Ballada Faludy György szerelméről

Mikor Faludy György elment Bécs őszi városába egy kofferrel, mely a hazája volt, s a szürke, esti penziószobában Natasja kis vállára ráhajolt, s a rolettán a Rathaus tornyának sárga óralapja úgy fénylett át, mint egy olajpecsét, – akkor hajnalfelé így szólt Natasja: „Te sem vagy már szűz. Ennyi az egész.” S akkor Faludy Györgynek ritka lett a pénze, s gallérja ünnepnap sem volt fehér. De a diáklány, ha kérdezték érte, csak vállat vont. S vele maradt. Ezért. Az ingét mosta, ruháját kefélte, és számára szava volt a parancs, az ágyban néha Csehovról beszéltek, s melle kisebb volt, mint egy félnarancs. S mikor már végigjárták kettesében Bécs városának őszi parkjait, egy szürke taxi lement velük egy szürke éjjel az úton, mely a Westbanhofra vitt. S Faludy György nem sírt, midőn a vonat ablakában fehér bundában kihajolt felette. Az uccasarkon marónit vett magának, és aztán mindjárt, mindjárt elfeledte. A másodikat Mettának hívták. Fehér és gőgös arca nem árulta el soha, hogy mire vágyik. S haja oly szőke volt, hogy meggyujthatták volna rajta a firenzei dóm összes gyertyáit. Az első este kávéházban ültek. Egymástól diszkréten távol az asztal két oldalán. Szemben egy fényreklám szaladt. És így beszélgettek Einsteinről és Zoláról a Kurfürstendamm lámpái alatt. És Metta ásított: „Ez a szerelem is oly banálisan és éppen úgy kezdődik, mint minden szerelem. Most két hétig Zoláról beszélsz nékem, és két hét mulva lefekszel velem.” És aztán hozzátette: „De mi lenne, ha mindjárt lefeküdnénk?” S Faludy György akkor csak a pincérnek mondta, hogy fizet. S hazamentek. S Metta odaadta a testét, oly egyszerűen, mint egy pohár vizet. És attól kezdve majdnem egy fél évig cigarettáit ő gyujtotta meg, és minden éjjel puncsot főzött néki, és asszonyteste néki volt meleg. A Zoo alatt, egy villanyóra mellett találkoztak. Pont nyolckor. S minden este. S egyszer Faludy György nem ment el többet, és aztán mindjárt, mindjárt elfeledte. A harmadik, valljuk be, szajha volt. Egy pesti bárból együtt mentek ki és tudták, hova. Fritzinek hívták és vörös hajához jól állt a szürke garniszálloda. Tizenhét éves volt s oly szép, mint egy madonna, de gint ivott veszettül s köpködött. És másnap dél felé, midőn a mellét mosva megállt a tűkörnél, megesküdött, hogy mától fogva többet nem lesz céda, s Faludy Györgyé lesz csak ezután. A vén falakról hullott a tapéta, és így maradtak ketten egy szobán. Történt, hogy néha, mert nem volt rúzsra pénze, vagy, csak szokásból, az uccára ment. S Faludy Györgynek is felforrt a vére, ha másnap reggel újra megjelent. Belérugott, megverte és kidobta, s az uccán állt a jég, a sár, a köd. Ha a zsandár s az éhség megkinozta: szegény kis állat, mindig visszajött. S egyszer Faludy Györgyöt elfogta régi csavargó láza, gyűrött multját, a passzust, zsebretette; két mirjamját rádobta még az ágyra, és aztán mindjárt, mindjárt elfeledte. S mikor Faludy Györgynek elfogyott a pénze, s midőn egy este nem tudott tovább, és egy weddingi kőrakáson nézte negyed kenyerét meg a szalonnát: akkor hajnal felé leült hozzája Charlotte Franken, a munkásleány. Vasárnap is hideg volt a szobája, de Carl Marx képe függött a falán. Sápadtan jött meg esténként a gyárból, midőn már köd feküdt Wedding felett, s hozta magával a szentháromságot: cigarettát, ujságot, kenyeret. Aztán Liebknechtről beszéltek s nem látták többé a lyukakat egymás zsebén, és minden este lementek a pártba, s tüntetni mentek május elsején. De a géppuskák már csak rájuk vártak a gyönyörű, tavaszi fák alatt, s akkor Charlotte Franken vézna, sápadt testében egy poronttyal ott maradt. A munkások harmadnap néma csendben száznyolc halottal őt is eltemették. És harmadnap megint a gyárba mentek és aztán mindjárt, mindjárt elfeledték. S egy őszesten szeptember kék havában Faludy György Párisban verset írt, a szomszédban Thaisz dudolt s a vén Szajnában az alkonyat szőtt lila crèpe-de-Chine-t. Thaisz tizenhat éves volt és árva, s nem tudta még, mi a szerelmi vágy, s olyan gyermek volt, hogy szemét az ágyban mindjárt lezárta, mint a gipszbabák. Faludy György az ablaknál állt. Páris zsongása lassan fejébe kergette a vért, s akkor Thaisz halkan bejött hozzája, talán egy könyv, talán egy merci-ért. És mikor a csókoktól kábultan kereste a kilincset s lányteste remegett, Faludy György az ajtóhoz szegezte, mint lepkéket tűvel a gyerekek. S mikor már nem sírt, lenn a Parc Monceauban jártak a sárga holdbanán alatt, majd a frissen hullott Versailles-i hóban, s Faludy György megcsalta néhanap. „Az első férfit nem lehet feledni” sírt Thaisz és fejét ölébe tette, – de akkor ő nem tudta már szeretni, és aztán mindjárt, mindjárt elfeledte. S Faludy György megjárta így már a félvilágot, és tudta, hogy minden játékban nyert, és azt mondják, hogy már nagyon felvágott, midőn egy nap megjött az Éva Scherff. Ott jött a Mirabelpark egyik fasorában, és rászögezte gúnyos, nagy szemét, mely olyan kék volt, mintha a sarkában egy ibolyát préseltek volna szét. S midőn a Dómtéren leült mellette, s olyan sápadt volt, mint egy aszfodélusz, akkor Faludy György már azt is elfeledte, hogy márványból van-e a milói Vénusz? Az Éva Scherff nem szívott, csak Gold Flake-et, s Rève d’Oret használt. S gonosz volt és hideg. Az Éva Scherff nem főzött puncsot néki, s cigarettáit nem gyújtotta meg, s fütyült Zolára és fütyült Leninre, s nem érdekelte, Marxról mit beszél, hiába volt dohánya, pénze s inge hiába volt hétköznap is fehér. Az Éva Scherff gyűlölte és kinozta, s lenézte és leköpte és kidobta, s gőgös száját, melyen fénylett a festék, és meztelen, vonagló asszonytestét, melyet minden jöttmentnek szabad volt szeretni, neki, csak neki nem adta oda. De ezt az egyet nem tudta elfeledni soha, soha, soha.