Heine a teutoburgi erdőn

Vámbéry Rusztemnek Bús ősznap volt. S csak ment a chaise a holt erdőn, hol ránkhajoltak a rideg és tar tölgyágak, mint gót boltivek, s úgy lengett rajtuk, mint bitón, a hold; a hold, mezitlen, rőt, parázna test, – baljós mocsár ez, nedves és setét, germán kocsis, nógasd a vén gebét, s gyerünk tovább, mert elborít az est. Az őszi est, mely szürke szemfedél lett annyi népnek, mely, mint egy vitéz állt itt és nem mondott már több Áve Cézárt, midőn a lápra ráborult az éj. Nagy volt az éj és messze volt a Város, itt tért Varus pihenni mindörökre a barbár erdő hűs ölén. Körötte pusztultak el centuriói, sáros szájukba sás s mocsári gyík kuszott, – egy kis kert volt Tibúr mellett a vágyuk, s most itt hevernek s márványszarkofágjuk falát nem őrzik alvó Vénuszok. Nem isznak többé mályvaszín kadarkát, germán hullát ölelnek lenn a lápban, s a közvitézek, annyi s annyi százan, – csontvázukat most vadvizek kavarják és sírjukon lidérces láng lobog, Wotán tölgyét táplálja már a vérök, – s a többiek: gyarmatlakók, kísérők, seregdiákok, markotányosok, kik itt átkozták Marsot és Erinnt, s szüzek, kiknek mellén átment a dárda, s kiknek nem tette holt kezébe már a kőfalloszt senki, ős szokás szerint. Most itt hevernek. Rajtuk dudva nő, pajzsuk felett sziszegve fú a bóra, s a Styxen alvó három légióra én mondok áldást, német verselő. Lehet, silány zsoldoshad volt, rohadt kalandorkedv s észbontó harci mámor kergette őket és a kultúráról, amelyet hoztak, nem tudtak sokat. Iszákjukat tömték és semmi bűnt nem átallottak; gyújtogattak, borban s aranyban hemperegtek, bár e korban nem Merkur volt még a hadistenünk. Mindegy –: a Dél, görög és latin szellem, Augustus, a világpolgár s a régholt Pláton küldötte őket e vak égbolt ölére, Észak vad hordái ellen: ők védték Bajaet, Róma várfokát, az Achradína mélyzöld píneáit, Ovidius pimasz elégiáit, Horatius nehéz, fanyar borát s Propertius olthatlan vágyait; ők védték Éleát és Trója halmát, a Posilüpon sztoikus nyugalmát, s a Lesbiák parfőmös ágyait; ők védték Frontót, Heron gépeit, Trimalchion borongó lakomáját, Epiktetosz sétáit, Léda száját s görög festők csiklandós képeit; a Neptúntemplom márványoszlopát, Vitruviuszt, Ptolemeuszt, Szoszthénesz epigrammáit, Kráteszt, Diogénesz fanyar tréfáit s Pláton eidoszát; ők védték itt a kultúrát s az észt, a Parthenont, Neápoliszt, Kumát, Galénus minden antidótumát, s a vén porhintő Arisztótelészt… S ezért dicsérem őket, régi holtak, kiket nem díszit márványkő a fertőn, s kik egykor itt, e klasszikus nagyerdőn a humanizmus katonái voltak. A Város küldte őket, melyet rég támadtak s mit csak védtek, egyre védtek, mert ó jaj, hányszor indult erre délnek Hermann vezér s a szőke csordanép. Vad cimberek és teutónok mentek itt át a Póhoz, hogy lovat meg ringyót raboljanak s a fákról minden bimbót letépjenek, míg tar s elégett kertek közt szétkergette őket Márius; itt állt a domb, melyről új harcra várta népét Thusnelda, kit a Via Sacra felé bilincsben vitt Germanicus; itt állt a német kősánc, mely megett háromszáz évig harcoltak egy helyben és Rómát lesték kék szemükkel, melyben lobogva égett a fajgyűlölet; háromszáz évig védték tőlük éjjel- nappal a sokszáz korhatag őrtornyot, míg tébolyult rohamuktól nem bomlott a haldokló császárság szerteszéjjel… Ez volt az ősz! Rómában már fiús hetérákat szerettek, hírneves írók keresztrejtvényt faragtak és deres ezüstkorról beszélt Petronius. És akkor jöttek ők: a cimberek, a vandálok, gótok és alemánok és úgy tapostak átizzadt csizmájuk alá egy kultúrát, mint egy legyet. Csak jöttek, jöttek: csonka hordák, népek, s a Hohenstaufok: őrültek vagy szentek, kik Efezusig s Palermóig mentek ősi haraggal gyújtogatni délnek; s aztán – e szennyes áradás után is hány hadat látott e vén mocsár már, a leffedt szájú, gőgös Habsburg császár, akit bíborra festett Tizián, innét küldte Rómára Landsknechtnépét, mely Ghirlandajo képeiből vágott farsangi maszkot és Márton barátot éltette s drága kurtizánok méhét tüzes dorongra szúrta s százados tetők alá csóvát vetett s az ó dómoltárokra, vak, vérszomjazó sereg, mely éjjelente százakós boroshordókba fulladt, mint Clarence, s kőkancsóit Apollón és Minerván verdeste szét – így halt meg egykor germán zsoldoshadak alatt a renaissance. S hogy kardodat akkor fáradt szivedbe mért szúrtad, Varus, lásd, megértelek. A bölcsészettől hosszú éjjelek elfárasztottak s lelkedet ridegre marták a híres filozófiák; hű kísérőd, a kétség, száz körömmel tépett s nem tudtad már pogány örömmel ölelni Doriont és Claudiát. Magános lettél és vigasztalan, és éjféltájt, az őrtűznél, a szalmán talán sejtetted, hogy harcolni barbár erőkkel itt mi bús és hasztalan. Csak nézted Alemánia egén a vén felhőket s aztán nem reméltél már semmit, bár a század, melyet éltél nagy század volt, akárcsak az enyém. Mert nézd: testvérkorokban éltünk, holt vezér és én, helléneid fia, kinek itt kellett gúnyolódnia egy évszázadban, melyre büszke volt. Arisztofánesz lettem itt: görög szatír fütyült a tollamon, pedig jól tudtam: a tizenkilencedik nagy század volt a századok között. Bazalton jártunk: lábaink nyomát soká hiába mossa még a zápor, s új útra térni tarsolyunk súlyától nem tudnak majd a késő unokák. Korán halt hős, hadd dícsérem neked, és hadd tárom fel nem-látó szemednek e századot, melyet megsejtened sem engedtek már a fukar istenek. Mert volt e korban, bár csőből gyilkolta társát az ember, egy csipetnyi ész, – az Alhambrát s a Pétertér nehéz oszlopsorát nem láttad már, se Volta fényét s nem hívott soha a sötét lagunákra Velence ragyogása, s a távcsövekben szemed sose látta az Aldebáránt s a Tejút ködét. Távol fülednek nem csengett a rím, Baudelaire nem lett szivednek enyhe méreg, és esténként ágyadba nem kisértek Raszkolnikov, Bovaryné, Szanin. Kávéházban, melledre, fejlehajtva Európa minden búját sose szívtad, s a hulló, sárga lombok sose hívtak őszi sétára a Boulevard Montmartrera. A Sistina és Raphael szobái felé sohasem vonzhatott a vágyad, s végső utadra nem zengtek utánad Ludwig Beethoven hősi harsonái. De mégse képzeld, porladó vitézem, hogy talpig tejfel volt a tört pohár, – fényes, hazug kocsink nyomában sár s nyomor buggyant a földből, bármi szépen takargattuk, a polgáralkovok mélyén por ült, elfojtott, régi lázak s emésztetlen teóriák csiráztak a nép között; hallottuk, hogy ropog a fal, bár újra festettük, s e tenger tömegnek minden jelszó messzi hang maradt. Sok volt a bankár és a bank, sok volt a hadvezér s kevés az ember. Mi lesz velünk? Fanyar, Varus, a lecke: nincs más állandó, mint a változás. A kultúrák pusztulnak. Óriás léptekkel már közelg felénk az este és minden tárgy ködös szakállt ereszt, az ajkakon undorrá fagy a mámor, s ecet lesz a chianti a pohárból, – Ave, Petronius! Te tudtad ezt. Dús asztal mellett fogsz egykor heverni, s várod fellázadt szolganépedet, hogy rádtörjön s szétossza pénzedet, s a bort, amelyet már nem tudsz keverni. De mért nem jönnek? Nem kellenek vert kupáink nékik és a dús borok? Kakas szól a homályon át. Homok szalad az órán. Ó, mi rossz e perc! Fanyar kor jő. Maradj ember a gáton, az éjsötétben is Civis Romanus, s utolsónak menj meghalni, mint Varus a vert sereg után. E vak világon úgyis mindegy, lesz-e, ki süppedő sirod felett, e rozzant, sárga csonton Páris táján majd egykor verset mondjon arab, japán, vagy néger verselő… Bús őszi nap. Nézd: áll a chaise a holt erdőn, hol ránkhajolnak a rideg s tar tölgyágak, mint síri boltivek, s fölöttünk, mint bitófán, leng a hold és minden fát csontvázfehérre fest, – baljós mocsár ez, redves és setét, germán kocsis, nógasd a vén gebét, s gyerünk tovább. Fejünkre szállt az est.