Villon balladái
Faludy György átköltésében Mesterem és néhai barátom Feleky Géza emlékének
A SZEGÉNY VILLON
Ballada a senki fiáról
| Mint nagy kalap, borult reám a kék ég, |
| és hű barátom egy akadt: a köd. |
| Rakott tálak között kivert az éhség, |
| s halálra fáztam rőt kályhák előtt. |
| Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak, |
| s szájam széléig áradt már a sár, |
| utam mellett a rózsák elpusztultak, |
| s lehelletemtől megfakult a nyár, |
| csodálom szinte már a napvilágot, |
| hogy néha még rongyos vállamra süt, |
| én, ki megjártam mind a hat világot, |
| megáldva és leköpve mindenütt. |
|
| Fagyott mezőkön birkóztam a széllel, |
| ruhám csupán egy fügefalevél, |
| mi sem tisztább számomra, mint az éjjel |
| mi sem sötétebb nékem, mint a dél. |
| A matrózkocsmák mélyén felzokogtam, |
| ahogy a temetőkben nevetek, |
| enyém csak az, amit a sárba dobtam, |
| s mindent megöltem, amit szeretek. |
| Fehér derével lángveres hajamra, |
| s halántékomra is az ősz feküdt, |
| és így megyek fütyülve egymagamban, |
| megáldva és leköpve mindenütt. |
|
| A győztes ég fektette rám a sátrát, |
| a harmattól kék lett a homlokom, |
| s így kergettem az Istent, aki hátrált, |
| s a jövendőt, amely az otthonom. |
| A hegytetőkön órákig pihentem, |
| s megbámultam az izzadt kőtörőt, |
| de a dómok mellett fütyülve mentem, |
| s kinevettem a cifra püspököt: |
| s ezért csak csók és korbács hullott árva |
| testemre, mely oly egyformán feküdt |
| csipkés párnák között és uccasárban, |
| megáldva és leköpve mindenütt. |
|
| S bár nincs borom, hazám, se feleségem |
| és lábaim között a szél fütyül: |
| lesz még pénzem és biztosan remélem, |
| hogy egyszer nékem minden sikerül. |
| S ha megúntam, hogy aranytálból éljek |
| a palotákat megint otthagyom, |
| hasamért kánkánt járnak már a férgek, |
| és valahol az őszi avaron, |
| egy vén tövisbokor aljában, melyre |
| csak egy rossz csillag sanda fénye süt: |
| maradok egyszer, François Villon, fekve |
| megáldva és leköpve mindenütt. |
|
|
Nyári ballada szegény Loviseről
| Lovise egész nap a tűzhelynél állott |
| és arcára fekete pernye hullt, |
| és éhes volt, mikor a szalmazsákra |
| az alkonyatban sírva ráborult. |
| Szegény emberek lánya volt, árva gyerek, |
| melyet körülcsókolnak a nyári szelek. |
|
| S mikor egy úr a tűzhelynél meglátta |
| szűz mellét, melyet a korom takart, |
| azt hitte, hogy megér egy sárga tallért |
| egy éjszakára: – de ő nem akart. |
| Szegény emberek lánya volt, árva gyerek, |
| melyet körülcsókolnak a nyári szelek. |
|
| S akkor az úr tornyos várába hítta, |
| igérte: mint a rózsát öntözi, |
| léptét számolja, harmattól is óvja, |
| hintón hordja, selyembe göngyöli. |
| Szegény emberek lánya volt, árva gyerek, |
| melyet körülcsókolnak a nyári szelek. |
|
| S mikor a várban kigyúlt az arca, |
| ahogy lehellettől a rózsa kigyúl: |
| akkor nem értette nagyon sokáig, |
| hogy mért teremtette a férfit az Úr. |
| Szegény emberek lánya volt, árva gyerek, |
| melyet körülcsókolnak a nyári szelek. |
|
| S a nyári szél a csatazajba fulladt, |
| s az éji ég vörös lett, mint a vér, |
| de az ő szívében nem volt már imádság |
| és bíbor arca lett csak hófehér. |
| Szegény emberek lánya volt, árva gyerek, |
| melyet körülcsókolnak a nyári szelek. |
|
| És a férje is elment a csatazajba, |
| s ő maradt otthon, meg egy kis poronty, |
| és az avaron lovagok feküdtek, |
| olyan rőten, mint a tavalyi lomb. |
| Szegény emberek lánya volt, árva gyerek, |
| melyet körülcsókolnak a nyári szelek. |
|
| S a nyári szél csak megjött évről évre, |
| s gyakrabban jöttek még a férfiak, |
| szívében a szerelem meghalt régen, |
| s csak vére ordított, mint éji vad. |
| Szegény emberek lánya volt, árva gyerek, |
| melyet körülcsókolnak a nyári szelek. |
|
| S mikor a nyártól oly áldott lett a teste, |
| amilyen áldott a víz partján a rét, |
| a víz partjához ment egy nyári este, |
| s beledobta a sok kihült mesét. |
| Szegény emberek lánya volt, árva gyerek, |
| de nem akart már bokor lenni, |
| melyet körülcsókolnak a nyári szelek. |
|
|
Ballada a kalózok szeretőjéről
| Jennynek hívták, szőke volt és éhes, |
| s a szállodában üveget mosott, |
| hol elhamarkodott szeretkezések |
| szagát árasztották a bútorok. |
| S mikor szitkokkal teltek meg az éjek, |
| s csiklandott ringyók részeg sikolyával: |
| nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával. |
|
| S ha ágyazni ment, mert már a párok várták, |
| vagy hajnaltájt meleg vizet hozott: |
| megtörtént néha, hogy egy vendég vasárnap |
| markába titkon egy dénárt nyomott. |
| Ilyenkor mindig némán megköszönte |
| alázatosan vézna mosolyával, |
| nyolc ágyúval és tizenhét vitorlával. |
|
| És éjjel, ha kiment a folyosóra, |
| egy-egy éhes hím gyakran rálesett, |
| ki ott mindjárt a bűzhödt kőpadlóra |
| teperte le: s ő mindent engedett. |
| S mikor a férfi vállait harapta, |
| s mellét kereste borgőzös szájával: |
| nyolc ágyúval és tizenhét vitorlával. |
|
| S egy délben zaj támadt a tengerparton, |
| s találgatták mindnyájan az okát, |
| de ő felkacagott az uccasarkon, |
| és még otthon is nevetett tovább. |
| S hogy mosogatni hívták a konyhába |
| a tányérokat eltólta karjával – |
| nyolc ágyúval és tizenhét vitorlával. |
|
| S mikor félreverték a vészharangot, |
| s a kikötőben üvöltött a nép, |
| ő lassan elfütyült egy hosszu tangót |
| és hófehérre mosta a kezét, |
| s új ruhájában a párkányra hágott, |
| s a tengert nézte gonosz mosolyával, |
| hol a város előtt egy hajó állott, |
| nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával. |
|
| S a hajó nyolc ágyúval lőni kezdte |
| rőt bombákkal akkor a várfalat, |
| és nem maradt, mikor leszállt az este |
| kastély a várban s ház a vár alatt, |
| ledőlt a bazár, a fárosz és a zárda |
| s bronzoszlop a helytartó szobrával |
| és nem maradt, csupán egy piszkos szálló |
| nyolc ággyal és tizenhét uccalánnyal. |
|
| De ő még mindig az ablaknál állott, |
| s az éjszakába egy dalt énekelt, |
| és reggel a matróznép partra szállott, |
| és minden embert sorra láncra vert. |
| És akkor a hajósok vezetője |
| így szólt hozzá: „Kalózok szeretője, |
| kit öljünk meg kivánságod szerint?” |
|
| S a tengerparton aznap alkonyatra |
| minden fán ötven ember lebegett, |
| és testüket a héjják csőre marta, |
| mint lógombócot éhes verebek. |
| S a hajó, míg a hullák rút farával |
| halotti táncot járt az est szele, |
| nyolc ágyúval és tizenhét vitorlával |
|
|
Négysoros vers,
melyet Villon halálítélete szélére írt
| Francia vagyok Páris városából, |
| mely lábam alatt a piszkos mélybe vész, |
| s most méterhosszan lógok egy nyárfaágról, |
| s nyakamon érzem, hogy a testem mily nehéz. |
|
Rablóballada a vörös Coquillardról
| A vén kalappal ferdén homlokában, |
| amíg övében sandán ült a tőr, |
| és két jó lábán kissé ingadozva |
| (a rum tette ezt s az átkozott likőr) |
| ez volt Pierre, a vörös Coquillard, |
| ki ismert Párisban minden kaput, |
| s mert mindenütt ott volt és nem volt sehol: |
| a törvény miatta már rég nem aludt. |
|
| Még egy ringyót sem tudott sírni látni: |
| magával vitte, ha horgászni ment, |
| s csak a templom előtt hagyta magára, |
| hogy imádkozzék egyedül odabent. |
| A szegényektől nem vett el egy fityinget, |
| vadászni csak a gazdagokra járt: |
| s ha valaki ezt nem hiszi el, mondjátok: |
| Pierre volt ez, a vörös Coquillard. |
|
| És mikor ő lett a rablóvezérünk |
| és pofája sebhellyel volt tele: |
| akkor mindig tudtuk, hogy miből élünk, |
| és senkinek sem lett üres a zsebe, |
| akkor egyszerre miénk lett a város, |
| s velünk táncolt egész éjjel a bár, |
| de mikor a zsandárok megjelentek: |
| csak volt Pierre, a vörös Coquillard. |
|
| A hasunkat kaláccsal puhítottuk, |
| s a pálinkában sohsem volt hiány, |
| s azt híreszteltük: a széles világon |
| nincsen hozzája hasonló zsivány. |
| De a hóhérnak ez már rég nem tetszett, |
| csak ült a varjak közt s azt mondta: rája vár, |
| és önmagát hozzá vendégül hítta |
| akkor Pierre, a vörös Coquillard. |
|
| S a bitót nézte, mely alatt várt a féreg, |
| s övét, melyben már rég nem ült a tőr, |
| szemébe akkor majd, hogy egy könny tévedt |
| (a rum tette ezt s az átkozott likőr) |
| és nyakát szépen a kötélbe dugta, |
| hiszen a hóhér is csak proletár, |
| s mikor ketté törött a csigolyája: |
| csak volt Pierre, a vörös Coquillard. |
|
|
Ballada a mult idők dámáiról
| Ha az útkereszten május alkonyatkor |
| én, a csavargó egy percre megállok: |
| akkor halkan megkérdem önmagamtól, |
| hogy Thaisz vagy Heléna merre jár most? |
| Hol van Sabina, a szőke császárnő, |
| aki előtt fél Róma térdepelt, |
| és hol a nimfa, ki a tó vizéből |
| fehér testének választ énekelt? |
| Hova lettek a csókok és a vágyak, |
| az alkonyattól piros szénaágyak, |
| a pásztorórák s a szerelmi szó? |
| De hova lett a tavalyi hó? |
|
| És aztán, napszálltakor, újra kérdem, |
| hogy szőke volt, vagy barna volt a lány, |
| kinek fehér válláért minden éjjel |
| felsírt a cisternából Johanán? |
| Hol van a melle, mely kígyózva táncolt, |
| hol van az öle, melyen aranylánc volt, |
| és hol van teste, mely olyan halvány volt, |
| mint ezüsttükörben a liliom? |
| Hova lettek a csókok és a vágyak, |
| az alkonyattól narancs szénaágyak, |
| a pásztorórák s a szerelmi szó? |
| De hova lett a tavalyi hó? |
|
| Hol vannak a tébai királylányok, |
| s mellbimbóikról hova lett a rúzs, |
| s ámbrától még illatos múmiájuk |
| fehér csontjáról hova lett a hús? |
| S a szír nők, kik görög hajósok ölében |
| feküdtek tarka bambuszágyakon, |
| s a hetérák, kik kis mellüket nézve |
| álltak a korinthusi várfalon? |
| Hová lettek a csókok és a vágyak, |
| az alkonyattól sárga szénaágyak, |
| a pásztorórák s a szerelmi szó? |
| De hova lett a tavalyi hó? |
|
| Hol van Héloise, kiért a szarkofágban |
| Abélard szíve még most is dobog, |
| és hol a szűz, akit Rouen várában |
| égettek meg nemrég az angolok? |
| Odaadnám érte fél életem: |
| ha a kezét kezembe tudnám venni, |
| s egyszer tudnék vele csak végigmenni |
| az alkonyattól lila réteken… |
| De nyomát már hiába kutatom, |
| mert hol van a fekete ugaron |
| a pásztoróra, a szerelmi szó? |
| De hova lett a tavalyi hó? |
|
|
Tanulságos utóirat.
| Ezért, ha májusban egy lánnyal járkálsz, |
| és nem tudod, hogy Pláton vén szamár, |
| s ha a parkban csiklandó nevetése |
| mögött nem érzed meg, hogy mire vár, |
| akkor, ha egy nap otthagyott, ne kérdezd, |
| hogy hova lett és kivel merre jár? |
| Mert megtudod, hogy a szerelmi szó |
| számodra volt – mint a tavalyi hó. |
|
|
|
A haláltánc-ballada
| Ott ült a Császár. Dús hajában |
| hét csillag volt a diadém. |
| Rabszolganépek térdenállva |
| a Göncöl forgott, válla balján |
| lámpásnak állt a holdkorong: |
| de a bohóc sírt trónja alján –: |
| „Mit sirsz” – rivalt reá – „bolond, |
| nincs szív, mit kardom át ne járna, |
| enyém a föld!”… S hogy este lett, |
| egy csontváz tántorgott eléje, |
| elfújta, mint a porszemet. |
| – Kényúrként éltünk mindahányan, |
| s az évek szálltak, mint a percek, |
| véred kiontott harmatával |
| irgalmazz nékünk, Jézus Herceg! |
|
| Gót ablakában sírt az Orvos: |
| „Uram, nektárod merre nő, |
| mely minden kínra ír s amelytől |
| felépül minden szenvedő?” |
| S az ajtó nyílt: keszeg magiszter |
| kezében mély ólomkehelyből |
| „Igyál, e nedv hűs, mint a – mámor, |
| s nincs seb, mit heggel nem takar, |
| igyál, testvér, e mély pohárból |
| csupán az első korty fanyar.” |
| – Kontárok voltunk mindahányan, |
| s az évek szálltak, mint a percek, |
| véred kiontott harmatával |
| irgalmazz nékünk, Jézus Herceg! |
|
| A kútkávánál állt a Gyermek, |
| szakadt gyolcsingecskében s rőt |
| topánban s nézte lenn a vízben |
| képét, mely játszni hívta őt: |
| …„Ha jössz: a holdleánytól este |
| a cukrot süvegszám kapod, |
| s minden pirosló reggelente |
| „Jövök már!” – szólt s a kútvíz nyálas |
| siklót dagasztott zöld hasán, |
| míg a Halál vihogva vitte |
| – Balgán játszottunk mindahányan, |
| s az évek szálltak, mint a percek, |
| véred kiontott harmatával |
| irgalmazz nékünk, Jézus Herceg! |
|
| Repedt tükrénél ült a Céda: |
| „Hajamnak árja még veres, |
| miért, hogy már a régi léha |
| seregből senki sem keres? |
| Ölem még izzó csókra éhes, |
| mellem rózsája még kemény…” |
| S az ablakon röhögve lépett |
| „Hopp Sára, hopp, gyerünk a táncra, |
| ma: holt szerelmeid torán |
| hadd üljön nászlakmát a lárva |
| ágyékod hervadt bíborán!” |
| – Buján fetrengtünk mindahányan, |
| s az évek szálltak, mint a percek, |
| véred kiontott harmatával |
| irgalmazz nékünk, Jézus Herceg! |
|
| Éjfél borult a háztetőre, |
| kuvikhang szólt a berken át, |
| midőn a Bankár útnak indult, |
| Az útkereszten vasdoronggal |
| hét ördög várta s a Halál; |
| s mikor kardot rántott, a csontváz |
| fülébe súgta: „Lásd, szamár, |
| pénzzsákodat hiába véded, |
| Meghalsz s a kincset elviszem, |
| s a kincs helyett eláslak téged, |
| akit nem ás ki senkisem.” |
| – Kufárok voltunk mindahányan, |
| s az évek szálltak, mint a percek, |
| véred kiontott harmatával |
| irgalmazz nékünk, Jézus Herceg! |
|
| s üvöltve sírt: „ne még, ne még”, |
| „engedj csak még egy lanyha csókot, |
| még egy gyönggyel kivarrt ruhát, |
| még egy szerelmes, léha bókot, |
| még egy gyötrelmes éjszakát” – |
| de ő rút foltot festve mellén, |
| mely, mint a rákseb, egyre nőtt, |
| fehér testét nyakába vette |
| és vitte, vitte, vitte őt. |
| – Tunyán henyéltünk mindahányan |
| s az évek szálltak, mint a percek, |
| véred kiontott harmatával |
| irgalmazz nékünk, Jézus Herceg! |
|
| Tüzénél állt az Alkimista, |
| s óráját nézte, mely lejárt. |
| „Isten vagy ördög: egy napot még, |
| a nagy talányt, amelyhez izzó |
| csak egy napot még, mert megfejtem, |
| megfejtem holnap estvelig.” |
| „Nem fejted” – szólt a hang – „nem fejted” |
| kezét, míg felrobbant a lombik: |
| „Aludni mégy most, mint a többiek.” |
| – A Titkot űztük mindahányan, |
| s az évek szálltak, mint a percek, |
| véred kiontott harmatával |
| irgalmazz nékünk, Jézus Herceg! |
|
| Pestis-csengőkkel jött a dögvész, |
| s a reimsi szentegyház előtt |
| husvétvasárnapján derékon |
| „Néked szereztem ezt a nótát, |
| gyerünk, nagyúr! Csengőm csörög: – |
| légy pápa, vagy próféta, rózsás |
| légy szent püspök, vagy rút eretnek |
| misézhetsz lenn – én fenn nevetlek |
| a dómok csonka tornyain!” |
| – Álszentek voltunk mindahányan, |
| s az évek szálltak, mint a percek, |
| véred kiontott harmatával |
| irgalmazz nékünk, Jézus Herceg! |
|
| A vén Paraszt már tudta s várta |
| alkonytájt kinn az udvaron: |
| „Görnyedt testünknek nincsen ára, |
| és meghalunk, mint a barom. |
| Kaszás testvér! Sovány a földünk! |
| könyörgöm: egyet tégy nekem: |
| ha vinned kell, szórd szét trágyának |
| e testet kinn a réteken!” |
| Ő rábólintott s vitte lassan, |
| s úgy szórta, szórta, szórta szét, |
| mint magvető keze a búzát, |
| vagy pipacsot az őszi szél… |
| – A földbe térünk mindahányan, |
| s az évek szállnak, mint a percek, |
| véred kiontott harmatával |
| irgalmazz nékünk, Jézus Herceg! |
|
|
Chanson a párisi szépasszonyokról
| Szeress britt dámát: régi lordok |
| utódját, szeplőst, kékruhást: |
| vagy norvég lánnyal lesd a fjordok |
| fölött az őszi szélzúgást: |
| szeress szír asszonyt: lassú tánctól |
| sápadt, görög szajhát Byzáncból, |
| szeress nagymellű, lágy flamandot, |
| ki untan s lagymatag mozog: – |
| nem csókol asszony úgy a földön, |
|
| Keresd szláv hitvesed szemében |
| alkony táján a nagy talányt: |
| ölelj cigánylotyót a réten, |
| szeress arabnőt, perzsalányt, |
| borulj sudár, fehér hasára, |
| mely hűs, akár a gyík hasa: |
| hágj fel Madonnád ablakára |
| hajolj mór rabnőd íriszére, |
| hol zöldessárga fény lobog: |
| nem csókol asszony úgy a földön, |
|
| Utazz, hajózd be mind a tengert, |
| kutass fel messze népeket, |
| imádj kígyójárású berbert, |
| várd hölgyedet brokát ruhában |
| vagy kurtizán a Szuburában |
| forgasson tejszín combja közt: |
| szeress zsidólányt, búst és édest, |
| mint május éji ó-borok: – |
| nem csókol asszony úgy a földön, |
|
|
Jegyzet:
| Tudom, hogy vannak még ezerszám, |
| örmények, lappok, négerek, |
| sárgák, oly aprók, mint az öklöm, |
| s mindig csak csókra éhesek, |
| hinduk, litvánok, svédek, írek, |
| bretónok, szerbek, angolok: |
| de egy sem csókol úgy a földön, |
|
|
|
Ballada a szép fegyvermesterné vénségéről
| – Nézd: mint boszorkány korhadt seprűnyélen, |
| ülök, vénasszony, itt a járdaszélen, |
| s gerincem görbe, mint egy pléhkanál, |
| hajam megsárgult, mint a kocsmacégér, |
| és így rikácsolok a rézfillérért, |
| rekedten, mint egy ócska papagály. |
| A Sátán lelkemet régóta kéri, |
| s az árokban testemre vár a sár, |
| s hogy ágyamon utólszor hált férfi: |
| van annak több, mint ötven éve már. |
|
| – Szemközt a házban d’Anquétille lovagja |
| Catherinet, a zsíros pékleányt fogadja, |
| s be sem zárják, disznók, az ablakot. |
| A képüket bortól veresre festik, |
| s hogy csókolódznak, hallgatom napestig, |
| s mérgemben, mint a pulyka, pukkadok. |
| Felállok most, a rossz tüzön melegszem, |
| s testem dűlöng, mint egy lyukas ladik, |
| pedig, hidd meg, szűz voltam én is egyszer, |
| úgy, mint Catherine a mult vasárnapig. |
|
| – Szűz voltam egyszer s százszor szebb a szépnél, |
| s a Saint Germain des Présben nagymisénél |
| engem néztek csupán az emberek, |
| és úgy kergettek, mint vadász a koncot, |
| bárók, hegyescipőjű udvaroncok, |
| grófok, papok, kalmárok, hercegek, |
| és mindegyik kezembe tette volna |
| minden pénzét, hogy megkaphassa azt, |
| miért ma többé egy koldus se dobna |
| vénhedt ölembe egy lyukas garast. |
|
| – De akkor még Colin Cayeuxt szerettem, |
| s Lúdláb királyné konyhájában ketten |
| a nyársat bámultuk, hogyan forog. |
| Ilyenkor ő latin dalokba kezdett, |
| s olyan szép volt, akár egy perzsa herceg, |
| és minden reggel rózsákat hozott; |
| ültünk egész nap, már az estre várva, |
| s hogy kék harmat feküdt a pázsiton: |
| egymásnak dőlve, mint a létra szára |
| sétáltunk át az éji Párison. |
|
| – Majd egy bretón hadnagynak ültem lépre, |
| ki rút volt, mint a Belzebúb, de vértje |
| kivert ezüst volt, cifra és nehéz, |
| és arra mentünk minden alkonyatban, |
| hol a la Grante rue Saint Jacques torkolatja |
| a házakon túl répaföldbe vész; |
| a szénában háltunk és százezer csók |
| sem volt elég vonagló szájamon: |
| olyan pucérak voltunk, mint a hernyók, |
| s a holdnarancs lógott az ágakon. |
|
| – Míg egy napon minden férfit leköpve, |
| fülig szerettem egy pimasz kölyökbe, |
| és szántam őt, hogy árva volt, szegényt, |
| imádtam, bár a testemet húsz évig |
| vizes korbáccsal verte este végig, |
| és nem vett el, csupán a pénzemért; |
| ütött, belémrúgott, ruhámat tépte, |
| és melleimnél fogva rángatott; |
| de hogyha csókot kért, legott ölébe |
| ültem, feledve minden bánatot. |
|
| – Bolondultam, büdös gazember, érte, |
| s pofont még máma is tucatra mérne, |
| ha régesrég nem lenne már halott. |
| De meghalt s engem itthagyott szegényen, |
| és mint lehulló lomb a járdaszélen, |
| vén koldusasszony, egyre rothadok. |
| Mi lett belőlem, jaj, ha a tükörben |
| megpillantom mezitlen testemet, |
| mert oly szép volt, ahogy most vén és görbe, |
| Uram, dühömben majd hogy megveszek. |
|
| – Hová lett, jaj, testemnek régi bája, |
| két kis fülem rubinvörös csodája, |
| tejszín bőrömnek csiklandó szaga; |
| hová lett kék szemem pimasz varázsa, |
| és ajkaimnak duzzadó parázsa, |
| s halántékomnak kékeres tava; |
| hol van hajam, melyet nádszínre festett |
| a természet s a lágy szemöldökök, |
| melyek, mint szőke accent circumflexek |
| ragyogtak itt a büszke arc fölött? |
|
| – Hová tűnt el két zsíros, kurta vállam, |
| fehér karom, lágy hátam, gőgös állam, |
| s hónaljaim kalászos ürege, |
| s két apró mellem, melyek, mint a bársony |
| úgy domborodtak egykor át ruhámon, |
| mint nürnbergi órák üvege; |
| hol van rugalmas combom s merre voltak |
| a térdek és a karcsú kis bokák, |
| és két dús csípőm, melyet úgy karoltak |
| a férfiak magukhoz, mint a rák? |
|
| – Hová lett, kérdem, már a régi szépség? |
| Szememben véres foltra vált a kékség, |
| pofámon barna pergament a bőr; |
| lehelletem reves csatorna gőze, |
| sovány karom kiszáradt, mint a rőzse, |
| s fülemből rút csomóban lóg a szőr; |
| az elfakult száj régen nem parázna |
| és a bozontos, vén szemöldökök |
| únottan lógnak százezer barázda |
| tövén a sárga, fonnyadt arc fölött. |
|
| – Vállam púp egy kivénhedt dromedáron, |
| hónaljam oly mély, mint a kút a nyáron, |
| hátam behorpadt és csípőm hideg, |
| a combom száraz, mint a régi szalma, |
| a mellem ráncos, mint a téli alma, |
| s hasam fölé, mint vén erszény fityeg; |
| szívem táján a láz lihegve nyargal, |
| fejem belepte régesrég a hó: |
| s megtört derékkal és lecsukló arccal |
| vánszorog így, mint egy bolygó bitó. |
|
| – Nézd, mint boszorkány korhadt seprűnyélen |
| ül egy vénasszony itt a járdaszélen, |
| s gerince görbe, mint a pléhkanál: |
| csókját hajdanta vert aranyra mérte, |
| és tótágast állt Páris vára érte, |
| s markodból most egy rézfillérre vár. |
| Hát köpd szemen, ha van pofád hozzája, |
| és menj vigan tovább, büdös paraszt, |
| vagy gondolj egyszer nődre és anyádra, |
| és dobj ölébe egy lyukas garast. |
|
|
Az akasztófavirágok balladája
| Ha orgonák közt erre jársz a nyáron, |
| a dombtetőn, barát vagy idegen, |
| ne gúnyolódj e három jómadáron, |
| kik itt lengünk a sárga zsinegen: |
| bőrünket, nézd, a víz lemosta régen, |
| nyelvünk megzöldült, mint a rézgaras, |
| és így forgunk a korhadó kötélen, |
| pökhendi táncban, mint a szélkakas; |
| hasunk, amelybe bort tömtünk s kalácsot, |
| mint vén ribancmell, ráncos sárga folt, |
| a szívünk, mely a názáreti ácsot |
| sohsem dícsérte, rég a sárba folyt. |
| Ne röhögd ki gyalázatunkat, vándor |
| s ne csak mibennünk lelj bűnt és hibát, |
| s ha majd a meggymagot kiköpöd szádból, |
| rebegj értünk egy Áve Máriát: |
| – hogy a gonosz Hold szarván el ne essen, |
| s az égig jusson e három zsivány, |
| s ruháik foltján többé ne nevessen |
| a grófkisasszony és az úrilány, – |
| de kérd reánk az Úr kegyelmét, |
| megoldja Villon árva lelkét |
|
| A barna rongyok hulltak már a fáról, |
| s át harminchárom sáros vármegyén |
| hárman jöttünk koldulva Flandriából: |
| Ythier Méchant s Colin Cayeux, meg én. |
| És egy nap térdig hóban állt a róna, |
| s a házakból követ dobtak ki ránk |
| s a réteken nem nőtt, csak csipkerózsa, |
| s deres kökénytől elkopott a szánk, |
| s ott röpködött a varjú is, mely ujra |
| fülünkbe károg, itt a dombtetőn, |
| s mi ültünk hárman, tar bozótba bujva |
| s árván a ködtől megfakult mezőn. |
| Kislány, ki erre jársz egy jóbaráttal, |
| ki majd letép, te liliomvirág, |
| ne nézz reánk szemedben durva váddal, |
| de mondj értünk egy Áve Máriát: |
| – hogy a Tejút vizében meg ne ázzon, |
| s az égig jusson e három betyár, |
| s ott lovagoljon fenn a szivárványon, |
| hol nincsen úr és nincsen proletár, |
| és kérd reánk az Ő kegyelmét, |
| megoldja Villon árva lelkét, |
|
| Ott ültünk a mezőn, híg őszi ködben, |
| s fáztunk a hült tűz szürke kormain, |
| míg a hold rőt lámpását felkötötte |
| Rouen várának lila tornyain. |
| S hogy lassan egyre mélyebb lett az alkony, |
| „nézzétek” – szóltam – „mily veres a hó”, |
| Ythier Méchant a kését nézte akkor, |
| és arra jött egy batyuzó zsidó. |
| Ott jött görnyedten, vénen és mi szépen |
| felálltunk s taplót kértünk és tüzet, |
| de ő a kést bámulta s zöld szemében |
| sötét toronyként állt a rémület. |
| És így végeztünk véle mind a hárman, |
| mondj értünk még egy Áve Máriát, |
| s az Úr az örök élet aranyával |
| fizesse meg irgalmad aranyát: |
| – hogy a Göncöl kocsisa fel a bakkra |
| vegye magához e három gonoszt, |
| s vad vágtában vihesse a magasba |
| Hozzá, ki már csupa kegyelmet oszt, |
| és kérd reánk az Ő szerelmét, |
| megoldja Villon árva lelkét |
|
| A vén zsidót a búzaföldbe dobtuk, |
| s a vén zsidó vagy száz tallért nyomott. |
| Aztán kocsmákba mentünk és kimostuk |
| a rongyainkból mind a vérnyomot. |
| De a zsaruk elfogtak a határban, |
| s rozsdába verve vittek Párisig, |
| bűnbánat nélkül haltunk mind a hárman, |
| s hasunkon, nézd, a lódarázs hízik, |
| szemünkkel varjak szállnak fenn az égen, |
| és forgunk-lengünk, mint a szélkakas, |
| és mellbimbóink megrohadva régen, |
| leestek tegnap, mint a rézgaras, – |
| vállunk a naptól már barnára égett |
| testvér, ne vess meg, mint a nagyvilág, |
| és mondj, ha a Montmartre-i dombra tévedsz, |
| értünk egy végső Áve Máriát: |
| – hogy Colin Cayeux lókötő pofáját, |
| s Ythier Méchant-t a zsebmetszők közül |
| bírák, pandúrok ott fenn már ne várják, |
| rútul pislogva egy felhő mögül, – |
| de kérd reánk az Ő kegyelmét, |
| megoldja Villon árva lelkét |
|
|
Könyörgőballada szegény borissza Jehan Cotart lelkéért
| Noé komám, szőlők, borkádak apja, |
| Szilénusz, ki a mustot ápolod, |
| s te is, Lót, kit felöntve a garatra |
| leányaidhoz vitt a mámorod |
| amit még máma is szemedre hánynak, |
| figyeljetek rám, három jómadár: |
| a szajnamenti Párisban vasárnap |
| mint hű keresztény halt meg Jehan Cotart. |
| Ti fenn a mennyben, intsetek feléje, |
| ha majd fölér, az égi ablakon, |
| amúgy is rég várt egy parti pikére |
| veletek fenn az esti csillagon, |
| míg dús nedűt nyakalt a hegygaráton, |
| s megjárta mind a kocsmakerteket, – |
| szegény borissza Jehan Cotart barátom, |
| ölelje át az Úr a lelkedet! |
|
| Derűsen mély zsebében két üveggel, |
| és dús fején a hófehér süveggel, |
| és lágy szakálla balján húsz diákkal |
| úgy járt a kerti liljomok között, |
| mint ősz királyok flamand bibliákban. |
| De est felé, ha már az alkonyat |
| kék vásznat szőtt a Pont au Change alatt, |
| a csapszékhez futott, miként a nyúl. |
| S éjjel, ha két szeme keresztbe nézett, |
| Anaxagórászt és Plátont idézett, |
| s aztán, mikor vállára ült a hold, |
| rég elfelejtett nótákat dudolt. |
| Így jártuk hűs telekben s izzó nyáron |
| a pincéket s a kocsmakerteket, – |
| szegény borissza Jehan Cotart barátom |
| ölelje át az Úr a lelkedet! |
|
| Hány éjjen át ültünk a Négy Majomban! |
| Nem élt e földön még jobb cimbora, |
| hegyek meg várak dőlhettek halomra, |
| de Jehan Cotart nem ingott meg soha. |
| S ha néhanap borába seprü tévedt, |
| vagy a burgundi karcos volt talán: |
| ölébe vette, mint Katót a béres, |
| a kocsmárost, s az istenvert borévet |
| görcsös botjával húzta el farán… |
| Szeptembertájt, Plátonjával kezében |
| szeliden baktatott szőlőhegyére, |
| s mondják, nem járt, csak sánta nők után, – |
| és így élt hatvan kurta földi nyáron |
| s így élt meg hatvanegy rövid telet: |
| szegény borissza Jehan Cotart barátom, |
| ölelje át az Úr a lelkedet! |
|
| Midőn utólszor láttam szombat este, |
| ott ment a Place de Notre Dame-on át, |
| árnyéka az egész teret befedte, |
| s kezében vitte drága Plátonát; |
| ki tudja, mely csapszék felé kanyargott: |
| deres fején ezüstöt vert a hold, |
| s mikor megint kerestük estharangkor, |
| már senki sem sejtette, merre volt. |
| És akkor jött a pestis Cölln várából: |
| vagy harmincan látták sötét lovát, |
| amint egy rőt lovaggal éjféltájon |
| vágtatva jött a Rue Saint Jacques-on át. |
| Lólába átlátszott a csizmaszáron, |
| és két veres sarkantyút pengetett, – |
| szegény borissza Jehan Cotart barátom, |
| ölelje át az Úr a lelkedet! |
|
| Barátai keresték még az éjjel |
| a kertek alján s a fűzek között, |
| a bükkösben s az Elysées-i réten, |
| hol, mint a tejszín, hömpölygött a köd; |
| s reggel, hogy a fecskék a hídkorlátra |
| úgy ültek kéken, mint a hangjegyek, |
| akkor találtak csak rá Jehan Cotartra, |
| a Szajnánál a Pont au Change megett. |
| Arcán setét hollóként ült a pestis, |
| és holt kezében Plátont fogta még, |
| s oly szörnyű volt az arca, hogy napestig |
| a Szajnához csodára járt a nép. |
| Alkonykor jöttünk érte bús batáron, |
| s temettük el az Ile de Cygne megett: |
| szegény borissza Jehan Cotart barátom, |
| ölelje át az Úr a lelkedet! |
|
| Noé apám, ki ó-borokra buktál, |
| s Szilénusz, ki a mustot ápolod, |
| s te Lót komám, ki hajdan úgy berúgtál, |
| hogy lányaidhoz vitt a mámorod: |
| vigyázzatok reá, hogy el ne fogja |
| a strázsa őt az égi sildbakon, |
| rég vágyódott már egy parti tarokkra |
| veletek fenn az éji csillagon; |
| s fogadjátok jól: a Sorbonne rózsája, |
| s a hét művészet bölcs tanára volt, – |
| s ha Isten nem néz, fenn a kiskocsmában, |
| melyen vörös cégérnek áll a hold: |
| az agg Pyrrhon s a tömpe-orrú Pláton |
| örök nektárt koccintsanak veled: – |
| szegény borissza Jehan Cotart barátom, |
| ölelje át az Úr a lelkedet! |
|
|
Kerítő ballada Villonról és kövér Margotjáról
| Persze: pukkadnak a párisi polgárok, |
| mióta hirlik, hogy egy lánnyal járok, |
| ki az uccáról tartja el magát. |
| De a kis dögöt nagyon szeretem, |
| ingét megvarrom, ágyát megvetem |
| és megkefélem este a haját; |
| bort hozok a kocsmából, a kútról vizet, |
| ha egy vendég jön, aki jól fizet: |
| a hátsó ajtón diszkréten távozom, |
| hogy a gavallérok és a tiszt urak, |
| mint a mennyben, úgy érezzék maguk |
| a bordélyházban, hol ketten lakunk. |
|
| Persze, gyakran beköszönt a nyomor. |
| Ilyenkor Margót látni sem tudom, |
| gyűlölöm, mint a kést, a vérem forr, |
| belérúgok és a haját húzom, |
| Józsefre és Máriára esküszöm, |
| hogy holnap reggelig agyonütöm, |
| ha nem lesz pénz – zálogházba teszem |
| ruháit és ha nincsen, mit egyem: |
| káromkodom, míg a gyomrom korog, |
| ő meg a szoba sarkában kuporog |
| s ilyenkor napestig pofozkodunk |
| a bordélyházban, hol ketten lakunk. |
|
| Aztán egyszerre pénz áll a konyhára, |
| mert hirtelen nagy lett a forgalom, |
| vagy én találkoztam a Bac uccában, |
| avagy a Montmartre-i domboldalon |
| egy bitanggal, ki meglógott a cehhel… |
| S kövér Margóm akkor megint a régi, |
| combomra csap és arcunk felderül, |
| lefekszünk s én egy dalt trillázok néki |
| ahogy ez a legjobb férfinek |
| száz évben is csak egyszer sikerül. |
| És aztán másnap estig horkolunk |
| a bordélyházban, hol ketten lakunk. |
|
Ajánlás:
| Kik ezeket a sorokat olvassátok, |
| gavallérok, urak és kapitányok |
| jegyezzétek meg: ha egy lányt kivántok, |
| ki éjjel mindenre kapható, |
| szolgálatotokra készen itt vagyunk |
| a bordélyházban, hol ketten lakunk. |
|
|
|
Ballada a brabanti borbélyról
| Emléke, mint alkonyra régi vár-rom, |
| viola füstként leng a városon, |
| s az asszonyokkal én is visszavárom, |
| ha a fák közt az este átoson. |
| Azt mondják: nálam is nagyobb gazember |
| volt ő, nyügös munkára képtelen, |
| kékes szemében hullámzott a tenger, |
| mosolya fájt, akár a végtelen |
| terítve várta asztalunk és ágyunk, |
| mert szoknyahős volt, gyilkos és kalandor, |
| ahogy nagytitkon lenni mind kivánunk, |
| Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból. |
|
| Korán verték világgá Flandriából, |
| hogy nem volt több vagyona, az egész, |
| mint az, mit egy fürdőző lát magából |
| a víz tükrében, hogyha hátranéz. |
| Dalolva járt, kalapját félretolva, |
| amig csapása hűvös kútra vitt; |
| zsebében lágy kenyér helyett a bolha |
| kísérte hosszú vándorútjait, |
| az erdő volt hálópajtása nyáron, |
| s így álmodott hegyekről színaranyból |
| homokbányákban vagy deres csalánon |
| Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból. |
|
| S midőn egy nap henyélve ült a parton, |
| egy kis vitorlás állt a part alatt, |
| oly sárga volt, mint ó-szövésű karton, |
| s mert vászna nászi párnaként dagadt: |
| elindult rajta, hogy kincsekre lelne |
| a szirtfokon, hol gyöngy s korál terem, – |
| de szélvihar kelt s jaj, nem volt semerre |
| a zöld sziget a lila tengeren. |
| Csak a halál ült a hullámhegyen, |
| és messze volt a krétafok, az angol: |
| s ekkor döntött, hogy Párisig megyen |
| Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból. |
|
| De jól kifáradt s szürke port lehelt már, |
| mikor meglátta a Temple falát: |
| s akkor megtudta, hogy minálunk sem jár |
| mindenkinek gyöngyökből varrt kabát. |
| Így lett lakáj egy húszlovas ficsúrnál, |
| s mert lágyan nézett rá a dámanép: |
| az ezüstkések szemét majd kiszúrták, |
| és körmei ragadtak, mint a lép. |
| Egy percig kellett hagyniok magára, |
| és ő hármat lopott el két aranyból, |
| mivel természetesnek ezt találta |
| Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból. |
|
| Nem volt szivében rosszaság, se jóság, |
| oly szőke volt s oly könnyű, mint a szél, |
| a bűnei úgy nőttek, mint a rózsák, |
| és hogyha elment, minden sírt, mi él. |
| Oly nesztelen suhant, midőn az éji |
| homályban egy késői varjú szállt, |
| s nem tudta senki, hogy a Bergerès-i |
| körönd vidékén kalmárokra várt, |
| kezében árral, minden péntek éjjel, |
| ott, hol nem hallják már, ha nagyharang szól, – |
| s így nézte őket végtelen szemével, |
| Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból. |
|
| S midőn lakolni kellett volna néki |
| és lógnia a Notre Dame terén: |
| a város női együtt mentek kérni |
| a tanácsot, hogy ne legyen kemény, – |
| s végül levetkezvén minden szemérmet |
| bevallották: ez itt a kedvesük, – |
| hogy nem tudják miért, de ő az élet, |
| s ő az, ki éjjel ott aludt velük, |
| testükre hüs husával ráfonódva |
| s csapzott hajával szálas színaranyból, |
| hogy ő volt ifjuságuk zöld bozótja: |
| Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból. |
|
| S a nagytanács borzalmas átkot mondva |
| fejére, futni hagyta, s ő futott, |
| s ha azt hiszed, hogy kinn a zöld vadonban |
| régesrég éhenhalt, úgy nem tudod, |
| hogy ott az ember részeg vágya megnő |
| és létrás fákra mászik s a bozót |
| mellére dől és a reáderengő |
| homályban is szakíthat mogyorót, |
| és húsát bokrok lányos körme vérzi, |
| mig köztük őrült istenként barangol, |
| s ez uj szerelmét boldogabbnak érzi |
| Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból. |
|
|
Levél,
melyet François Villon mester, mikor nem volt már egy büdös vasa, így írt Jehan de Bourbon herceghez:
| Tisztelt uram, fenség, vagy mi a fene, bevezetésül |
| fogadd üdvözletemet. Bár nem vagyok ficsúr, kit a babája fésül, |
| sem gróf, aki a népet nyúzza, sem Monsignor, ki hintón jött az égből. |
| Nevem kurtán Villon. Szeretőm uccalány. (Úgy hívják: Mirjam.) |
| És én? Én eddig néhány verset írtam, |
| persze, csak úgy, privátgyönyörűségből. |
| Máskülönben pedig boldog vagyok, |
| hogyha túlgyakran nem látok papot. |
|
| Arról van szó tehát, hogy multkor este – úgy értem |
| hajnal felé, mikor a kocsmából hazatértem – |
| egy pimasz gavallér belémkötött. |
| S hogy kardot rántott, kivettem övemből |
| a tőrömet s tiszta önvédelemből |
| egyszerűen leszúrtam a dögöt. |
| S most azt harangozzák, hogy bűnbe estem, |
| s ezért itt rohadok e majomketrecben. |
|
| Egy íly bitang, mint én, persze, csak fütyül rája, |
| hol éri majd az angyal trombitája. |
| De szörnyűség, ha nincsen egy vasa. |
| Úgy lóg a levegőben, mint akasztott ember, |
| ha a zsaru ráköp, még csak szólni sem mer, |
| és nadrágjából kiáll a hasa. |
| Szóval, uram, tőled függ a dolog, |
| ha Villon gyomra többet nem korog. |
|
| Világéletemben embert még meg nem vágtam |
| soha pénzért. A legtöbb, úgy találtam, |
| túl ordenári ehhez énnekem. |
| De te ezt a kitüntetést majd csak megbecsülöd… |
| Úgy ötven fontot gondoltam aranyban. Ha egészségesen kikerülök |
| a kóterből, vissza persze a dupláját fizetem. |
| És addig vedd, ha félsz, hogy kitolok veled, |
| zálogul az akasztófakötelet. |
|
Post scriptum:
| Mit nem tesz egy ilyen szegény proletár, |
| ha a prófunttól gyomra szüretre jár? |
| Ilyenkor már bagó sem kell neki. |
| De most, mikor kalapját leveszi, |
| s a rothadt pénzért térdre állva |
| úgy mászik eléd, mint a majom: |
| hát azt hiszed, hogy nem sül ki a pofája, |
|
|
|
Szerelmes ballada D’Aussigny Yssabeaunak
| A dombtetőn a sziklák, mint a nyársak |
| merednek, lassú szél nyög és a hársak |
| hasadt odvából tejszín nyál csorog; |
| a tar bozót mélyén szerelmes árnyak |
| ölelkeznek s a holdas fák úgy állnak |
| tótágast, mint mezitlen asszonyok. |
| Öledre vágyva sírok itt e holt |
| avarban, hol szerelmünk fészke volt, |
| s vonagló, izzadt testedért üvöltök. |
| …vérembe folyt a vörös telihold. |
|
| Emlékszel még? Bimbók fakadtak, lanyha |
| est volt s a fény utolsó sáv aranyja |
| halódott fenn egy vatta-fellegen; |
| bíbor hajad sovány válladra lógott, |
| minden fűszál bokád köré fonódott, |
| langyos szellő bujkált a melleden, |
| s hogy ajkaimra éhes szád tapadt, |
| s belémcsorgattad édes nyáladat: |
| két testünk volt, de már csak egy szívünk, |
| s az alkony ránkborult a fák alatt. |
|
| Aztán a hold úgy bukdácsolt a görbe |
| fatönkök közt, mint rőtszakállú törpe, |
| s bárhogy kérleltél, megtörtént a nász, |
| a bokrokon minden rügy arcom mellett |
| meleg harmattól duzzadt, mint a melled, |
| halántékunkon lüktetett a láz, |
| nem hallott ember még olyan sikolyt, |
| amellyel ízzó testünk összeforrt |
| s fölöttünk halkan reszketett az erdő |
| …vérembe folyt a vörös telihold. |
|
| Majd föltérdeltem és úgy néztelek: |
| a tengerről sós illat érkezett, |
| s öledbe épp egy kis virág szorult; |
| jó volna – súgtam – mindig már így lenni, |
| és így hallgatni mindörökre semmi |
| beszédedet. Fejünkre mézga hullt. |
| Megosztottam veled a kortynyi bort |
| s kenyeremet, mely estebédre volt: – |
| ez lett lakmánk s az ég a nászi fáklyánk, |
| hol a csillagok örök árja folyt. |
|
| A csillagok s egy bimbós ág: a vőfély, |
| két melled úgy állt, mint két gonosz nővér, |
| egymásnak háttal. A hold hidegen |
| sütött s ahogy kékes testedhez értem, |
| azt gondoltam: talán még ezt sem értem, |
| s oly messzi vagy nekem s oly idegen… |
| Aztán hűs ajkad búcsúzón hajolt |
| fölém s a fákon túl az égi bolt |
| szélén pirosan megrepedt a hajnal. |
| …vérembe folyt a vörös telihold. |
|
| És így bolyongok most a téli erdőn, |
| és várok rá, hogy izzadt tested eljön; |
| ágyunk füvét felverte rég a fagy, |
| s az orkánban vonagló fák alatt |
| űzöm fehér, mezitlen árnyadat, |
| s a fellegektől kérdem, merre vagy, |
| hol melled, mely ruhádon átdagadt, |
| csipőd, amelyre gyöngyvirág tapadt, |
| a dús bozót s az eprek a bozótban? |
| Mért nem jössz? Várlak még a fák alatt. |
|
| A dombon, nézd, a sziklák, mint a nyársak |
| merednek, lassú szél nyög és a hársak |
| hasadt odvából tejszín nyál csorog; |
| a tar bozót mélyében párzó árnyak |
| inognak s a fák széttárt lábbal állnak |
| tótágast, mint mezitlen asszonyok, |
| s én itt hempergek, tébolyult, a holt |
| avarban, hol szerelmünk fészke volt, |
| s vonagló, izzadt testedért üvöltök. |
| …vérembe folyt a vörös telihold. |
|
|
A testamentum
| Az őszi sárban már magamban járok, |
| s lábam nyomában a Kaszás üget, |
| hajam deres lett és az uccalányok |
| másnak mutatják már a mellüket, |
| s a csillagok is már fakóbban égnek, |
| mint egykor égtek, mikor este lett: – |
| ajánlom bűnös lelkemet az égnek, |
| s az út sarának vézna testemet. |
|
| Pedig: hogy féltem egykor a haláltól, |
| emlékszem, mint kamasz vagy kisdiák, |
| mikor félig fejemre szállt az álom, |
| és elmorzsoltam rég az estimát: |
| hirtelen belémnyilalt a sötétben |
| a rémület, hogy egyszer meghalok, |
| s azt sem tudom már akkor majd, hogy éltem, |
| s hogy fákat láttam, holdat és napot, |
|
| hogy nemzedékek fognak jönni-menni, |
| de nékem nem lesz szavam és dalom, |
| és a bitang sors, mely nem adott enni, |
| végül sarat dagaszt az ajkamon: |
| hogy mint a barmok döglünk meg mindnyájan, |
| s ha már a sírba tettek, e kevés |
| örömtől sem lesz édes lenn a szájam, |
| s nem lesz soha, de soha ébredés. |
|
| E félelem úgy fúrt, mint vágóhídon |
| fúrják bikák agyába a karót, |
| a verejték nyakamig elborított, |
| s hörögve haraptam a takarót, |
| görcsös kézzel meggyújtottam a mécsest, |
| s hogy elkergessem ezt a látomást: |
| könyvet fogtam s olvasni kezdtem révedt |
| szememmel Vallát vagy a Gorgiászt… |
|
| Azóta a pimasz nők s a rideg |
| barátok s a polgárok közönye, |
| a hosszú vándorútak a hideg |
| erdőkben és a hóhér kötele |
| másra tanított; s mert kiürítettem |
| a mély pincék minden lőre-borát: |
| nem félek többé s a halállal ketten |
| régen vagyunk mi pertú cimborák. |
|
| Mert korbáccsal vert engemet az élet, |
| s nem voltam Isten választott fia, |
| egy tál lencsémben hányszor ült a féreg, |
| s lábamnak hányszor kellett futnia, |
| és mégis: most is gúnyra áll a szájam, |
| s az urak hiába fennek rám fogat, |
| ollójával e rút Kor és az Állam |
| nem nyírt meg, mint kertész a bokrokat. |
|
| Úgy volt tehát, hogy épp karácsony esten, |
| harmincegyben ezernégyszáz után |
| szalmán hevert, borjak között a testem, |
| melyek szemembe lehelltek puhán, |
| apám némán állt, mint cölöp a tóban, |
| s anyám fáradtan súgta: „Jézus, Jézus”, |
| mert én is egy vén, korhadt istállóban |
| születtem egykor, mint a Nazarénus. |
|
| És hogy mégsem lett Megváltó belőlem: |
| az első követ te emeld reám. |
| E földre gondban és nyomorban nőttem, |
| istállószolga volt szegény apám, |
| nagyapám zsoldos s varros homlokára |
| az évek húztak dühös boronát, |
| és őseim jeltelen sírhalmára |
| sohsem ragyogtak gőgös koronák. |
|
| S ezért így, vénen, két térdemre esve |
| köszönöm Néked, Uram, a nyomort, |
| hogy nem lettem ficsúr, ki délben-este |
| mindenre pökve, szürcsöli a bort, |
| hogy mámoraim keserűk és búsak |
| voltak s utam az éj aljába vitt, |
| hol a sötétben megláttam a dúsak |
| hatalmát s a szegények titkait. |
|
| Köszönöm Néked a kenyér csodáját, |
| s az éhes gyomor lázadt vágyait, |
| a tömegszállás fuldokló homályát, |
| s a vén kórházak sápadt ágyait, |
| köszönöm Néked álmom lágy varázsát, |
| s lyukas cipőmben a hideg sarat, |
| és köszönöm a meddő vágy darázsát, |
| s a szél zúgását a hidak alatt. |
|
| Köszönöm Néked, hogy szememnek tárva |
| nyílt meg az Ember, e szörnyű bozót, |
| mert így nem lettem az urak szolgája, |
| sem népkertekben rizsporos bohóc; |
| köszönöm, hogy az Ember szenvedését |
| mind a fülembe súgtad egy napon, |
| mert így történt, hogy minden versem mélyén |
| azóta egy húr szól: a szánalom… |
|
| De akkor még minderről mit se tudva, |
| üvegből ittam, ha volt, a levest, |
| és lágy porával megcsókolt az ucca, |
| és rőt borával meglocsolt az est. |
| Oly szimpla volt minden: a nap, a rétek, |
| a játékok, az ég és a folyó, |
| s az út sarából úgy gurult az élet |
| cipőm elé, mint egy üveggolyó. |
|
| Aztán meghalt apám s mi ültünk szótlan, |
| s az éhségtől állunk már felkopott, |
| s így jött, hogy nyolc évvel kenyeret csórtam |
| a pék előtt. S a strázsa elfogott. |
| Huszonöt botütés jutott ki nékem, |
| s a kis Montcorbier sovány farát |
| röhögték éppen a dámák a téren, |
| hogy ott jött Guillome de Villon apát. |
|
| Magához vett és nékem adta lelkét |
| és címerpajzsa minden csillagát, |
| és papszívének vénülő szerelmét, |
| és vén könyvtára ódon illatát, |
| amelyben annyi titkot magyarázott |
| kamaszfülemnek ő, a mesterem, |
| míg kinn a fákon nyári zápor ázott, |
| vagy tar galyak hintáztak meztelen. |
|
| Emlékszem: mindig az ablaknál állott, |
| s elfordítva tőlem mély szemét, |
| úgy nézett szét az udvaron a pállott |
| üvegen át, hol lim-lom és szemét |
| közt gyöngyöket fogott a levegőben, |
| s aztán megfordult s úgy mellékesen, |
| félhalkan és úgy félig elmenőben |
| marokkal szórta őket énnekem. |
|
| Mert tudta ő a századok múlását, |
| s régholt bölcsészek minden bánatát, |
| ő mondta el nékem Róma bukását, |
| Pláton álmát s a husziták tanát, |
| hogy Gil de Rais-t, a Kékszakállt, már húzták |
| bitóra s a brittek a szegény |
| Johannára miért gyújtottak máglyát |
| Rouen várának sárga főterén? |
|
| És így volt, hogy tizenhatéves lettem, |
| s a pandekták közt ültem, kisdiák, |
| s szájamra a lihegő nyári estben |
| mézet csorgattak az akáciák, |
| s az álmos denevérek lassú kéjjel |
| ölelgették már kinn a házfalat, |
| midőn Celeste, a szolgáló, a méccsel |
| bejött, szőkén, mint az erdei nap. |
|
| És akkor persze megtanított arra, |
| amit különben ő már rég tudott, |
| és a polcokról Occam, Zéno, Valla, |
| az orvosok s az asztrológusok, |
| Demokritosz, Hippokrátész és Pláton, |
| Lucanus, Szent Tamás és Livius, |
| Averrhoesz, Ptolemeusz és Strabo, |
| Terentius, Seneca, Plinius, |
|
A SZAJNAPART 1500 TÁJÁN (Egykorú fametszet) |
|
| az írók, az atyák és a bölcsészek, |
| a tanítványok és a mesterek |
| pergament arcuk pusztuló és vénhedt |
| gőgjével bámulták szerelmemet… |
| S ezentúl minden éjjel véle háltam |
| a Champs de Mars vizes lapályain, |
| és néztem, míg a harmat hajnaltájban |
| kék lámpákat gyújtott a vállain. |
|
| És bár a nőknél sok babért arattam, |
| s a vágy husomba csontig harapott: |
| a vén könyvekhez is csak hű maradtam |
| és elnyertem a doktorkalapot: |
| és ekkor a magam lábára álltam, |
| s úgy éltem már, hol vizen, hol boron, |
| akárcsak most és nyelvem a vitában |
| minden tanárt megvert a Sorbonne-on. |
|
| És akkortájt már rímeim bejárták |
| az országot meg Páris városát, |
| és a barátok régen bennem látták |
| az új költőt, a héroszt, a csodát, |
| mert előd nélkül jöttem, mint Homérosz, |
| s ha versem átszállna jövő korokba, |
| úgy megsúgom: hogy azért lettem hérosz, |
| mert fütyülni tudtam a héroszokra. |
|
| De megvallom, bár száz rímet faragtam: |
| koldustarisznya jutott énnekem, |
| gazdag versek közt is szegény maradtam, |
| s fanyar gondok közt folyt az életem, |
| s csak titkon csókolództam az örömmel, |
| míg a züllés mocskos kocsmákba vitt, |
| és asszonyok közé, kik tíz körömmel |
| fogták kabátom foltos szárnyait. |
|
| A szép Gantiere asszony, kit annyit vártam, |
| s akit hajnalig korbácsolt a vágy, |
| s a szőke Blanche, aki szemét az ágyban |
| mingyárt lezárta, mint a gipszbabák, |
| Catherine la Bourcière, ki zsivány argót |
| beszélt s a piszkos Marion l’Idole: |
| de legjobban mégis a kövér Margót |
| szerettem, kiről annyi versem szól. |
|
| Együtt laktunk s ő vitt a bűn útjára, |
| mert Villon akkor késelt és lopott, |
| hogy Margónak pénze legyen ruhára |
| s átlátszó ingre, de a pimasz kokott |
| minden áldott nap megcsalt egy hülyével, |
| kit orrom előtt a kapualjba vitt, |
| és máskülönben is gyülölt és csak éjjel |
| békültünk össze néha egy kicsit. |
|
| Mindent, amit magamról s a világról |
| tudtam, néki, csak néki mondtam el, |
| felszedtem volna lábnyomát a sárból |
| s a holdat néki loptam volna el: – |
| s egy éjjel eszembe jutott: megkérdem, |
| mért nem szeret és mért nem szeretett? |
| S akkor felült a pamlagon fehéren, |
| s így szólt: Unom, Villon, az eszedet. |
|
| És akkor mentem, le az éjszakába, |
| és egyszer lépve minden járdakőre, |
| alvó koldusok s rongyszedők közt kába |
| fejjel előre, mindig csak előre, |
| a rétekig, s ott néztem vizes arccal: |
| a téli felhők alján hogy terül |
| el, mint megromlott, lila hús, a hajnal, |
| ólmosan, szürkén, reménytelenül. |
|
| Mint tudjátok, ekkor volt, hogy leszúrtam |
| boros fejjel a rendőrfőnököt, |
| miért kötél járt volna, de az udvar |
| s a parlament kegyelme száműzött; |
| és ott bolyongtam, hol az erdők vadja |
| között az éjben csak a glóriás |
| Szent Szűz kísért és Ő, mindnyájunk apja, |
| aki a fák alatt is óriás. |
|
| Köszönöm Néki, hogy dús álom-mákot |
| hintett, ha fáradt voltam, el nekem, |
| és köszönöm a bágyadt holdvilágot, |
| mely ott kisért a téli kerteken, |
| amig magánosan és számkivetve |
| a Saint Avayl-i kis faluba értem, |
| hol egy gyönyörű parasztlány nevetve |
| rég várt a réten a tavaszi szélben. |
|
| Fehér csípője ringott, mint a bölcső, |
| fáradt testemnek drága Ararát, – |
| s mikor megtudta, hogy Villon, a költő |
| csókolja haja puha aranyát: |
| mint széttépett, langyos barack, úgy ömlött |
| szájamba szája s teste lángra gyúlt, |
| s az éjben mellbimbója úgy vöröslött, |
| mint málna, mely márványra hullt. |
|
| Mint harapófogó, ölelt a karja, |
| asszony még így sohasem szeretett, |
| fázó testemet testével takarta, |
| tenyerén vitt, szájából etetett, – |
| s éppen ezért volt, hogy egy éjjel, lopva |
| elszöktem, mint a tolvaj, nesztelen: |
| szegény gyerek, hogy is sejthette volna, |
| hogy sok lesz nékem ennyi szerelem… |
|
| S midőn lehullt az őszi lomb, ölében |
| már nem rejthette őt, a gyermeket, |
| s akkor nem kellett senkinél cselédnek, |
| s a réteken bolygott kikergetett |
| testével és úgy gondolt reám, lágyan, |
| s harag nélkül s mikor tél lett, szegény |
| fiunkat egy fekete éjszakában |
| ott szülte meg az udvaruk jegén. |
|
| De akkor én már régen messze jártam, |
| és megláttam az Alpok ormait, |
| láttam gyöngyöt zsákszámra Genuában, |
| s láttam Velence gőgös tornyait, |
| láttam bűnbánóan térdelni a népet |
| a lateráni szent lépcső tövén, |
| láttam nyomort s elefántcsont-csipkéket |
| Bianca d’Este bársonyköntösén. |
|
| Láttam Cumaet s a vörös lángokat |
| éjjel Nápoly váránál a hegyen, |
| s a meztelen, fürdő görög lányokat |
| Palermónál az azúr tengeren, |
| láttam Brunelleschit az esthomályban, |
| amint a Dómnál a meszet keverte, |
| s láttam költőket, kik ezüsttentával |
| írtak szonettet bíbor pergamentre. |
|
| És így megöregedve, végigjártam |
| Germániának minden vén, sötét |
| gót templomát és aztán megcsodáltam |
| Ypern csipkéit és London ködét, |
| míg végül a krétapartokról néztem, |
| hogy repül Calais-nak a sirály, |
| s a hírt matrózok hozták arra nékem, |
| mikor kegyelmet adott a király. |
|
| S ezért dícsérje néktek most e rímem |
| hetedik Károly, francia királyt, |
| ragyogjon trónján a liljomos címer, |
| s övezzen homlokán az Úr gloárt; |
| a sors útjában száz rózsát fakasszon, |
| és még hírből se ismerje a bút, |
| és szűljön néki a királyi asszony |
| húsz gyermeket. És persze: mind fiút. |
|
| S így értem haza egy nap, hajnaltájban: |
| a Szajna csendes volt és hófehér |
| s legott a hirhedt házhoz vitt a lábam, |
| hová oly sokszor vitt a szenvedély. |
| És mint szerelmes kamasz: lopva néztem |
| be a nyitott ablakon –: hol tátott |
| szájjal, zsíros, piszkos pofával, vénen |
| aludtak: Margó meg a többi lányok… |
|
| Tovább mentem s kiköptem a járdára, |
| s a kút vizében néztem arcomat, |
| hajamat, melyet az idő sárgára |
| mázolt, s a furcsa, hosszú karcokat |
| a homlokomon s aztán felnevettem, |
| s nem néztem már a viztükröt tovább, |
| sem a nőket és még azt sem kerestem, |
| hol vannak már a régi cimborák. |
|
| Az egyik szolga lett, lovász vagy béres, |
| vagy az uccán túrja a szemetet; |
| a másik zöld ernyővel kezében |
| sétáltat vasárnap nyolc gyereket; |
| a harmadik nagy úr és hét lovon jár, |
| s fülébe három prímás hegedül; |
| de én nem lettem szolga, úr, se polgár |
| s így maradtam magamnak egyedül. |
|
| Lelkemet tehát az Úrnak ajánlom, |
| (vedd tolladat és írd, Frémin papom) |
| a többit a sárnak s azt kivánom, |
| ha elköltöznék innen egy napon: |
| hogy minden cók-mókomat pénzzé téve |
| temessetek el s azt, mi megmarad, |
| dobjátok az első koldus kezébe, |
|
| De addig, kérlek, hagyjatok magamra, |
| hogy néhány órát hadd ülhessek én, |
| amig az ősz ködöt szitál hajamra |
| még itt, parányi kertem közepén. |
| A rózsa már lehullt, a szegfű sárgul, |
| s a bokrokon fütyülnek a rigók; |
| s a tölgy alatt egy vén Priapus bámul, |
| kit Rómából hoztak a légiók. |
|
| S ha megrepedt és megkopott is, mégse |
| tört össze másfélezer év alatt… |
| Csend van köröttem s a sápadó égre |
| vörös felhőket gyújt az alkonyat. |
| Négyoldalt borzalmas házfalak barnán |
| merednek a haldokló kert felett. |
| Lassan sötét lesz. Priapusra tarkán |
| csavarodnak az ázott levelek. |
|
Utóirat, mely temetésemet illeti:
| Ha visszatérek majd a barna földbe, |
| amelyből gyomnak nőttem egykoron: |
| azt kérem, hogy a Saint Avayl-i völgyben |
| pihenjen egykor elfeledt porom. |
| E temető már régen drága nékem: |
| oly csendes, mint egy álmos, zöld öböl, |
| s két összehajló, selymes domb tövében |
| puhábban vár rám, mint az anyaöl. |
|
| És olcsó könnyeket senki se ríjjon, |
| ha majd a sírba tesznek egy napon, – |
| szegény fiam, Pierre Armand de Villon |
| is ott pihen, ki bénán és vakon |
| jött a világra: de az Úr kitárta |
| feléje lágy kezét harmadnapon, |
| s el nem játszott játékait ott játssza |
| valahol egy cukorszín csillagon. |
|
| De mégis azt kérném, hogy ne tegyétek |
| Armand fiam mellé testem porát: |
| ott szeretnék pihenni, hol a rétek |
| benőnek már a korhadt lécen át |
| a sírdombokra: a temető szélén, |
| s ott nézném, mint fáradt, vén szerető, |
| amint az évekkel lassan és békén |
| a búzaföldbe vész a temető. |
|
| Meg aztán a kocsma sincs onnan messze, |
| hol jó bornál egy kis kvartett zenél |
| gonosz nótákat minden nyári este, |
| s daluk botrányos szövegét a szél |
| a zöld sírokig hozza el magával. |
| Ne szóljatok meg: ki tudja, halott |
| szívem egy csendes májuséjszakában |
| talán meghallja még a dallamot. |
|
| Ültessetek fejem fölé egy árva |
| kis szilvafát, mellemre pázsitot, |
| de a kék ég szerelmeért ne drága |
| márványtömböt vagy gőgös gránitot: |
| rendjeleket, díszsírhelyet sohse kértem, |
| s bár hóhérkézben lengett életem: |
| az úgynevezett úri tisztességhez |
| mégis túl tiszta volt az én nevem. |
|
| S ne törődjetek halotti torommal, |
| jó lesz nektek, ha van, dohos kenyér, |
| s ha nem nagy munka, írjátok korommal |
| vagy kátránnyal egy szürke vagy fehér |
| középnagy kőre, amilyen a réten |
| a lábatok alatt ezer akad: |
| hogy úgy ki és mi volt életében, |
| ki itt enyészik lenn a föld alatt. |
|
| S menjetek, hátat fordítva a sírnak, |
| oda, hol szebben szaglik a virág; |
| s talán, ha majdan kettőezret írnak |
| Krisztus után, még tudja a világ, |
| hogy csókolt egykor Villon, a csavargó, |
| s mély serlegekből hogy itta a bút, |
| s hogy indult végül álmos és kanyargó |
| vizekre, honnan nincsen visszaút. |
|
|
|
Ballada a parlamenthez
| Most, hogy a bitó árnyékában állok, |
| a parlament eszéhez apellálok. |
| Mert jogában áll minden féregnek, dögnek |
| védekezni, ha életére törnek, |
| a kutya vonít, a kígyó sziszeg, |
| a farkas üvölt, s ebben a hideg, |
| tetves ketrecben, ahova bezártak: |
| csak én, csak én fogjam be a pofámat? |
|
| Persze: nem nékem állna a deres, |
| ha úr lehetnék, vagy gazdag nemes, |
| de mivelhogy szegény bitang vagyok, |
| a vallatásnál csak pofont kapok, |
| s most, hogy még hozzá kínpadra ítéltek |
| ha hegyes szögekkel a húsomba tépnek, |
| ha olajba főznek, ha négyrétre vágnak: |
| most is, most is fogjam be a pofámat? |
|
| Nem – a fejemben még több szalma lenne, |
| mint amennyi szalma nőtt már eddig benne, |
| ha most a parlament elé nem állnék, |
| s végső lehelletig nem protestálnék, |
| hogy ártatlan vagyok – s ha siralomházba zárnak, |
| s a bitó alatt a martalócok várnak, |
| mig a szuronyok merev négyszögben állnak, |
| hát még akkor is fogjam be a pofámat? |
|
Búcsú:
| Nem: látjátok, nem hiába firkálok, |
| mert ha ezt a verset ki nem gondolom, |
| fölöttem folyna már régen az árok, |
| s csalán nőtt volna már a gyomromon. |
| Ezért, ha a zsaruk a nyakadra hágnak, |
| az urak előtt ne fogd be a pofádat. |
|
|
|
Rövid életrajz
A tizenötödik század elején Franciaország a pusztulás szélén állt. A százéves háború úgyszólván
kiirtotta a parasztságot, a főurak váraikba zárkóztak és az ország pénze Angliába, Rómába és
Németalföldre menekült. Párisban 24.000 ház állt lakatlanul és az 1438-as dögvész egyedül a
fővárosban 50.000 áldozatot követelt.
Az ország délkeleti felében Shaw Szent Johannájának „Charley”-ja, VII. Károly volt a király. Ez
a tehetetlen, álomkóros és valahogy mégis rokonszenves uralkodó, kinek 1425 táján alig néhány faluja
maradt Franciaországból. Páris az angoloké volt és az angolok pártján állt a papság és a nemesség
nagyrésze, sőt az akkori idők legnagyobb hatalma: a párisi egyetem. Csodával határos, hogy ez a lusta
és álmos uralkodó alig húsz év alatt kiverte az idegeneket és egységes, erős Franciaországot hagyott
fiára. A hadjárat története, melyben Armagnac, Dunois, Kékszakáll és mindenek előtt Jeanne d’Arc
játszotta a főszerepet, meglehetősen közismert. Jeanne d’Arc az angol gyarmatosító törekvések ellen
életre hívta a francia nacionalizmust és felszabadította Reimset, ahol VII. Károlyt királlyá koronázták.
Rövidesen – Calais kivételével – egész Franciaország meghódolt. A nemesség és a klérus hirtelen a
király mellé állt, ki 1438-ban nagy ünnepségek közepette bevonult Párisba. A Notre-Dame lépcsőjéről
egy biró: Nicolas Midi köszöntötte az uralkodót. Ugyanez a Nicolas Midi Rouenben néhány év előtt
még az angolok zsoldjában állt. Ő volt az, aki máglyahalálra ítélte Jeanne d’Arcot, akinek a király
trónját és országát köszönhette.
Villon ugyanabban az évben született, mikor Jeanne d’Arcot megégették Rouen piacán: 1431-ben.
Életéről és haláláról csak nagyon keveset tudunk. Önmagát a „szegény Villon”-nak nevezi; valódi nevén
valószínűleg Montcorbiernek, versei stockholmi kézirata szerint Corbeuilnek, mások szerint des
Logesnek hívták. Szegény családból származott, atyját korán elvesztette és még nem volt nyolcéves,
mikor Guillome de Villon (villon ófranciául annyit jelent, hogy gazember), a St. Benoit-templom
káplánja fiának fogadta. Az öreg Villon káplán, nevét és az akkori papokról elterjedt hiedelmet
meghazudtolva, derék és köztiszteletben álló személyiség volt, kit Villon nála szokatlan szeretettel
„mon plus que pére”-nek szólít. Tizenkétéves koráig ő maga tanította a költőt, aztán beíratta a
Sorbonnera.
Véletlenül ismerjük az utca nevét, ahol Villon lakott. A káplán háza nem esett messze az
Ártatlanok Temetőjétől, mely az akkori Páris Champs Elyséeje és Bois de Boulogneja volt. Itt a
polgárháború és a dögvész közepette megsokasodott holtakat egymás fölé temették és egy-egy hullára
lassanként már csak annyi föld jutott, hogy a nép az elföldelést „besózásnak” hívta. Mikor a sírkert
dombmagasra emelkedett a szomszédos rue de la Ferronière fölé, a kiásott holtakat száradni akasztották
a temetőfalra. És mégis ez a temető volt az akkori Páris központja, ahol vasárnap polgárok,
szerelmespárok és prostituáltak sétáltak. Legalább is nyáron; télen a lakosság nagyrésze otthon ült, mert
nem volt pénze ruhára, míg este rablók, bérgyilkosok és részeg diákok garázdálkodtak az uccán.
A város felett négy építmény uralkodott, melyeket látni lehetett mindenünnen: a le Temple börtön
román főtornya, a Bastille tömör és borzalmas körvonalai, a Notre-Dame és a mai Gare de l’Est helyén
a tizenhatkarú, negyven méteres szálfákból összeácsolt montfauconi bitó, melyen tucatjával lógtak az
akasztottak. Alattuk, aprón és meghunyászkodva terült a középkor végének beteg, agyonsarcolt, félig
rombadőlt és nyomorult Párisa, mely kis szökőkútjaival, gót palotáival, alvilági udvaraival, szűk
sikátoraival és feneketlen mélységből égnek törő csúcsíveivel seholsem maradt olyan eleven valóság,
mint éppen Villon költészetében.
Mikor Villon beiratkozott a Sorbonnera, az egyetem még hatalma tetőfokán volt. Párisban
akkoriban tizennyolcezer diák tanult; az előadásokat négy nyelven tartották és az egyetem valóságos
állam volt az államban. A Sorbonne féllábbal már az újkorban állt. Az arab orvostudomány és
bölcsészet mellett híre kelt az olasz humanistáknak: Petrarcának, Poggio Bracciolininek és Lorenzo di
Vallának is. Itt élt Nikolas de Autricuria, ki azt állította, hogy „Averrhoeszt és Arisztóteleszt ki kell
dobni az ablakon, mert a természetben nincs egyéb, mint az atómok mozgása”. Itt élt Jehan de Brescain,
ki harcot hirdetett a teológia ellen és Arnoldo de Brescia nevének hallattára még mindig a forradalom
emléke kísértett…
Villon, bár kora fiatalságától kocsmákban és bordélyokban töltötte életét, sokat tanult. Műveiből
értesülünk róla, hogy betéve tudta a Bibliát, Vergiliust, a klasszikusokat. Francia nyelven ő említi
először a hellén és latin történelem nevezetesebb alakjait; minden bizonnyal ismerte Dantet, a
humanistákat és Petrarcát, az egyházatyákat, Arisztóteleszt, Szent Tamást, a római történetírókat, értett
az orvostanhoz, a teológiához, a művészethez és az asztrológiához is. 1449-ben bakkalaureátus lett,
majd 1452-ben elnyerte a licencia docendi-t, ami azt jelentette, hogy tanári minőségben előadásokat
tarthat az egyetemen. De erre már nem került sor.
Egy diákcsíny kirobbantotta az ellentétet az államhatalom és az egyetem között. A Sorbonne
bezárta kapuit és Villon, ki valószínűleg már régebben elköltözött nevelőatyjától, rablással és
hamisjátékkal kereste kenyerét. Állítólag diáktársai vitték erre az útra: a párisi egyetem könyveiben
Villon neve mellett számos előkelő származású hallgató neve szerepel, kiket 1450 körül mint
utonállókat kötöttek fel Franciaország különböző városaiban. Villon szerette a bort és a prostituáltakat:
Baudelaire előtt alig volt költő, aki ennyit írt róluk. A káplán komor háza és a Sorbonne fegyelme után
jól érezte magát új környezetében. Később már nem tudott szabadulni innen. Vagy, talán, nem is akart.
A kocsmákban hallhatta először azt a két költőt, kikhez valami távoli rokonság fűzi: a bordalköltő
Walterus Mapust és a csavargó Rutebeuf verseit, ki Szent Lajos korában élt. De a trubadúrok már régen
hallgattak és néhány közepes tehetségen kívül (mint Károly orleansi herceg, Jehan Calais, Martial
d’Auvergne) Franciaországnak nem volt költője, ki említést érdemelne. Villon balladái csakhamar
szájról-szájra jártak Párisban és bár szerzőjüknek rossz híre volt, az „előkelő társaság” is érdeklődni
kezdett iránta. Tudjuk, hogy a költő gyakran volt hivatalos Robert d’Estoutville rendőrfőnöknél…
Ekkor történt, hogy 1455 júniusában, egy esti verekedés alkalmával, hasbaszúrt egy klerikust,
Philippe Charmoiset, ki egy asszonyszeméllyel ült egy padon a rue Saint Jacquesban. A papot kórházba
szállították és kihallgatták; de Charmoise nem volt hajlandó verekedésük okát elárulni. Néhány óra
múlva meghalt és ekkor a rendőrség Villon felkutatására indult. A költő eközben már megszökött
Párisból. Egy ideig Bourg-la-Reine-ben rejtőzött. Állítólag a Port-Royal kolostor hirhedt apátnőjénél,
Huguette du Hamelnél lakott, ki esténként álruhában szökött ki a klastromból és a bort és a férfiakat
sem vetette meg. (Az apátnő kora egyik leghíresebb asszonya volt; befolyásos rokonai még a bíboros
ellenében is megvédték és csak 1470-ben ítélték el, egyházi pénzek eltulajdonítása miatt.)
1456-ban Villon kegyelmet kap és visszatér Párisba. Valószínűleg akkortájt csatlakozik a La
Coquille nevű rablóbandához és, bár még csak huszonötödik születésnapjához közeledik, „fekete és
sovány, mint egy kéményseprő keféje”. Alig néhány hete lehetett a fővárosban, mikor résztvett a
Collège de Navarre kirablásában. Egy borbély elárulta cimboráit és a coquillardok nagyrészét olajba
főzik vagy a montfauconi bitóra akasztják. Villonnak újra menekülnie kell.
Először Dijonba megy. Majd, mikor itt is meleg lesz lába alatt a talaj, Orleans felé indul. Útközben
ellátogat Bloisba, ahol „Franciaország csalogánya”, Károly orleansi herceg lakott, finom és előkelő
öregúr, dilettáns költő, a Le temps… kezdetű híres rondell szerzője, ki szívesen látta udvaránál a
művészeket. De Villon itt sem birja sokáig. Bourgesbe megy és rövidesen – előttünk ismeretlen, de
főbenjáró bűntett miatt – innen is menekülnie kell. Moulinsben egy másik dilettáns költő: Jehan de
Bourbon herceg vendége. Ezután egy időre nyoma veszik: 1460 nyarán már az orleansi börtönben ül
és kivégzését várja. Július 17-én csoda történik: Károly herceg kétéves leányával tartománya
székhelyére érkezik és ebből az alkalomból Villon is kegyelmet kap. Egy évvel később Meungben
találjuk, a püspöki tömlöcben. Állítólag egy templom kifosztásával vádolják, amiért akkoriban halál
járt. Villon életét újabb csoda menti meg. VII. Károly meghal és fia, XI. Lajos átvonul Meungön és
kegyelmet ad a foglyoknak.
A börtönben borzalmasan megkínozhatták, mert verseiben a legválogatottabb átkokat szórja
Thibault d’Aussigny püspökre. Egyes források szerint Villon nem templomi kelyheket lopott, hanem
a püspök „unokahugát” csábította el – lehetséges azonban, hogy mind a két feltevés megfelel a
valóságnak. Annyi bizonyos, hogy Villon alig néhány hét mulva már a párisi Châteletben ül. Ezúttal,
minden valószínűség szerint, ártatlanul. Mindezek ellenére halálra ítélik. Villon kegyelmi kérvényt
nyújt be a parlamenthez – versformában. A parlament megkegyelmez néki (ami a legnagyobb ritkaság
a középkori francia jog történetében), de tekintettel „au vie mauvais du dit Villon” 1463 január 5-én tíz évre
száműzi Párisból.
Villon három nap mulva elhagyja Párist. Ezután mindörökre nyoma veszik. Csak annyit tudunk
róla, hogy uccai árus volt Rennesben és minden valószínűség szerint megfordult Európa többi
országaiban is. Rabelais az angol király udvarába helyezi és evvel kapcsolatban egy remek, de sajnos,
reprodukálhatatlan anekdótát beszél el róla. (IV. könyv, 67. fejezet.) Másutt a Gargantua egyik hőse,
Episztémon, aki megjárta a poklot, azt is elmeséli, hogy odalent rossz dolguk van a gazdagoknak és
a nagyuraknak: II. Gyula pápa pástétomot árul, Kleopatra kofa, Nerva császár kifutófiú; de Diogénesz
bíborköpenyben ül és a szegény Villon aranyat csörget a zsebében és farba rúgja Xerxes királyt…
Haláláról nem tudunk semmit. Annyi bizonyos, hogy Franciaország talán legnagyobb költője
nyomtalanul és szegényen pusztult el. Alig néhány évvel rá, hogy a könyvnyomtatás elterjedt, Levet
kiadta Villon Testamentumát (1489), de ekkora Villon már minden bizonnyal halott volt. Művei
1542-ig több mint harminc kiadást érnek és Clement Marot róla írja az első francia essayt. Aztán,
kétszáz évre, majdnem elfelejtik. 1723-ban újra kiadják, majd 1742-ben és 1832-ben. Azóta egyedül
Franciaországban több mint ötszáz kiadást ért. Minden kultúrnyelvre lefordították és különösen az
utolsó húsz évben, szinte felmérhetetlen hatást gyakorolt az európai költészetre. A legnagyobb élő
német költő, Bertolt Brecht is Villon tanítványának vallja magát. A magyar verselésre is nagy hatással
volt.
Biográfiák százával jelentek meg Villonról. A legfontosabbak: Théophile Gautier: les Grotesque
(Paris, 1832); S. Nagel: Villon (Berlin, 1876); Antoine Campaux: Villon (Paris, 1859); Gaston Paris:
Villon (Hachette, 1901); Marcel Schob kitűnő könyve (Paris, Dumoulin, 1912); Louis Thuasne: Villon
et Rabelais; Chapiro: Der arme Villon (Zsolnay Verlag, 1931) és végül Francis Carco érdekes
Villon-regénye (Plon, 1926).
*
Végül a fordításról szeretnék néhány szót megjegyezni. Villon versei formailag éppen olyan
nehezek, mint tartalmilag, tele vannak helyi és személyi vonatkozásokkal. Egyedül a Testamentum
50–60 oldal jegyzetet igényel; obszcön sorai a mai viszonyok közt nem nyomtathatók ki és célzásai
nehezen, néhol egyáltalán nem érthetők.
Az volt a célom, hogy a nagyközönség számára is érthető Villon-fordítást adjak, mely híven
reprezentálja a XV-ik század és Villon szellemét. Hogy Villont érthetővé tegyem, rövidítettem és
megtoldottam, egyszerűsítettem és komplikáltam, ahol ezt szükségesnek vagy helyesnek találtam.
Villon zsiványnyelvét, jobb híján, a korszerű argot-val pótoltam. A magyar fülnek – balladánál – igen
disszonáns francia stanza helyett versenként más és más formát választottam. Semilyen
anakrónizmustól, semilyen szabadságtól nem ijedtem meg és amennyire lehetséges, még a
Villon-verseknél is jobb verseket igyekeztem adni. Munkámnál Babits Mihály Wilde vagy Tennyson
fordításaira gondoltam, melyeket a szerző csak szerénységből nevez Wilde vagy Tennyson versének.
Ezzel szemben három nem autentikus Villon-verset, esztétikai és nem filológiai okokból,
felvettem a többi közé. Ez a három vers (Lovise; A Brabanti Borbély, Szerelmes ballada) a híres Jardin
de Plaisanceból való, egy 1480 körül készült versgyüjteményből, melyet Vérard adott ki Párisban, 1501
táján. Ez az antológia névtelenül hozza Villon és követőinek költeményeit és Brecht, Ammer és Paul
Zech – kik egyébként fordításomnál nagy hasznomra voltak – szintén fölvették a Jardin de Plaisance
verseit német Villon átköltéseik közé. Példájukat én is követtem. A filológia sohasem fogja eldönteni,
hogy a Jardin de Plaisance melyik versét írta Villon; és egyébként is az volt a célom, hogy a költőben
egy kor szellemiségét tolmácsoljam. A humanizmus, a könyvnyomtatás és az ébredő szabadság korának
szelleme volt ez…
F. GY.
|
