Michelangelo utolsó imája
Üllőd a föld s az égi boltra állván |
oly ívet írsz karoddal, mint a nap. |
Nyolcvanhat évig álltam fenn az állvány |
csúcsán, Uram, de nem találtalak. |
|
Vésőm alatt porladva hullt a márvány, |
s öklömben torzó vagy bálvány maradt. |
Nem leltelek meg, illanó szivárvány, |
ki ott ragyogtál minden kő alatt. |
|
Magam lettem vén kőtömb, száz bozótban |
megszaggatott, mogorva, durva, szótlan, |
de lelkemben még égi fény ragyog. |
|
Hogy tudnám testem börtönét levetni? |
Üss rám, ha tudsz még, vén bűnöst, szeretni |
Istenszobrász! A márvány én vagyok. |
|
|
|