem, többet érdemel. 1966 táján a British Múzeum könyvtárában ültem, és Rotterdami Erasmus életrajzához gyűjtöttem anyagot, amikor asztalomnál valaki kiolvasott és otthagyott egy könyvet. Kézbe vettem. Indiai „Szociális Regiszter” volt, valamikor az 1880-as évekből: apró, vastag könyvecske. Az angol szerkesztők fajeszméje és sznobizmusa két részre osztotta: először jöttek az angolok és európaiak, aztán a bennszülöttek. A Goában élő, neves portugál tudósokat a bennszülöttek közé sorolták.

Az angolok és európaiak közt egyetlen magyar szerepelt, annak ellenére, hogy neve szerint aligha volt arisztokrata vagy dzsentri: Rehatsek Edvárd. Ezt a megtiszteltetést alighanem egyetemi tanári állásának köszönhette; de rögtön hivatása után az áll, hogy ennek ellenére a bennszülött negyedben él, szégyenletes mocsokban. Néhány esztendeig tartott, míg újra találkoztam nevével, és ekkor örökre megszerettem Rehatsek Edvárdot. Az Indiát megjárt, vagy ott letelepedett, múlt századi, nagy magyar tudósok-utazók közt ő a harmadik, a másik kettőnél nem kisebb, de jóval kevésbé ismert.

Kőrösi Csoma Sándor nagy műve az első tibeti–angol szótár és nyelvtan összeállítása volt. Hazai érdeklődésünk és tiszteletünk viszont azért irányul feléje, mert a XIX. század elején, a nacionalizmus hajnalán elindult Erdélyből, hogy a magyarok rokonait és őshazáját megkeresse. Tibet határán hamarost rájött, hogy a tibetiek nem rokonaink és a magyar őshaza nincs arrafelé. Csak 1842-ben, élete végén jutott ismét eszébe, hogy Mongólia felé induljon, ahol az őshazát sejtette. A halál, mely Darjeelingben érte, megakadályozta abban, hogy csalódnia kelljen.

Vámbéry Ármin, a másik utazó, török dervisruhában eredetileg ugyancsak azt a török vagy csagotáj nyelvet kereste, melyből a magyar elszármazott. Nem találta. Ezért indult tovább, hogy Bokhara és Khiva titkait felfedezze. Később Európa-szerte híres könyvekben számolt be utazásairól. Az angol külügyeknek sok kitűnő és néhány rossz tanáccsal szolgált, megtelepedett idehaza és az Akadémia könyvtárosa lett. Mindhalálig kitartott amellett, hogy a magyar nyelv török, és nem finnugor eredetű.

Rehatsek mindkettőjüknél vonzóbb egyén. Éppen ezért csodálkozom, amiért munkásságát nem tartjuk számon. Néhány évvel ezelőtt egyik jóbarátom a Magyar Tudományos Akadémiánál érdeklődött iránta Kanadából, és azt a választ kapta, hogy nem ismerik. 1819-ben született Ilokon, a Duna horvát oldalán, nem messze Újvidéktől. 1842-ben, miután mérnöki diplomát szerzett idehaza, kivándorolt az Egyesült Államokba. Öt évet töltött New Orleansban, az akkor még nagyrészt franciául beszélő, főként rabszolgakereskedésből élő kikötőben, míg rájött, hogy nincs ott mit keresnie.

1847-ben Liverpoolon és a Fokföldön át elhajózott Bombaybe, és néhány archeológiai kiránduláson kívül ott élte le maradék negyvenöt esztendejét. Brit India kormánya azonnal alkalmazta, elébb mint mérnököt, hamarosan azután mint egyetemi tanárt. Rehatsek idehaza, magyar anyanyelve mellett kitűnően beszélt horvátul, latinul és németül. New Orleansban megtanult angolul és franciául, Bombayben pedig arab, hindu, máráthi, ógörög, perzsa és szanszkrit nyelven. Mind a tizenkettőt tökéletesen ismerte.

A bombayi egyetemen Rehatsek latint és matematikát tanított. Ugyanekkor történelmi kutatásairól több mint negyven évig heti cikkekben számolt be a Bombay Timesban és angol folyóiratokban. Elsősorban a perzsa és arab történelem kevésbé ismert időszakát kutatta. Az újperzsa birodalom alapítását és I. Szápor uralmát, aki elfogta Valerianust és a római császár hátán szállt nyeregbe; Alexandria arab bevételét, mikor al-Ász hadvezér állítólag felgyújtatta a könyvtárat, azzal a megjegyzéssel, hogy káros, ha tartalma nincs benne a Koránban, és felesleges, ha benne van; az arabok 751-es tálászi győzelmét a kínaiak felett, mikor foglyaiktól eltanulták a papírkészítés titkát – és így tovább. Rehatsek adatai részben a történelem könyveibe kerültek, részben elvesztek az angol hírlapokban.

Legnagyobb irodalmi érdeme Száádi Gulisztánjának angol fordítása. Az Ezeregyéjszaka után a Gulisztán a leghíresebb közel-keleti mű. Száádi (állítólag: 1098–1204) Shírázban élt és ott írta a Rózsakertet, anekdoták, gúnyos versek, rövid történetek hosszú sorát; a könyv egyik érdekessége szerzőjének keleten ismeretlen embersége, majdhogynem humanizmusa. Rehatsek fordítása 130 év után ma is utolérhetetlen: híjával a korszak viktoriánus szólamainak és ócskaságainak, csakúgy, mint álszentségének – Száádi elegáns szabadszájúságát és humorát a maguk egészében kapjuk. Emellett Rehatsek mindkét nyelvet felnőtt korban és sajátmaga tanulta.

Élete ugyanekkor azonos a tudós remeték élete folytatásával, az epheszoszi Hérakleitosztól a trappista szerzetes Thomas Mertonig, aki fakunyhóban élt nemrég a Getsemane kolostor mögött, Kentuckyben. Miközben a Wilson kollégiumban tanított, Rehatsek több mint negyven évig parányi, kétszobás viskóban lakott Khetwadyban, Bombay szegénynegyedében. Így jelentős fizetése nagy részét megtakarította. Kenyéren, tejen, teán, rizsen és banánon élt egyedül. F. F. Arbuthnotnak, a róla szóló megemlékezés későbbi szerzőjének, a Royal Asiatic Society tagjának kijelentette, hogy „szolgaszemélyzet nélkül élni a béke, a kényelem és a nyugalom örök forrása”. Majd hozzátette: „Schopenhauernek igaza volt, mikor azt állította: vezérelvem, hogy fájdalom és unalom nélkül éljek.”

Ugyanekkor Rehatsek szegény fiatalokat taníttatott saját költségén. Kunyhóját néhány hindu és portugál tudós mellett angol felfedezők és orientalisták látogatták, hogy tanácsát kérjék a perzsa nyelvtant, az afgán geográfiát vagy az arab, Mohamed előtti, irodalmat illetően. A gyakori látogatók közt volt a kortársak legnagyobbja, a Nílus forrásait felfedező Sir Richard Burton, az Ezeregyéjszaka fordítója is.

Rehatsek Edvárd 1892-ben, 73 éves korában halt meg. Addigra akkoriban jelentős összeget, 30 ezer rupiát takarított meg. Ebből az összegből fejedelem módjára élhetett volna, de ez nem érdekelte. Nyolcnyelvű, hatalmas könyvtárát szegény hindu fiúk tanulmányának céljára hagyta, a 30 ezer rupiát pedig tudós bizottságra, hogy ebből szegény fiúkat neveljenek és iskoláztassanak, faji, nemzetiségi, vallási és kasztkülönbség nélkül. Ugyanekkor, tudomásom szerint, Rehatsek volt az első európai, aki nem temettette, hanem hindu módra elégettette magát. A máglyát portugál orvosa mellett máráthi tanítványai vették körül. A megbotránkozott angol uralkodóosztály távol maradt.

Kőrösi Csoma élete tarkább Rehatsekénél, és a magyar közönség kétségtelenül jóval többet tud róla. Kőrösi Csoma mint jeles tudós és szenvedélyes nacionalista él emlékezetünkben. Rehatsek nagy tudós és szenvedélyes humanista volt: talán ezért felejtettük el.

A bálna halála

Ki a legnagyobb élő költőink közül? És ki a második, a harmadik? E kérdést évszázadok óta veti fel a közvélemény és az irodalmilag kiműveltek társasága. Az eredmény gyakran nem kielégítő. A kiegyezés korának legelején sokan Tóth Kálmánt tartották az ország „mély érzelmű, széplelkű lírikusának”. Megfeledkeztek az „öreg”, akkoriban ötvenéves Arany Jánosról. Ady ellenzéke még a húszas évek végén is óriási volt. Amikor 1927-ben a gimnáziumban a Riedl–Pintér-féle Poétika utolsó verséhez, Ady Föl-földobott kövéhez értünk, derék, de roppant konzervatív tanárunk, dr. Szigethy Lajos azt mondta: „Ezt a szemetet pedig átugorjuk.” Ő Kozma Andort tartotta a század nagy magyar költőjének.

Mikor 1937 könyvnapján a Nagyon fáj, József Attila utolsó verseskötete megjelent, talán százan, de lehet, hogy kevesebben ismerték és tartották nagyra. A többi „érthetetlen baloldali bolondnak” ítélte, Németh Lászlóval együtt. Magamat a száz közé soroltam, de önbecsülésemet lényegesen rontja, hogy – Attilával együtt – Horváth Bélát nagy, vagy legalább igen jelentős költőnek tekintettük. Közel hatvan év múltán szinte senki sem emlékszik már Horváth Bélára, amihez legfeljebb azt tudom hozzáfűzni: igazuk van.

Sok minden jut eszembe, ha tévedésünk okán elgondolkozom. Elsősorban, hogy a neokatolikus mozgalom elterjedésével mindnyájan vártuk a nagy, katolikus költő felbukkanását. Olyan katolikus költőét, aki, nem úgy, mint Verlaine vagy Rilke béke idején, amikor erre nem volt szükség, hanem most, a közelgő vész előtt felemeli hangját a nácizmus ellen, és így lesz nagy költő. Béla sorai akkoriban erre utaltak: „bamba svábok, / a pofátokba döghalált okádok, / én élve-halva vadászom tirátok, / ti gyilkosok! ti vérivó pogányok!”

Másik oka, hogy Horváthot kedveltük, Mécs László nagy és szerintünk teljesen indokolatlan népszerűsége volt. Mi írók-költők valamennyien szívből utáltuk. Utáltuk pocsék rímeiért („testvér, barátom, ízibe / gyerünk Assisibe”), szörnyű hasonlatai miatt („a leánykahús csalárd szerelmi hárfa”), de főként mert tulajdon jóságát, nagyságát emlegette folyton és állandóan a mennybe készült („most újra kinyújtóztatom titánságom a hegygerincen” vagy: „Mécs, Isten szavának harsonája”) és így tovább.

A háború idején Ukrajnába induló katonákat látott a pályaudvaron. Megírta, hogy „e fiúkért valaki felelős”, de azt félénken elhallgatta, ki a felelős. „Drága Aquinói doktor / óvj meg a barna gyiloktól” – írta ugyanekkor Horváth Béla. Ő nem titkolta, ki az ellenség. Többször is megtette a háború alatt, hogy a Garay téri piacon felállt egy hordóra. Kezében fél citromot tartott. Utolsó cseppig kicsavarta, aztán eldobta. „Ezt teszik veletek a németek” – magyarázta hallgatóinak.

Volt még egy oka, amiért annyian kedvelték és egyúttal kissé féltek is tőle. Béla a világ egyik legszórakoztatóbb embere volt, vidám, ötletes, sokoldalú, váratlan és megmagyarázhatatlan. Pepita kabátot hordott, fekete nadrágot, lakkcipőt, gomblyukában nagy virágot: bazsarózsát vagy akár napraforgót. Hófehér arcával, keskeny ajkával, óriási, görgő szemével és bozontos szemöldökével fanatikus prédikátornak gondolta volna az ember. Egyszerre volt jámbor, ájtatos és tökéletesen szemérmetlen.

A nagy társaságban, ahová együtt jártunk, nemegyszer berúgott. Ilyenkor szellemileg ép maradt, de járni nem tudott. Hajnal felé levittük egy taxiba. Rendesen térdre esett az ülés elé, és a nyitott ajtón át gyönyörű beszédben megáldott valamennyiünket – Olti Magdát, Kassákot, Major Tamást, Goda Gábort, Pálóczi-Horváthot. Nemegyszer került nemzetgyalázásért vagy a nácik megtámadásáért bíróság elé. Ilyenkor a Summa theologiae-ből idézett valami szépet tulajdon javára, és a bíró mindig felmentette.

Szeretkezni vidékre járt le, többnyire kazlakba és szénapadlásokra, Balatonfűzfőre, Csopakra, Szentkirályszabadjára, de volt idő, mikor Pannonhalma közelét kedvelte. „Diszkréciót ne várj tőlem” – mondta a lányoknak, akik rajongtak érte. Feljött Pestre, és mindjárt mindenkinek elmondta, kivel volt, hol és hogyan. Egyszer fiatal feleségemmel, akit pár napja vettem el, ültem a Central kávéházban, amikor leült hozzánk, és elmondta, mint töltötte az éjszakát Veszprém mellett egy leánnyal. „Kedvenc szentem”, mondta – azt hiszem, Sienai Szent Katalin volt az akkor –, „kedvenc szentem segített hozzá, hogy hétszer bizonyítsam be férfierőmet Eszternek reggelig”. Feleségem tiltakozott az ügy részletezése ellen: „Nem szégyenli magát?” „Már meggyóntam érte” – felelte Horváth teljesen ártatlanul.

A háború alatt emigráltam; mire hazajöttem, ő emigrált, úgyhogy 1956-ig csak hallomásból tudok róla. Emigrációja után állítólag XII. Pius testőrségének lett a tagja. Tulajdon feljegyzése szerint 1948 márciusa és ’50 februárja közt a genovai Santa Maria degli Angeli kolostornak volt szerzetese (?), de megnősült, és gyermekei születtek ugyanekkor. Később, amikor erről kérdezősködtem nála, kitért a válaszadás elől. Sok rosszat is hallottam róla, de ezt a szokásos irodalmi gonoszkodásnak tudtam be, és nem hittem el.

Mint a Szabad Európa Rádió munkatársa, Horváth kitűnően viselkedett a magyar forradalom idején, mikor a rádió egyrészt mint hortysta lázadást köszöntötte a magyar nép harcát, másrészt az amerikai hadsereg azonnali segítségét ígérte. Béla bátran állt ki mindkét hazugság ellen. Nagyszerűen szerkesztette a Látóhatár című lapot és jó cikkeket írt. Versei azonban, és nemcsak az újak, de a régiek sem tetszettek többé. Unalmasak és erőtlenek voltak, tele a világ romlásának frázisaival és sok-sok ismétléssel eljövendő, mennyei boldogságról.

Münchenben megújítottuk régi barátságunkat, és azontúl ő Münchenből, én Londonból havonta hosszú, személyes pletykaleveleket írtunk egymásnak. A londoni nyomdászsztrájk miatt egyszer Münchenbe utaztam, hogy az Irodalmi Újságot kinyomassam. Béla látott vendégül. Kora reggel a kocsmába mentünk, és sonkát, kolbászt, sült tojást ettünk kávéval, sörrel, snapsszal. Utána elkísértem a mosodába, ahová piszkos ingeit vitte. Az üzlet előtt a nagyon fiatal férj állt, és a tiszta ingeket rakta autójába, hogy Tegernsee-be vigye őket. Bent a boltban a fiatal, vagy húszéves asszonyka gyönyörű volt. Néhány szót suttogtak Bélával, de nem értettem, mit.

Az utcán Béla, ki ekkor jó ötvenéves volt már, azt tanácsolta: térjek vissza a kocsmába, egy óra múlva értem jön. Kíváncsi voltam, és egy kapualjból néztem végig a történet kezdetét. Béla elment. A férj berakta az ingeket, és útnak indult Tegernsee-be. Béla visszajött, bement az üzletbe, az asszonyka pedig belülről lehúzta a bolt redőnyét. Visszatértem a kocsmába, ahol jó óra múlva felfrissülve és vidáman Béla is megjelent.

Londonban élt egy barna szemű író barna szemű feleségével. Gyermekük született. A pletyka azt állította: a nőnek viszonya van a kék szemű íróval, kinek szemei oly távol állnak egymástól. Feleségem meglátogatta az asszonyt, és nevetve jött vissza: mikor felemelte a gyermeket, látta: szemei oly távol vannak egymástól és olyan szép kékek! Mindezt, a többi pletykával, megírtam Bélának. Néhány hónap múlva a barna szemű író berontott hozzám: „Mit írtál a feleségemről?” „Mi az?”, kérdeztem, „Béla megmutatta néked a leveleimet?”. „Nem. Béla eladja darabonként öt dollárért a leveleidet a bécsi amerikai követségnek. Ott olvastam őket.”

Abbahagytam a levélírást. Bélával még csak egyszer beszéltem telefonon, 1960 táján, amikor megkérdezett: menjen-e haza? Mondtam, ebben nem lehet tanácsot adni, tegye, amit akar. De te mit éreztél, amikor 1946-ban hazamentél? Azt válaszoltam: a legenda szerint a bálna, ha beteg, ha fáradt, ha undorodik az élettől, a víz alatt marad, nem vesz lélegzetet. Ezt éreztem én is. Béla lecsapta a kagylót, de néhány hónappal később, a pesti Láthatárban vers jelent meg tőle. Az volt a címe: A bálna halála.

Az udvariasság nullája

Freud egyszer arról írt, hogy a civilizáció legfőbb feladata: megvédeni bennünket „a természet” ellen. Feltételezem, hogy „a természet” szóba beleértette az emberi természetet is. Más szóval, hogy nemcsak a minket körülvevő dzsungel, hanem egymás ellen is védekeznünk kell. E téren számos védőeszközt találtunk és sokféle technikát dolgoztunk ki. Gondoljunk az írott nyelvre, művészetre, tudományra, jogrendre, igazságszolgáltatásra, a tolerancia és harmóniára való törekvésre. Mindezeknek, mint civilizációnk szerves részének, egyetlen célja volt és maradt: az emberi boldogság kiteljesítése.

Természetesen nem kell azt képzelni, hogy az ember, ha reggel hazulról elindul dolgára, tudatosan az emberiséget kívánja boldogítani. De amennyiben civilizáltak vagyunk és civilizált országban élünk, úgy azzal a megtanult ösztönnel, mely sokunkban benn lakik, mindenkit könnyed jóindulattal kezelünk, amit udvariasságnak hívhatunk. Az udvariasság a maga módján a társadalom boldogítására való. Egy sor szabály és törvény, mely visszatart attól, hogy fájdalmat okozzunk másoknak, és e helyett némi örömet vagy legalább kellemességet adjunk nékik.

Gyakran megesik, hogy inkább fájdalmat szeretnénk okozni embertársainknak, mint örömet, de a szabályzás visszatart bennünket, amennyiben civilizáltak vagyunk. Tehát az udvariasságban hamisság is rejlik. Schopenhauer, aki nem állt nagyon távol a cinizmustól, megjegyezte, hogy „az udvariasság hamis pénz; takarékoskodni vele az intelligencia hiányát jelenti”. Máskor viszont a nagymértékű udvariasság lehetetlenné teszi önmagát, és az abszurddal, a lehetetlennel határos.

Ilyen volt ez a francia arisztokrácia XVII. és XVIII. századában. Saint-Simon beszéli el a Mémoires-ban: az egyik herceg kocsija eltörött, mire egy másik herceg meghívta, hogy a maga fogatján viszi el Versailles-ból Párizsba. Útközben rablókkal találkoztak, akik példás udvariassággal kérték őket: adják át pénzüket és ékszereiket. Ezt megtették, és már ott tartottak, hogy a rablók távoznak, mikor az egyik herceg megsúgta a másiknak: sikerült az aranyórát gallérjába rejteni. Mire a másik visszahívta a rablókat az óráért, hogy eleget tegyen az udvariasság szabályainak.

Talán ennél már csak a japán udvariasság bonyolultabb és esztelenebb. Paul Theroux amerikai szerző szerint a japánok odáig tökéletesítették az udvariasságot, hogy nem különböztethető meg a durvaságtól. Mindezek közt meglepett, mikor egyik angol barátom vallomása szerint, melyet e hasábokon közöltem, a magyar jó tulajdonságok közt az udvariasság előkelő helyet foglal el. Meglepett, mert Kanadából jöttem, ahol a formális udvariasságra (az amerikai elárusítók üzleti vigyorán túl) nem fektetnek súlyt. Ehelyett szívélyesek mindenkivel. Torontóban senki ismeretlen nem köszöntött jó napottal vagy jó estéttel, még ha én így üdvözöltem őket, se taxis, se pincér, sem árus az üzletben. Viszont egyik se bánt velem kedvesség nélkül vagy mogorván. Senki, húsz éven át.

Magyarország különbözik ettől. A történelmi katasztrófák sorozatban értek bennünket, mint Európa legtöbb országát, és ezért cinikusak, izgathatóak lettünk, és esetenként több neuraszténiás gyűlölet rágódik rajtunk, mint az amerikaiakban. Ha az udvariasság megszűnik, az erőszak és a gyűlölet lángol fel hirtelen, de ebben a pillanatban még a fogyó udvariasságnál tartunk, és remélni merem, hogy nem fogy el, mint ahogy egyesek szeretnék. Tőlünk délre egészen más a helyzet.

1987 és 1990 közt többször meglátogattam Jugoszláviát. Egyszer jártam Szerbiában, egyszer Hercegovinában és kétszer Horvátországban. Közel hatvan éve rajongok Rebecca West nagyszerű könyvéért Jugoszláviáról, a Black Lamb and Gray Falconért, amiért nem egészen készületlenül repültem át az Atlantin és az Adrián Zágrábba. De már első utazásom alkalmából tapasztaltam, amit azelőtt Európában még nem láttam: egy kultúrát, melyből nagyrészt hiányzik az udvariasság. Amit egyébként Djilász könyveiből is tapasztalhattam.

Zágrábban és Dubrovnikban, ha gyakran csorbán és kelletlenül, de mégis megvolt a viselkedés félig-meddig európai normája. Mostarban vagy Szarajevóban viszont a szállodai szobakulcsot úgy kapja az ember, hogy a portás áthajítja a polcon, mialatt már másvalakivel beszélget. Vendéglőben úgy éreztem, mintha hívatlanul betolakodtam volna oda. Amikor Trebinjében az utcasarkon várakoztam valakire, ismeretlen férfi lépett mellém, szó nélkül megragadta bal karomat, felemelte, megnézte karórámat és továbbment. Mindez nem nagy dolog: az illetőtől semmi sem állt távolabb, mint hogy megsértsen. Csak azt bizonyította, hogy a néhai Jugoszlávia egyik része csupán földrajzilag része Európának.

Hadd jegyzem ide még egyszer, hogy a világ barbár részein is gyakran találkozik az ember nem udvariassággal, de szívélyességgel. Mostar pályaudvarán nem tudtam, hol kell jegyet vennem, mikor hirtelen fiatal mozlim szegődött mellém, megszerezte a jegyet, értesített a vonat indulásának idejéről, majd fölvitt egy pohár sörre. Borzongva hallottam, mikor elmondta: faluja olyan szegény, hogy Csehszlovákiában él, és ott pucol ablakot. Most látogatóba jött haza Pozsonyból. Két pohár sört ittam a fiatalemberrel, aki 1987-ben paradicsomnak nézte Szlovákiát. Nem tudtam elérni, hogy én fizessem ki a sört.

Lehet, hogy túlzott szerepet tulajdonítok az udvariasság fontosságának. Erkölcsi tartalommal aligha rendelkezik. Rengeteg nácit ismerek, németet, osztrákot, magyart és nem egy szerbet vagy horvátot láttam, aki meghalna a szégyentől, ha az ajtónál nem engedi a nőt előre, de gondolkodás nélkül lelőne egy zsidó, cigány vagy bosnyák gyermeket. Mégis elszomorodom az udvariasság látható csökkenésétől köröttünk. Elvégre kissé megkönnyítette az elnehezedő életet. Négy évvel ezelőtt villamosban és autóbuszon az iskolások még felálltak az öregeknek. Manapság már nem állnak fel. Az uralkodó réteg autóin erről, mint annyi másról, még nem szerzett tudomást.

Egyes társadalomtudósok azt gondolják, hogy az udvariasság csökkenése (és közeli eltűnése) az amerikanizmus egyik hatása. Lehet. De annyit szeretnék megjegyezni, hogy a nem nagyvárosok Amerikája jóval szelídebb világ az európainál. Az amerikai tv oly hatásos és olyan idiotikus erőszakkultusza bizonyos mértékig ugyan eltúlozza a valóságot, de az Egyesült Államok nagyvárosai atmoszférájukban és a rémületben, melyet keltenek, Szomáliához és Ugandához hasonlítanak. A kisvárosok Amerikája viszont általában békés és rendezett világ. Udvariassági kódexre nincs szükségük, mert az emberek anélkül is kedvesek egymáshoz.

Európában, éppen ellenkezőleg, szükségünk van reá. Kivált itt, a középen meg keleten, ahol egyeseknek mindig sikerül piszkos és esztelen szenvedélyeket kelteni.

Hadd fejezzem be e kis elmélkedést az írónő, Freya Stark szavával, aki múlt hónapban hunyt el, százéves korában: „Az udvariasság olyan, mint a nulla a számtanban. Egymagában mit sem jelent, de sokat változtat azon, amihez hozzátesszük.”

Koestler vacsorája

Néhány nap múlva tíz esztendeje lesz Arthur Koestler halálának. Kár, hogy nem élte meg ezt az évtizedet, mert két alapvető kívánsága teljesült volna. Az egyik magyarországi látogatása volt. Szülővárosát, Budapestet utoljára a harmincas években látta. A háború után ismét ide akart jönni, de megtudta, hogy a Szovjetunió fő ellenségeinek listáján a második vagy a harmadik név az övé. Mint ahogy a Bricks to Babel című könyvében említi: mikor a helyzet megjavult, közvetlenül a nyolcvanas évek előtt, a bécsi magyar követségen kért vízumot. A követ készségesen rendelkezésére állt, de megkérte: adja szavát, hogy nem ír Magyarországról. Koestlernek ez nem állt szándékában, de ilyen ígéretet nem adhatott.

Másodszor arra vágyott, hogy könyvei megjelenjenek Magyarországon. Ezt sem érte meg. Horváth Béla, a katolikus költő ugyan Münchenben nagyszerűen lefordította a Sötétség délbent, de elégette a szöveget, amikor a hatvanas években emigrációból hazatért. Így Koestler már nem látta e könyv budapesti kiadását 1988-ból, sem a Tizenharmadik törzs (1990) és a Mint éjjeli tolvaj (1992) megjelenésének sem örülhetett. A közeljövőben, úgy tudom, a Roots of Coincidence lát napvilágot, Koestler kommentárja a parapszichológiához. Magyarra, némi szabadsággal, „A véletlen titkai”-nak fordítanám.

Az ötvenesztendős cenzúra okozta, hogy a magyar közönség Koestlerrel életében nem ismerkedhetett meg, bár angol, francia és német nyelvű könyveinek példányait néhányan behozták Magyarországra. A határon és a repülőtéren e könyvek közül a hatóság sokat elkobzott, de tudomásom szerint nem égették el, hanem titkon és magas áron eladták. Ez azonban korántsem volt elég ahhoz, hogy a magyar olvasó sokrétű működését végigkísérhesse, mint a nyugati közönség és a magyar emigráció java, sem ahhoz, hogy élete múló érdekességeit sorra követhesse. Ezekből szedtem össze néhányat, teljes összevisszaságban.

Koestler egyik utolsó írása az EXIT Társaság pamfletjének előszava. Anglia, mint közismert, az a civilizált és mégis ritka ország, ahol az öngyilkosságot nemrég még bűnnek tekintették. Ha valakit kihúztak a folyóból, vagy mérgezésből életre keltettek, rendőrt ültettek melléje, törvényszék elé állították, és ha nem tudta igazolni magát – hogy belökték a vízbe és véletlenül szedte be a mérget –, gyilkosságért felakasztották. Az EXIT csak reménytelen és embertelenül kínos betegség ellen ajánl pamfletjében fájdalommentes, gyorsan ölő mérget és adja elő, milyen módon kell beszerezni és használni.

Előszavában Koestler Pope: A haldokló keresztény szavai lelkéhez című versét idézi, és megjegyzi, hogy a misztikus hit esetleg euthanáziát tud előidézni, de az agnosztikus nem félne annyira a haláltól, ha tudná, hogy fájdalommentesen következik be. Németalföldön már törvényes az euthanázia, azaz az orvosok hozzásegítik a beteget a békés és gyors halálhoz, ha ezt kívánja. Angliában és más országokban még sokáig tart, míg idáig elérnek; ezért a pamflet. Egyébként Koestler az EXIT egyik vezetőjeként működött, mielőtt rákbeteg lett. Amikor áttételeket kapott és megalázó kínok előtt állt, ugyancsak rákbeteg feleségével együtt az EXIT szabályai szerint követett el öngyilkosságot.

Amikor 1957-ben feleségemmel együtt Londonba kerültünk, Koestler a fővárostól talán hetven kilométerre, Long Barnban lakott, nagyon régi házban, óriási park közepén. Mivel sokat ivott és vezetés közben több katasztrófa érte, nem járt vendégségbe senkihez, hanem hozzá kellett kimenni, pénteken vagy szombaton délután hétfő reggelig. Bennünket Mikes György barátunk vitt ki autóján. Rendszerint sokan voltunk, többnyire csak magyarok.

Egy alkalommal a vendégek már aludni tértek az emeleti szobákban, és Koestler felesége, vagy akkor még csak titkárnője, Cynthia is lepihent, úgyhogy hármasban maradtunk Arthurral. Tél volt, és a nagy kandalló mellett ültünk, ahol felhasított fatörzsek égtek. Valahogyan, már nem is tudom, miért, az athéni filozófusokra tereltem a szót, mire kurta vállrándítással megjegyezte, hogy „ne beszéljünk Szókrátészről és Plátónról, az athéni burzsoázia e két bérencéről”. Hallgattam, inkább gyávaságból, mint meggyőződésből, mivel nem szeretek ilyen modorban vitatkozni, de Zsuzska, a feleségem, Arthurhoz fordult: „Maga – mondta szívélyesen – a harmincas években bámulatos nagytakarítást végzett fejében. Ezért mindnyájan tiszteljük és szeretjük. De úgy látszik, ezt az egy szobasarkot, ahol a görög filozófiát tartja, elfelejtette megtisztítani. Arra kérem: forgassa meg ott is az elektromos porszívót.”

Néhány másodpercnyi dermesztő csönd következett. Koestler mindig gondolkodott, mielőtt valamit csinált. Aztán a ház ajtajához ment a nagy terem végén, feltépte, és kinyújtott karral mutatott a sötétbe: „Ki veletek!” Felmentünk az emeletre, összeszedtük holminkat a kistáskába, felvettük a télikabátot. Mikor újra leértünk, Koestler még mindig kinyújtott karral állt az ajtóban. Biccentettünk, amikor elhaladtunk mellette és kiértünk a koromsetétbe.

Szombat éjjel, illetve vasárnap reggel volt, vagy két óra tájt. Véletlenül tudtuk, hogy vasárnap csak valamikor nyolc óra után indul az első vonat a legközelebbi állomásról, vagy tizenkét mérföldre Long Barntól. Öt óra alatt mindenképpen megtesszük az utat. Egymás kezét fogtuk és lassan lépkedtünk; sehol világítás a közelben. A kis országút szélét nem árkolták, úgyhogy időnként a tarlón találtuk magunkat. Arthur nagy farkaskutyája viszont sokáig kísért bennünket, és időnként visszaszorított az útra. Talán fél órája gyalogolhattunk, mikor Koestler autójának reflektora feltűnt mögöttünk. „Hadd, hogy sokáig kérleljen – bíztattam Zsuzskát –, nagyon sokáig.”

Koestler szeretett utazni, imádta a jó ételt, még jobban a jó borokat, de leginkább a nőket kedvelte. Azok is őt, és féltékenyebbek voltak reá, mint ő reájuk. Egyik szép barátnőjét, akit elsőnek láttam barátnői közül, Daphnénak hívták, angol lány volt. 1939-ben, Párizsban láttam őt. Német Andorékhoz voltunk meghíva vacsorára vagy tízen, a szállodai szobába. A díványon négyen ültek, négyen szemben, ketten-ketten az asztal oldalán, a szomszédoktól kölcsönkért székeken. A gulyás és a makaróninak való víz spirituszfőzőn főtt a padlón, az éjjeliszekrényen tizenkét szelet sütemény. Az asztalon nagyrészt kikölcsönzött tányérok, poharak, evőeszközök, két vagy három nyitott üveg vörösbor, sajtleves a tálban. Juci, Német Bandi felesége éppen osztotta a levest.

Első feleségem, Vali nagyon szép volt; talán szebb Daphnénál is. Amikor asztalhoz telepedtünk, Arthur alaposan megnézte magának. Amikor Juci osztani kezdte a levest, megnézte még egyszer. Daphne és Arthur az asztal két végében ültek, egymással szemközt. Amikor kikanalaztuk a levest, Arthur harmadszor is megnézte Valit, miközben kanalát az üres leveses tányér fölött tartotta. Daphne ekkor összefogta a lepedő két végét – mert lepedő volt, nem abrosz –, és az egészet: tányért, poharat, evőeszközt, tálat és borosüveget Koestler arcába dobta.

Arthur arca, ruhája csorgott a vörösbortól, a földön tört tányérok és poharak csörömpöltek. Így ért véget Német Bandiéknál a híres vacsora.

„Anatole F.”

Sok jó könyvet felejtettek el oktalanul, de egy könyvet sem őriztünk meg ok nélkül, írta az angol kötő, W. H. Auden. A méltatlanul elfelejtett könyvek közül talán éppen Anatole France műveit említeném elsőnek. Lehet, hogy Amerikában, Angliában, Franciaországban még jobban elfelejtették, mint nálunk, ahol 1989-ben az Európa kiadta két könyvét – de a köztudatból mégis kiesett. Ha az ember antikváriumba megy, és ott kikeresi és elolvassa három könyvét – a Tháiszt, Az istenek szomjaznak-ot és a Lúdláb királyné konyháját említeném –, úgy alighanem rájön, mit vesztett.

Igaz, hogy a hajdan híresebbeket, a Pingvinek szigetét, A vörös liliomot vagy a Pártütő angyalokat elvitte az idő. Az irodalmi stílus az utóbbi ötven esztendőben rengeteget változott. Anatole France olyan selymesen elegáns, hogy az olvasó első pillantásra még viktoriánusnak nézheti. Pedig nem Dickenshez, Victor Hugóhoz vagy Flaubert-hez hasonlít, hanem Voltaire-hez. Dehát a huszadik század legvégén az olvasó állandó tűzijátékot vár stilárisan írójától, amilyent Esterházytól, Hrabaltól, Konrádtól vagy a nálunk még ismeretlen Szasa Szokolovtól kap, és ezt France nem adja.

Párizsi könyvkereskedő fiának született. Roppant műveltségét atyja könyveiből szerezte, meg atyja asztaláról. Ott vasárnap délben két úriember volt hivatalos az 1850-es években. Két öregember, akik végigélték a három francia forradalmat. Vitatkoztak egymással. Az egyik elmondta: Napóleon olyan volt, mint egy istenség, amikor győzelmei után, babérkoszorúval fején belovagolt Párizsba. Mindenki imádta. Mire a másik: roppant alacsony volt, nagyképű és csámcsogott az udvari ebédnél. Apró farka miatt a nők kinevették.

Így folyt a vita minden történelmi témáról; France sokat tanult tőlük. Később, mikor „erkölcstelen élete” miatt szülei kidobták házukból és hosszan nyomorgott, tovább tanult, szinte mindent, katolikus teológiától irodalomig és tudományig. Mestereinek Ernest Renan mellett Voltaire-t és Berhelot-t nevezte meg. Közelebb járt ötvenhez, mint negyvenhez, mikor írni kezdett. Azontúl szüntelen siker kísérte. A Dreyfus-ügyben a kapitány vádlói ellen foglalt állást, és elegáns gúnnyal készítette ki a Harmadik Köztársaság átkát, a francia klérust. Mikor tagnak jelölték az akadémiára, tradíció szerint sorra látogatta az akadémikusokat és szavazatukat kérte. Párizs érseke ellenségesen fogadta, még székkel sem kínálta. „Nem olvasom”, mondta, „a maga könyveit”. – „Én sem az ön pásztorleveleit”, mosolygott France.

A háború utolsó évében, mikor a német haderő láthatóan meggyengült, kiáltványt szerkesztett. Ebben felszólította a francia kormányt, hogy legjobb hadosztályait Svájcon keresztül adja kölcsön a németeknek. Ez esetben a háború még jóideig tarthat, és a kapitalisták tovább öregbíthetik vagyonukat. Öregségében France közeledett a szocialistákhoz, de humanizmusát nem adta fel. A háború után elnyerte a Nobel-díjat, és az egész összeget a fehérorosz menekültek támogatására adta.

France szkeptikus epikureus volt, aki zseniálisan tudta gúnyolni a történelmet, a vallást, az emberek életmódját, de rendületlenül hitt két dologban: a szépségben és a jóságban. Az utóbbiban látom aktualitását, mert semmitől sem kerültünk távolabbra, mint e kettőtől. Regényei főalakjaiban az előrelátást ábrázolta, mellyel szemre veszik az élet tragikus és kikerülhetetlen oldalát: szegénységet, magányt, tulajdon halálukat és azokét, akiket szeretnek, de ugyanekkor a gyengédséget, a részvétet, a nyugalmat és toleranciát ölelik fel e veszedelmek ellen.

Legrokonszenvesebb alakjának Coignard Jeromost tekintem, az állásnélküli papot a XVIII. század Franciaországában, az elbűvölő csibészt, aki szoknyákat kerget, ha éppen nem részeg, lop és hazudik, de ugyanekkor imádja a tudást, roppant műveltség birtokosa és – mindenek ellenére – szereti az Istent. France Lúdláb királyné konyhája című könyvében olvastam róla, tizenhat éves koromban. Azóta tudom, hogy az ember boldog lehet majdnem minden körülmény között. Ennek titka: hogy szeressen, legyen lojális mindahhoz, amit szeret, és biztos nyugalommal merítse leheletét mindebből. Az éhség pedig éppen olyan kevéssé akadályozza a boldogságot, mint a sok étel és ital.

A leckét, melyet France-tól tanultam, még bővítette élményem, amikor valamivel később szerintem legjobb regényét, Az istenek szomjaznak-ot elolvastam. A szerző azzal az elhatározással ült neki ennek a könyvének, hogy megírja az 1789-es forradalmi idők hőseinek, Robespierre-nek és társainak dicsőségét. Ám France nem volt az az író, kit elvek vagy ideológiák félrevezetnek; még tulajdon elvei sem. Alakjairól egyszer azt írta: „Nem adtam meg nekik a gondolkodás erejét, mert jóindulatú istenség vagyok.” És: „Minden ideál korrumpál; fanatikus ideálok pedig fanatikusan korrumpálnak.”

Anatole France leült írni. Regényének dicsőséges főfigurája Robespierre, vagy inkább St. Just csekélyebb mása, Gamelin, a forradalmár lett volna. De ahogy könyvét írta, kiábrándult Rousseau szerelmeséből, Gamelinből, aki az ember alapvető jóságában hisz, és jót akar tenni, de ideológiája miatt mindig a rosszat cselekszi. Ugyanekkor a nyaktiló várományosa, Maurice Brotteaux, az epikureánus arisztokrata, aki könyve negatív hőse lett volna, egyre rokonszenvesebbnek tűnt előtte. Brotteaux élvezni akar mindent, amit az élet még nyújtani képes, de minden cselekedete, mely ebből a vágyából fogant, jóra vezet. Brotteaux érzi, hogy a mások boldogsága egyúttal az ő boldogsága – és ez valami, mire dogmatista még nem ébredt rá.

France legjobb könyvei nem hasonlítanak a legtöbb regényíró műveihez, mert azt írja le (de nem tanácsolja), hogy a történelem nyaktörő mutatványai közt az ember hogyan tud tisztességes és elégedett maradni. Bizonyos mértékben ugyanazt teszi, mint Voltaire a Candide-ban. Magyarországon a jelen pillanatban az ilyen olvasmány nagyon kívánatosnak tűnik. Dogmatikus ideológiáktól többet szenvedtünk errefelé a században, mint Nyugaton és a világ legtöbb táján. Erkölcsi és filozófiai összevisszaságunk ennek következménye.

Leginkább természetesen azoknak lenne szüksége erre az írói lelki támaszra, akik ahelyett, hogy lassan kigyógyultak a szovjet dogmatikából vagy erőteljesebben végeztek vele, egyszerűen átváltottak kommunizmusból az egyszer már a másik nemzeti katasztrófával végződött náci faj-eszmére. Vagy talán ennek egyelőre szelídebbnek tűnő változatára; dehát ez a fekélyes nacionalizmus 1932-ben is szelídebbnek látszott, amíg be nem következett. A legnagyobb baj, hogy az ilyen irányzatok képviselői megátalkodott konokságukban és nagyszájú műveletlenségükben nem olvasnak könyveket. Például nem tudom Király B. Izabella asszonyságot elképzelni, ahogy France valamelyik könyvét tartja kézben és többet ért belőle, mintha urdu nyelven volna írva.

Másoknak France sokat segített és nemcsak szórakozással szolgált. Az afrikai vichyi koncentrációs táborban, a második világháború alatt, Recsken, és most, az Istenhegy lejtőjén is szüntelenül éltet, pedig nem volt mindig kezemben. France minden könyvét lefordították magyarra. Rendszerint igen jó fordítók. Az egyik Kúnfi Zsigmond volt, akit zöld lámpás íróasztala mellett láttam gyermekkoromban, a ház udvarán keresztül, a Damjanich utca 54-ben, ahol laktunk. Egy másik a hajdani Királyszínház orvosa, Salgó Ernő volt, közeli rokonunk. Orvosi vizitre nagyapám kísért fel hozzá. Udvarias és kedves lenézéssel fogadott bennünket, nyárspolgárokat, barlangszerűen elsötétített, nagy lakásában a Király utcában, ahol, mint később hallottam, szeretői, híres színésznők és grófnők rejtőzködtek.

A Lúdláb királyné 1932-es Révai-kiadásának bordáján „Anatole F.” áll. A kiadó magyarnak hitte.

Az információ hiánya

Ha több, mint húszéves kanadai tartózkodásom után megkérdeznének: mit hiányolok idehaza a legjobban, úgy azt felelném: az információt. Torontóban, mikor készülő Erasmus-könyvemhez biográfiákra volt szükségem, bementem az egyetemi könyvtárba, ahol a katalógusban megtaláltam Rotterdami Erasmus angol, francia és német életrajzainak jegyzékét, melyeket 1536 óta írtak. A könyvek is nagyrészt megvoltak; ami hiányzott, azt azonnal és ingyen beszerezték. Nálunk nincs ilyesmi.

Ha készülő törvényre voltam kíváncsi, telefonáltam az illető minisztérium kirendeltségének, és másnapra postán megkaptam a törvénytervezet szövegét. Ilyesmi minálunk el sem képzelhető. Ha operába, színházba, koncertre akartam menni, jó előre láttam a hirdetést a két nagy reggeli napilap egyikében, és a jelzett időben elmentem jegyet venni. Az utóbbi – úgy képzelné az ember – nálunk is így van; de nincs.

Több mint egy hónappal ezelőtt olvastam az egyik budapesti napilapban – úgy hangzott, mintha pletyka lenne –, hogy az Angol Nemzeti Balett a Magyar Állami Operaházban március 23-án előadja az Etűdöket. Ezt a balettet rendkívül szeretem, és Harold Landert azóta tisztelem, hogy ezt a darabját láttam. Telefonáltam az Operaházba, ahol felvilágosítottak, hogy február 24-én kezdik árulni a jegyeket az Etűdökhöz. Aznap elmentem az Opera jegypénztárához. Ott tudomásomra adták, hogy soha nem hallottak még az Angol Nemzeti Balettről.

De én írni akartam ezeken a hasábokon az Etűdökről, és átmentem a Filharmónia jegypénztárához, ahol ugyancsak nem hallottak még az Angol Nemzeti Balettről. Odahaza telefonáltam a Music Mixnek. Azt gondolják, mondták, hogy talán az Interbalett kezeli az ügyet. Kerestem az Interbalett számát új telefonkönyvemben, de nem találtam. Öt telefon után végre megkaptam a számot. Nagyon szívélyes hangú hölgy világosított fel, hogy az Etűdökre minden jegyet eladtak.

Szomorúan ültem íróasztalomnál, és Marshall McLuhan A Gutenberg-galaktika című könyve jutott eszembe. Ebben a művében McLuhan elmondja, hogy az emberiség múltja orális kultúrával kezdődött. Utána következett a nyomtatott könyv kultúrája, Gutenberg galaktikája. A régi görögök, rómaiak meg a középkor emberei értesüléseik többségét szóbeszédből, hallomásból, tanítás útján szerezték. A reneszánsz óta a Nyugat tudását, híreit tankönyvekből, folyóiratokból, hírlapokból, szótárakból, enciklopédiákból állította össze.

Kelet-Európában és Oroszországban az orális kultúra félig-meddig élve maradt. Nemcsak a kommunista rendszer álszent titkolódzása következtében, nemcsak az információ hiányossága miatt, hanem elsősorban azért, mert mindenki megszokta, hogy fontos dolgokról nem hírlapokból, nem könyvekből, hanem szóbeszédből és pletykából értesül. Akárhogy is legyen azonban, írja McLuhan, az orális és a könyvkultúra után most az elektronikus civilizáció ideje következik, és mindannyian tagjai leszünk annak, amit ő „globális falu”-nak nevez.

A más nemzetiségűek, más színűek, más vallásúak, más fajtájúak iránti viselkedés: ez kultúránk és civilizációnk egyik alapvető mértéke. A régi, törzsi társadalmakban senkit nem tartottak méltónak az élethez, aki másik törzshöz tartozott. Ez az érzés öröklődött modern társadalmakban is, az idegen iránti gyanakvás, a tőle való félelem, a gyűlölet és az öldöklés formájában. Végeredményben ez a szélsőséges nacionalizmus és sovinizmus megy át a fasizmusba; de hol kettejük közt a határ, azt senki sem tudja megállapítani.

Azt hiszem, fölösleges az iskolapéldát, az 1933 és 1945 közti Németországot megemlítenem, de jó lesz feljegyezni a szerbek és horvátok törzsi gyűlöletét egymás iránt, ahol – a józan emberek szép száma mellett – számosan nemcsak rabolnak, gyújtogatnak és ölnek, de egymás holttesteit is bestiálisan megcsonkítják és (ez a főmotívum) a gyermekeket sem kímélik. Ezekhez képest némileg fanyar elégedettséggel állapítható meg, Magyarországon aránylag kevesen vannak, kik a más embert nem tekintik embernek. És itt nem annyira a szerencsétlen, egyszerre gonosz és bamba bőrfejűekre gondolok, mint a parlament egyes tagjaira. Nem tudom, hogy viselkedésüknek tudatlanság-e az oka, vagy szimplán politikai gyávaság.

Mégsem hiszem, hogy ez a szélsőjobb, üres szólamaival és példátlan unalmával, nagyobb hatást váltson ki a magyar társadalomból. A magyarok általában vendégszeretőbbek valamennyi szomszédunknál. Ez nem a magam véleménye, hanem külföldi utazóktól tudom. Nemrég egy kanadai újságíróval beszélgettem, akit Kijevben, Varsóban, Prágában és végül Ljubljanában a kellemetlenségek egész sora ért, hatóságtól és személyektől egyaránt. Budapesten, mondta, úgy érezte magát, mintha a Paradicsomba szállt volna le.

Különösnek tartom, hogy ugyanekkor Franciaországot, de mindenekelőtt fővárosát az emberek a nyugati civilizáció királynőjének tekintik, kivált viselkedés szempontjából. Ezt nehéz megérteni. Évekig éltem Párizsban, de csak épületeit és fáit tudtam igazán megszeretni. Mostanság – mind a világháború évei alatt, mind utána, vagy az algériai háború idején – az idegen, nem egészen pontos francia kiejtéssel ugyanannyiszor találkozik kellemes viselkedéssel hivatalban, kávéházban vagy üzletben, mint a magyar fővárosban kellemetlennel – vagyis szinte soha. A francia neofasiszták előretörésénél legújabban az lepett csak meg, hogy ilyen sokáig kellett várnunk, hogy újra megjelenjenek.

A helyzet, úgy hiszem, mégsem reménytelen. Múlt ősszel egy török professzor magyarázta el nékem Isztambulban, mennyire megváltozott gyermekkora óta országa társadalma, mely akkor, nemzeti büszkeségében és az elveszett birodalomért kárpótlásul, kivetett magából minden idegent és minden nemzetiséget. A japánok, mint olvasom, most már kinevetik azt a tíz éve még híres tudósukat, ki azt bizonygatta, hogy „a japán nyelv struktúrájának ereje a japán agyvelő genetikus szuperioritását példázza más nemzetek fölött”. És Izraelben, hol sok jó mellett a nürnbergi faji felsőbbrendűség törvényei érvényesek, egyre többen ébrednek rá, hogy ezen változtatni kellene.

Addig is kellemesebb a Váci utcán sétálni, mint a Champs Elysée-n. Ha pedig cigány koldusok ülnek és arab feketepiacosok ácsorognak ott, úgy a rendőrség jól teszi, ha véget vet ennek. Nem azért, mert cigányok, és nem azért, mert arabok, hanem mert megszegik a törvényt.

Attila temetése

Amikor Farkasházy Tivadar meghívott a szárszói összejövetelre, levelet írtam néki, melyben elmondtam, mi történt ott József Attila temetésén. Mire megkért: beszéljem el ezt Szárszón is. Amikor az ünnepségen megemlékeztem erről, felszólítottak: írjam meg mindezt a Magyar Hírlapban. A felszólításnak azért is szívesen teszek eleget, mert Cserépfalvi Imre halála óta már csak ketten maradtunk Fejtő Ferenccel, akik jelen voltunk a temetésen. Meg aztán sokat láttam és még többet éreztem ott, amit akkor senkinek nem volt módja megírni; azóta sem nagyon.

Attila öngyilkossága után Cserépfalvi telefonált nékem, és megkérdezte: van-e elég merszem, hogy a temetésre lejöjjek vele Szárszóra? A lemenetelért nem tulajdonítottam magamnak semmiféle bátorságot, és nem értettem, Cserépfalvi mire gondol. Talán arra, hogy Attilára a kormány és a jobboldal ellenségesen nézett mindig, és a csendőrség esetleg megzavarja a temetést. Imre kocsijában Mónus Illés, a szociáldemokrata párt titkára jött le velünk. Gyönyörű, téli nap volt december elején: az utat vagy két centi porhó borította, kék ég és ragyogó napfény a Balaton fölött.

Lassan gyülekeztünk az országúton, a temető mellett. Fejtő, Gáspár Zoltán, K. Havas, Horváth Béla, Ignotus Pál, Német, Remenyik Zsiga – nem voltunk sokan. Ignotus elmondta: mert görögkeleti pap nem akadt a közelben, a boglári plébánost kérték fel, de az megtagadta részvételét a temetésen, mert Attila öngyilkosságot követett el. Az orvosi bizonyítványt lelki betegségéről hiába mutatták neki, nem vette tekintetbe. Így református papot bíztak meg a szertartással, de mert József Attila nevét sem hallotta még, megkérték, hogy beszéljen röviden.

Ott álltunk, és bár az út porhavas volt, azt hiszem, úgy éreztük magunkat, mint a tizenhárman a nyári zivatar alatt, akik a montparnasse-i temetőbe jöttek egykor Baudelaire temetésére. Mindnyájan tudtuk, hogy Attila a kor legnagyobb költője volt, és minden gyászunk mellett némi büszkeséget éreztünk, hogy idejöttünk, nagyon kevesen, akik ismerjük a valóságot. Az úton ekkor temetési menet közeledett. Mikor már majdnem hozzánk értek, az élen haladó pap jobbja rózsás hüvelykjével többször felénk bökött. „Kik ezek?” kérdezte ministránsától, aki mellette haladt a füstölővel. „Pesti urak”, válaszolta az. „Egy bolond temetésére jöttek.”

Alighogy eltűntek, Jolán, Attila nővére kezdte verni a kaliba zárt ajtaját, mely mögött a koporsót tartották a költő testével. „Attila, drága bolondom, gyere ki! Attila, drága bolondom, gyere ki!” harsogta rekedten, szünet nélkül. Addig csendesen beszélgettünk, de most egyszeriben elhallgattunk. Arra gondoltam: mi vagyunk a bolondok, néhányan itt, meg a hatvan vagy nyolcvan ember az országban – mert nincs több –, akik Attila nagyságában hiszünk. A millióknak van igaza, akik nem hisznek benne. És mit hoz a jövő? Hitlert és cselédeit, akik Attila emlékével együtt minket is elmosnak. Ahogy a többit néztem, úgy sejtettem: ők is valami hasonlót gondolnak.

A falu népe közben a másik oldalról, a Balaton felől bevonult a temetőbe, és mi is fölmentünk. Attila koporsója már ott feküdt a kiásott sírhely mellett. Ami meghökkentett, az öt csendőr jelenléte volt. Ezek közül kettő-kettő a koporsó két oldalán állt, mintegy négy és nyolc méterre tőle, míg az ötödik, a fiatal hadnagy, ide-oda szaladgált, láthatóan minden ok nélkül. Mi volt a célja a csendőrök kivezénylésének a temetésre? Egyelőre elválasztottak bennünket, úgynevezett pestieket a falu népétől, akik a csendőrök túloldalán álltak. Így az érintkezés lehetőségét elzárták előlünk, bár ilyesmi nem volt szándékunkban. A falusiak közül egyik se tudta, ki volt Attila.

A szertartás elég simán zajlott le, és a beszédek sem hangzottak túlságosan lázítónak, kivált azok számára, kik, mint a csendőr hadnagy, láthatóan nem értették, mit mondtunk. Csupán akkor merevedett mozdulatlanná, amikor Horváth Béla olvasta fel Attila halálára írt, valóan lázas hangú költeményét. Le akartunk már menni az autókhoz, amikor a hadnagy odalépett Horváth mellé, és megkérdezte: „Maga írta ezt a költeményt?” Horváth igenlő válaszára azt felelte „Akkor, kérem, lázításért és nemzetgyalázásért letartóztatom.”

Felteszem: parancsot kapott, hogy kössön belénk. Az egyik csendőr már hozta is a bilincset. Ez még a régifajta volt. A két csuklót és a két bokát egy-egy lánc kapcsolta össze, túl a bilincsen, de a láncok közepe is össze volt kötve egy hosszú lánccal a test közepe előtt. Mónus Illés ott állt velünk, és megnyugtatta Horváthot: ne féljen, mert Fehérvárról telefonál a belügybe, és elintézi a dolgot. A hadnagy erre gúnyosan mosolygott és intett a két csendőrnek: vegyék közre Horváthot. Mi meg autóba szálltunk, nem tudva mást tenni.

Az ügyről akkor senkinek nem állt módjában írni. Úgy tudom, hogy a Szép Szóban közölt temetési tudósítás is elhanyagolta az incidenst. Horváthot viszont másnap vagy harmadnap láttam újra, azt hiszem éppen Cserépfalvi könyvkereskedésében a Váci utcában. Elmondta, hogy a bokáját összekötő rövid lánctól botorkálva jutott el a csendőrőrsre. A hadnagy szobájába vezették, senki nem szólt hozzá egy árva szót, és magára hagyták.

Rövid idő múlva a hadnagy is megérkezett, aki szintén nem vett jelenlétéről tudomást: leült íróasztalához és a Nemzeti Újságot kezdte olvasni nagy gonddal. Horváth nehéznek érezte a bilincset, leült a földre, előkotort a zsebéből egy cigarettát és rágyújtott. Jó félóra múlva megszólalt a telefon. A hadnagy kiment a szobából, hogy másutt vegye fel. Nem jött vissza. Tíz perccel később a két csendőr nagy karosszéket hozott be – a szobában, a hadnagyén kívül, nem volt más ülőhely –, és udvariasan lekapcsolták róla a bilincset. Megkérdezték: kíván-e valamit inni.

Ezután megjelent a hadnagy. Szervusszal köszöntötte és elmondta, hogy vacsorára csirkepaprikás lesz házában, felesége már főzi is. Vacsora után, tíz órakor kikíséri a pesti személyvonathoz, mert más vonat már nincsen. Minden így is történt. A vacsora kitűnő volt, és ha a hadnagyot unta is, jól szórakozott csinos feleségével, aki csöppnyi gyerekét fél kézzel tartotta mellén vacsora alatt. Aztán, mint ígérték, kikísérték vacsora után a pesti vonathoz. Horváth Béla hozzátette elbeszéléséhez: milyen jellemző mindez a korra – Horthy korára –, ahogy a csendőr hadnagy hideg közönnyel láncra verette, majd a belügyminiszter telefonja után szeretetteljesen megvendégelte és a vonathoz kísérte. „Ha nem lenne tél, még virágokat is adott volna kertjéből.”

Váratlanul Attila országos elismerése és diadala jóval hamarább jött ezután, mintsem gondolni mertem. Szinte mindjárt, mégpedig a számára korántsem kedvező háborús évek előtt és alatt. Temetése résztvevőit nem kísérte szerencse. Röviddel Attila halála után Remenyik Zsiga kivándorolt az Egyesült Államokba, Ignotus Londonba, Fejtő, Hatvany, Német Andor és én Franciaországba. K. Havas Gézát német SS lőtte le, Mónus Illést a nyilasok gyilkolták meg, és Gáspár Zoltánt, mikor 1945 februárjában kijött egy budai házból és boldogan szétnézett, hogy vége a háborúnak, eltévedt golyó találta homlokon.

József Attila temetésén néhány fényképet készítettek a koporsóról és rólunk. Imrédy, Bárdossy miniszterelnöksége alatt és később a sajtóban nagyrészt mint hazaárulók szerepeltünk; így József Attila életrajzaiban arcképeink kínosan hatottak. Később, a kommunizmus idején börtöntöltelékek, majd emigránsok lettünk, és arcképünk még kínosabb lett Attila sírjánál. Ezen a különféle biztosok, cenzorok és kiadók úgy segítettek, hogy arcunkat felismerhetetlenné torzították, bajuszt és kecskeszakállat rajzoltak reánk, csak azért, hogy az olvasó ne tudja, kik vettek részt Attila temetésén.

Hősi halott, vagy áldozat

A második világháború dokumentumai közül azok a leglelkesítőbbek, melyek a nagyrészt fiatal férfiakról és nőkről szólnak, kik keresztényi hitükért szenvedtek mártírhalált Hitler idejében. Nyugat-Európában és Észak-Amerikában többé-kevésbé ismerik őket. Nálunk a hosszú kommunista évtizedek alatt szinte semmit sem hallottak róluk. Legfeljebb az 1945-ben kivégzett evangélikus lelkész, Dietrich Bonhöffer nevét ismerik. A többi százakról semmit sem tudunk. Mint például Lars Flindtről, a tizenkilenc éves német tengerészről, akit 1943-ban nyakaztak le Hamburgban, mert azt állította, hogy „Hitler halálos ellensége az Úr Jézus Krisztusnak”.

E mártírok áldozatvállalása annál nagyszerűbb, mert szinte senki nem állt ki melléjük. A kevésbé ismertek közül talán Franz Jaegerstaetter a legérdekesebb. Gordon C. Zahn amerikai szociológus, maga is hívő katolikus, hallott róla ausztriai nyaralása idején. Felkutatta életét, és könyv alakban adta ki tanulmányát (In Solitary Witness: The Life and Death of Franz Jaegerstaetter, Holt, Rinehart and Winston, New York, 1964). Legújabban a magyar származású George Klein stockholmi professzor foglalkozott vele részletesebben Pieta című kitűnő könyvében (The Massachusetts Institute of Technology Press, Cambridge, Mass., 1992).

Jaegerstaetter 1907-ben született egy kis osztrák faluban, nem messze Hitler szülőfalujától, Braunau an der Inntől. Törvénytelen gyermek volt, de anyja későbbi férje örökbe fogadta, mielőtt elesett az első világháborúban. A faluban mindenki tudott Franz törvénytelen születéséről, de ezért nem okoztak néki nehézséget. A Gordon Zahn gyűjtötte adatok szerint mindnyájan, akik ismerték, tréfacsináló, de egyúttal igen durva és kikapós fiatalembernek ismerték. Több alkalommal letartóztatták kocsmai verekedésért, és egy ideig fogva tartották.

1936-ban feleségül vett egy lányt a szomszédos faluból. Nászútra Rómába mentek, ahol Jaegerstaetter semleges és lagymatag katolicizmusát radikálisan eleven hitre változtatta. Amikor hazaértek, egyszer és mindenkorra lemondott a kocsmázásról, verekedésről, és a katolikus hit alapvető tézisein gondolkodott. Sokan ezért fanatikusnak nevezték, de Jaegerstaetter korántsem lett az. Nem prédikált, és senkire sem akarta hitét rákényszeríteni, csupán ő maga tartotta be, s eközben jókedvét és humorát is megőrizte. A humor azt jelenti, hogy nem tekintjük önmagunkat a mindenség közepének; és még nem láttam fanatikust, aki nem annak tartja magát.

Amikor a németek bevonultak Ausztriába, Jaegerstaetter volt az egyetlen falujában, aki az anschluss, a németekhez való csatlakozás ellen szavazott. Ha valaki a szokványos „Heil Hitler!”-rel köszönt néki, „Pfuj, Hitler!”-rel válaszolt. Hitlert egyébként der Gröfaznak hívta – der grösste Feldmarschall aller Zeiten –, azaz minden idők legnagyobb hadvezérének. Noha rendkívül szegények voltak, és felesége három kislányt szült időközben, bőségesen adakoztak. Az egyház tagjait Jaegerstaetter arra buzdította, hogy maguk gyakorolják a jótékonyságot, és a náci államtól ne kérjenek és ne fogadjanak el semmit.

A háborúról egyik tanulmányában ezt írta: „Ugyan mit fecsegtek a haza védelméről, miután országokat támadtatok meg, melyek nem tartoznak nékünk semmivel, és ott raboltok és gyilkoltok?” Mikor 1943-ban megkapta a katonai behívót, elhatározta, hogy nem engedelmeskedik a parancsnak. Joseph Karobath, a helybeli plébános arra buzdította, hogy menjen ki a harctérre, és ne áldozza fel életét a pacifizmus oltárán. De Jaegerstaetter nem volt pacifista. Előzőleg többször mondta, hogy boldogan harcolna az osztrák hadseregben, ha megtámadnák Hitler Németországát. Akkor is, ha a harc nem ígérne eredményt.

Fliesser Linzi püspök is többször beszélt lelkére Jaegerstaetternek. Arról akarta meggyőzni: gondoljon inkább családjára, és bízza az erkölcsi kérdéseket az állam vezetőinek belátására. Jaegerstaetter azt válaszolta, hogy erkölcsi kérdésekben magunknak kell ítélkeznünk. Szent Tamás igazságos és igazságtalan háborúról beszél. Ez a háború pedig minden bizonnyal a világ legigazságtalanabb háborúinak egyike. Több katolikus pap akadt, aki értette és megcsodálta Jaegerstaetter álláspontját, de egyikük se mert kiállni érte.

A linzi börtönből átvitték Berlinbe, ahol bíróság elé került. A törvényszék tagjai eladdig katonaszökevényeket ítéltek halálra. Jaegerstaetteréhez hasonló ügy még nem került eléjük. Eleinte kegyetlen közönnyel bántak vele, de amikor érveit meghallották, segíteni próbáltak rajta, mert Jaegerstaetter józansága, nyugalma és fölényes logikája megindította őket. Igyekeztek rábeszélni: vállaljon legalább fegyvertelen katonai szolgálatot, hogy a halálítélettől megmeneküljön. Jaegerstaetter nemet intett.

Cellájában katolikus papok látogatták, és védőügyvédje, F. L. Feldmann, kivel az életrajzíró Zahn húsz évvel később hosszan beszélgetett. Jaegerstaetter mindig azt állította: elképzelhetetlen, hogy a nácikért harcoljon, kiknek egyik végső célja a katolikus egyház elpusztítása. Feldmann azt válaszolta: a katolikusok milliói fogtak fegyvert hazájuk parancsára, és nincs püspök avagy pap a német katolikus egyházban, aki hangot adott volna ellenkező felfogásnak. Mire Jaegerstaetter azt felelte: „Úgy látszik, nem részesültek isteni kegyelemben.”

Az ügyvéd és a papok ezután az „Add meg a császárnak, ami a császáré” bibliai idézettel érveltek, Jaegerstaetter, mondták, teológiai érvekkel áll elő, holott ez a pápa, a kardinálisok és papok dolga. A halálra ítélt fiatalember azt felelte: nem teológiai érvekkel hozakodott elő, hanem lelkiismerete szavát követi; ez erkölcsi kérdés, és ebben magunknak kell ítélkeznünk. Mikor Jochmann káplán kivégzése előtt cellájában meglátogatta, Jaegerstaetter nyugodt volt, és vidám. Asztalán ott feküdt az írás, mely szerint megváltoztatta véleményét, és jelentkezik fegyver nélküli katonai szolgálatra. Ha aláírja, Jaegerstaetter az utolsó pillanatban is megmenthette volna életét, de nem írta alá.

Jehova tanúi és más szekták a második világháborúban több országban megtagadták a katonai szolgálatot. A németek lefejezték vagy koncentrációs táborba zárták őket. Horthy magyarjai sem viselkedtek másként. Jaegerstaetter kiállása azonban különbözik az övékétől. Magányos és egyedülálló a történelemben. Ő nem a háborúnak, hanem a gonosz célú háborúnak üzent hadat, és így került ellentétbe a klérussal. Fiesser, a linzi püspök, aki lelkére beszélt, halála után is évtizedekig megakadályozta, hogy élettörténetét nyilvánosságra hozzák. „Jaegerstaetter viselt dolgai”, írta a püspök, „csak zavart kelthetnek a hívők közt, és összekavarnák lelkiismeretüket”.

Az egyháznak – Szent Ágoston, de még jobban Szent Tamás óta – megvan a maga határozott álláspontja: az igazságtalan háború kerülendő, az igazságosat viszont pártolni és segíteni kell. Sajnálatos, hogy a háború igazságosságának vagy igazságtalanságának megállapítására a klérus legalább olyan alkalmatlannak bizonyult, mint az illető kormány. Végül kialakult a helyzet, mikor saját háborúját mindkét fél elkerülhetetlennek, hazafiasnak és igazságosnak mondja, az ellenfélét pedig rabló hadjáratnak. Holott rendszerint mindkettő rabló hadjárat.

Így történt, hogy a második világháború osztrák hősi halottainak száma rendkívül csekély. Az elsőt közülük Franz Jaegerstaetternek hívták. Nékünk is volt számos hősi halottunk a múltban, mint azok, akik hazánk védelméért estek el Mohinál, Mohácsnál vagy Isaszegnél. A többit azonban, kik emlékbeszédet, részvétet, szeretetteljes emlékezést érdemelnek, nevezzük inkább áldozatoknak, Ferenc József és Tisza István, Horthy Miklós és Bárdossy László áldozatainak, semmint hősi halottaknak.

Váratlan, rövid kitüntetés

1946. nyár elején, alig néhány hónappal azután, hogy New Yorkból hazaértem, levelet kaptam Vojnovich Gézától, hogy jelenjek meg következő szombaton délelőtt tízkor az Akadémián, ahol a Kisfaludy Társaság tagjává választanak. Méltatásával Laczkó Géza vezet majd be a tagok közé. A levélnek nagyon örültem. Félig-meddig hivatalos részről ez volt az első hazai elismerés, amelyben részesültem. Akkor még nem sejtettem, hogy az utolsó is, a következő 44 évre.

Hadd szedem össze az előzményeket. 1937 és 1938-ban megjelent, első öt könyvem közül a Villon-átköltések lettek a legnépszerűbbek. Igaz, a kormánypárti és szélsőjobb lapok a legdühödtebben és leggorombábban támadtak, az egyik kiadást a nyilasok égették el, de a Villon-estek a Zeneakadémián az ország legjobb színészei részvételével tüntetések voltak a demokrácia mellett, a háború és a németek ellen. A könyv megjelenése után polgárok és arisztokraták, parasztok és munkások kívántak szerencsét hozzá, és sok író, – köztük Laczkó Géza, kit tehetségéért és műveltségéért olyan sokra becsültem.

1938 legvégén Párizsba emigráltam; 1940 közepén már Marokkóban laktam. Ott tudtam meg, hogy ugyanabban az évben Szabó Lőrinc Villon-fordítása is napvilágot látott. Maga a könyv csak hosszú évek múltán került kezembe, de valaki Budapestről elküldte nékem Laczkó Géza bírálatát. Napilapban jelent meg, talán a Pesti Naplóban és több hasábot tett ki. Legnagyobb érdekessége számomra abban nyilvánult meg, hogy nem is annyira Szabó Lőrinc kitűnő fordítását dicsérte, mint az én, három évvel korábban megjelent Villonomat ócsárolta, mindazok ellenére, amit odahaza és nem egyszer mondott.

Emigrációban a hazai támadás akkor fájdalmas igazán, ha nem várt, baráti részről érkezik. Válaszra az otthoni sajtóban az emigránsnak akkor sem lenne módja, ha a támadásról azonnal értesülne. Ezért marokkói vándorlásom során fejben jól átgondolt, egyszerre leereszkedőn szívélyes és kegyetlen levelet állítottam össze Laczkó Gézának. Elsirattam finom, franciás műveltségét, melyet Imrédy Béla és a nyilasok oltárán áldozott fel, és mélységes sajnálattal vettem tudomásul, hogy ezzel örökre kizárta magát a magyar irodalomból. Aztán leírtam a levelet, borítékba zártam és a gyönyörű marokkói bélyegek egész sorát ragasztottam rá.

A levelet zsebemből akkor húztam ki, amikor az ország délkeleti végében Zagora elé értünk, és az út mellett magános postaláda állt. A városban azt mondták, hogy a ládát kéthetenként ürítik. Sebaj, gondoltam, van időnk. A postaládától nem messze ágazott le a dél felé vezető karavánút, az arab és francia nyelvű híres felírással: TIMBUKTU – NEGYVEN NAP. Amikor másnap kihajtottunk Zagorából, majom ült a postaládán és hosszú karjával éppen levelet húzott ki. Megnézte, mintha a címzést olvasná, aztán széttépte és eldobta. Már akkor sejtettem, mi lett levelemmel.

A hír Vojnovichtól, hogy Laczkó vezet be a társaság tagjai közé méltatással, még bizonytalanabbá tette sejtelmemet a levéllel kapcsolatban. Budán laktam, és azon a reggelen jó korán elindultam, hogy átérjek az Akadémiába. Szerencsétlenségemre a két part közti egyetlen összeköttetést, a Kossuth hidat odaérkezésem előtt egy perccel lezárták, úgyhogy közel egy óráig álltam, egyre növekvő tömeggel a budai parton. Megkésve érkeztem. Csodálkozásomra a portás nevemen köszöntött. Nem tudtam, hogy az Akadémia portásának ismernie kell a Kisfaludy Társaság tagjait.

Bent a teremben már megkezdődött az ülés. Fent a karzaton a régi, irodalompártoló hölgyek ültek előkelően kopott öltözetben, nagyrészt arisztokraták, köztük néhány ismerősöm, mint Wesselényi Miklós barátom nagynénje, Cziráki grófnő. A társaság tagjai nagyrészt még a régiek voltak, többnyire másodrendű írók, de akadt néhány fiatal, újonnan választott is. Laczkó Géza éppen akkor ment fel a szónoki emelvény lépcsőjén. Fent iratköteget helyezett maga elé, és a papírok közül rögtön elővett egy levelet. A boríték villogó, marokkói bélyegeiről azonnal láttam, mit tart kezében.

A számára lehető legkellemetlenebb bekezdéseket olvasta fel, majd részletes analízissel többnyire igazat adott kamaszos vádjaimnak. Szégyenkezve és verejtékkel nyakamban ültem ott. Aztán, nem annyira a Villon-átköltésekről, mint tulajdon versemről olvasott fel rövid tanulmányt, végül pedig felköszöntött, amiért a kormányok minden szégyene és gyalázata ellenére hétéves emigrációban hű maradtam a magyarsághoz és hazajöttem, szegénységbe és inflációba Amerikából. Amikor lejött az emelvényről, megöleltük és megcsókoltuk egymást.

Vojnovich a társaság tagjaival együtt átvezetett a szomszédos tanácskozóterembe, ahol Széchenyi arcképe alatt leültünk az asztal köré. A főtitkár pénzhiányról panaszkodott, beszámolt az Arany-hagyaték – levelek, versek, jegyzetek – pusztulásáról, mert a pincét ostrom idején elöntötte a víz, ahová bőröndben helyezte el nagyatyja kiadatlan műveit. Szemmel láthatóan bántotta a lelkiismeret, amiért ez történt. Arra gondoltam, hogy az ilyen elázott kéziratokat manapság könnyű olvashatóvá tenni, de mivel tudtam, hogy kidobta az egészet, nem szóltam.

Mások vidámabb dolgokról beszéltek. Hogy ki kéne bővíteni a Kisfaludy Társaságot fiatal írókkal, folyóiratot kellene indítani és a legmagasabb szinten harcolni a kontárok ellen, akik tönkreteszik a magyar irodalmat. Senki sem említette név szerint, kik a régi tönkretevők után az újak, de valamennyien tudtuk, hogy Bölöni Györgyöt, Gergely Sándort, Illés Bélát, Tamás Aladárt és a többi kommunista sarlatánt kell értenünk. Olykor, mikor a tervezgetés elevenebb lett, felderültem magam is. Amikor azonban tanácskozás után lementem az Akadémia lépcsőjén, nemcsak azt éreztem, hogy mindebből semmi sem lesz, hanem azt is, hogy most Magyarországon nincs mit remélni. Először éreztem ezt, amióta New Yorkból hazatértem, de korántsem utoljára.

Néhány héttel később Révai József mint reakciós intézményt, betiltotta a Kisfaludy Társaságot. Laczkó Gézát csak néhányszor láttam időközben. Tíz hónappal később viszont a párt lapjában, a Szabad Népben Két anarchista címmel cikk jelent meg a kommunisták egyik legpiszkosabb háziszolgájának, Keszi Imrének tollából. A cikkben szereplő két anarchistát Keszi az Államvédelmi Hatóság figyelmébe ajánlotta. Az egyik Laczkó Géza volt, a másik én. Igaz, hogy Laczkó Géza ekkor már halálos ágyán feküdt és néhány nap múlva meghalt – de ilyesmi Keszi Imrét nem zavarta.

Gunzo Mori vége

A holland származású, dél-afrikai születésű Laurens van der Post közismert angol író. Nálunk kevesen ismerik. Néhány évtizeddel ezelőtt nevelőnek nyerték meg az akkor még kihívóan bárdolatlan walesi herceg mellé. Némi sikert ért el, mert az angol trónörökös azóta foglalkozik ökológiai problémákkal. Egyúttal megtanulta, hogy az ötvenes-hatvanas évek angol építészete katasztrofális volt, és most sikeresen kardoskodik jobb megoldások mellett.

Van der Post irodalmi alkotásai fontosabbak ennél. Fiatalkorában Tokióban járt, és szinte tökéletesen megtanult japánul. A második világháború elején először az olasz front mögött – és ellen – harcolt Abesszíniában, majd a líbiai sivatagban, végül Jáván. Ott a szövetséges hadak főparancsnoka, Ten Poorten generális egyetlen csata után megadta a holland, angol és jávai seregeket a kisebb számú japán erőknek. Ugyanaz történt, mint Szingapúrnál.

Van der Post ezredes, más holland és angol katonákkal együtt, szégyenletesnek tartotta a megadást. Mint partizánok tovább harcoltak a japánok ellen, noha ez, ha elfogják őket, azonnali kivégzést jelentett. (Sokszor szuronygyakorlatokhoz bábuknak használták a foglyokat.) Amikor Van der Post partizánjait majdnem bekerítették, utasítást adott nékik, hogyan szökjenek meg, ő maga pedig a japánok felé indult, hogy megadja és agyonlövesse magát.

A partizánok megmenekültek, őt pedig az ellenséges parancsnok nem lövette agyon, mert kifogástalan japánsággal szólította meg, és elbeszélgetett vele. Utána azonban a hírhedt bandungi fogolytáborba zárták. Egyedül Jáván a japánok több mint százezer foglyot tartottak. Ott szenvedte végig az iszonyú bánásmódot 1945 augusztusáig. Minderről Van der Post, de főként a japánok lelkivilágáról, kiket változatlanul szeretett, több könyvet írt. Ezek közül a leghíresebb, az alig százhúsz oldalas The Night of the New Moon – Az újhold éjszakája – most jelent meg ismét a Penguinnél.

Van der Post egyik főérdeme, hogy másokkal együtt a japánok megértéséhez segítette a Nyugatot. Felesleges idejegyeznem, hogy mai világunkban a japánok legalább olyan fontosak, mint a németek. Érteni őket a múltban senki sem értette. Nem a magyar politikusról beszélek, aki 1942-ben azt ígérte, hogy „Roosevelt amerikai elnök hamarost letérdel Hirohito császár elé”, hanem az angolokról és amerikaiakról. Akkor az utóbbiak közt éltem.

1941 decemberében az Egyesült Államok polgárai nem értették, hogy „a kis Japán” hogyan merte megtámadni őket. Van der Post jól tudta, hogy a japánok a négy évszázada győzhetetlen nyugati gyarmatosítókat nem tekintik embereknek, csak egy gyászos múlt provokatív szimbólumának. Meg kell verni őket, mint a század elején az oroszokat. Akkor Japán lesz a történelmi bosszú lelke, és az angol, francia és holland kolonizáció Ázsiában örökre megszűnik.

Az amerikaiak nem tudták felfogni a japánok bátorságát és roppant sikereiket, melyekkel néhány hónap alatt pozdorjává zúzták ellenfeleiket, és Kínától Új-Guineáig mindent elfoglaltak. Az amerikai hadvezetőség mindvégig takarékoskodni igyekezett emberei életével, mert mindennél többre tartotta. Japánban az ember élete „annyit számított, mint a tollpihe”. Ezt japán katonák mondták így, nemcsak a hadvezetőség. Később, ha egy szigeten valamelyik amerikai hadosztály körülfogott egy japán zászlóaljat és megadásra szólította őket, nevettek rajtuk. Az utolsó japánt is le kellett lőni. A halottak alá kibiztosított kézigránátot fektettek. A parancsnok ott feküdt egy sarokban, miután harakirit követett el.

A japánok tehát az ellenség embereit szemétnek tekintették, mert megadták magukat, és eszerint bántak velük. Van der Post leírja, hogy közvetlen fölötteseik, Gunzo Mori tiszthelyettes és segédje, Kánájámá, mit tett velük. Csekély fegyelmi vétség miatt egyik tiszttársát állva, nyakig ásták bele a földbe. A gyülekezőtéren a fogolytábornak ott kellett állni vonalban és nézni, míg az angol tiszt kiszenvedett.

Ugyanekkor Gunzo Mori olykor példátlan nagylelkűséggel viselkedett, míg máskor úgy reagált, ahogy azt európai nem tudta kiszámítani. Erre több példát tudok másoktól is. Egy nyarat George Sully ezredes házában töltöttem, jóval a háború után Cornwallban. Sully a Kwai folyó melletti tábor parancsnoka volt Thaiföldön. Egyszer egyik katonája jött hozzá, és elmondta: nem bírta a japán őr kegyetlenségét. Ásóval fejbe vágta, és holttestét a mellettük nyíló pöcegödörbe dobta. Az ezredes összehívta a vezetőket, és már arra gondoltak: megbüntetik a katonát, hogy a japánokat kiengeszteljék. Erre nem volt szükség. A japánok megenyhültek attól, hogy angol katona meg mert ölni egyet közülük.

Van der Post jobban ismerte az ellenséget. Egyszer, már túl a háború derekán, a japánok, kik addig mit sem törődtek, kinek mi volt a foglalkozása, ezúttal a mérnökök, technikusok, orvosok stb. jegyzékét kérték. Használni akarták őket. A vezetőség nem válaszolt. Gunzo Mori ekkor összehívta a tiszteket az udvaron, és a szokott japán üvöltéssel, mely mintha hasfala mellől, és nem torkából jött volna, legazemberezte mindüket. Aztán előléptette a sor szélén álló MacGuire pilótát, és a halálra fogyott ember fején szétverte a karosszéket, melyen máskor, mint basa szokott ülni.

Ezután a karszék darabjaival sorra verte a következő hármat, míg Van der Postra került a sor. Tűrte a szörnyű verést, de mikor visszatért a sorba, eszébe jutott, hogy Mori erejével még a maradék ötven ember verését bírja. Visszalökte a mellette állót, a következőt, és visszament, megállt vigyázzban a tiszthelyettes előtt még egyszer. Mori már ütni készült a karszék lábával Van der Post fejére, mikor észrevette, hogy ugyanaz az ember áll előtte, mint egy kísértet. A japán rendmánia végzetes sebet kapott. Mori leengedte a karszék-lábat és elódalgott.

Amikor a németek megadták magukat és a japánokat visszaverték Okinaváig, világos volt, hogy a következő lépés partraszállás Honsu szigetén. Vereségeik ellenére a japánok úgy harcoltak tovább, mintha semmi sem történt volna. Az amerikai hadseregben valamennyien sejtettük akkor, 1945 nyarán, hogy a harc nehéz lesz ötmillió katona és az egész lakosság ellen Honsu-n. Van der Post nálunk többet tudott. Tudta, hogy a japánok, kultúrájuk buddhista, taoista és sintoista rétegei alatt nem a felkelő napot, az életet, hanem a holdat, a halált imádják igazán. Arra készülnek, amit ők a szellem diadalának neveznek, azaz, hogy a szégyenteljes vereség helyett a nemzet öngyilkosságát, a dicső halált válasszák.

Táboron kívüli barátai híradásából meg abból, hogy a hadifoglyok tízezreit velük együtt átköltöztették Jáva közepére, azt is tudta, ami később a japán iratokból kiderült: aznap, amikor a nagy amerikai támadás megindul, valamennyi foglyot kivégzik, hogy azután „gond nélkül” halhassanak meg a hazáért. Ez ellen nem tudtak mit tenni, míg egy kora augusztusi napon titkos rádiójukon hírt hallottak Delhiből, hogy az USA valami iszonyú, földrengés- vagy kitörő vulkán erejű bombát dobott le Hirosimára.

Később Van der Post elértette, hogy ez adta a lehetőséget a japán megadásra. Mert azt mondhatták maguknak: nem az ellenség, hanem egy földöntúli, isteni erő győzedelmeskedett rajtuk. Egyelőre azonban két hétig még kétségbeesés és remény közt vergődött. Aztán egy forró augusztusi napon japán hadapród jött érte, és autón elvitte egy villába Lembangba, ahol egykor Wavell hadiszállása volt. Van der Post lyukas, rövid nadrágot és csupa folt inget viselt fapapuccsal. Az éhezéstől olyan gyenge volt, hogy alig tudott a lépcsőn felmenni. Még mindig azt hitte, hogy kihallgatásra viszik és agyonverik.

Amikor belépett a terembe, az összegyűlt főtisztek felálltak, mélyen meghajoltak előtte, és poharaikat emelték: „Az önök győzelmének tiszteletére iszunk.” Van der Post remegett a gyengeségtől, mikor a japán tábornok kijelentette: „Parancsoljon. Azt csinál velünk, amit akar.”

Erről szól Az újhold éjszakája, The Night of the New Moon.

*

A napokban két levelet is kaptam; íróik szeretnék tudni: mi történt Gunzo Morival a háború után. Véletlenül tudom a választ. Vagy Van der Post egy másik könyvében olvastam a történteket, vagy ő említette nékem egy hosszú délutánon és esten, mikor együtt ültem vele és feleségével, Ingarettel egy londoni szállodában, 1963. november 22-én. A dátumra azért emlékszem, mert ott kaptuk a hírt, hogy John F. Kennedyt meggyilkolták.

A háború után Van der Post tovább szolgált Jáván mint ezredes, majd az ottani angol nagykövet tanácsadója lett. Akkor, valamikor 1946-ban értesült róla, hogy Gunzo Morit a batáviai – később dzsakartai – törvényszék mint háborús bűnöst halálra ítélte. Gunzo Mori nem fellebbezett az ítélet ellen, hiába is tette volna, de táviratot küldött Van der Postnak, aki abban az időben távol Dzsakartától, Jáva szélső sarkában tartózkodott. Arra kérte: látogassa meg a börtönben, mert élete utolsó éjszakáján valami nagyon fontosat szeretne kérdezni tőle.

Minden kegyetlensége mellett Gunzo Mori időnként elképesztően nagylelkű volt, nemcsak Van der Posttal, hanem a foglyok egész táborával, például megengedte, hogy árusok járjanak be, élelmet eladni. A hivatalos élelemadag állandóan csökkent a háború folyamán és a hadifoglyok egy része minden bizonnyal éhen hal, ha ezt az engedélyt meg nem kapják. Jávában kétévenként ötször arattak rizst, amiért ebből mindig jutott a hadifoglyoknak is. Van der Post tehát elindult kocsijával délben, és a rossz jávai utakon késő éjszaka Dzsakartába ért. A tiszthelyettes akasztását kora reggelre tervezték.

A börtönben Morit frissen borotválva, kipúderozva és valamennyi kitüntetésével mellén találta. Mori elmondta, hogy ő is, mint a többi japán, a császár parancsára feltétel nélkül megadta magát az amerikaiaknak; ennek ellenére büszke arra, hogy azok felakasztják. A haláltól sem fél, bár nem hiszi, hogy utána bármi is következne. Csupán egyetlen dolgot nem ért, mármint hogy miért akasztják fel őt az amerikaiak? Van der Postot azért kérette, hogy erre válaszoljon néki. Köszöni, hogy eljött.

Van der Post az felelte, hogy a tiszthelyettes több mint tíz foglyot kínzott halálra a bandungi táborban; világos tehát, hogy ezért a tíz és néhány életért tulajdon életét kell adnia. Mori azt válaszolta, hogy felettesei, köztük Teraucsi tábornak körzeti főparancsnok azt mondta: ölje meg szép lassan mind az ezerötszáz foglyot, ehelyett ő csak tizenkettőt ölt meg, alig egy százalékát a kívántaknak, és közben felülről állandó parancsokat és vészes intelmeket kapott, hogy végezzen minddel. Ez hát az igazság, hogy a tizenkettőért végeznek vele, ahelyett, hogy felmentenék az ezerötszázért?

Van der Post figyelmeztette a tiszthelyettest: ez a kérdés nem alku tárgya. Hadifoglyokat gyilkolt meg, és e gyilkosságokért halál a büntetés, már a genfi nemzetközi szerződés értelmében is. Mori azt felelte: e szerződést Japán nem írta alá, tehát a hadifoglyokkal való bánásmódot egyedül a japánok megítélése határozza meg. Ezen a ponton Van der Post abbahagyta az érvelést, mert belátta: nincs rá módja, hogy a japánt a maga igazáról meggyőzze, mi több, a japánnak a maga szemszögéből teljesen igaza van.

A következőkben tehát elbeszélgetett vele, míg a tiszthelyettest hajnalban akasztani vitték.

Dumitriu szelleme

Vallásos nézeteimet gyermekkoromban főként két élmény befolyásolta. Az egyik nyolc- vagy kilencéves koromban ért, mikor szüleimtől hallottam, hogy a mohamedán törökök egymillió örmény keresztényt mészároltak le. Nem tudtam megérteni, hogyan ölhetnek egyistenhívők egyistenhívőket; és e problémával később is sokszor szembekerültem.

A második élmény tizenhárom éves, konfirmációs koromból való. Akkoriban nem egy ismerősömet és iskolatársamat vitte el a vörheny, a diftéria meg a kanyaró. Megtudtam, hogy mi konfirmandusok, vagy harmincan, ugyanabból a serlegből isszuk majd az úrvacsorai bort. Ezért megkérdeztem lelkészünket: nem fertőzhet-e meg bennünket valamelyikünk, aki már beteg? Szabó Imre fasori református lelkipásztort mindannyian tiszteltük és szerettük. Azt felelte: „Isten semmiképpen nem engedi, hogy a bacilusok az úrvacsorai kehelyben bárkit is megfertőzzenek.”

Szavai sokáig visszhangoztak bennem. Nem értettem, hogyan ismerheti a tisztelendő Isten szándékát ilyen határozottan; másrészt nem értettem, miért feltételezi, hogy Isten apró-cseprő dolgainkba beavatkozik. Hamarosan rájöttem, hogy sokan hirdették, teológusok és reformátorok, ezt az állandó isteni beavatkozást. Luther Márton azt állította, hogy Isten bűneink miatt küldte nyakunkra a törököt, és ezért nem szabad védekeznünk ellene, mint ahogy Mohácsnál tettük. Girolamo Savonarola Isten bosszúját várta Firenze ellen, de ami bekövetkezett, a földi történelem menete volt, mikor őt felakasztották.

Ez az isteni beavatkozással való szüntelen operáció, sok mással együtt, eltávolított, ha nem is a vallástól, de a dogmatikus teológiától. Láttam, mi történik, ha a három monoteista vallás, a kereszténység, a judaizmus és az iszlám összekerül egy országban, mint ahogy Libanonban történt, és calcuttai Teréz, akit XXIII. János pápa küldött oda békét csinálni, úgy menekül, hogy egy szót sem szól róla. Hasonló a jelenkori boszniai helyzet is. „Nem ismerek nagyobb gyűlöletet, mint a jámbor emberek gyűlölködését”, írta Montaigne a XVI. században, és úgy látszik, ítélete a XX. századra is érvényes.

Nem kívánom elhallgatni, hogy ugyanekkor sok minden vonzott a kereszténységből és ez nemcsak egykori, művészi alkotásaira vonatkozik. Aquinói Szent Tamás morálfilozófiájának nagy része kamaszkorom óta lenyűgözött, és e vonzódásom, lelkesedésem iránta azóta sem változott. William Occam XIV. századi angol teológus nominalizmusával mindig közel állt hozzám. Az Istenbe vetett hitre az emberi okfejtést, azaz a szkolasztikus teológiát alkalmatlannak találta, és azt ajánlotta: bízzuk az egyházra, de ne törődjünk vele. Higgyünk Istenben, és végezzük a magunk földi dolgát.

Nem gondoltam, hogy valami újjal találkozhatom még, amikor a hatvanas évek elején kezembe került Petru Dumitriu regénye, az Incognito. Akkoriban román emigráns írókról nem hallhattak Magyarországon, sőt romániaiakról sem nagyon. Kányádi Sándor tíz év előtt jeles, magyarbarát román költőt hozott át, akiről, az egy Pannonhalmán kívül, senki sem akart tudomást venni, még az írószövetség tagjai sem. Így Dumitriu neve ismeretlen maradt Magyarországon, pedig 1990-ben példátlan bátorságú nyilatkozatban állt ki a románok ellen, az erdélyi magyarok mellett.

A második világháború idején Dumitriu egyetemi diák volt Németországban. Miután hazakerült, tagja lett a kommunista pártnak, és rövidesen az állami kiadó egyik igazgatója. 1960-ban Kelet-Berlinen keresztül sikerült elmenekülnie Romániából. Azóta Nyugaton él, és regényeit francia nyelven írja. Incognito című első regénye nagy sikert aratott Franciaországban, Angliában, és mindkét országban politikai vihart támasztott. A könyv hőse polgári származású, vagyonos román fiatalember, aki szakít családjával, a Szovjetunió ellen harcol a román hadseregben, elfogják, kommunista lesz, majd a titkosrendőrség egyik magas állású tagja válik belőle.

A következőkben szakít a titkosrendőrséggel, elfogják, hosszan tartó kínzásoknak vetik alá, majd koncentrációs táborba zárják. A könyv lényege azonban nem ez, vagyis a totalitarianizmus táborainak leírása, hanem ami a könyvben ezután következik, naplószerű leírása annak, mint „találja meg Istent” a könyv hőse. Ez a rész ezer meg ezer olvasót ragadott magával, talán éppen azért, mert az istenség, akit a könyv hőse és Dumitriu megtalál, nem a monoteizmus, hanem Spinoza istene a Deus sive Natura: Isten avagy a Természet. Az Incognito nemcsak a XX. század egyik legjobb kelet-európai regénye, de az első elragadó meditáció a panteizmus istenségéről a XVII. évszázad óta.

A következő esztendőkben belelapoztam Dumitriu regényeibe, de semmi különlegeset nem találtam. A nyolcvanas évek elején viszont váratlan és kitűnő teológiai munka következett, Au Dieu Inconnu, Az Ismeretlen Istenhez címmel. A könyv semmiféle hatást Nyugaton nem keltett, mert az értelmiségiek elvesztették érdeklődésüket a kereszténység iránt, és Dumitriu könyve lényegében keresztény. Csupán néhány anglikán pap járult hozzá a mű meg nem értéséhez a maguk kesernyésen unott bírálataival. Szerintük: aki nem teológus, az nem írhat teológiáról. Ezt fújják évszázadok óta, mintha a teológia titkos, kiismerhetetlen tudomány lenne.

Bármit mondjanak is a hivatalos keresztények, Az Ismeretlen Isten kitűnő könyv. Dumitriu elmondja, hogy félig-meddig tanult avagy művelt ember számára a XX. században Krisztus születése vagy feltámadása és számos más bibliai történet elfogadhatatlan mint históriai valóság, és inkább mítosznak tűnnek. A testetlen istenségnek öreguras ábrázolása ugyancsak elfogadhatatlan sok modern hívő számára. Ennek ellenére a legtöbb emberben él az az érzés, hogy van a mindenségben valami, „aminél nagyobbat elképzelni nem tudunk”, mint ahogy Szent Anselm nevezte, és forrása minden földi jónak és szépnek – miért Istenként imádhatjuk.

Könyvében Dumitriu lényegében visszatért gyermekkora vallásához, az ortodox kereszténységhez. A katolicizmus és a protestáns felekezetek az idő folyamán az emberi élet minden viszonylatára határozott válaszokkal és félreérthetetlen utasításokkal szolgáltak. Az ortodoxia nagy általában jóval kevésbé írja elő, hogy politikában, nemiségben, napi dolgaiban mint viselkedjék a hívő. Így Dumitriu szabadabban mozoghatott, de ugyanekkor messzebb is távolodott. Sohasem gondoltam, hogy valaha is hallok ilyesmiről: egy monoteizmusról, mely elismeri az istenség formájáról való teljes tudatlanságát és ennek következtében semmiféle dogmatikus teológiával nem áll elő. Dumitriu azonban megtartja és hite központjává teszi a kereszténység nagy ajándékát az emberiségnek, mármint a szeretetet. A judaizmus, a buddhizmus és Mohamed csak könyörületet hirdetett. Alighanem a szeretet is nagyobb ajándék lett volna, ha többen ölelik fel.

Így tehát művében Dumitriu olyan vallást hirdet, mely szerinte Isten és ember iránti szerelmünknek legsikeresebb közvetítője lehetne. A níkeai hitvallást vagy a keresztény dogmatikát ugyanazzal a tiszteletteljes semlegességgel figyeli, mint például a művelt hindu, aki nem lát ellentétet abban, hogy Krisnához imádkozik, anélkül, hogy Krisna létét valaha is feltételezte volna. Ez intellektuálisan ezredek óta elfogadott álláspont Ázsiában. Az átlagos európai abszurdnak látja, alighanem azért, mert egy ugyancsak ezredéves tradíció arra tanított bennünket, hogy mítoszokat vagy történelmi tényeknek tekintsünk, vagy pedig elvessük őket.

Nem hiszem, hogy sok magyar olvasónak lesz módja az Au Dieu Inconnuvel és Dumitriu monoteizmusával foglalkoznia. Mégis meg kívánom jegyezni, hogy a tengeren túl sok személlyel találkoztam, akik Dumitriuhoz hasonló nézeteket vallottak, akár ismerték könyvét, akár nem. A fiatalok közül, kik leveleket írnak nékem idehaza vagy olykor meglátogatnak, sok keresztény akad – ami meglepi és meghatja az agnosztikus, vén költőt. Nem a keresztény középosztály rémuralmát akarják helyreállítani, hanem végtelen szelídséget hoznak magukkal és a tolerancia szellemét. Boldog vagyok, hogy még elnézhetem őket, és úgy hiszem, hogy Dumitriu szelleme, ha névtelenül is, de itt jár közöttünk.

Károlyi Mihályról

Az alábbi sorok sem felületes életrajzot, sem rövid jellemzést nem kívánnak adni a Magyar Köztársaság volt elnökéről. Egyedül néhány apró jelenetet jegyeztem fel, melyek e nélkül alighanem feledésbe merülnének.

Az első epizódot, úgy hiszem, valamelyik könyvemben megírtam. Ezenfelül nem saját élményem, mert a húszas évek elején történt, amikor még kisgimnazista voltam. Fényes László mondta el nékem. Károlyi és felesége ebben az időben, mint menekültek és emigránsok, Dalmáciában éltek. Régi barátjuk és hívük, Fényes László Budapestről meglátogatta őket. Károlyiék szerény lakásban éltek, de volt egy kis vendégszobájuk a folyosón, ahol Fényesnek szállást adtak. Első este, mielőtt lefeküdt, Fényes nagy zajjal kidobta cipőjét az ajtó elé. Megszokta, hogy a szolga kitisztítja azt, akárhol aludt is.

Az ágyban eszébe jutott, hogy Károlyiéknak nincs sem inasuk, sem szobalányuk. Felkelt, bevette a cipőt és ágya elé rakta, aztán elaludt. Hajnal táján arra ébredt, hogy valaki bejött szobájába. Károlyi volt, mezítláb és lábujjhegyen. Fényes nem mozdult és könyöke alól figyelte, ahogy Károlyi felvette és kivitte a két cipőt, majd néhány perc múlva visszatért, ágya elé helyezte a kitisztított párt és nesztelenül elhagyta a szobát. Fényes egy ideig gondolkodott, mit tegyen? Köszönje meg a nem várt figyelmet? De azután úgy határozott: nem szól semmit, nehogy Károlyi elszégyellje magát.

Párizsban, 1939-ben ismerkedtem meg – mert így szólítottuk – az „elnök úrral”. Egy napon meghívott reggelizni szállodai szobájába, reggel nyolcra. Addig és azóta sem hívtak meg reggelizni ilyen korai időpontra, sem későbbre. Pontosan nyolcra érkeztem; Károlyi akkor – felesége máshol tartózkodott – félig-meddig előkelő szállodában lakott, de ennek a szállodának szobáihoz még nem tartozott külön fürdő. A mosdó, nagy tükörrel együtt, a bejárat ajtajával közvetlenül szemben állt a falnál. Amikor beléptem, Károlyi meztelenül borotválkozott a tükör előtt. Egyáltalán semmi sem volt rajta.

Bocsánatot kért, amiért így fogad. Jóval korábban szokott felkelni, de éjszaka súlyosan beteg, emigráns magyar munkás ágya mellett ült és próbálta vidítani. Későn került vissza szobájába. Megemelte a telefont, reggelit rendelt és folytatta a borotválkozást mezítelenül. Amikor a kopogásra entrez-t mondott, azt képzeltem, inas jön, de szobalány lépett be. Nagy tálcán hozta a gyümölcslevet, teát, lágytojásokat, narancsbefőttet, tejet, croissantokat és citromot kistányérokkal, csészékkel, poharakkal. Meglátta a meztelen Károlyit és kis sikollyal, vagy inkább nyögéssel elejtette a tálcát.

Károlyi törülközőt csavart derekára. Mindketten ott guggoltunk a szobalány mellett a gőzölgő tócsánál, hogy a cserepeket összeszedjük. Amire kiment, Károlyi elgondolkodott. „Visszaestem fiatalkori tradíciómba”, mondta, és öltözködni kezdett. A dolgot nem említette többé, csak a szobalánynak jegyezte meg, mikor másodszorra behozta a reggelit, hogy természetesen helytáll a kárért. „Fiatalkori tradíció” alatt feltehetően azt értette, hogy gyermekkora kastélyaiban az urak, köztük ő is, nem szégyellték meztelenségüket a cselédlányok előtt. És most ebbe a tradícióba „esett vissza” – pedig nem tesz többé különbséget úr és cseléd között.

Az 1939-es év közepe táján régi emigráns barátai Párizsban – Fényes László, Kéri Pál, Lorsy Ernő – elhidegültek Károlyitól, és velük én is. Az elhidegülésnek nem volt más oka, mint hogy Károlyi ismét – már annyiszor tette – Sztálintól várta a világ megváltását. Igaz, Chamberlain és Daladier gyalázatosan viselkedtek, dehát mi nem az ő kedvükért voltunk liberálisok vagy szociáldemokraták, és a moszkvai perek után lehetetlennek véltük a közeledést Sztálinhoz. Összeültünk, hogy Károlyi Mihályt újra megválasszuk a Párizsi Magyar Egyesület elnökévé.

Károlyi büszke volt egyetlen címére, melyet egykor Munkácsy Mihály viselt. A választásra azonban rossz szelleme, Bölöni György kíséretében érkezett, és amikor Fényes László világpolitikai véleményét kérte, Károlyi magasztalni kezdte Sztálint. Beszéde hatására Német Andort, az esztétát választottuk meg az egyesület elnökévé. A magas, szálegyenes Károlyi görnyedten távozott a teremből a mérgében vérveres, köpcös Bölöni oldalán. Legjobb hívei szavazták le.

Hamarosan átköltözött Londonba, ahol kommunista szimpátiái csökkentek, vagy ahogy mondták, „hetenként csak egyszer jelentkeztek”. A franciákkal, az egy de Gaulle kivételével, nem tudott kijönni, amióta Franchet d’Esperay marsall 1918-ban a fegyverszüneti tárgyaláson Belgrádban oly durván bánt vele. (A háború kitörésekor 1914-ben Károlyi Párizsban tartózkodott, ahol mint ellenséges idegent, letartóztatták, de hazaengedték, amikor írásban szavát adta, hogy nem vesz részt a háborúban. Mint a parlament tagját, nem is hívták be, de amikor a románok megtámadták Erdélyt, kiment a frontra, amit a franciák esküszegésnek minősítettek. Innét a marsall haragja.)

1946 áprilisában ért haza, 27 év után. Az ünneplést örömmel fogadta; egyébként naiv volt, vidám és bizonytalan. Sokszor láttam. Egyszer délután négyre hívott magához teára, 1947-ben. Nem volt otthon; feleségével, Andrássy Katinkával ültem az Endrődi Sándor úti villa nagy szalonjában, Csontváry festménye, A lovasok a vízparton alatt. Több mint fél órával később érkezett és láthatóan zavart volt. Aztán beszélgetésünk során elmondta késése okát. Nem szívesen, bár önként tette, de megalázónak érezte.

Rákosi hívatta parlamenti szobájába, párperces, lényegtelen megbeszélésre. Már majdnem végeztek, amikor bejött Rajk László és szemrehányással illette Rákosit, amiért valaki az ő, tehát a belügyminiszter háta mögött útlevelet adott Sulyok Dezső ellenzéki vezérnek és ki is engedte az országból. Ezután hosszú vita indult meg kettejük közt. Rajk az ajtóban állt, Károlyi széken ült, de ez a kettő úgy tett, mintha ő nem is lenne, vagy inasuknak tekintenék, aki nem is értheti párbeszédüket. Rákosi azt állította: Sulyok nagyon népszerű, így helyes volt, ha menekülni engedték, mert odakint néhány cikket ír és utána elfelejtik. Rajk azt hangoztatta: itthon kellett volna tartani és lecsukni. Előbb elméletileg vitáztak, majd Rákosi megmondta: ő adatott útlevelet Sulyoknak. Rajk ekkor megingott és nagynehezen elismerte Rákosi intézkedését.

Vagy negyven percig vitáztak, mondta Károlyi, ezért késett. Noha mindketten Rákosit gyűlöltük jobban, ezúttal néki adtunk igazat. A dologról minden bizonnyal megfeledkeztem volna. De két évvel később, a népbírósági tárgyaláson Rajk azt vallotta: Rákosi háta mögött ő juttatta ki titkon az ellenforradalmár Sulyokot külföldre. A tárgyalás rádióközvetítését a Népszava szerkesztőségében hallgattam, ahol ez kötelező volt. Rajk sokmindent vallott önmaga ellen, ami aligha volt igaz, és amiért felakasztják, de erről az egyről biztosan tudtam, hogy nem igaz. Mit gondol erről Párizsban franciaországi nagykövetünk, Károlyi Mihály?

Néhány nap múlva Károlyi hazatért. Később találkoztam vele, miután már beszélt Rákosival. Azért jött haza, hogy megmondja néki: Rajk hazugságokat vall önmaga ellen, hiszen két éve itt ült és hallotta, hogy ő – mármint Rákosi – engedte ki Sulyokot. Rákosi szeme ekkor gonoszul villant, de csendesen mondta: „a nagykövet úr rosszul emlékszik, pontosan fordítva történt”, és ezután majdhogynem kiutasította szobájából. A kiutazási engedélyt Károlyi csak nagynehezen kapta meg. Mihelyt Párizsba ért, lemondott nagyköveti állásáról és az ÁVH mint a haza ellenségét emlegette.