Ballada a szép fegyvermesterné vénségéről

– Nézd: mint boszorkány korhadt seprűnyélen, ülök, vénasszony, itt a járdaszélen, s gerincem görbe, mint egy pléhkanál, hajam megsárgult, mint a kocsmacégér, és így rikácsolok a rézfillérért, rekedten, mint egy ócska papagály. A Sátán lelkemet régóta kéri, s az árokban testemre vár a sár, s hogy ágyamon utólszor hált férfi: van annak több, mint ötven éve már. – Szemközt a házban d’Anquétille lovagja Catherinet, a zsíros pékleányt fogadja, s be sem zárják, disznók, az ablakot. A képüket bortól veresre festik, s hogy csókolódznak, hallgatom napestig, s mérgemben, mint a pulyka, pukkadok. Felállok most, a rossz tüzön melegszem, s testem dűlöng, mint egy lyukas ladik, pedig, hidd meg, szűz voltam én is egyszer, úgy, mint Catherine a mult vasárnapig. – Szűz voltam egyszer s százszor szebb a szépnél, s a Saint Germain des Présben nagymisénél engem néztek csupán az emberek, és úgy kergettek, mint vadász a koncot, bárók, hegyescipőjű udvaroncok, grófok, papok, kalmárok, hercegek, és mindegyik kezembe tette volna minden pénzét, hogy megkaphassa azt, miért ma többé egy koldus se dobna vénhedt ölembe egy lyukas garast. – De akkor még Colin Cayeuxt szerettem, s Lúdláb királyné konyhájában ketten a nyársat bámultuk, hogyan forog. Ilyenkor ő latin dalokba kezdett, s olyan szép volt, akár egy perzsa herceg, és minden reggel rózsákat hozott; ültünk egész nap, már az estre várva, s hogy kék harmat feküdt a pázsiton: egymásnak dőlve, mint a létra szára sétáltunk át az éji Párison. – Majd egy bretón hadnagynak ültem lépre, ki rút volt, mint a Belzebúb, de vértje kivert ezüst volt, cifra és nehéz, és arra mentünk minden alkonyatban, hol a la Grante rue Saint Jacques torkolatja a házakon túl répaföldbe vész; a szénában háltunk és százezer csók sem volt elég vonagló szájamon: olyan pucérak voltunk, mint a hernyók, s a holdnarancs lógott az ágakon. – Míg egy napon minden férfit leköpve, fülig szerettem egy pimasz kölyökbe, és szántam őt, hogy árva volt, szegényt, imádtam, bár a testemet húsz évig vizes korbáccsal verte este végig, és nem vett el, csupán a pénzemért; ütött, belémrúgott, ruhámat tépte, és melleimnél fogva rángatott; de hogyha csókot kért, legott ölébe ültem, feledve minden bánatot. – Bolondultam, büdös gazember, érte, s pofont még máma is tucatra mérne, ha régesrég nem lenne már halott. De meghalt s engem itthagyott szegényen, és mint lehulló lomb a járdaszélen, vén koldusasszony, egyre rothadok. Mi lett belőlem, jaj, ha a tükörben megpillantom mezitlen testemet, mert oly szép volt, ahogy most vén és görbe, Uram, dühömben majd hogy megveszek. – Hová lett, jaj, testemnek régi bája, két kis fülem rubinvörös csodája, tejszín bőrömnek csiklandó szaga; hová lett kék szemem pimasz varázsa, és ajkaimnak duzzadó parázsa, s halántékomnak kékeres tava; hol van hajam, melyet nádszínre festett a természet s a lágy szemöldökök, melyek, mint szőke accent circumflexek ragyogtak itt a büszke arc fölött? – Hová tűnt el két zsíros, kurta vállam, fehér karom, lágy hátam, gőgös állam, s hónaljaim kalászos ürege, s két apró mellem, melyek, mint a bársony úgy domborodtak egykor át ruhámon, mint nürnbergi órák üvege; hol van rugalmas combom s merre voltak a térdek és a karcsú kis bokák, és két dús csípőm, melyet úgy karoltak a férfiak magukhoz, mint a rák? – Hová lett, kérdem, már a régi szépség? Szememben véres foltra vált a kékség, pofámon barna pergament a bőr; lehelletem reves csatorna gőze, sovány karom kiszáradt, mint a rőzse, s fülemből rút csomóban lóg a szőr; az elfakult száj régen nem parázna és a bozontos, vén szemöldökök únottan lógnak százezer barázda tövén a sárga, fonnyadt arc fölött. – Vállam púp egy kivénhedt dromedáron, hónaljam oly mély, mint a kút a nyáron, hátam behorpadt és csípőm hideg, a combom száraz, mint a régi szalma, a mellem ráncos, mint a téli alma, s hasam fölé, mint vén erszény fityeg; szívem táján a láz lihegve nyargal, fejem belepte régesrég a hó: s megtört derékkal és lecsukló arccal vánszorog így, mint egy bolygó bitó. – Nézd, mint boszorkány korhadt seprűnyélen ül egy vénasszony itt a járdaszélen, s gerince görbe, mint a pléhkanál: csókját hajdanta vert aranyra mérte, és tótágast állt Páris vára érte, s markodból most egy rézfillérre vár. Hát köpd szemen, ha van pofád hozzája, és menj vigan tovább, büdös paraszt, vagy gondolj egyszer nődre és anyádra, és dobj ölébe egy lyukas garast.