Elégia egy halott szerkesztőhöz

In memoriam Géza Feleky Gyűrött gallérod rajzát hova tetted, s hol van mosolyod, a torz, a balog? A kőrúton nem égnek már feletted a gót esték s a barokk hajnalok. Hol van fejed, karszéked esti csendje felett fakó villanyban glóriás, hol van ajkadról a fanyar levente, s homlokod, az izzadt, az óriás? Kabátod lomha szárnyát hova tetted, s kopott szobádból merre tünt a szó, hol van szemed víg fénye s árva tested, a bábszerű, a bús, a megható? Ó milyen furcsa, kövér angyal lettél! Az öröklét vihara hova vert? Mit csinálsz ott fenn? Melyik felhőn vettél egy karácsonyi Nouvelles Litteraires-t? Ne olvasd járva, mint az Oktogonnál, vigyázz: elgázol még egy üstökös. Barbár szelek járnak, hiába fonnál nyakadra shawl-t, az esti köd hüvös: ó térj be az égi Abbáziába, a pincérrel, nézd, már érted izen Ady, a Bandi, s ne várjon hiába Spinoza, Börne s Heinrich Heine sem. És mondd, ott fenn is félve jár zakó kabátod mellén bársonylágy kezed? Miről beszélsz? Egy asszony megható melléről? Freudról? A Varázshegyet dicséred egy ablak mellől, szerényen? Betéve mondod Goethe római elégiáit? Dantet? Azt meséled: ki volt Cézanne, Klimt, Rippl-Rónai? …De mit kérdezlek? Tudom, csend van arra, s az Ácheron homokja jégmerev, hol már lelked nyugalmát nem zavarja se hang, se hír, se könyv. A vérebek üvöltözhetnek már európaszerte, halk testedben nem háborog a vér; sötét úton magad mégy már, amerre az ellenségek szennye sem kisér. És mégis: mennyi szépet hagytál cserben itt, a színtelen, téli ég alatt, – azt hittem, hogy még látlak kétezerben, ha a tarkódon zöld lesz a hajad. Mit feledtél itt! Ó tudom, nem érzed magadban már a borzalmas hiányt. Mit feledtél itt! Mennyi szobrot, képet, hány Bronzinót és mennyi Tiziánt, Rembrandt homályát és jaj, mennyi színt, ha tavaszkor feléled a moha, nem olvasod már Bergsont, Huxleyt, Greent, s az új Thomas Mannt nem látod soha. S a nőt sem látod már, kit szíved árván olyan soká és oly hiába várt, s egy-egy félőrült diktátor bukásán nem koccinthatsz majd alkonykor pohárt. Ablakodból Buda esti kontúrját nem szívod többé, gyorsan és mohón, nem néked nyűvik a hegedű húrját, nem néked áll a siénai dóm, nem néked ringnak a lányok tavaszra, s nem rád peregnek már a gesztenyék, nem néked verik a hordókat csapra, és nem néked forrnak a feketék, a lagunák többé rád nem nevetnek, s hívhatnak már a könyvek százai: Belloc, a hívő és Shaw, az eretnek, Malraux, Gide, Zsolt, Karinthy, Márai… Örökké nyirkos köd borult fölébed és nesztelen a rákosi homok, a toll csatái többé nem kisérnek, sem holt szerelmek és fanyar borok. …Nehéz volt itt a betónvárosokban: már bölcsőnknél ott álltak a komor torlaszok, honnan géppuskák ropogtak s az uccákon üvöltött a nyomor. Szelek játszottak az eltépett bóján, orkán harcolt velünk, veled, velem, s itt, a Szabadság süllyedő hajóján nagy volt a harc s kevés a győzelem. Azt mondtad: Jobb lesz. Nézd, a kék sziget az óceánban gazdag és szabad. S ím, itt a köd. Fejünkre jéghideg felhőt kavart a téli alkonyat, lábunk belepte a szenny, a légy, a pók, hiszen tudod: nem maradt itt, csupán meghalni tisztán, mint a légiók vezére halt a holt sereg után. Holt Mester: talán tudtad, néked írtam, s hozzád, hozzád szállt mind e rím-sereg, s bár nem hallod már kinn a messze sírban, fogadd tőlem e szálló rímeket. Ha kérdtem volna: elér vagy nem ér el, úgyis azt mondtad volna: egyremegy. A koporsóból már senki sem kél fel, s a földgöröngy súlyosabb, mint a hegy. Soká kisérjen e vers muzsikája, s ha nem lesz egyszer testvér és barát: dalolja majd a Rákos csalogánya, a tücsök, néked altató dalát. Egykor, mikor többé rólunk se fognak szólni, csupán e sárguló lapok, s a kőrúton már másoknak ragyognak a gót esték s a barokk hajnalok.