József Attila sírjára
| Nem hívlak már. Jól tetted így, Attila: |
| kamasz szemed s kis, fonnyadt bajuszod |
| hadd pihenjen örökre itt a lila |
|
| domboldalon s szétroncsolt, lecsukott |
| szembogarad ne nézze többé fájón, |
| mint járnak úri fogatok lucsok |
|
| úton s a pernye mint esőz a gyáron, |
| és hogy lesz végül másé az öröm: |
| jaj, különös nép lakozik e tájon, |
|
| a kisbírónak előre köszön, |
| s kész dáridón urát hogy felköszöntse, |
| hol lőre-borba fúl az ős közöny, – |
|
| hiába volt a versek vér-özönje, |
| jobb már testednek, hogy így rohad, |
| e kornál nem durvább a föld göröngye, |
|
| s nem volt keményebb a tehervonat |
| vaskereke Babits Mihály szivénél. |
| Mert görcs, bolond görcs lett a gondolat |
|
| e vak városban, mely reszketve, él még, |
| s új vezér felé görbed már a háta, |
| s gyáván lapul dunyhái közt, ha éjfél |
|
| után az őrület csapatja járja, |
| s tudatlan, bérelt, fokosos bitangok |
| garázdálkodnak szerteszét s a gyáva |
|
| polgár lapul. Fúhattál riadót |
| undornak, félelemnek és közönynek, |
| becsapott, hogy ne sírj, a kiadód, |
|
| mindig azt mondta: kétszer annyi könyvet |
| adott el, mint amennyit eladott, |
| s te, hogy megtudtad, nem tudtad a könnyet |
|
| elfojtani, – mert nem volt olvasód, |
| nem kellettél! Itt Rachmanóva kellett, |
| pimasz könyvek és szemét darabok |
|
| kellettek nékünk, amíg a lehellet |
| tüdődből lassan kifogyott s a póz, |
| a drága, a csibészes, mit, mint gyermek |
|
| hordtál, lehullt és agyonkínzott |
| fejedben az őrület vert tanyát. |
| Mert mostohaapád űzött, a konok |
|
| vén Államgép – de szerető anyád |
| is volt, a Haza, és talán ezért |
| nem volt otthonod s bútoros szobák |
|
| közt csavarogtál, havi hetvenért, |
| és kávéházak füstös páholyában |
| ültél, kit senki nem hí és nem ért. |
|
| S most, hogy elmentél, s mint golyót a fában |
| hagytad szivünkben minden szavadat, |
| s oly messze vagy már, túlnan, a halálban, |
|
| hogy bennünk csak a borzalom maradt, |
| meg Németh Andor sebzett, kék szeme, |
| és sírunk, páran, európaiak |
|
| a sok turáni közt e fekete |
| földön… Aludj hát. Aludj: víz meg ég |
| nem volt még soha lágyabb, kékebb, mint e |
|
| bús délután. Aludj a holt vidék |
| ölén, hol nincs már híre Dózsa Györgynek. |
| Aludj, mint Vörösmarty és Vitéz! |
|
| Aludj, mert jobb nem élni itt e földek |
| között, hol fáradt zsellér izzad nyáron |
| s a téli szél tört ablakokon zörget, |
|
| hol szolgáknak már nyakkendő a járom, |
| s ahol sváb szolgabírát hoz az út |
| ki csizmában hág sírodra s fejfádról |
|
| lelopja majd a vérszín koszorút. |
|
|
|