Charles Baudelaire: A fároszok
Rubens, elomló testek vonagló, lusta kéje, |
hol rózsás húspárnák közt trónol a szerelem, |
s ahol úgy kél és nyugszik, áramlik s forr az élet, |
mint szél a levegőben és víz a tengeren; |
|
Lionardo da Vinci, mély tükrök ragyogása, |
hol árnyékokba rejtett és misztikus csodák |
között az angyalarcú nők halvány mosolyára |
jeges keretet zárnak az azúr píneák; |
|
Rembrandt, vad morgások őrjöngő ispotálya, |
amelyen egy titáni kereszt remegve áll, |
s hullákra, bűzre, szennyre és haldoklók jajára |
árván hull egy megőszült december napsugár; |
|
Peter Brueghel, borzalmas és torz bolondok háza, |
hol undok néptömeg közt, vad ünnepélyeken |
járja a szédült kánkánt, míg már a hideg rázza, |
az ember, pénztől, bortól s nemétől részegen; |
|
dús szinek orgiája, ahol testét elébed |
barokk gyönyörrel tárja a drága kurtizán, |
vörös hajak bűvésze, aranyszínű és érett |
szeptemberdélutánok királya, Tizián; |
|
Watteau, gáláns udvarnép bolondos karneválja, |
hol mandolínzenére a szív, mint lepke száll, |
s a fodros tánc a gőgös csillárok glóriája |
fényében úgy hullámzik, miként a tengerár; |
|
Fra Giovanni, aszkéta s mosolygón tiszta vágyak |
kertésze, hol a fűben is égi tűz ragyog, |
míg fenn, az arany égen gótívű harsonákat |
fujnak a pettyesszárnyú, testetlen angyalok; |
|
didergő látomások, reménytelen és bórás |
éjjek gyötörtje, Holbein, ahol versenyt kaszál |
a gazdával a réten és baljós homokórát |
tesz a lakmározó császár trónjára a Halál; |
|
Claude le Lorrain, az alkony s az ősz királyi kertje |
– mely lassan s halkan szórja szét lomha bíborát |
a kacagó romokra, míg ámuló szemedbe |
a hulló nap parázslik a sárga ködön át; |
|
vezérek, kiknek arcán az árnyékok is tiszták, |
hol lágy, fehér kesztyűkben alszik a hosszú kéz, |
tróntermek és tivornyák, torz törpék s karcsú vizslák |
és rokoko-infánsnők mosolya, Velasquez; |
|
Goya, rettentő üstök nyirkos, setét konyhája, |
hol embriókat főznek s a vén banyák között |
mezitlen áll a céda és vörös harisnyája |
boszorkánytáncra várja az éhes ördögöt; |
|
Delacroix, nagy vértó, hol démonok tanyáznak, |
s a mély, setét szemekben vak rémület szorong, |
amíg Weber zenéje fáradt ütemben járja |
a fenyvest, melyre szürkén borúl az égkorong; |
|
Botticelli, tavaszi, lágy hírnöke a nyárnak, |
melyben száz színre nyílt ki Toscana s a Provence, |
szobák, hol térdepelve fehér Madonnák várnak, |
s kezében liliommal belép a renaissance; |
|
s végül te is, kavargó rabszolgák és titánok |
királya, néma kőből is Istent faragó, |
gigászok mellén alvó, álmodhatatlan álmok |
örök nagy álmodója, vén Michelangelo: |
|
ti vagytok a káromlás, a sóhaj és az átok, |
ti vagytok az extázis, a könny s a Te Deum, |
és száz sötét pincéből ver visszhangot reátok |
az emberszív, amelynek ti vagytok ópium, |
|
ti vagytok a parancsszó, melyet az éji vártán |
kiáltanak az őrök egymásnak reggelig, |
ti vagytok az új fáklya a korhadt, régi bástyán, |
s a kürt, mellyel az erdők homályát felverik, |
|
ti vagytok szent s egyetlen hírmondói az Úrnak, |
tornyok, miktől kigyúlnak a lila tengerek, |
és míg az ezredévek vetetlen sírba hullnak, |
a végtelen partjáig hullámzik nevetek! |
|
|
|