Hadrianus császár

A latin történészek mind gyűlölték, mert életútját maga rótta ki
s nem a hagyomány; mert egész lelkével hellén volt mindig, soha római;
mert tudta, mint senki, hogy a császárság elpusztul, és ezt csendben mondta ki;
s mert szeretett, mit akkor kiröhögtek a hideg párzás megszállottjai.
Imádta a művészetet, az esti beszélgetést s ami kevés maradt
az irodalomból meg Epiktétoszt. A legszebb szentélyeket s falakat
ő építtette a Birodalomban, szüntelen utazott és élvezett,
mert nem a kormányzást s hatalmi létét kívánta, de a múló életet.
Ántinooszba volt holtig szerelmes, a gyönyörű, titokzatos kölyökbe.
Az hűséggel kísérte bárhová, bár szótlanul ítélkezett fölötte,
s öngyilkos lett, hogy őt s a Birodalmat áldozatával megváltsa örökre.
Az ilyen hit szokásos volt akkortájt. Élete többé már nem fordult jóra,
de bírta még iszonyú erejével. „A lelkem elszáll, s nem lesz többé móka”,
verselte az elmúlás kapujában. „Majdnem bölcs volt”, mondották később róla.
 

(Róma, 1991)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]