Óda egy görög vázához

John Keats emlékének Ó kék egünk emléke, régi kancsó, hogy vársz a vén üveg mögött reám – s a kancsón karját csípőjére hajtó ébenfaajkú, ógörög leány, leány, kinek szilaj kordaxot táncolt az útkereszten álló szőke Vénusz, nézd: homlokunk már sárga elefántcsont, mert ránklehelt a sápadt Nazarénus, markunkban meddő táncot jár a véső, s fakó egünkön nem maradt remény: menyasszonyom, köszöntlek máma, késő s hanyatló korból árva vőlegény. Köszöntlek, vázám, porladt rózsacsokrok öledben őrzött régi mámorát, és domborművedet: akantuszbokrok alján a nőket, kik Számosz borát itták, s szerettek, könny s fajtéboly nélkül, és felköszöntöm őt is, az eget, amely, lágy baldachín, rezegve kékült a békességes tengerek felett, és a hetéra-mellét, mely a szájnak oly bársonylágy s a szemnek oly kemény: ma érted jöttem, asszonyom, kifáradt, s hanyatló korból árva vőlegény. Köszöntlek máma, ógörög szobrászok, kik vak formában lényeget kutattak, Myronok és Glykonok és Szkopászok, s te, Phidász, ki egykor megmutattad Szaturnusznak, hogy kellett volna szebben embert alkotni – nézd, hogy gázolunk porban, rút korban, részvétlen nyomorban, és másolunk, csak egyre másolunk, – művészek, ki e barna szennyben, élve is holtak vagyunk már a földtekén: görög lány, mért hagytad, hogy elvetélve szülessék későn, árva vőlegény? Mert száműzöttnek jöttem én e korba hideg maradt számomra s idegen az ágyúszó s a Cézárok vérszomja, vak jelszavak, vert tömeg, ridegen öldöklő pénz, tank; szónokok, akik a meszesgödröt imádták, galád s akasztófás apostolok; Dercsinszkik, Kolcsákok, Feyek, Röhmök és Gogák és végül Lázár, nagy kereszttel hátán, ki gyáván szolgált s balgán lázadott, – kétezredéves hellén lány a vázán, bocsásd meg nékem ezt a századot. Mert esküszöm, hogy nem volt benne részem, bár torkig ittam minden undorát, szegénység ült nyakamba zsáknehézen, s nem kóstoltam az árulók borát, írókat láttam fenn a forma tornyán, kik nem tudták, hogy lenn mi a nyomor, s ha szégyenemtől bíbor volt az orcám, hallgatnom kellett némán, mert e kor gyilokkal és hamis törvénnyel fojtott; görög leány! hadd üljek még veled csikorgó foggal s várjak, míg egy omló gránát szétzúzza drága melledet. – Mert hallod: csendes éjjeken, hogy rázzák a barbár ágyúk már a levegőt? Tartsd, tartsd, amíg tudod, a görög vázát, s hímezz rajzából drága lepedőt haló porodnak – mert, ki tudja, holnap, ha lesz is fejünk, lesz-e logikánk, s az új bárdok, ki tudja, mit hazudnak a sír felett, hol elrohadt a szánk, s ki tudja, hogy nem jő-e majd a végső tűzvész, mindent vak füstté perzselő? Menyasszonyom! ölellek máma, késő s hanyatló korból árva verselő.