A pompeji strázsán

Németh Andornak szeretettel

 

 

JEGYZET:

A kevésbé beavatottak számára meg kell jegyeznem, hogy a Judaeai helytartó France novellája nyomán készült, míg a kötet utolsó sora idézet Michelangelo egyik leveléből.

 

 

 

Szonett a Múzsához

Tőled reszkettem elejétől fogva,
nem vonzott-űzött így még soha más:
a lomb lehullt s a gyermekajkon lopva
rajzolt keskeny redőt a rohadás.
Te ültettél az omló földű fokra,
amerre nem tért vissza vízfolyás,
s csupán az illó Szót kaptam marokra
bolond bálodon, örök változás.
Mezitlen táncos érted lettem sértett
gőgömben. Jöjj hát, íhletett kisértet,
zuhanjon rám öklöd, ha megtalál,
mard, verd e testet és gyötörd e szívet
hogy dallal-vérrel kössünk ősi frigyet,
uram, vezérem, istenem: Halál.

 

 

 

Ballada Faludy György szerelméről

Mikor Faludy György elment Bécs őszi városába
egy kofferrel, mely a hazája volt,
s a szürke, esti penziószobában
Natasja kis vállára ráhajolt,
s a rolettán a Rathaus tornyának sárga óralapja
úgy fénylett át, mint egy olajpecsét, –
akkor hajnalfelé így szólt Natasja:
„Te sem vagy már szűz. Ennyi az egész.”
S akkor Faludy Györgynek ritka lett a pénze,
s gallérja ünnepnap sem volt fehér.
De a diáklány, ha kérdezték érte,
csak vállat vont. S vele maradt. Ezért.
Az ingét mosta, ruháját kefélte,
és számára szava volt a parancs,
az ágyban néha Csehovról beszéltek,
s melle kisebb volt, mint egy félnarancs.
S mikor már végigjárták kettesében
Bécs városának őszi parkjait,
egy szürke taxi lement velük egy szürke éjjel
az úton, mely a Westbanhofra vitt.
S Faludy György nem sírt, midőn a vonat ablakában
fehér bundában kihajolt felette.
Az uccasarkon marónit vett magának,
és aztán mindjárt, mindjárt elfeledte.
A másodikat Mettának hívták. Fehér és gőgös arca
nem árulta el soha, hogy mire vágyik.
S haja oly szőke volt, hogy meggyujthatták volna rajta
a firenzei dóm összes gyertyáit.
Az első este kávéházban ültek. Egymástól diszkréten távol
az asztal két oldalán. Szemben egy fényreklám szaladt.
És így beszélgettek Einsteinről és Zoláról
a Kurfürstendamm lámpái alatt.
És Metta ásított: „Ez a szerelem is oly banálisan és éppen
úgy kezdődik, mint minden szerelem.
Most két hétig Zoláról beszélsz nékem,
és két hét mulva lefekszel velem.”
És aztán hozzátette: „De mi lenne, ha mindjárt lefeküdnénk?”
S Faludy György akkor csak a pincérnek mondta, hogy fizet.
S hazamentek. S Metta odaadta a testét,
oly egyszerűen, mint egy pohár vizet.
És attól kezdve majdnem egy fél évig
cigarettáit ő gyujtotta meg,
és minden éjjel puncsot főzött néki,
és asszonyteste néki volt meleg.
A Zoo alatt, egy villanyóra mellett
találkoztak. Pont nyolckor. S minden este.
S egyszer Faludy György nem ment el többet,
és aztán mindjárt, mindjárt elfeledte.
A harmadik, valljuk be, szajha volt. Egy pesti bárból
együtt mentek ki és tudták, hova.
Fritzinek hívták és vörös hajához
jól állt a szürke garniszálloda.
Tizenhét éves volt s oly szép, mint egy madonna,
de gint ivott veszettül s köpködött.
És másnap dél felé, midőn a mellét mosva
megállt a tűkörnél, megesküdött,
hogy mától fogva többet nem lesz céda,
s Faludy Györgyé lesz csak ezután.
A vén falakról hullott a tapéta,
és így maradtak ketten egy szobán.
Történt, hogy néha, mert nem volt rúzsra pénze,
vagy, csak szokásból, az uccára ment.
S Faludy Györgynek is felforrt a vére,
ha másnap reggel újra megjelent.
Belérugott, megverte és kidobta,
s az uccán állt a jég, a sár, a köd.
Ha a zsandár s az éhség megkinozta:
szegény kis állat, mindig visszajött.
S egyszer Faludy Györgyöt elfogta régi csavargó láza,
gyűrött multját, a passzust, zsebretette;
két mirjamját rádobta még az ágyra,
és aztán mindjárt, mindjárt elfeledte.
S mikor Faludy Györgynek elfogyott a pénze,
s midőn egy este nem tudott tovább,
és egy weddingi kőrakáson nézte
negyed kenyerét meg a szalonnát:
akkor hajnal felé leült hozzája
Charlotte Franken, a munkásleány.
Vasárnap is hideg volt a szobája,
de Carl Marx képe függött a falán.
Sápadtan jött meg esténként a gyárból,
midőn már köd feküdt Wedding felett,
s hozta magával a szentháromságot:
cigarettát, ujságot, kenyeret.
Aztán Liebknechtről beszéltek s nem látták
többé a lyukakat egymás zsebén,
és minden este lementek a pártba,
s tüntetni mentek május elsején.
De a géppuskák már csak rájuk vártak
a gyönyörű, tavaszi fák alatt,
s akkor Charlotte Franken vézna, sápadt
testében egy poronttyal ott maradt.
A munkások harmadnap néma csendben
száznyolc halottal őt is eltemették.
És harmadnap megint a gyárba mentek
és aztán mindjárt, mindjárt elfeledték.
S egy őszesten szeptember kék havában
Faludy György Párisban verset írt,
a szomszédban Thaisz dudolt s a vén Szajnában
az alkonyat szőtt lila crèpe-de-Chine-t.
Thaisz tizenhat éves volt és árva,
s nem tudta még, mi a szerelmi vágy,
s olyan gyermek volt, hogy szemét az ágyban
mindjárt lezárta, mint a gipszbabák.
Faludy György az ablaknál állt. Páris zsongása
lassan fejébe kergette a vért,
s akkor Thaisz halkan bejött hozzája,
talán egy könyv, talán egy merci-ért.
És mikor a csókoktól kábultan kereste
a kilincset s lányteste remegett,
Faludy György az ajtóhoz szegezte,
mint lepkéket tűvel a gyerekek.
S mikor már nem sírt, lenn a Parc Monceauban
jártak a sárga holdbanán alatt,
majd a frissen hullott Versailles-i hóban,
s Faludy György megcsalta néhanap.
„Az első férfit nem lehet feledni”
sírt Thaisz és fejét ölébe tette, –
de akkor ő nem tudta már szeretni,
és aztán mindjárt, mindjárt elfeledte.
S Faludy György megjárta így már a félvilágot,
és tudta, hogy minden játékban nyert,
és azt mondják, hogy már nagyon felvágott,
midőn egy nap megjött az Éva Scherff.
Ott jött a Mirabelpark egyik fasorában,
és rászögezte gúnyos, nagy szemét,
mely olyan kék volt, mintha a sarkában
egy ibolyát préseltek volna szét.
S midőn a Dómtéren leült mellette,
s olyan sápadt volt, mint egy aszfodélusz,
akkor Faludy György már azt is elfeledte,
hogy márványból van-e a milói Vénusz?
Az Éva Scherff nem szívott, csak Gold Flake-et,
s Rève d’Oret használt. S gonosz volt és hideg.
Az Éva Scherff nem főzött puncsot néki,
s cigarettáit nem gyújtotta meg,
s fütyült Zolára és fütyült Leninre,
s nem érdekelte, Marxról mit beszél,
hiába volt dohánya, pénze s inge
hiába volt hétköznap is fehér.
Az Éva Scherff gyűlölte és kinozta,
s lenézte és leköpte és kidobta,
s gőgös száját, melyen fénylett a festék,
és meztelen, vonagló asszonytestét,
melyet minden jöttmentnek szabad volt szeretni,
neki, csak neki nem adta oda.
De ezt az egyet nem tudta elfeledni
soha, soha, soha.

 

 

 

Ballada Nulla Károly életéről

Remenyik Zsigmondnak

 
Voltaire gipszmaszkja lógott a falon
és Bismarck állt az íróasztalon.
És tisztesség, munka és becsület
közt töltött itt egy hosszú életet,
és dolgozott, nyaralt, pihent, megnősült
és gyermekek születtek és megőszült,
és így lett Nulla Károly hatvan éves,
és azt keresve, mit hozott az élet,
az őszi parkban fázva ballagott.
– Forradalmak – szólt – és hitek röpültek,
országok nőttek, országok törpültek
és tisztes hatvan év: egész világ,
öregkor, házasélet, ifjúság…
És mennyi minden történt ezalatt
és mennyi élmény és tapasztalat,
s mindebből egy nap semmi sem marad…
Papírra kéne vetni tanúságnak
egy derék, józan ember életét.
– Én megteszem – felelte önmagának –
s megírom életem történetét.
Megállt. Szétnézett. De csak varjak szálltak
s károgtak holmi koldus-áriát.
S a fák fölötte fejlehajtva álltak,
mint keresztfák alján a Máriák.
– Hol kezdjem hát? – mormogta Nulla Károly –
talán mindjárt a gyermekéveken?
De mit beszéljek a szülői házról,
hol oly ködösen folyt az életem?
Az elemi, anyám, a sok rokon,
a hólabdák az őszi dombokon…
nyáron meleg volt és télen hideg,
s felnőttem közben, mint a többiek…
gymnázium, matúra, négy jeles,
és semmi említésre érdemes…
hétfőtől szombatig a tanterem,
vasárnap templom. Ez történt velem.
– És fejlődésem, átalakulásom,
mint formált szó, könyv, élmény és barát,
hogy változott meg jellemem, tudásom,
s hogy nőtt számomra a térből világ?
– Eh, mit, bolondság. Évek múltak-teltek,
apám és a professzorok neveltek,
hétfőtől szombatig a tanterem,
vasárnap templom. Ez történt velem.
Így tünt el húsz év untan és siváron:
megírni mindezt meddő és nehéz…
átugrom őket és az ifjúságon
kezdem meg életem történetét.
– Az ifjúság? Triest, Velence, Róma,
San Marco, a Fórum, a Tevere:
az ember még Nápolyig lement volna,
ha nem lett volna olyan melege…
S aztán, mint illik, rendre végignéztem
a Baedeckerből minden csillagot:
rossz volt a koszt is és hogy hazaértem
boldog voltam, hogy újra itt vagyok.
– S ha most magamtól számon kérem itt
az ifjúkor tünt tévedéseit?
A küzdelmes nagy harci elveket,
a vágyakat, a régi terveket?
– De hol tévedtem? Mikor loptam, csaltam?
Nem fűtött eszme, bosszú és harag.
Dolgoztam és soha a hivatalban
nem késtem el harminchat év alatt.
És terveim? Szerény vagyont szereztem,
családom van, cégvezető vagyok.
De istenem, mindezt nem is terveztem,
csak úgy sejtettem, hogy majd jönni fog…
Így tűnt el Róma, forrón és siváron,
a többi mind unalmas és kevés:
átugrom őket s túl az ifjúságon
kezdem meg életem történetét.
– S akkor, hogy minden exáment letettem,
a bankba léptem… harminc éves lettem…
Dolgoztam estig, némán, szakadatlan,
aktákat néztem, tollat mártogattam:
a főnökeim lassan észrevettek
és megkedveltek és jobban fizettek:
a bank… az állás… majd a házasságom:
és semmi más. Ez volt az ifjúságom.
– Bank, állás, állás, bank: ez lenne minden
és rajta túl már semmi, semmi sincsen?
Ha nem támadtak már nagy terveim:
nem voltak néha kis szerelmeim?
– Nem voltak. Csak kokottok és cselédek,
kiket bután dobott elém az élet,
én annyit szóltam csak, amennyit kellett,
és aztán ott hevertem testük mellett.
De végig dolgos, hosszú hatvan éven
csak egy szerelmem volt: a feleségem.
Ez minden. Elnyűtt lényeg, régi formák,
bank, állás… semmi, semmi az egész.
Átugrom rajtuk és a férfikornál
kezdem meg életem történetét.
– A férfikor? Jegyességem, szerelmem,
keresztelők, bankettek, nagy menűk,
s a gyermekek, akiket felneveltem,
mert mit tehettem volna mást velük?
– És hogy hatottak reám a kortársak,
Renan, Freud, Bergson, Hitler és Lenin,
és eszmék közt, melyek nyakamra hágtak,
és forradalmak közt, mik vérben áztak,
hogy formálódtak át az elveim?
– Az ember a robottól elkopott,
pénzt gyűjt nyaralni és nyaral, hogy újra
újult erővel menjen a robot.
Az ember este hazajön és álmos,
aztán leül unottan és bután,
és átlapozza az üres ujságot,
és nem szól. És elalszik azután.
Mindegy, hogy tél, vagy tavasz van-e kinn,
a falakról az ősök képe bámul,
a lakásajtó, mint a kassza zárul,
és hol van Hitler? És hol van Lenin?
Aludtam, dolgoztam, s aludni tértem,
és aztán semmi, semmi sincs tovább:
nem történt semmi… és az öregségen
kell kezdenem az életem sorát.
És Nulla Károly megborzadt és fázott,
sálját mégegyszer nyakára csavarta,
megállt, a földre bámult és az arca
lassan elsárgult, mint a régi vászon.
– Nyugdíjba mentem. Öreg voltam s fáradt
és kiolvastam a kölcsönkönyvtárat,
s a kávéházban ültem lenn vasárnap,
s nem volt már semmi vágyam, célom, semmi
tervem, csak egy: pihenni és pihenni…
Nem gondolkoztam vénen és hiába,
a gyermekek szétmentek a világba,
s az unalmas élet harmóniája
úgy ült rajtam, mint por a zongorán.
Voltaire gipszmaszkja és öreg szobám,
az ujság, a szivar, a barométer,
s így ment el nap a nappal, hét a héttel:
nyáron meleg volt és télen hideg,
és megvénültem, mint a többiek.
Hétfőtől szombatig a bankterem,
vasárnap templom. Ez történt velem.
És ez minden, mit hatvan éve tettem:
papírra vetni rossz lesz és nehéz,
sivár és szürke… és most merre kezdjem
az életem történetét?
Szeme könnyes lett, megcsuklott a térde,
s az őszi park reásötétedett,
és Nulla Károly elsápadva kérte
számon magától most az életet.
Most kérte számon Goethe rímeit,
a Tannhäuser nyitányát s a firenzei dómot,
Bramantet és Giorgione Vénuszát,
most kérte számon a sok szürke reggelt
s a frázisokba fojtott esteket,
a bankot, az aktákat és az embert,
ki mindezekben régen elveszett,
a sutba dobott vágyakat s ezernyi
álmát, melyet még meg sem álmodott,
a nőket, kiket elfelejtett megölelni,
a mánál is kopottabb holnapot,
és ősei kifakult társadalmát,
mely, vén rongy, rajta régen elkopott,
eszméit, melyek csépelték a szalmát,
s az életet, mely közben elfogyott…
S ekkor sárgán, mint kit a hideg rázott,
s lehajtott fejjel, mint kivert bakák,
hazament némán és megvacsorázott,
és hajnalig leste az éjszakát.
És reggel álmosan lement a boltba,
papírt hozott és asztalához ült,
s holt nejének képét félretolva
emlékei közt lassan elmerült.
Szeméből apránként elszállt az álom,
száz ív papír hevert az asztalon,
csend volt s nem hangzott, csak az őszi zápor,
mely börtönrácsot vert az ablakon.
S aztán, hogy dél felé bejött a lánya,
dermedten állt meg és felorditott.
De Nulla Károly, karjait kitárva,
ott ült a széken és kiforditott
merev szemével nézte holt nejét:
teste tespedten lógott a karfára,
és bőrét már a levegő barnára
festette, mint az alma belsejét.
Száz ív papír feküdt a holt előtt,
fenn büszkén állt a cím: „Az életem.”
Utána pont. S a szürke pont mögött
nem volt egy sor, egy szó, egy betű sem.
Csak fehér ívek unott folytatása,
üres lapok szótlan ítélete:
ez volt a Nulla Károly élete.

 

 

 

Ballada Johanna Darkról

Bertolt Brechtnek

 
Kartonruhában, mezitláb s nem bánva,
hogy felrugdossák és megköpdösik,
hajával, mely sötéten lengett lába
nyomában a fekete körmökig,
arcával, melyet zápor paskolt végig,
és két dollárral, mit markába zárt,
így jött az Arkanzasztól három hétig
a tengerpart felé Johanna Dark.
S mikor Chikágó kormos téglavára
a messzeségben szürkén ásított:
koldust látott, ki vén mellét kitárva
hevert a nyártól sárga pázsiton.
S ölébe dobva egy dollárt, az éjben
nevetve ment tovább Johanna Dark:
s a koldus akkor pisztolyt vett a pénzen,
s az útkereszten emberekre várt.
S szekérnyomok közt már hatan hevertek
ingükben rőt rózsákkal, mint a tűz,
és hervadoztak már az őszi kertek,
hogy arra jött Johanna Dark, a szűz.
– Bénán bolyongunk mindahányan,
vakok a jóban és a hitben,
véred kiontott harmatával
kegyelmezz nékünk, Jézus Isten!
S a munkának már régen nem volt ára,
por ült a gépek hajtószijain,
és munkások százával álltak fázva
Chikágó véres vágóhídjain,
az esti felhőket Rodin faragta,
s a kémények fölött véres nap állt,
hogy egy szeles, vad téli alkonyatban
a vágóhídra jött Johanna Dark.
S a nép közt rongyos szónokok hörögve
hirdettek harcot, bosszút és bitót,
s hogy ekrazittal mentek már a tőzsde
felé, Johanna Dark felorditott:
„Megálljatok, a szeretet nevében!
Az Úr minden bűnt lát és megfizet!”
De ők röhögtek rajta s válaszképpen
a géppuskák kattogtak sortüzet,
és nyolcvanhárman estek el, befestve
vörös vérükkel a fehér havat.
A többi szétfutott. És aznap este
bilincsbe verték őt, mert ottmaradt.
– Bénán bolyongunk mindahányan,
vakok a jóban és a hitben,
véred kiontott harmatával
kegyelmezz nékünk, Jézus Isten!
És egy tavasznap, még börtönfehéren
s lehajtott fejjel ült a gyár előtt,
és margaréták nyíltak már a réten,
hogy Charles King, a munkás, arra jött.
És Charles King leült mellé a padra,
és estig nézte, mást se látva már,
setét haját, amelyben választéka
olyan fehér volt, mint egy cérnaszál.
És így történt, hogy összeházasodtak:
a bérházudvar mély volt, mint a kút,
és nem tudták, mit fognak enni holnap,
csak azt tudták, hogy innen nincs kiút.
„Egy gyermeket szeretnék”, szólt Johanna,
s az ágyra ült, mely rég nem volt fehér,
és akkor Charles felállt és arcúl csapta,
hogy sápadt bőrén áthatolt a vér,
és négy üres zsebét eléje tárva
a tört ablakhoz ment és mint az őrült
kiröhögött a szörnyű éjszakába,
hol eső sírt. Ez volt az esküvőjük.
– Bénán bolyongunk mindahányan,
vakok a jóban és a hitben,
véred kiontott harmatával
kegyelmezz nékik, Jézus Isten!
És aztán mégis gyermekek születtek,
mert nem volt pénzük elhajtatni őket,
és akkor húst már csak vasárnap ettek,
s az árak és a gondok egyre nőttek.
De bár szobáját még napfény se járta,
napfényt hordott arcán Johanna Dark,
s férjét a gyárnál minden este várta,
amíg egy este mindhiába várt.
S három napot várt így már éjről-éjre,
midőn egy bundás úr eléje állt:
„Mert részeg volt, a gépbe dőlt a férje,
és így magának egy fillér se jár.
De mégis, ha nem fut a rendőrségre,
a gyárkantínban harminc ebéd várja.
Harminc ebéd: ez lesz a férje ára.”
S Johanna akkor arculköpte őt.
És Charles Kingnek aztán gödröt ástak,
és otthon három síró gyermek várt,
s nem volt mit enni s így történt, hogy másnap
a gyárkantínba ment Johanna Dark.
– Bénán bolyongunk mindahányan,
vakok a jóban és a hitben,
véred kiontott harmatával
kegyelmezz néki, Jézus Isten!
„Gonoszak” – szólt egy férfi – „a szegények
és testük durva és szívük kemény.”
S mikor megette a harminc ebédet,
az égvilágon nem maradt remény.
S akkor megállt az uccán és kivette
az egy dollárt, mit még markába zárt,
és ekrazitot véve, aznap este
a nagytőzsdéhez ment Johanna Dark.
S a tőzsde akkor felgyúlt, mint a fáklya,
és négy tornyában kánkánt járt a láng,
míg összedőlt, rőt tűzölébe zárva
egy bankárt és harminchét proletárt.
S ő ottmaradt és nézte önfeledten
a hullákat s az éjt, a végtelent.
Aztán felsírt: „Bocsáss meg, rosszat tettem!”
S hogy reggel lett, a rendőrségre ment.
Aztán, egy nap, bűnét már régen bánva,
a törvényszék elé zokogva állt.
A villanyszék úgy izzott, mint a máglya:
így élt és így halt meg Johanna Dark.
– Bénán bolyongunk mindahányan,
vakok a jóban és a hitben,
véred kiontott harmatával
kegyelmezz nékünk, Jézus Isten!

 

 

 

Óda egy görög vázához

John Keats emlékének

 
Ó kék egünk emléke, régi kancsó,
hogy vársz a vén üveg mögött reám –
s a kancsón karját csípőjére hajtó
ébenfaajkú, ógörög leány,
leány, kinek szilaj kordaxot táncolt
az útkereszten álló szőke Vénusz,
nézd: homlokunk már sárga elefántcsont,
mert ránklehelt a sápadt Nazarénus,
markunkban meddő táncot jár a véső,
s fakó egünkön nem maradt remény:
menyasszonyom, köszöntlek máma, késő
s hanyatló korból árva vőlegény.
Köszöntlek, vázám, porladt rózsacsokrok
öledben őrzött régi mámorát,
és domborművedet: akantuszbokrok
alján a nőket, kik Számosz borát
itták, s szerettek, könny s fajtéboly nélkül,
és felköszöntöm őt is, az eget,
amely, lágy baldachín, rezegve kékült
a békességes tengerek felett,
és a hetéra-mellét, mely a szájnak
oly bársonylágy s a szemnek oly kemény:
ma érted jöttem, asszonyom, kifáradt,
s hanyatló korból árva vőlegény.
Köszöntlek máma, ógörög szobrászok,
kik vak formában lényeget kutattak,
Myronok és Glykonok és Szkopászok,
s te, Phidász, ki egykor megmutattad
Szaturnusznak, hogy kellett volna szebben
embert alkotni – nézd, hogy gázolunk
porban, rút korban, részvétlen nyomorban,
és másolunk, csak egyre másolunk, –
művészek, ki e barna szennyben, élve
is holtak vagyunk már a földtekén:
görög lány, mért hagytad, hogy elvetélve
szülessék későn, árva vőlegény?
Mert száműzöttnek jöttem én e korba
hideg maradt számomra s idegen
az ágyúszó s a Cézárok vérszomja,
vak jelszavak, vert tömeg, ridegen
öldöklő pénz, tank; szónokok, akik
a meszesgödröt imádták, galád
s akasztófás apostolok; Dercsinszkik,
Kolcsákok, Feyek, Röhmök és Gogák
és végül Lázár, nagy kereszttel hátán,
ki gyáván szolgált s balgán lázadott, –
kétezredéves hellén lány a vázán,
bocsásd meg nékem ezt a századot.
Mert esküszöm, hogy nem volt benne részem,
bár torkig ittam minden undorát,
szegénység ült nyakamba zsáknehézen,
s nem kóstoltam az árulók borát,
írókat láttam fenn a forma tornyán,
kik nem tudták, hogy lenn mi a nyomor,
s ha szégyenemtől bíbor volt az orcám,
hallgatnom kellett némán, mert e kor
gyilokkal és hamis törvénnyel fojtott;
görög leány! hadd üljek még veled
csikorgó foggal s várjak, míg egy omló
gránát szétzúzza drága melledet.
– Mert hallod: csendes éjjeken, hogy rázzák
a barbár ágyúk már a levegőt?
Tartsd, tartsd, amíg tudod, a görög vázát,
s hímezz rajzából drága lepedőt
haló porodnak – mert, ki tudja, holnap,
ha lesz is fejünk, lesz-e logikánk,
s az új bárdok, ki tudja, mit hazudnak
a sír felett, hol elrohadt a szánk,
s ki tudja, hogy nem jő-e majd a végső
tűzvész, mindent vak füstté perzselő?
Menyasszonyom! ölellek máma, késő
s hanyatló korból árva verselő.

 

 

 

Az ambivalencia balladája

Freud tanár

nyolcvanadik születése napján

 
Emlékszel még? Gyermekkorodban, rémes
árnyakkal torz falak között, kopott
szobádban este hogy féltél a kékes
tükörtől, melyben balra volt a jobb?
Mikor hugod orcáin a láz perzselt
veres rózsákat: sírtál, s ostoba
röhej csiklandott, hogy tiédek lesznek
a kócbabák s a másik félszoba?
Emlékszel? Játszani vágytál, ha írtál,
és rongylabdákat rúgva, könyveket
kívántál: s tükröd nevetett, ha sírtál,
s mikor nevettél, újra könnyezett?
Emlékszel még? A vén tükör, ki tudja
hol van már. Lettél: magadnak tükör,
dudvába fúlt virág, virágzó dudva,
félkancsó kín és félkancsó gyönyör,
s a jóság úgy uszik szived vérében,
mint fenn mocsár szinén a döghalak,
– mindegy, hogy vallod, vádlod, véded,
hogy futsz előle, vagy maradsz:
te vagy az egy s te vagy a kettő,
te vagy a föld, te vagy az ég,
te vagy a Judás és a Krisztus,
te vagy a kezdet és a vég.
Emlékszel még? Langyos, salzburgi nyár volt,
s a Festspielhausban Don Pasquale ment,
s egy délután szerelmes ajkad ráforrt
ajkára s karja válladon pihent,
s midőn, mint bimbó, nyílt ki szűzi szája,
pogány s örjöngő csókok közepén
azt gondoltad magadban titkon: bárha
száz mérföld messze lennék innen én…
Emlékszel még? hatot ütött az óra,
vörösen tűztek át az ablakon
az Alpesek s egy óriási rózsa
vérezve nyílt a szürke pamlagon.
És akkor ő öledbe hullt és ájult
gyönyörtől még harmatos homlokával
hajolt feléd: Ó mondd meg, mit csináljunk
most már az elpackázott délutánnal?
Emlékszel még? Ha nem feledted,
ha holtan rejti is szived,
mindegy, hogy őrzöd, elfeledted,
mindegy: hiszed vagy nem hiszed,
– te vagy a munka és a mámor,
te vagy az asztal és az ágy,
te vagy a faun és az aszkéta,
te vagy az undor és a vágy.
Emlékszel a byzánci császárlányra,
kit bíborban s aranypánttal fején
vittek keletnek, hol sátorban várta
egy örjöngő, vad, barbár vőlegény?
Nézel, s szemed ma kettőt látva táncol,
s hogy egyet lásson, nem maradt remény,
mert jaj, te vagy a császárlány Byzáncból,
és jaj, te vagy a barbár vőlegény.
Te vagy, s a híd, hol állsz, inog. Ne reszkess.
A vizek titkát még nem ismered,
de hogy a mélységet megérezd, keskeny
pallón kell járnod az örvény felett.
– S mindegy, hogy vallod, vádlod, véded,
hogy gyűlölöd vagy szereted,
szivedbe zárod vagy kitéped,
hogy átkozod vagy neveted, –
ha kételkedsz, ha térdre hullasz,
ha akarod, ha nem akarsz,
ha tagadod, ha beleőrülsz,
ha belepusztulsz, belehalsz:
te vagy az egy s te vagy a kettő,
te vagy a föld, te vagy az ég,
te vagy a Judás és a Krisztus,
te vagy a kezdet és a vég.

 

 

 

A judaeai helytartó

Supka Gézának

 
Cumae felől bicegve jött az alkony,
s mint kék vitorlák, álltak a hegyek,
s ők ketten ültek lenn a sziklaparton
és bámulták a rozsdamart eget.
S midőn az est ködöt kevert a kertbe,
ők csak nézték némán a kék vizet,
tógájukat fejükre húzva, melyre
fehér holdat kaszált hat évtized.
S midőn a kert, mint régi palettáknak
utolsó zöldje, vén lett és sivár,
s midőn Baiae felett a pineáknak
fejét az alkony egybefogta már,
s midőn a Cap Misenumról a május
narancsszagot hozott a mirtusokra –
így szólt az egyik:
 
 – „Pontius Pilátus,
emlékszel még a régi májusokra?
Ma harminc éve voltam a vendéged,
hogy helytartója voltál Judaeának:
bíborban jártál, liktorok kisértek,
és rámüzentél, hogy a kertben várjak.
Aztán lejöttél és borodat ittad,
s míg homlokunkra szállt a nyár pora,
zsidók legyeztek s te e népet szidtad,
mely halni gyáva, élni ostoba;
e rút népet, mely röhög a Cézáron,
és nem tűr semmi béklyót, semmi jármot,
de a keresztfán is vitatkozik,
e népet, mely semmit sem tud a szépről,
mely ma elájul egy korbácsütéstől,
s egy kettőspontért holnap halni kész…
Aludni tértél. S én még aznap éjjel
az uccákon bolyongtam szerteszét,
mocskos lányok közt, kik vad szenvedéllyel
hívtak magukhoz, míg szennyes, sötét
sikátorokban, szemét közt, a sárban
kivert gyermekek, rokkant nagyapák
hevertek, szemük fáradt olajában
hordozva népük szörnyű bánatát.
Egy kis kocsmába tértem, hol a mécses
füstös, halvány világot szőtt a kétes
falakra és egy meztelen leányra,
ki ott táncolt a rojtos szőnyegen.
Bőrén álmosan párolgott az ámbra,
s fehér fejét unottan dobta hátra,
mint hogyha húzná nagy, vörös haja,
s nedves szemét, mint hogyha csókra várna,
félig lezárva, e lassú és laza
táncot oly álmos, barbár kéjjel járta,
míg köldökében villogott achátja,
hogy szebbnek tűnt nekem, mint Kleopátra,
s ezentúl minden nap megnéztem őt.
És hangja, amely durva volt és édes,
megrészegített, míg a kormos mécses
mellett ültem a néptömeg között.
S nem kellett kérnem hosszan és hiába,
míg egy napon, kifestve, meztelen
a langyos, szíriai éjszakában
az Olajfák hegyére jött velem.
Ott ültünk még a cédrusok tövében,
midőn a dombok közt felkelt a nap,
és ekkor néztem először szemébe,
mely hosszú volt, mint egy datolyamag.
Ezentúl őt kisértem éjről-éjre
Jeruzsálem sötét kocsmáin át,
hol a külváros züllött söpredéke
gitárszó mellett itta rossz borát:
centuriók, zsiványok, zsoldosok
közt ott táncolt vörös, megoldozott
hajával és olajos, barna testét
kopasz írástudók röhögve lesték
és mellét, melyen vöröslött a festék, –
míg egy napon nyom nélkül elveszett.
Szolgáim három hónapig keresték,
s én még nagyon sokáig és titokban
a kocsmákban töltöttem minden estét,
és ott kutattam a sikátorokban,
hirhedt házakban, börtönök, görög
kerítőnők és leprások között:
de nem találtam meg vörös haját.
S aztán egy év után, hallottam róla,
és azt mesélték: egy sápadt zsidóval
látták nemrégiben Cezareában,
holmi bolyongó, ifjú lázadóval,
ki házról-házra járkált Judaeában,
s kit úgy hívtak,
kit úgy hívtak: Jézus, a Nazarénus,
s kit később az Olajfák hegyén, a kertek
alján elfogtak és keresztre vertek.
Mivel hírmondó sem maradt utána:
felelj, Pilátus, emlékszel reája?”
Pilátus, az emlékek közt keresve
kezét hallgatva tette homlokára.
S aztán így szólt:
– „Jézus, mondod? Jézus, a Nazarénus?
Nem emlékszem reája.”

 

 

 

Szonett egy mesekönyv elé

E könyv, bár szó rejtette vagy rovás,
az évekkel hamvából nem veszített,
mert ős-élménye árad itt a szívnek,
hogy úgy zeng, mint egy éji vízmosás.
Itt szent a szó s naív minden fogás,
és ostobák mondják csak primitívnek:
mert titkos kulcsa van mindenik ívnek,
s bár nincs rajt ékszer, csupa ragyogás.
Szimbólumokkal teljes itt az árkus,
innét jött Hamlet s Aladín, a mágus,
Freud minden dzsinnje s Mózes csipkebokra;
s ha unt könyvek közt nincsen mit keresni,
indulj el lelked ős-vizén evezni:
Fúdd el lámpádat. S nézz a csillagokra.

 

 

 

Elégia egy halott szerkesztőhöz

In memoriam Géza Feleky

 
Gyűrött gallérod rajzát hova tetted,
s hol van mosolyod, a torz, a balog?
A kőrúton nem égnek már feletted
a gót esték s a barokk hajnalok.
Hol van fejed, karszéked esti csendje
felett fakó villanyban glóriás,
hol van ajkadról a fanyar levente,
s homlokod, az izzadt, az óriás?
Kabátod lomha szárnyát hova tetted,
s kopott szobádból merre tünt a szó,
hol van szemed víg fénye s árva tested,
a bábszerű, a bús, a megható?
Ó milyen furcsa, kövér angyal lettél!
Az öröklét vihara hova vert?
Mit csinálsz ott fenn? Melyik felhőn vettél
egy karácsonyi Nouvelles Litteraires-t?
Ne olvasd járva, mint az Oktogonnál,
vigyázz: elgázol még egy üstökös.
Barbár szelek járnak, hiába fonnál
nyakadra shawl-t, az esti köd hüvös:
ó térj be az égi Abbáziába,
a pincérrel, nézd, már érted izen
Ady, a Bandi, s ne várjon hiába
Spinoza, Börne s Heinrich Heine sem.
És mondd, ott fenn is félve jár zakó
kabátod mellén bársonylágy kezed?
Miről beszélsz? Egy asszony megható
melléről? Freudról? A Varázshegyet
dicséred egy ablak mellől, szerényen?
Betéve mondod Goethe római
elégiáit? Dantet? Azt meséled:
ki volt Cézanne, Klimt, Rippl-Rónai?
…De mit kérdezlek? Tudom, csend van arra,
s az Ácheron homokja jégmerev,
hol már lelked nyugalmát nem zavarja
se hang, se hír, se könyv. A vérebek
üvöltözhetnek már európaszerte,
halk testedben nem háborog a vér;
sötét úton magad mégy már, amerre
az ellenségek szennye sem kisér.
És mégis: mennyi szépet hagytál cserben
itt, a színtelen, téli ég alatt, –
azt hittem, hogy még látlak kétezerben,
ha a tarkódon zöld lesz a hajad.
Mit feledtél itt! Ó tudom, nem érzed
magadban már a borzalmas hiányt.
Mit feledtél itt! Mennyi szobrot, képet,
hány Bronzinót és mennyi Tiziánt,
Rembrandt homályát és jaj, mennyi színt,
ha tavaszkor feléled a moha,
nem olvasod már Bergsont, Huxleyt, Greent,
s az új Thomas Mannt nem látod soha.
S a nőt sem látod már, kit szíved árván
olyan soká és oly hiába várt,
s egy-egy félőrült diktátor bukásán
nem koccinthatsz majd alkonykor pohárt.
Ablakodból Buda esti kontúrját
nem szívod többé, gyorsan és mohón,
nem néked nyűvik a hegedű húrját,
nem néked áll a siénai dóm,
nem néked ringnak a lányok tavaszra,
s nem rád peregnek már a gesztenyék,
nem néked verik a hordókat csapra,
és nem néked forrnak a feketék,
a lagunák többé rád nem nevetnek,
s hívhatnak már a könyvek százai:
Belloc, a hívő és Shaw, az eretnek,
Malraux, Gide, Zsolt, Karinthy, Márai…
Örökké nyirkos köd borult fölébed
és nesztelen a rákosi homok,
a toll csatái többé nem kisérnek,
sem holt szerelmek és fanyar borok.
…Nehéz volt itt a betónvárosokban:
már bölcsőnknél ott álltak a komor
torlaszok, honnan géppuskák ropogtak
s az uccákon üvöltött a nyomor.
Szelek játszottak az eltépett bóján,
orkán harcolt velünk, veled, velem,
s itt, a Szabadság süllyedő hajóján
nagy volt a harc s kevés a győzelem.
Azt mondtad: Jobb lesz. Nézd, a kék sziget
az óceánban gazdag és szabad.
S ím, itt a köd. Fejünkre jéghideg
felhőt kavart a téli alkonyat,
lábunk belepte a szenny, a légy, a pók,
hiszen tudod: nem maradt itt, csupán
meghalni tisztán, mint a légiók
vezére halt a holt sereg után.
Holt Mester: talán tudtad, néked írtam,
s hozzád, hozzád szállt mind e rím-sereg,
s bár nem hallod már kinn a messze sírban,
fogadd tőlem e szálló rímeket.
Ha kérdtem volna: elér vagy nem ér el,
úgyis azt mondtad volna: egyremegy.
A koporsóból már senki sem kél fel,
s a földgöröngy súlyosabb, mint a hegy.
Soká kisérjen e vers muzsikája,
s ha nem lesz egyszer testvér és barát:
dalolja majd a Rákos csalogánya,
a tücsök, néked altató dalát.
Egykor, mikor többé rólunk se fognak
szólni, csupán e sárguló lapok,
s a kőrúton már másoknak ragyognak
a gót esték s a barokk hajnalok.

 

 

 

Charles Baudelaire: A fároszok

Rubens, elomló testek vonagló, lusta kéje,
hol rózsás húspárnák közt trónol a szerelem,
s ahol úgy kél és nyugszik, áramlik s forr az élet,
mint szél a levegőben és víz a tengeren;
Lionardo da Vinci, mély tükrök ragyogása,
hol árnyékokba rejtett és misztikus csodák
között az angyalarcú nők halvány mosolyára
jeges keretet zárnak az azúr píneák;
Rembrandt, vad morgások őrjöngő ispotálya,
amelyen egy titáni kereszt remegve áll,
s hullákra, bűzre, szennyre és haldoklók jajára
árván hull egy megőszült december napsugár;
Peter Brueghel, borzalmas és torz bolondok háza,
hol undok néptömeg közt, vad ünnepélyeken
járja a szédült kánkánt, míg már a hideg rázza,
az ember, pénztől, bortól s nemétől részegen;
dús szinek orgiája, ahol testét elébed
barokk gyönyörrel tárja a drága kurtizán,
vörös hajak bűvésze, aranyszínű és érett
szeptemberdélutánok királya, Tizián;
Watteau, gáláns udvarnép bolondos karneválja,
hol mandolínzenére a szív, mint lepke száll,
s a fodros tánc a gőgös csillárok glóriája
fényében úgy hullámzik, miként a tengerár;
Fra Giovanni, aszkéta s mosolygón tiszta vágyak
kertésze, hol a fűben is égi tűz ragyog,
míg fenn, az arany égen gótívű harsonákat
fujnak a pettyesszárnyú, testetlen angyalok;
didergő látomások, reménytelen és bórás
éjjek gyötörtje, Holbein, ahol versenyt kaszál
a gazdával a réten és baljós homokórát
tesz a lakmározó császár trónjára a Halál;
Claude le Lorrain, az alkony s az ősz királyi kertje
– mely lassan s halkan szórja szét lomha bíborát
a kacagó romokra, míg ámuló szemedbe
a hulló nap parázslik a sárga ködön át;
vezérek, kiknek arcán az árnyékok is tiszták,
hol lágy, fehér kesztyűkben alszik a hosszú kéz,
tróntermek és tivornyák, torz törpék s karcsú vizslák
és rokoko-infánsnők mosolya, Velasquez;
Goya, rettentő üstök nyirkos, setét konyhája,
hol embriókat főznek s a vén banyák között
mezitlen áll a céda és vörös harisnyája
boszorkánytáncra várja az éhes ördögöt;
Delacroix, nagy vértó, hol démonok tanyáznak,
s a mély, setét szemekben vak rémület szorong,
amíg Weber zenéje fáradt ütemben járja
a fenyvest, melyre szürkén borúl az égkorong;
Botticelli, tavaszi, lágy hírnöke a nyárnak,
melyben száz színre nyílt ki Toscana s a Provence,
szobák, hol térdepelve fehér Madonnák várnak,
s kezében liliommal belép a renaissance;
s végül te is, kavargó rabszolgák és titánok
királya, néma kőből is Istent faragó,
gigászok mellén alvó, álmodhatatlan álmok
örök nagy álmodója, vén Michelangelo:
ti vagytok a káromlás, a sóhaj és az átok,
ti vagytok az extázis, a könny s a Te Deum,
és száz sötét pincéből ver visszhangot reátok
az emberszív, amelynek ti vagytok ópium,
ti vagytok a parancsszó, melyet az éji vártán
kiáltanak az őrök egymásnak reggelig,
ti vagytok az új fáklya a korhadt, régi bástyán,
s a kürt, mellyel az erdők homályát felverik,
ti vagytok szent s egyetlen hírmondói az Úrnak,
tornyok, miktől kigyúlnak a lila tengerek,
és míg az ezredévek vetetlen sírba hullnak,
a végtelen partjáig hullámzik nevetek!

 

 

 

Heine a teutoburgi erdőn

Vámbéry Rusztemnek

 
Bús ősznap volt. S csak ment a chaise a holt
erdőn, hol ránkhajoltak a rideg
és tar tölgyágak, mint gót boltivek,
s úgy lengett rajtuk, mint bitón, a hold;
a hold, mezitlen, rőt, parázna test, –
baljós mocsár ez, nedves és setét,
germán kocsis, nógasd a vén gebét,
s gyerünk tovább, mert elborít az est.
Az őszi est, mely szürke szemfedél
lett annyi népnek, mely, mint egy vitéz állt
itt és nem mondott már több Áve Cézárt,
midőn a lápra ráborult az éj.
Nagy volt az éj és messze volt a Város,
itt tért Varus pihenni mindörökre
a barbár erdő hűs ölén. Körötte
pusztultak el centuriói, sáros
szájukba sás s mocsári gyík kuszott, –
egy kis kert volt Tibúr mellett a vágyuk,
s most itt hevernek s márványszarkofágjuk
falát nem őrzik alvó Vénuszok.
Nem isznak többé mályvaszín kadarkát,
germán hullát ölelnek lenn a lápban,
s a közvitézek, annyi s annyi százan, –
csontvázukat most vadvizek kavarják
és sírjukon lidérces láng lobog,
Wotán tölgyét táplálja már a vérök, –
s a többiek: gyarmatlakók, kísérők,
seregdiákok, markotányosok,
kik itt átkozták Marsot és Erinnt,
s szüzek, kiknek mellén átment a dárda,
s kiknek nem tette holt kezébe már a
kőfalloszt senki, ős szokás szerint.
Most itt hevernek. Rajtuk dudva nő,
pajzsuk felett sziszegve fú a bóra,
s a Styxen alvó három légióra
én mondok áldást, német verselő.
Lehet, silány zsoldoshad volt, rohadt
kalandorkedv s észbontó harci mámor
kergette őket és a kultúráról,
amelyet hoztak, nem tudtak sokat.
Iszákjukat tömték és semmi bűnt
nem átallottak; gyújtogattak, borban
s aranyban hemperegtek, bár e korban
nem Merkur volt még a hadistenünk.
Mindegy –: a Dél, görög és latin szellem,
Augustus, a világpolgár s a régholt
Pláton küldötte őket e vak égbolt
ölére, Észak vad hordái ellen:
ők védték Bajaet, Róma várfokát,
az Achradína mélyzöld píneáit,
Ovidius pimasz elégiáit,
Horatius nehéz, fanyar borát
s Propertius olthatlan vágyait;
ők védték Éleát és Trója halmát,
a Posilüpon sztoikus nyugalmát,
s a Lesbiák parfőmös ágyait;
ők védték Frontót, Heron gépeit,
Trimalchion borongó lakomáját,
Epiktetosz sétáit, Léda száját
s görög festők csiklandós képeit;
a Neptúntemplom márványoszlopát,
Vitruviuszt, Ptolemeuszt, Szoszthénesz
epigrammáit, Kráteszt, Diogénesz
fanyar tréfáit s Pláton eidoszát;
ők védték itt a kultúrát s az észt,
a Parthenont, Neápoliszt, Kumát,
Galénus minden antidótumát,
s a vén porhintő Arisztótelészt…
S ezért dicsérem őket, régi holtak,
kiket nem díszit márványkő a fertőn,
s kik egykor itt, e klasszikus nagyerdőn
a humanizmus katonái voltak.
A Város küldte őket, melyet rég
támadtak s mit csak védtek, egyre védtek,
mert ó jaj, hányszor indult erre délnek
Hermann vezér s a szőke csordanép.
Vad cimberek és teutónok mentek
itt át a Póhoz, hogy lovat meg ringyót
raboljanak s a fákról minden bimbót
letépjenek, míg tar s elégett kertek
közt szétkergette őket Márius;
itt állt a domb, melyről új harcra várta
népét Thusnelda, kit a Via Sacra
felé bilincsben vitt Germanicus;
itt állt a német kősánc, mely megett
háromszáz évig harcoltak egy helyben
és Rómát lesték kék szemükkel, melyben
lobogva égett a fajgyűlölet;
háromszáz évig védték tőlük éjjel-
nappal a sokszáz korhatag őrtornyot,
míg tébolyult rohamuktól nem bomlott
a haldokló császárság szerteszéjjel…
Ez volt az ősz! Rómában már fiús
hetérákat szerettek, hírneves
írók keresztrejtvényt faragtak és deres
ezüstkorról beszélt Petronius.
És akkor jöttek ők: a cimberek,
a vandálok, gótok és alemánok
és úgy tapostak átizzadt csizmájuk
alá egy kultúrát, mint egy legyet.
Csak jöttek, jöttek: csonka hordák, népek,
s a Hohenstaufok: őrültek vagy szentek,
kik Efezusig s Palermóig mentek
ősi haraggal gyújtogatni délnek;
s aztán – e szennyes áradás után
is hány hadat látott e vén mocsár már,
a leffedt szájú, gőgös Habsburg császár,
akit bíborra festett Tizián,
innét küldte Rómára Landsknechtnépét,
mely Ghirlandajo képeiből vágott
farsangi maszkot és Márton barátot
éltette s drága kurtizánok méhét
tüzes dorongra szúrta s százados
tetők alá csóvát vetett s az ó
dómoltárokra, vak, vérszomjazó
sereg, mely éjjelente százakós
boroshordókba fulladt, mint Clarence,
s kőkancsóit Apollón és Minerván
verdeste szét – így halt meg egykor germán
zsoldoshadak alatt a renaissance.
S hogy kardodat akkor fáradt szivedbe
mért szúrtad, Varus, lásd, megértelek.
A bölcsészettől hosszú éjjelek
elfárasztottak s lelkedet ridegre
marták a híres filozófiák;
hű kísérőd, a kétség, száz körömmel
tépett s nem tudtad már pogány örömmel
ölelni Doriont és Claudiát.
Magános lettél és vigasztalan,
és éjféltájt, az őrtűznél, a szalmán
talán sejtetted, hogy harcolni barbár
erőkkel itt mi bús és hasztalan.
Csak nézted Alemánia egén
a vén felhőket s aztán nem reméltél
már semmit, bár a század, melyet éltél
nagy század volt, akárcsak az enyém.
Mert nézd: testvérkorokban éltünk, holt
vezér és én, helléneid fia,
kinek itt kellett gúnyolódnia
egy évszázadban, melyre büszke volt.
Arisztofánesz lettem itt: görög
szatír fütyült a tollamon, pedig
jól tudtam: a tizenkilencedik
nagy század volt a századok között.
Bazalton jártunk: lábaink nyomát
soká hiába mossa még a zápor,
s új útra térni tarsolyunk súlyától
nem tudnak majd a késő unokák.
Korán halt hős, hadd dícsérem neked,
és hadd tárom fel nem-látó szemednek
e századot, melyet megsejtened sem
engedtek már a fukar istenek.
Mert volt e korban, bár csőből gyilkolta
társát az ember, egy csipetnyi ész, –
az Alhambrát s a Pétertér nehéz
oszlopsorát nem láttad már, se Volta
fényét s nem hívott soha a sötét
lagunákra Velence ragyogása,
s a távcsövekben szemed sose látta
az Aldebáránt s a Tejút ködét.
Távol fülednek nem csengett a rím,
Baudelaire nem lett szivednek enyhe méreg,
és esténként ágyadba nem kisértek
Raszkolnikov, Bovaryné, Szanin.
Kávéházban, melledre, fejlehajtva
Európa minden búját sose szívtad,
s a hulló, sárga lombok sose hívtak
őszi sétára a Boulevard Montmartrera.
A Sistina és Raphael szobái
felé sohasem vonzhatott a vágyad,
s végső utadra nem zengtek utánad
Ludwig Beethoven hősi harsonái.
De mégse képzeld, porladó vitézem,
hogy talpig tejfel volt a tört pohár, –
fényes, hazug kocsink nyomában sár
s nyomor buggyant a földből, bármi szépen
takargattuk, a polgáralkovok
mélyén por ült, elfojtott, régi lázak
s emésztetlen teóriák csiráztak
a nép között; hallottuk, hogy ropog
a fal, bár újra festettük, s e tenger
tömegnek minden jelszó messzi hang
maradt. Sok volt a bankár és a bank,
sok volt a hadvezér s kevés az ember.
Mi lesz velünk? Fanyar, Varus, a lecke:
nincs más állandó, mint a változás.
A kultúrák pusztulnak. Óriás
léptekkel már közelg felénk az este
és minden tárgy ködös szakállt ereszt,
az ajkakon undorrá fagy a mámor,
s ecet lesz a chianti a pohárból, –
Ave, Petronius! Te tudtad ezt.
Dús asztal mellett fogsz egykor heverni,
s várod fellázadt szolganépedet,
hogy rádtörjön s szétossza pénzedet,
s a bort, amelyet már nem tudsz keverni.
De mért nem jönnek? Nem kellenek vert
kupáink nékik és a dús borok?
Kakas szól a homályon át. Homok
szalad az órán. Ó, mi rossz e perc!
Fanyar kor jő. Maradj ember a gáton,
az éjsötétben is Civis Romanus,
s utolsónak menj meghalni, mint Varus
a vert sereg után. E vak világon
úgyis mindegy, lesz-e, ki süppedő
sirod felett, e rozzant, sárga csonton
Páris táján majd egykor verset mondjon
arab, japán, vagy néger verselő…
Bús őszi nap. Nézd: áll a chaise a holt
erdőn, hol ránkhajolnak a rideg
s tar tölgyágak, mint síri boltivek,
s fölöttünk, mint bitófán, leng a hold
és minden fát csontvázfehérre fest, –
baljós mocsár ez, redves és setét,
germán kocsis, nógasd a vén gebét,
s gyerünk tovább. Fejünkre szállt az est.

 

 

 

József Attila sírjára

Nem hívlak már. Jól tetted így, Attila:
kamasz szemed s kis, fonnyadt bajuszod
hadd pihenjen örökre itt a lila
domboldalon s szétroncsolt, lecsukott
szembogarad ne nézze többé fájón,
mint járnak úri fogatok lucsok
úton s a pernye mint esőz a gyáron,
és hogy lesz végül másé az öröm:
jaj, különös nép lakozik e tájon,
a kisbírónak előre köszön,
s kész dáridón urát hogy felköszöntse,
hol lőre-borba fúl az ős közöny, –
hiába volt a versek vér-özönje,
jobb már testednek, hogy így rohad,
e kornál nem durvább a föld göröngye,
s nem volt keményebb a tehervonat
vaskereke Babits Mihály szivénél.
Mert görcs, bolond görcs lett a gondolat
e vak városban, mely reszketve, él még,
s új vezér felé görbed már a háta,
s gyáván lapul dunyhái közt, ha éjfél
után az őrület csapatja járja,
s tudatlan, bérelt, fokosos bitangok
garázdálkodnak szerteszét s a gyáva
polgár lapul. Fúhattál riadót
undornak, félelemnek és közönynek,
becsapott, hogy ne sírj, a kiadód,
mindig azt mondta: kétszer annyi könyvet
adott el, mint amennyit eladott,
s te, hogy megtudtad, nem tudtad a könnyet
elfojtani, – mert nem volt olvasód,
nem kellettél! Itt Rachmanóva kellett,
pimasz könyvek és szemét darabok
kellettek nékünk, amíg a lehellet
tüdődből lassan kifogyott s a póz,
a drága, a csibészes, mit, mint gyermek
hordtál, lehullt és agyonkínzott
fejedben az őrület vert tanyát.
Mert mostohaapád űzött, a konok
vén Államgép – de szerető anyád
is volt, a Haza, és talán ezért
nem volt otthonod s bútoros szobák
közt csavarogtál, havi hetvenért,
és kávéházak füstös páholyában
ültél, kit senki nem hí és nem ért.
S most, hogy elmentél, s mint golyót a fában
hagytad szivünkben minden szavadat,
s oly messze vagy már, túlnan, a halálban,
hogy bennünk csak a borzalom maradt,
meg Németh Andor sebzett, kék szeme,
és sírunk, páran, európaiak
a sok turáni közt e fekete
földön… Aludj hát. Aludj: víz meg ég
nem volt még soha lágyabb, kékebb, mint e
bús délután. Aludj a holt vidék
ölén, hol nincs már híre Dózsa Györgynek.
Aludj, mint Vörösmarty és Vitéz!
Aludj, mert jobb nem élni itt e földek
között, hol fáradt zsellér izzad nyáron
s a téli szél tört ablakokon zörget,
hol szolgáknak már nyakkendő a járom,
s ahol sváb szolgabírát hoz az út
ki csizmában hág sírodra s fejfádról
lelopja majd a vérszín koszorút.

 

 

 

A pompeji strázsán

Kéthly Annának

 

I.

Hadd mondom el néktek e május éjjet,
hogy itt ülök szobámban s nem vigyáz
rám senki. Lenn, a Naphegy ucca érdes
kövén poros pókhálót sző a gáz,
de fenn, felettem, a csillagok égnek,
ahogy talán nem égtek még soha.
Fülledt, nagy éj ez, fülledt és mélységes,
melyben nem nő ág, nem hull orgona.
 

II.

A völgyben lassan minden fény elalszik,
s a tárt ablakon át az örök ég
úgy hull vállamra, hogy fejem lehajlik,
mint viaszkgyufa feje, hogyha ég; –
a lassú szél a függönyt félve fujja
és a sötétben, hol a váza van,
a három rózsa úgy áll összebujva,
mint három meg-nem-született fiam.
 

III.

Hadd vetkezem ma néktek meztelenre,
úgy szorítanak e meleg ruhák,
és úgy vágyom megmutatkozni zsenge
bimbóimmal, mint kinn az ifjú fák –
mit szégyelném? – E bimbók nem enyémek: –
magból és földből születtünk. Agyunk
idegen sejtből nőtt s nálunknál mélyebb
erők küldtek. Ha vagyunk, úgy vagyunk,
 

IV.

mint gyermekkézben a sok festett kocka,
mit játszva tesznek ide vagy oda,
s ha összerakták: nagy erdő lesz, ócska
batár, királylány vagy dús palota; –
mint e kockákat, raktak össze tenger
ősömből. Visszhang vagyok, ki nekik
felel a multba. Silány báb az ember,
lelkébe is csak beleszületik.
 

V.

Mesélik: egyik ősöm alkimista
volt. Mély pincékben oktatta fiát,
míg ráborult a lombikokra tiszta,
fehér hajával. Este Bibliát
olvasgatott. De reggel már lenn állt a
kohóban s leste, leste a sötét
gőzökben – évről évre – mikor látja
felderengeni a Bölcsek Kövét?
 

VI.

De aztán, hogy egy este észrevette,
hogy a lombik alján arany ragyog: –
kiszórta. Mert a keresést kereste,
nem az aranyat. Én is így vagyok,
mint ő. S ha egyszer megfognám a részeg
percet, mikor a süket szó felel:
letenném tollam s újra kezdenék el
mindent, úgy, mint az ősöm kezdte el.
 

VII.

…De a többit is látom. Rég porrá lett
szemük ragyog a déli nap alatt.
Aratnak, vitatkoznak, Genezáreth
taván embert halásznak és halat;
a Várfalon hevernek, aszott hullák,
és a keresztfákról Dávid dalát
üvöltik. Aztán mormolva tanulják
Arisztóteleszt és a kabbalát.
 

VIII.

Mécsesfény mellett járnak Trastevére
uccáin. Az egyik ott ül hideg,
konok arccal a máglyán. Pörkölt vére
sercen a tűzben, míg a többiek
imádkoznak, vagy számolják, hány percent,
és az aranyban nincsen-e hiány?
s a csőcselék előtt pucéran versenyt
szaladnak a Via Flaminián.
 

IX.

Látom az egyiket Pannoniának
jönni a régi, római úton,
kocsmákban ülni, hol az ablaktáblák
közt holt legyek hevertek hátukon,
s látom rongyosan, szélszaggattan, árván
a dombokon, ahol kocsikerék
sem jár, szaladni, míg vén, keshedt vállán
Szaturnusz vörös, baljós fénye ég.
 

X.

Amott szépanyám jelenik meg s férje,
ki tiszta, magas gallért hord és bölcs
mosollyal néz, hogy meg ne lássam véres
nyakát. Előttük cukrozott gyümölcs.
Hallgatnak. De az árnyékból kiválik
alakjuk, mely merev már és ködös.
Az ingaóra jár s ők ülnek állig
felöltözött, ó bútorok között.
 

XI.

A sírjaik már régen összedőltek
és temetőjük csak magam vagyok.
És most, hogy itt ülök, érzem, rámnőnek,
mint a borostyán s magam is halott
vagyok már régen, halott, nagyon régen,
de csontkezemben lándzsa van és tőr,
s egy holt városon virrasztok az éjben
ahogy virrasztott a pompeji őr.
 

XII.

S mint az, ki halni készül s életében
utólszor jár, eszik vagy mosolyog:
vagy, mint ki vonatsínre dől s elébe
a tünt élet, mint pára gomolyog,
s újra lát mindent, mintha kétszer élne,
úgy pereg le most kóválygó fejem
mélyén a mult s a régmult minden képe:
igézet, emlék és történelem.
 

XIII.

Hal vagyok, úszom vízben, anyaölben,
majom vagyok és vicsorgok a fán.
Állatbőrbe csavarva megyek völgynek,
ahol már vár és befogad a klán.
Egy alligátor minden éjjem álma.
Reggel a fákról harmatot iszom.
Buddha vagyok s hetvenhét testté válva
sétálok át a hetvenhét hidon.
 

XIV.

Fáraó vagyok s reggel palotámon
állva, kiáltom: Üdv neked, Atón!
s szólok, mint Demokrítosz Abderából:
„Mindez képzelgés. Nincsen, csak atóm.”
Fiúkkal hálok. A spártai vártán
állok és csengve kiáltom: Ki az?
Hetéra leszek: mellem lanyha márvány,
s ölem kinyílik, mint a hűs pipacs.
 

XV.

Az ember úgy hal meg, akár a marha,
mondom búsan, mint Salamon király.
Kemény vagyok, mint Pál apostol ajka,
mely büntetést s megtérést prédikál…
Szeretni nem tudok, sem sújtani
és mám oly szürke, mint a holnapom.
Szelíd sztoikus leszek. Udvari
páholyom mélyén Plátont olvasom.
 

XVI.

Elmegyek, ha e világ elereszt,
s a Szaharát választom vánkosul.
Sátánista vagyok, ki a kereszt
alatt gonosz szűzekkel párosul,
avagy útnak indulok messze tájra,
mert e bárányok közt nincs semmi szép,
őserdős, messze és barbár világba,
hol fák odvában mondok szentmisét.
 

XVII.

Igy éltem: egy szál ingben és gazul,
csak azt várván, hogy mikor üt az óra,
s mert bunkót fogtam rá, a földesúr
számon keresztül húzatott karóba.
Boldog voltam a sikátorhomályban,
hová a Dóm harangja csengetyűz;
s mert macskákkal s rossz démonokkal háltam
máglyán kellett meghalnom, zsenge szűz.
 

XVIII.

Az Angyali Doktor vagyok; tünődve
latolom a pokol kerületét;
megcsókolom Lucretia Borgia szőke
haját és két ibolyakék szemét; –
festő vagyok s nem nézek ide vissza,
mint aki lajtorját az égbe köt,
és sírni kezdek, mint Leo Battista,
ha megállok egy szép hegység előtt.
 

XIX.

Erasmus szól: „Megéltem hetven évet,
s papok, királyok és nemesek piszka
nem ért el hozzám. Mindig józan részeg
maradtam, ravasz s tiszta humanista”.
Aszott domonkos vagyok, rőzsetűzre
küldök mindenkit. S Koppernik leszek
holnap, s a földet a részvétlen ürbe
berúgom, mint egy porszemet.
 

XX.

Aztán egy kis, útmenti fogadóba
hajtatok a bő rokokó-kocsin.
És felmegyek a narancsszín szobába
Babettel, ki fehér és rózsaszín.
Hé, kocsmáros! hozz nekünk sült foglyot,
burgundi bort, húsz gyertyát s egy kevés
fát még a tűzre. S holnap fel ne ébressz
minket. (Mert holnap nem lesz ébredés.)
 

XXI.

Majd Schiller vagyok, ki gyertyája sárga
fényénél, a sok gyűrt s üres papír
közt a Szomszédra gondol, Őreája,
ki fogja tollát, nem szenved, csak ír…
Rousseau, Marx, Nietzsche; s végül, a sok olcsó
zsivány, zsebmetsző és haramia
közt ő leszek, Freud, a sorban utolsó,
e vak évszázad egyetlen fia.
 

XXII.

…Hosszú az út, míg a multból elértem
magamig. Ám hasztalan lázadok:
ahhoz, hogy éljek és mában éljek,
át kellett élnem minden századot,
hogy törvényt tudjak s ne a sors kegyelmét
várjam s ne lessek hasztalan csodát,
és érezzem a szegények szerelmét
és a századok minden nyomorát.
 

XXIII.

Mert végösszegnek ez maradt. Csalódtunk
mindenben. A nagy, harsogó viták,
miket már oly rég hitetlen és szótlan
hallgattam, a magas teóriák
úgy dőltek össze, mint a kártyavárak,
s akik hittek: e kelekótya had
úgy jár ma búsan; az eszméből sápadt
arcukon csak az idegbaj maradt.
 

XXIV.

Talán velem is így van. Fáj a holnap,
s a régi derű már engem se fűt,
és mintha a könyvek is kopottabbak
volnának és a tavasz keserűbb.
Ha néha a bútort nézem szobámban,
azt kérdem: vajjon holnap itt fog-é
még állni? A nők ajkán hervadás van
és hasuk hideg, mint a gyíkoké.
 

XXV.

De mit búsulsz? Ha nem győzöd már hittel,
győzd ésszel. Példátlan sötét s kaján
korban kellett világra jönnöd. Hidd el:
nem ilyen gonosz az ember s talán
csupán azért alkotta ilyen szépnek
s tisztának anyja méhében az ég,
hogy az állam s a hivatal belében
olyanná váljék, mint az ürülék.
 

XXVI.

Azért, mert nagyon szereted az embert,
kitaszítanak majd az emberek;
de te mégse feledd, hogy mire rendelt
hited. Szeresd a munkásgyereket,
a parasztot, a zsidót és a négert,
ha öklöt ráz is rád a bomlott ész
farsangján. Ne bánd, maradj csak a régi,
szeresd az embert; bármilyen nehéz.
 

XXVII.

…Így ülök most s szememből könny szivárog,
míg megunom – s az éj hideg szele
megborzaszt, hogy felkelek és megállok
az ablaknál s úgy nézek fölfele,
hol a csillagok már pislábban égnek
s az eget a pitymallat öntözi
bágyadt, langyos tejével, hogy egészen
olyan most nékem, mint a földközi
 

XXVIII.

tenger, ahogy először láttam, este
a Karszton futó vonatról, amíg
a sötét lejtőn ragyogó Triesztre
néztem le. Ó tenger, ó drága víz,
te hordtad egykor őseimnek fájó
szivét; rajtad úszott, a te szelíd
habjaidon hozták Tyrus, Kartágó,
Athén, Byzánc és Róma kincseit:
 

XXIX.

rajtad jött Péter és Erasmus gyenge
teste, s mindaz, mi kedves énnekem:
könyv, márvány, eszme – rólad jut eszembe
tűnt ifjúságom, szálló életem.
A Ríva és a lámpák sok-sok gyöngye
az alkonyi tengerben; míg odább
a ghetto várt, hol egy kölyök röhögve
mutogatta ősei nyomorát;
 

XXX.

a kis kocsma, hol egy hű baráttal
a holt Stendhalra emeltünk pohárt; –
Ravenna éjjei, Firenze lankás,
bölcs dombjai s Ferrára longobárd
székesegyháza, mely alatt, egy este,
míg fenn a mécses fénykoszorút szőtt
a gyermekét tartó kő-Máriára:
megéreztük az eltünő időt.
 

XXXI.

A perúgiai boros szürkület
a füves várfalon, hol nevető
szavainkra felkelt, mint lady Macbeth
skót erdeje, az etruszk temető;
az őszi Boboli-kert, ahol resten
csüggő, rőt lombban zörgött a Halál,
s Passignano, hol láttalak az estben,
ó győzelmes atyafi, Hannibál!
 

XXXII.

Assisi sziklái, hol égmagasan
ültem: cipőmre sárga gyík kuszott,
míg a régi temető felől lassan
zarándokoltak hozzám a ciprusok;
s az alkony, mikor Genzánó felett
a mélybe néztem s Róma messze lenn
úgy tünt, mint száz s száz kagylóhéj, melyet
te vetettél partodra, tengerem.
 

XXXIII.

S hadd idézlek, kilencszázharminc Bécse:
a Ringen, mint cotillon, hullt a hó.
Úgy látlak most, mint Andersen-mesében.
Európa békés volt és biztató.
Anatole France-ot olvastam s már láttam
a jövő felé a szoros utat.
Ösztöneimmel este vívni álltam,
s leszúrtam őket, mint a bábukat.
 

XXXIV.

Mit bántam azt, hogy fáradt, gondtól züllött
szememben úgy ragyogtak a csodás
kirakatok alján a sonkacsülkök
s a veres cipók, mint a látomás?
Azt hittem: holnap majd kitátja száját
mindegyikünk s itt lesz a diadal.
A nap úgy szállt az égre, mint a gránát;
költő voltam, boldog és fiatal.
 

XXXV.

Ó maradandóság ura! Miért
csaltál meg s miért hazudik neved?
Mért únod azt, mit alkottál? Miért
zudítasz perceidre perceket,
fiút atyára és órát órára,
és ezredekre ezreket? Miért
szaladsz? Avagy azért tűzöd a fára
a levelet, hogy holnap kicseréld?
 

XXXVI.

Jól tudom már: te vagy a változó,
és én vagyok az örök maradás.
Enyém a füst, a márciusi hó,
s az erdőben az elvesző csapás.
Csak a felleget fogom meg az égen,
ha bilincsbe veri a gyors ecset; –
kincseidből a percet adtad nékem,
és megragadnom ezt sem engeded.
 

XXXVII.

Ó, jól tudom már, nem azért születtünk
e világra, hogy boldogak legyünk,
hogy békén haljunk, szabadon szeressünk,
s jogosan járó részünkből együnk: –
már hí a mélység: légy vakondok! gyáva
egér! S te szólsz: én ember maradok.
Meghalsz, vagy elfutsz, ez sorsod. A láva
kiöntött és lábadnál kavarog.
 

XXXVIII.

Olyanok lettünk, mint a sárga lomb
az ágakon október délután.
Az esti szellő elvisz és ki tudja:
talán jövőre lomb se nő a fán.
Szavunk, írásunk olyan, mint a kósza
papír, melyet a szél a közeli
erdőbe fútt: hol erre száll, hol arra
és a fák hideg törzsét öleli.
 

XXXIX.

…Reggel van már. A fényes láthatáron
felhők úsznak. Kilépek az erkélyre.
Madárkórus köszönt rám minden ágról,
s a láthatáron már a nap visszfénye
ragyog, mint gyúlt Vezúv. S itt állok árván,
– de szavam páncél és rímem még tőr –
az álmodó város felett a vártán,
mint egykor állott a pompei őr.
 

XL.

Ki ás ki, város, ha a tűz eléget?
Ha palotáid romsora kigyúl,
ha uccáid bedőlnek és széttépett
könyvtáraidra sűrű pernye hull?
Ki kutatja fel a sok eltünt termet
s kinek lesz egyszer szabad látnia
két zsenge, tejet még nem adó melled,
ó holt szerelmem, Demokrácia?
 

XLI.

De mondd, őr: hová futsz és merre bontod
ki vert zászlódat, ha elmenekülsz?
Itt szoktad meg a szeptemberi lombok
szinét, s kikhez szived száz szála fűz:
barátaid szavát. Hiába futnál
más földekig; nyelved nem szabadul
többé innét: e földre átkot szórni
sem tudsz majdan másképp, mint magyarul.
 

XLII.

Mert itt éltél. Itt hallottad szíved
először. Buja kamasz-vágyadat
itt szemlélted s itt jártál a liget
mélyén, a lombjavesztett fák alatt.
Itt vártad a halált s a kedves ajka
itt volt édes és kenyered avas;
a város végén itt nézted, hogy barna
rombuszba mint sző rétet a tavasz.
 

XLIII.

Itt volt bús vagy vidám az életed,
itt laktál ósdi bútorosszobán;
itt idézted az eltűnt népeket
szeretőddel Aquincum alkonyán;
itt szívtad Ujpest s Kőbánya porát,
itt láttad meg az Angyalföld setét
nyomortanyáit és a roggyanttérdű
koldusok éhségtől fényes szemét.
 

XLIV.

Itt ismerted a zsellér nyomorát,
a napszámot, az egykét, a közönyt,
a derest, a döngöltföldű szobák
bűzét és azt, hogy mit fizet e föld,
melyért önzetlen adtak annyi vért, –
itt hí Petőfi, Dózsa, Bólyai,
s ha itt állasz ki a való ügyért:
így vagy igazán európai.
 

XLV.

Légy hát kemény és szelid, mint a gyermek,
légy liliom, sziklán is felnövő,
légy férfi, minő itt még sose termett,
kit példának idézhet a jövő,
járj elől nappal és vezérelj éjjel,
s ha nem lesz már nap: te ragyogd a fényt,
hogy másnak mutass példát az erénnyel,
ha magad nem is hiszed az erényt.
 

XLVI.

Ne remegjen páncélingedben szived,
de a föld rengjen, hogyha kardot vonsz,
légy, mint a holt humanista, kinek
érc volt a nyelve és a tüdeje bronz, –
mert jaj annak, ki most fog térdre hullni
és jaj annak, ki holnap elbukik.
A pernye száll. Állj őrt. E füstbe fulni
kemény halál. De ez is elmulik.

 

 

 

Michelangelo utolsó imája

Üllőd a föld s az égi boltra állván
oly ívet írsz karoddal, mint a nap.
Nyolcvanhat évig álltam fenn az állvány
csúcsán, Uram, de nem találtalak.
Vésőm alatt porladva hullt a márvány,
s öklömben torzó vagy bálvány maradt.
Nem leltelek meg, illanó szivárvány,
ki ott ragyogtál minden kő alatt.
Magam lettem vén kőtömb, száz bozótban
megszaggatott, mogorva, durva, szótlan,
de lelkemben még égi fény ragyog.
Hogy tudnám testem börtönét levetni?
Üss rám, ha tudsz még, vén bűnöst, szeretni
Istenszobrász! A márvány én vagyok.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]