A judaeai helytartó

Supka Gézának Cumae felől bicegve jött az alkony, s mint kék vitorlák, álltak a hegyek, s ők ketten ültek lenn a sziklaparton és bámulták a rozsdamart eget. S midőn az est ködöt kevert a kertbe, ők csak nézték némán a kék vizet, tógájukat fejükre húzva, melyre fehér holdat kaszált hat évtized. S midőn a kert, mint régi palettáknak utolsó zöldje, vén lett és sivár, s midőn Baiae felett a pineáknak fejét az alkony egybefogta már, s midőn a Cap Misenumról a május narancsszagot hozott a mirtusokra – így szólt az egyik:   – „Pontius Pilátus, emlékszel még a régi májusokra? Ma harminc éve voltam a vendéged, hogy helytartója voltál Judaeának: bíborban jártál, liktorok kisértek, és rámüzentél, hogy a kertben várjak. Aztán lejöttél és borodat ittad, s míg homlokunkra szállt a nyár pora, zsidók legyeztek s te e népet szidtad, mely halni gyáva, élni ostoba; e rút népet, mely röhög a Cézáron, és nem tűr semmi béklyót, semmi jármot, de a keresztfán is vitatkozik, e népet, mely semmit sem tud a szépről, mely ma elájul egy korbácsütéstől, s egy kettőspontért holnap halni kész… Aludni tértél. S én még aznap éjjel az uccákon bolyongtam szerteszét, mocskos lányok közt, kik vad szenvedéllyel hívtak magukhoz, míg szennyes, sötét sikátorokban, szemét közt, a sárban kivert gyermekek, rokkant nagyapák hevertek, szemük fáradt olajában hordozva népük szörnyű bánatát. Egy kis kocsmába tértem, hol a mécses füstös, halvány világot szőtt a kétes falakra és egy meztelen leányra, ki ott táncolt a rojtos szőnyegen. Bőrén álmosan párolgott az ámbra, s fehér fejét unottan dobta hátra, mint hogyha húzná nagy, vörös haja, s nedves szemét, mint hogyha csókra várna, félig lezárva, e lassú és laza táncot oly álmos, barbár kéjjel járta, míg köldökében villogott achátja, hogy szebbnek tűnt nekem, mint Kleopátra, s ezentúl minden nap megnéztem őt. És hangja, amely durva volt és édes, megrészegített, míg a kormos mécses mellett ültem a néptömeg között. S nem kellett kérnem hosszan és hiába, míg egy napon, kifestve, meztelen a langyos, szíriai éjszakában az Olajfák hegyére jött velem. Ott ültünk még a cédrusok tövében, midőn a dombok közt felkelt a nap, és ekkor néztem először szemébe, mely hosszú volt, mint egy datolyamag. Ezentúl őt kisértem éjről-éjre Jeruzsálem sötét kocsmáin át, hol a külváros züllött söpredéke gitárszó mellett itta rossz borát: centuriók, zsiványok, zsoldosok közt ott táncolt vörös, megoldozott hajával és olajos, barna testét kopasz írástudók röhögve lesték és mellét, melyen vöröslött a festék, – míg egy napon nyom nélkül elveszett. Szolgáim három hónapig keresték, s én még nagyon sokáig és titokban a kocsmákban töltöttem minden estét, és ott kutattam a sikátorokban, hirhedt házakban, börtönök, görög kerítőnők és leprások között: de nem találtam meg vörös haját. S aztán egy év után, hallottam róla, és azt mesélték: egy sápadt zsidóval látták nemrégiben Cezareában, holmi bolyongó, ifjú lázadóval, ki házról-házra járkált Judaeában, s kit úgy hívtak, kit úgy hívtak: Jézus, a Nazarénus, s kit később az Olajfák hegyén, a kertek alján elfogtak és keresztre vertek. Mivel hírmondó sem maradt utána: felelj, Pilátus, emlékszel reája?” Pilátus, az emlékek közt keresve kezét hallgatva tette homlokára. S aztán így szólt: – „Jézus, mondod? Jézus, a Nazarénus? Nem emlékszem reája.”