A pompeji strázsán

Kéthly Annának   I. Hadd mondom el néktek e május éjjet, hogy itt ülök szobámban s nem vigyáz rám senki. Lenn, a Naphegy ucca érdes kövén poros pókhálót sző a gáz, de fenn, felettem, a csillagok égnek, ahogy talán nem égtek még soha. Fülledt, nagy éj ez, fülledt és mélységes, melyben nem nő ág, nem hull orgona.   II. A völgyben lassan minden fény elalszik, s a tárt ablakon át az örök ég úgy hull vállamra, hogy fejem lehajlik, mint viaszkgyufa feje, hogyha ég; – a lassú szél a függönyt félve fujja és a sötétben, hol a váza van, a három rózsa úgy áll összebujva, mint három meg-nem-született fiam.   III. Hadd vetkezem ma néktek meztelenre, úgy szorítanak e meleg ruhák, és úgy vágyom megmutatkozni zsenge bimbóimmal, mint kinn az ifjú fák – mit szégyelném? – E bimbók nem enyémek: – magból és földből születtünk. Agyunk idegen sejtből nőtt s nálunknál mélyebb erők küldtek. Ha vagyunk, úgy vagyunk,   IV. mint gyermekkézben a sok festett kocka, mit játszva tesznek ide vagy oda, s ha összerakták: nagy erdő lesz, ócska batár, királylány vagy dús palota; – mint e kockákat, raktak össze tenger ősömből. Visszhang vagyok, ki nekik felel a multba. Silány báb az ember, lelkébe is csak beleszületik.   V. Mesélik: egyik ősöm alkimista volt. Mély pincékben oktatta fiát, míg ráborult a lombikokra tiszta, fehér hajával. Este Bibliát olvasgatott. De reggel már lenn állt a kohóban s leste, leste a sötét gőzökben – évről évre – mikor látja felderengeni a Bölcsek Kövét?   VI. De aztán, hogy egy este észrevette, hogy a lombik alján arany ragyog: – kiszórta. Mert a keresést kereste, nem az aranyat. Én is így vagyok, mint ő. S ha egyszer megfognám a részeg percet, mikor a süket szó felel: letenném tollam s újra kezdenék el mindent, úgy, mint az ősöm kezdte el.   VII. …De a többit is látom. Rég porrá lett szemük ragyog a déli nap alatt. Aratnak, vitatkoznak, Genezáreth taván embert halásznak és halat; a Várfalon hevernek, aszott hullák, és a keresztfákról Dávid dalát üvöltik. Aztán mormolva tanulják Arisztóteleszt és a kabbalát.   VIII. Mécsesfény mellett járnak Trastevére uccáin. Az egyik ott ül hideg, konok arccal a máglyán. Pörkölt vére sercen a tűzben, míg a többiek imádkoznak, vagy számolják, hány percent, és az aranyban nincsen-e hiány? s a csőcselék előtt pucéran versenyt szaladnak a Via Flaminián.   IX. Látom az egyiket Pannoniának jönni a régi, római úton, kocsmákban ülni, hol az ablaktáblák közt holt legyek hevertek hátukon, s látom rongyosan, szélszaggattan, árván a dombokon, ahol kocsikerék sem jár, szaladni, míg vén, keshedt vállán Szaturnusz vörös, baljós fénye ég.   X. Amott szépanyám jelenik meg s férje, ki tiszta, magas gallért hord és bölcs mosollyal néz, hogy meg ne lássam véres nyakát. Előttük cukrozott gyümölcs. Hallgatnak. De az árnyékból kiválik alakjuk, mely merev már és ködös. Az ingaóra jár s ők ülnek állig felöltözött, ó bútorok között.   XI. A sírjaik már régen összedőltek és temetőjük csak magam vagyok. És most, hogy itt ülök, érzem, rámnőnek, mint a borostyán s magam is halott vagyok már régen, halott, nagyon régen, de csontkezemben lándzsa van és tőr, s egy holt városon virrasztok az éjben ahogy virrasztott a pompeji őr.   XII. S mint az, ki halni készül s életében utólszor jár, eszik vagy mosolyog: vagy, mint ki vonatsínre dől s elébe a tünt élet, mint pára gomolyog, s újra lát mindent, mintha kétszer élne, úgy pereg le most kóválygó fejem mélyén a mult s a régmult minden képe: igézet, emlék és történelem.   XIII. Hal vagyok, úszom vízben, anyaölben, majom vagyok és vicsorgok a fán. Állatbőrbe csavarva megyek völgynek, ahol már vár és befogad a klán. Egy alligátor minden éjjem álma. Reggel a fákról harmatot iszom. Buddha vagyok s hetvenhét testté válva sétálok át a hetvenhét hidon.   XIV. Fáraó vagyok s reggel palotámon állva, kiáltom: Üdv neked, Atón! s szólok, mint Demokrítosz Abderából: „Mindez képzelgés. Nincsen, csak atóm.” Fiúkkal hálok. A spártai vártán állok és csengve kiáltom: Ki az? Hetéra leszek: mellem lanyha márvány, s ölem kinyílik, mint a hűs pipacs.   XV. Az ember úgy hal meg, akár a marha, mondom búsan, mint Salamon király. Kemény vagyok, mint Pál apostol ajka, mely büntetést s megtérést prédikál… Szeretni nem tudok, sem sújtani és mám oly szürke, mint a holnapom. Szelíd sztoikus leszek. Udvari páholyom mélyén Plátont olvasom.   XVI. Elmegyek, ha e világ elereszt, s a Szaharát választom vánkosul. Sátánista vagyok, ki a kereszt alatt gonosz szűzekkel párosul, avagy útnak indulok messze tájra, mert e bárányok közt nincs semmi szép, őserdős, messze és barbár világba, hol fák odvában mondok szentmisét.   XVII. Igy éltem: egy szál ingben és gazul, csak azt várván, hogy mikor üt az óra, s mert bunkót fogtam rá, a földesúr számon keresztül húzatott karóba. Boldog voltam a sikátorhomályban, hová a Dóm harangja csengetyűz; s mert macskákkal s rossz démonokkal háltam máglyán kellett meghalnom, zsenge szűz.   XVIII. Az Angyali Doktor vagyok; tünődve latolom a pokol kerületét; megcsókolom Lucretia Borgia szőke haját és két ibolyakék szemét; – festő vagyok s nem nézek ide vissza, mint aki lajtorját az égbe köt, és sírni kezdek, mint Leo Battista, ha megállok egy szép hegység előtt.   XIX. Erasmus szól: „Megéltem hetven évet, s papok, királyok és nemesek piszka nem ért el hozzám. Mindig józan részeg maradtam, ravasz s tiszta humanista”. Aszott domonkos vagyok, rőzsetűzre küldök mindenkit. S Koppernik leszek holnap, s a földet a részvétlen ürbe berúgom, mint egy porszemet.   XX. Aztán egy kis, útmenti fogadóba hajtatok a bő rokokó-kocsin. És felmegyek a narancsszín szobába Babettel, ki fehér és rózsaszín. Hé, kocsmáros! hozz nekünk sült foglyot, burgundi bort, húsz gyertyát s egy kevés fát még a tűzre. S holnap fel ne ébressz minket. (Mert holnap nem lesz ébredés.)   XXI. Majd Schiller vagyok, ki gyertyája sárga fényénél, a sok gyűrt s üres papír közt a Szomszédra gondol, Őreája, ki fogja tollát, nem szenved, csak ír… Rousseau, Marx, Nietzsche; s végül, a sok olcsó zsivány, zsebmetsző és haramia közt ő leszek, Freud, a sorban utolsó, e vak évszázad egyetlen fia.   XXII. …Hosszú az út, míg a multból elértem magamig. Ám hasztalan lázadok: ahhoz, hogy éljek és mában éljek, át kellett élnem minden századot, hogy törvényt tudjak s ne a sors kegyelmét várjam s ne lessek hasztalan csodát, és érezzem a szegények szerelmét és a századok minden nyomorát.   XXIII. Mert végösszegnek ez maradt. Csalódtunk mindenben. A nagy, harsogó viták, miket már oly rég hitetlen és szótlan hallgattam, a magas teóriák úgy dőltek össze, mint a kártyavárak, s akik hittek: e kelekótya had úgy jár ma búsan; az eszméből sápadt arcukon csak az idegbaj maradt.   XXIV. Talán velem is így van. Fáj a holnap, s a régi derű már engem se fűt, és mintha a könyvek is kopottabbak volnának és a tavasz keserűbb. Ha néha a bútort nézem szobámban, azt kérdem: vajjon holnap itt fog-é még állni? A nők ajkán hervadás van és hasuk hideg, mint a gyíkoké.   XXV. De mit búsulsz? Ha nem győzöd már hittel, győzd ésszel. Példátlan sötét s kaján korban kellett világra jönnöd. Hidd el: nem ilyen gonosz az ember s talán csupán azért alkotta ilyen szépnek s tisztának anyja méhében az ég, hogy az állam s a hivatal belében olyanná váljék, mint az ürülék.   XXVI. Azért, mert nagyon szereted az embert, kitaszítanak majd az emberek; de te mégse feledd, hogy mire rendelt hited. Szeresd a munkásgyereket, a parasztot, a zsidót és a négert, ha öklöt ráz is rád a bomlott ész farsangján. Ne bánd, maradj csak a régi, szeresd az embert; bármilyen nehéz.   XXVII. …Így ülök most s szememből könny szivárog, míg megunom – s az éj hideg szele megborzaszt, hogy felkelek és megállok az ablaknál s úgy nézek fölfele, hol a csillagok már pislábban égnek s az eget a pitymallat öntözi bágyadt, langyos tejével, hogy egészen olyan most nékem, mint a földközi   XXVIII. tenger, ahogy először láttam, este a Karszton futó vonatról, amíg a sötét lejtőn ragyogó Triesztre néztem le. Ó tenger, ó drága víz, te hordtad egykor őseimnek fájó szivét; rajtad úszott, a te szelíd habjaidon hozták Tyrus, Kartágó, Athén, Byzánc és Róma kincseit:   XXIX. rajtad jött Péter és Erasmus gyenge teste, s mindaz, mi kedves énnekem: könyv, márvány, eszme – rólad jut eszembe tűnt ifjúságom, szálló életem. A Ríva és a lámpák sok-sok gyöngye az alkonyi tengerben; míg odább a ghetto várt, hol egy kölyök röhögve mutogatta ősei nyomorát;   XXX. a kis kocsma, hol egy hű baráttal a holt Stendhalra emeltünk pohárt; – Ravenna éjjei, Firenze lankás, bölcs dombjai s Ferrára longobárd székesegyháza, mely alatt, egy este, míg fenn a mécses fénykoszorút szőtt a gyermekét tartó kő-Máriára: megéreztük az eltünő időt.   XXXI. A perúgiai boros szürkület a füves várfalon, hol nevető szavainkra felkelt, mint lady Macbeth skót erdeje, az etruszk temető; az őszi Boboli-kert, ahol resten csüggő, rőt lombban zörgött a Halál, s Passignano, hol láttalak az estben, ó győzelmes atyafi, Hannibál!   XXXII. Assisi sziklái, hol égmagasan ültem: cipőmre sárga gyík kuszott, míg a régi temető felől lassan zarándokoltak hozzám a ciprusok; s az alkony, mikor Genzánó felett a mélybe néztem s Róma messze lenn úgy tünt, mint száz s száz kagylóhéj, melyet te vetettél partodra, tengerem.   XXXIII. S hadd idézlek, kilencszázharminc Bécse: a Ringen, mint cotillon, hullt a hó. Úgy látlak most, mint Andersen-mesében. Európa békés volt és biztató. Anatole France-ot olvastam s már láttam a jövő felé a szoros utat. Ösztöneimmel este vívni álltam, s leszúrtam őket, mint a bábukat.   XXXIV. Mit bántam azt, hogy fáradt, gondtól züllött szememben úgy ragyogtak a csodás kirakatok alján a sonkacsülkök s a veres cipók, mint a látomás? Azt hittem: holnap majd kitátja száját mindegyikünk s itt lesz a diadal. A nap úgy szállt az égre, mint a gránát; költő voltam, boldog és fiatal.   XXXV. Ó maradandóság ura! Miért csaltál meg s miért hazudik neved? Mért únod azt, mit alkottál? Miért zudítasz perceidre perceket, fiút atyára és órát órára, és ezredekre ezreket? Miért szaladsz? Avagy azért tűzöd a fára a levelet, hogy holnap kicseréld?   XXXVI. Jól tudom már: te vagy a változó, és én vagyok az örök maradás. Enyém a füst, a márciusi hó, s az erdőben az elvesző csapás. Csak a felleget fogom meg az égen, ha bilincsbe veri a gyors ecset; – kincseidből a percet adtad nékem, és megragadnom ezt sem engeded.   XXXVII. Ó, jól tudom már, nem azért születtünk e világra, hogy boldogak legyünk, hogy békén haljunk, szabadon szeressünk, s jogosan járó részünkből együnk: – már hí a mélység: légy vakondok! gyáva egér! S te szólsz: én ember maradok. Meghalsz, vagy elfutsz, ez sorsod. A láva kiöntött és lábadnál kavarog.   XXXVIII. Olyanok lettünk, mint a sárga lomb az ágakon október délután. Az esti szellő elvisz és ki tudja: talán jövőre lomb se nő a fán. Szavunk, írásunk olyan, mint a kósza papír, melyet a szél a közeli erdőbe fútt: hol erre száll, hol arra és a fák hideg törzsét öleli.   XXXIX. …Reggel van már. A fényes láthatáron felhők úsznak. Kilépek az erkélyre. Madárkórus köszönt rám minden ágról, s a láthatáron már a nap visszfénye ragyog, mint gyúlt Vezúv. S itt állok árván, – de szavam páncél és rímem még tőr – az álmodó város felett a vártán, mint egykor állott a pompei őr.   XL. Ki ás ki, város, ha a tűz eléget? Ha palotáid romsora kigyúl, ha uccáid bedőlnek és széttépett könyvtáraidra sűrű pernye hull? Ki kutatja fel a sok eltünt termet s kinek lesz egyszer szabad látnia két zsenge, tejet még nem adó melled, ó holt szerelmem, Demokrácia?   XLI. De mondd, őr: hová futsz és merre bontod ki vert zászlódat, ha elmenekülsz? Itt szoktad meg a szeptemberi lombok szinét, s kikhez szived száz szála fűz: barátaid szavát. Hiába futnál más földekig; nyelved nem szabadul többé innét: e földre átkot szórni sem tudsz majdan másképp, mint magyarul.   XLII. Mert itt éltél. Itt hallottad szíved először. Buja kamasz-vágyadat itt szemlélted s itt jártál a liget mélyén, a lombjavesztett fák alatt. Itt vártad a halált s a kedves ajka itt volt édes és kenyered avas; a város végén itt nézted, hogy barna rombuszba mint sző rétet a tavasz.   XLIII. Itt volt bús vagy vidám az életed, itt laktál ósdi bútorosszobán; itt idézted az eltűnt népeket szeretőddel Aquincum alkonyán; itt szívtad Ujpest s Kőbánya porát, itt láttad meg az Angyalföld setét nyomortanyáit és a roggyanttérdű koldusok éhségtől fényes szemét.   XLIV. Itt ismerted a zsellér nyomorát, a napszámot, az egykét, a közönyt, a derest, a döngöltföldű szobák bűzét és azt, hogy mit fizet e föld, melyért önzetlen adtak annyi vért, – itt hí Petőfi, Dózsa, Bólyai, s ha itt állasz ki a való ügyért: így vagy igazán európai.   XLV. Légy hát kemény és szelid, mint a gyermek, légy liliom, sziklán is felnövő, légy férfi, minő itt még sose termett, kit példának idézhet a jövő, járj elől nappal és vezérelj éjjel, s ha nem lesz már nap: te ragyogd a fényt, hogy másnak mutass példát az erénnyel, ha magad nem is hiszed az erényt.   XLVI. Ne remegjen páncélingedben szived, de a föld rengjen, hogyha kardot vonsz, légy, mint a holt humanista, kinek érc volt a nyelve és a tüdeje bronz, – mert jaj annak, ki most fog térdre hullni és jaj annak, ki holnap elbukik. A pernye száll. Állj őrt. E füstbe fulni kemény halál. De ez is elmulik.