Száz könnyű szonett

Göncz Árpádéknak

szeretettel, hűséggel, hálával

 

 

 

 

Pintyőkék

Szobámban pintyőkéim a tájképen
csak a festett fa ágaira szállnak.
Már réges-rég nem hittem, hogy megérem,
bár erre vágytam. Láthatom hazámat.
Örülök néki és szorongva félek,
mert sok a java és sok a hiánya,
de nem igaz – Metternich mondta Bécsben –,
hogy a Landstrasse vezet Ázsiába.
Nagyon fiatalok s öregek várnak
jöttömre. Késő vénségemben már csak
mi történhetne? Díszsírhelyhez érek,
vagy apró urnában zizeg laza
porom? Mindegy. A végén Szókrátésznek
s Epikúrosznak volt csak igaza.
 

(Toronto, 1989)

 

 

 

Televízió

Neves írónál ültem tegnap este.
Lenyűgözőn beszélt. Kamasz fia
a tv előtt feküdt, s azt figyelte.
Miért kéne apját hallgatnia?
A színen roppant, vak kígyók támadtak
a népre. Nincs irgalom senkinek!
Nők ordítoztak, házfalak szakadtak.
A nagy kígyó éppen egy lányt evett.
Barátom únta a szédítő lármát.
„Bryan”, szólt, „zárd le ezt az undokat.
Vagy nem találsz szórakozásra már mást?
Mért nem fogsz egy jó könyvet az otromba
állatság helyett?” A fiú maradt.
„Kényelmesebb. Nem kell lapozni” – mondta.
 

(Toronto, 1989)

 

 

 

Angol olvasóm

Itt Torontóban sokan mondták, hogy huligánok
rabolják ki az embert parkban, utcán és téren,
de nem figyeltem. Aztán, tavaszi délutánon
nejlonszatyromban hússal, sajttal, tejjel, kenyérrel
mentem haza utcánkon. Fiatal, magas néger
egyenest nekem rohant, csomagomat elvette,
és átfogott erősen. Azt gondoltam, megkésel.
Lihegett a futástól. Én reszkettem mellette.
Megfojt állóhelyzetben ez az átkozott barbár?
Felnéztem a magasba. Mosoly járt széles ajkán.
Még élvezte. Kiáltsak: most öl meg ez a ronda?
De az utca üres volt. Nincsen, ki megsegít.
Ő meg csak egyre jobban szorongatott, s ezt mondta:
„Engedje, hadd öleljem. Imádom verseit.”
 

(Toronto, 1989)

 

 

 

Csuáng Cö mondta:

„Ha egy ember véletlenül a másik
lábára lép a zsúfolt piactéren,
úgy magyarázgat. (»Nagy a torlódás itt,
bocsásson meg, alázatosan kérem.«)
Ha öcskösével teszi ezt a bátyja,
pardón-t mond gyorsan. Ezzel elintézte.
Ha az apa lép a kölyök lábára,
semmit se szól, mintha nem venné észre.
A legnagyobb udvariasság mentes
a formalitásoktól, és a teljes
bölcsesség tervezetlen, de kiárad,
mint a folyók. Tökéletes szerelmet
nem lehet demonstrálni, és a teljes
őszinteség nem nyújt garanciákat.”
 

(Budapest, 1990)

 

 

 

Ne sajnálj

Ne sajnálj engem. Hány sok óceánban fürödtem
véghetlen, negyvenéves vándorlásom alatt!
A Korál-tenger zöldes és feszes volt köröttem,
bokámnál százszám úsztak a szivárványhalak.
Callaonál alkonykor vérveres lett a tenger;
Máltán hegyes sziklák közt fürödtem meztelen;
Friscóban tarkóm s csípőm ívelt hídján hevertem
a homokon, s a víz lágy volt, mint a szerelem.
Fowey-ban* a hab elszürkült és vad viharok vertek,
de Tarawa atollján volt a világ a legszebb.
A pálmalomb közt szellő. A vizen semmi mozgás,
csupán a hold ezüstje. Elfeküdtem pihenni
gépágyúk közt a parton. Négyárbócos vitorlás
libegett a lagúnán. Én láttam csak, más senki.
 

(Budapest, 1990)

 

 

 

Nincs ember…

Nincs ember, írta Freud, aki valóban
hiszi, hogy meghal. Ebben tévedett.
Én már tizenkét éves korom óta
biztos vagyok, hogy egy nap elmegyek.
Nem hirdettem eszméket, s magamat
a világ koronájának se tartom.
A delfinek a vízben játszanak,
de ha büdös, elfekszenek a parton.
A sok milliárd évnyi semmibe
úgy sejtem, nem kísér el senki se,
de örülök, hogy szeretnek, míg élek,
és én is nagyon szerettem, míg éltem.
Sokszor álltam a halál közelében.
Most közelebb jött, s már kevésbé félek.
 

(Budapest, 1990)

 

 

 

Balaton

Hányszor fürödtem benne gyermekkorban, Siófokon, Füreden, Keszthelyen!
Később egyszer Földvár mellett bujkáltunk a nyár vége előtt szerelmesem
családjától és télen, vízre épült kunyhóban Szentgyörgynél, éjfekete
hollók között és margarínszín ködben, ahol édes volt az ágy melege.
Negyvenkilencben Szántódra siettünk Zsuzsával, a révhez. Kocsink mögött
– április volt csak – a szokott két hájas, nyak nélküli ávós autója jött.
A komp elment. Fürdőnadrág volt rajtam, beugrottam. A két bitang gatyára
vetkezett, s utánam borult a jeges vízbe. Féltek, hogy leúszom Belgrádba.
Nem volt tovább. Az argentín követtel Asunciónból kilenc-ötvenhétben
kocsiztam a San Bernardino-tóhoz. A homokparton álltunk. Körülnéztem.
Szemközt, mint Tihany, félsziget. Mögötte nagy, erdős dombok. Bölömbika hangja
a nádasból. Oldalt köröző, tarka madarak. A víz édes volt és lanyha.
A Balaton lehetett éppen ilyen, gondoltam, ezelőtt vagy ezer évvel.
Sóhajtottam. Ez nem kell. Amazt meg csak álmomban látom. S most mégis elértem.
 

(Tihany, 1990)

 

 

 

Szép Ernő a Margitszigeten

A kis szállónál régen párok ültek
és hallgatták a rigók mit fütyültek.
De azután, az ostromágyúk trágár
zajára elköltöztek. Nem dalolt ott madár már.
Negyvenhat nyarán kimentem egy esten,
hogy a szállóban Ernőt felkeressem.
Párok ültek a fapadokon körben
s egy rigó füttyét hallgatták gyönyörrel.
Nem értettem. Kérdem a portást, hol van
a költő. „Kint”, feleli, „a bokorban”.
Hogyhogy bokorban? „Az öregúr éjjel
kisurran titkon, s a bokrosba térdel.
Ott fütyül nékik. Ők nem tudnak róla,
hogy Szép Ernő a szeretők rigója.”
 

(Budapest, 1990)

 

 

 

Telefon

Boldog vagyok veled most, Magyarország,
de mikor a telefont felszedem,
hallom: kattan. Idehaza megszokták,
hogy lehallgatják őket, de nekem
merőben tűrhetetlen. Az új rendszer
dicsekszik, a hazáról harsonáz,
bár tenni ezek ellen semmit sem mer.
Ma délelőtt megszűnt a kattanás.
Régen rosszabb volt. Nyáron, ötvenhatban
Pálóczi hívott: „Jó hírt mondok, Gyurka.
Rákosi Mátyást a szovjet kirúgta,
viszont Gerőt…” S ekkor egy női kappan-
hang szólalt meg az abszolút paranccsal:
„Nem győzőm írni. Beszéljen lassabban!”
 

(Budapest, 1990)

 

 

 

Thálész s Ánáximánder…

Thálész s Ánáximánder Milétoszból
töprengtek elsőnek, hogy miből támadt
a Föld? Tűzből, tojásból, vízből, koszból?
Ám vélekedésük nem magyarázat.
Áverroész nyomán Földünk öröktől
így áll; mai tudósok szerint roppant
tömeg szorult össze, aztán szétfröcskölt,
de honnét lett e tömeg, s miért robbant?
Az értelem törvényt keres e kerge
világban, bár tán nincs értelem benne.
De bármi legyen is, nem tudja senki,
mi űzi a mindenséget kéretlen
útján: a törvény, avagy a véletlen?
E két szó, tudjuk, ugyanazt jelenti.
 

(Budapest, 1990)

 

 

 

Pákozd

Az éles napsugárban oly gyakran megbotlottam,
de mindig velem táncolt a fésületlen hold.
Nem a harc emlékművét kívánom nézni mostan,
de a nádast, hol egykor szerelmünk ágya volt.
A csónakom nem ringott, almavirágfehéren
fénylett két hosszú combja. Végigcsókoltam testét
hajától lábujjáig, a nádas holdfényében.
Hol most a nád? Kivágták. Az álmatlan mindenség
egyszerre tágul s szűkül. Janus Itáliából
jött hazafelé, s útján sok nádast s erdőt látott,
hol maradnak, kérdezte, a házak és a füst?
Az erdők meg a lápok kipusztultak azóta,
de csupa ház és füst most a dombvidék s a róna,
s a füst koromfekete, nem kék és nem ezüst.
 

(Velencei-tó, 1990)

 

 

 

A kert

Tizenhat évvel csókás kertnél álltam
a Rózsadombon. Ezt majd megveszem,
ha pénzem lesz, s itt épül kicsi házam.
Reggel lemegyek, s az egyetemen
oktatok, estig verset írok, nyáron
elérem olykor Párizst. Semmi sem
lett ebből. Itthon ritkán volt lakásom,
kertem soha. Tropikus vizeken
úsztam, s Victoriáig tanítottam
sok egyetemen, soha itt, csak ottan.
Komcsik s nácik között az én nevem
elátkozott, de ezt cseppet se bánom.
Most végre itthon lett kertem, szállásom.
Igaz, közös kert. Mégis élvezem.
 

(Budapest, 1990)

 

 

 

Wesselényi Miklós

Legjobb barátom. Most már ott pihen
urnájában a Farkasrétiben.
Történész, hívő katolikus, éles
eszű, egyszerre szelíd s szenvedélyes.
Ott állt egyszer, november négy után
a Széchenyi könyvtárban délután,
míg az udvarra szovjet tankcsapat
vonult be a kegyetlen ég alatt.
Őrnagy jelent meg: „Katonáim fáznak.
Tüzet rakunk. Könyv kell.” Miklós elsápadt.
„Tíz harcost kérek” – szólt, s máris imádta
dolgát. Mentek a Marxista könyvtárba.
„Vigyék!” S nevetve hulltak könnyei,
milyen jól égnek Lenin könyvei.
 

(Budapest, 1990)

 

 

 

Bertran de Born

Provensz felhői: mint a hattyuk, szépek.
Bertran de Born költő volt, pedig
sokszor leste, mikor sötétedik,
s az úton akkor kalmárokat késelt.
De hát a vers nem hozott soha bőven,
s kellett a pénz várához. Nagysokat
kószált. Feslő fiúkat s lányokat
fogott el réten, vízparton, erdőben,
s meglovagolta mindüket. Viszont
nagyon sokáig szőtt boldog viszonyt
az angol királyné EleánorraI
s Oroszlánszívű Richárddal, fiával.
Mikor megvénült, kies kolostorban
letudta mindezt bőséges imával.
 

(Budapest, 1990)

 

 

 

Gutenberg galaktikája

Marshall McLuhan emlékének

 
Az ember hírt, történést, nézetet
csak hallomásból tudhatott követni,
amíg az első, százezres tömegcikk,
a nyomtatott könyv, meg nem érkezett.
Az auditív vizuálissá tisztult:
így olvasták Erazmust, s szinte látták
Vespuccitól Kolombus utazását,
de sokfelől nézték a hitet s Krisztust.
Majd Voltaire, a regény s a vers szerelme,
szép s torz eszmék. Mindez a mélybe megy le,
s mit ér, ha a tv ellen kiállna
a könyv? A köznép, a közhely, a maszlag
győzelmeskedik. Lassanként elhamvad
Gutenberg szikrázó galaktikája.
 

(Budapest, 1990)

 

 

 

Mucsi, Tolna megye

Mucsin kitelepítés volt, de a gazdag svábok
lepénzelték disznókkal a jeles bizottságot,
míg szegény szocdemek a szőlőkben rejtőztek,
s ott könyörögtek nékem, hogy segítsem meg őket.
Rajk, a belügyminiszter azt mondta: hagyjam békén,
Reisinger Feri bácsit kértem fel a legvégén,
a szocdem államtitkárt, a régi jóbarátot.
Ő kijárta, hogy itthon maradhattak a svábok.
Tíz év múlva lementem Mucsira: „Mint megy dolguk?”
„Maga tett tönkre minket. Idehaza nyomorgunk.
A Rajnánál mindünknek öt hold szőlője lenne.”
Öt hold szőlő! Nagy Isten! Eljöttem szégyenszemre.
Most ismét közel járok. Kérdezem, mi lehet
velük meg fiaikkal? Mennék, de nem merek.
 

(Szekszárd, 1990)

 

 

 

Sztálingrádi szánkók

Kis epizód a huszadik századból.
Nem való versbe. Torontóban mondta
el ezt nekem réges-régen az angol
riporter. Dzsípen utazott a Volga
mellett, Sztálingrád felé, mindjárt másnap
a győzelem után, szovjet hadnaggyal.
A havas dombokon fiúk szánkáztak.
Ő csokoládét hozott nagy csomaggal.
Megálltak. Lehívták a tizenéves
srácokat. Azok eleinte féltek,
majd nevettek, csokoládét majszoltak.
A szánkókat nézte, hisz minden fát már
felégettek. A hosszú, lapos szánkák
csonttá fagyott német katonák voltak.
 

(Budapest, 1990)

 

 

 

Az idő abszolút volt…

Az idő abszolút volt, amikor megszülettem,
ma relatívvá züllött. Az erkölcs nem kevésbé.
A nukleáris térben fizikai törvények
nem érvényesek többé. Ott a véletlen döntő.
Egykor magamról hittem, hogy abszolútnak jöttem
a földre, és elérek, mit akarok, akármit
mint az autochtón zsarnok, úgy térben mint időben.
Azóta ráébredtem, hogy relatív vagyok csak.
Vedd, hogy szegény gyereknek születek Indiában.
Az éhség eltüzelte öntudatát; tengődik;
nem gondol semmi többre, és nem fél a haláltól,
mert párducnak s madárnak lenni jobb, mint embernek.
Elpusztult réges-régen. Követem nemsokára.
Olyan nagy a különbség? Legvégül egyremegy.
 

(Budapest, 1990)

 

 

 

33 év

Hazulról jöttek s hencegtek: míly pompás
Kádárnál! Emigránsok hazatértek
néhány hétre, és pöffeszkedtek folyvást.
Milyen jó, hogy ebben sosem volt részem.
Később Kádárék kint nyaláshoz fogtak,
de elém hiába dobták a horgot,
mert társaimnál jobban hozzászoktam
– s nem is éreztem, hogy mi – a nyomorhoz.
Vagy tíz éve üzentem Wesselényi
barátomnak: kérdezze meg, mi volna,
ha hazajönnék egy napra, megnézni
apám sírját? „Lefogjuk és bezárjuk”,
szólt a miniszter. „De mivel vádolja?”
„Mivel vádolom? Azt majd kitaláljuk.”
 

(Budapest, 1990)

 

 

 

Plátó, Plótinosz

Vedd Plátót. A nagy űrben, az istenség
fejéből jött a dolgok ideája.
A szék, a szó, a szépség vagy az emlék
mind-mind belőle szállt le a világra.
Vagy Plótinosz. A mindenható Egyből
a halandók mint nagy lépcsőn zuhannak
le, de a derék ember újra feljön,
s az Egybe olvad. Ki ezt hiszi, annak
agyában a tan sarjad és virágzik,
bár a valóból épp e tan hiányzik.
A fiatal szerzetes behunyt szemmel
megállt a kerengőben. Néma csend.
Istenre gondolt éhes szerelemmel,
mire az isten rögtön megjelent.
 

(Budapest, 1990)

 

 

 

Halál

Ily öregen, ha lefekszik az ember,
eszébe jut mindig: tán nem kelek fel.
Mondom: roppant a természet kegyelme,
s milyen csodálatos ajándék lenne!
Sokszor tünődtem ezen, s folyton féltem
– habár a vénség bánata nem ért el –,
hogy lelkem leépül, s itt marad rátok
üres testem, azért, hogy sajnáljátok.
Vagy hogy izzadt kórházi ágyon fekszem
hülyén, bódultan, de az orvosom bennem
azt őrzi meg, amiben nincs már szellem,
csak kínlódás. És én mindenki ellen
a legszebbik megoldásra gondoltam:
ne láss meghalni, s itt feküdjek holtan.
 

(Budapest, 1991)

 

 

 

Húszévesen

Nyakkendőt, fésűt, tükröt, és rögtön kész vagyok.
Ki kell használnom ezt a mai vasárnapot.
Egy lány vár lent a sarkon. Ovális vagy kerek?
Fekete, barna, szőke? Teljesen egyremegy.
Mozi, kávéház, séta: csak úgy, ahogy megszokta.
Utána lágy ágy, erdő, fapad vagy szénaboglya.
Ölelkezés és csókok; se szerelem, se szó.
A gyors kéj úgy zuhan rám, akár a nyaktiló.
Jó volt, avagy nem volt jó? Nem kérdezem, csupán
azt kérdem: melyik nő jön az esti lány után?
Lehetőleg még éjjel. Búcsúzom és megyek.
Ilyen és soha nem más a kóbor élvezet.
Értéke, ára semmi, jutalma is sovány.
Csak egyszer utaztam így a kéj izzadt lován.
 

(Budapest, 1991)

 

 

 

Musza Pali

Musza Pál Bibliákat osztott szét minden este
a vonatoknál. Ezért hozta az ÁVO Recskre.
Fiatal volt és sápadt. Mindenki őt szerette,
és szégyeltük magunkat, ha elmentünk mellette.
Mert szűk élelme felét ajándékozta széjjel,
mert latin imát mondva járt az alvók közt éjjel,
mert az ávét suttogta, mikor gúzsba volt kötve,
s mert a szentség aurája lebegett körülötte.
56-ban velünk jött. Régóta német polgár.
Mi van Muszával, kérdem Münchenben Benkő Zoltán
barátomat. „Börtönben. Ezúttal több mint három
évre. Pornográfiát szállított Dániából.
Negyedszer kapták el most. Ez a foglalkozása.”
Féltem, hogy sírni kezdek. Néztem a jóbarátra.
 

(Budapest, 1991)

 

 

 

Hadrianus császár

A latin történészek mind gyűlölték, mert életútját maga rótta ki
s nem a hagyomány; mert egész lelkével hellén volt mindig, soha római;
mert tudta, mint senki, hogy a császárság elpusztul, és ezt csendben mondta ki;
s mert szeretett, mit akkor kiröhögtek a hideg párzás megszállottjai.
Imádta a művészetet, az esti beszélgetést s ami kevés maradt
az irodalomból meg Epiktétoszt. A legszebb szentélyeket s falakat
ő építtette a Birodalomban, szüntelen utazott és élvezett,
mert nem a kormányzást s hatalmi létét kívánta, de a múló életet.
Ántinooszba volt holtig szerelmes, a gyönyörű, titokzatos kölyökbe.
Az hűséggel kísérte bárhová, bár szótlanul ítélkezett fölötte,
s öngyilkos lett, hogy őt s a Birodalmat áldozatával megváltsa örökre.
Az ilyen hit szokásos volt akkortájt. Élete többé már nem fordult jóra,
de bírta még iszonyú erejével. „A lelkem elszáll, s nem lesz többé móka”,
verselte az elmúlás kapujában. „Majdnem bölcs volt”, mondották később róla.
 

(Róma, 1991)

 

 

 

Róma, 1.

Rómát az életben először látni:
kaland, varázs, félelmes élvezet,
de utoljára: az évmilliárdnyi
sötét előtt még sokkal édesebb.
A Tiberis mellett nagy ívű, lombos
platánok közt a hold világa köd;
a Ponte Sistón két fiatal koldus
zenél most is, mint hatvan év előtt;
Giordano Bruno szobrán esti rockot
hirdet a reklám; én is ott leszek;
a Spanyol lépcsőn a fiatalokhoz
ülnék, ha nem lennék szörnyű öreg,
s a szeretőktől éjszaka a bokrok
hajlonganak, s rezegni kezdenek.
 

(Róma, 1991)

 

 

 

Róma, 2.

Itt vasárnap kiülnek az utcára
a vendéglői asztalhoz, ahol
pletykálnak, isznak, nevetnek, hiába
van kormányválság, gyilkosság, nyomor,
csalás, államcsőd, maffia – mert élnek,
ahogy lehet, míg világ a világ,
értik, hogy a sors ellen mit sem érnek
káromlások, sóhajok meg imák.
Irigylem őket, mert sosem tűzték fel
bal mellükre hazájuk bánatát,
nem bánják, hogy más francia vagy német,
nem álmodnak maguknak bűvös Édent,
Európától nem várnak csodát,
viszont pontosan tudják, kicsodák.
 

(Róma, 1991)

 

 

 

Heine sírja

Heine és felesége sírjához gyakran mentem,
mikor Párizsban éltem, a Montmartre temetőbe.
A költő gyakran szólt így: „A föld forog, szerelmem.”
Mire a nő: „Ne hazudj, mert elszédülök tőle.”
Én mástól szédültem el. Mikor utólszor néztem
meg őt, vén temetőőr kísért el, bár nem hívtam.
„Tudja-e, hogy megszállás idején náci-német
katonák látogatták ezt a zsidót a sírban?”
„Öten vagy hatan?” – kérdem. „Sok százan, egyre többen,
partraszállás után is. De mind egyedül jöttek.
Persze, féltek a disznók”, vigyorint gúnyolódva.
„És egyikük kezében sem volt szekfű vagy rózsa.
Tudja, miért?” – sziszegi. „Mivel a virág drága.”
Szomorúan bámultam az aljas franciára.
 

(Budapest, 1991)

 

 

 

Petrarca

Nem Arnault Danielnek, hanem néki
köszönhetem a szonettet, az égi
hangszert, hol nyolcvan sort zsufolok össze
tizennégy sorba, s egy rossz szótag közte
meggyilkol mindent. Isten keresése
mellett a földi siralom helyére
a világ szépségét is felfedezte.
De főként azért áldom, mivel este
papirt rakott írásra fekhelyéhez,
mert félálmában sok jó dolgot képzel,
mi másnap többé nem jut az eszébe.
Ezt firkálta egymásra a setétben,
és fejtegette minden reggelen.
Félszázad óta én is ezt teszem.
 

(Budapest, 1991)

 

 

 

Változás

Tíz éve Torontóban s New Yorkban tanakodtam
barátaimmal – persze csakis az angolokkal –,
melyik nagyhatalom az, mely elébb összeroppan?
Reméltük: nem az USA, hanem inkább a Szovjet,
s akkor, ha nem is sokkal, de valamivel jobb lesz.
Most idehaza nézek körül és kérdem: hogy lett?
Az újgazdag őrjöngő pénzszomjának nincs vége,
bőrfejűek érkeznek, kiket skalpolni kéne,
a maffia virágzik, a politika alja
demokráciát hirdet, miközben egymást falja,
a szinházak halódnak, az irodalom csendes,
a TV, mint odaát, római cirkuszt rendez,
kivált, mikor szabad lesz. Rendben vagyunk, bár későn:
a keleti helyére nyugati hülyülés jön.
 

(Budapest, 1991)

 

 

 

„Az Állam”

Azt hittem mint gyermek: választanom
kell Plátó s Árisztotelész között,
s mivel szerettem Szókrátészt nagyon,
s mert Plátó volt a legkülönb görög
stilista, mellé álltam. Szókrátész
velem maradt, de Plátó elhagyott.
Nem kedvelem képzelgésekre kész
elméjét és a szörnyű Állam-ot,
hol szabadság helyett zsarnok vezére
injekciózza a szolga fejébe,
mit gondoljon. Elvetettem, mivel
ha megvalósul állam-ideája
– láttunk hasonlókat –, ott bizonyára
elsőnek őt kötötték volna fel.
 

(Budapest, 1991)

 

 

 

Péter Gábor, az ÁVH parancsnoka

Még él, de harminc éve nincs, aki felpofozza.
Ott ült az íróasztal mögött, mikor behoztak.
Előtte aktacsomó Faludy Gyé nevével.
„Olvasta?” – „Nem olvastam, de azért belenéztem.”
„Ön szerint mi a bűnöm?” – „Nincs bűn.” – „Szóval kidobnak?”
„Egy nyavalyát.” – „Mi okból?” – „Kit egyszer idehoztak,
itt kell, hogy megdögöljön. Hülyékre nincsen szükség.”
„Miért hülye?” – kérdeztem. Ő felém fordult büszkén,
ajkán ferde mosollyal: „Épp te nem volnál marha,
aki Amerikából jöttél haza e szarba?”
Jól hallottam? Nagyon jól. Elhültem, hogy ezt mondja.
Közben, hogy elvitessen, a csengőgombot nyomta.
Ez a halálítélet. Nevessek-e, vagy sírjak?
Vagy kérdezzem meg tőle: Mondd, nem félsz, hogy megírlak?
 

(Budapest, 1991)

 

 

 

Fakul a remény

Erazmus s Morus, közel ötszáz éve
azt hitte: a sors jobb jövőt kínál,
hogy aranykor jön, boldogság és béke,
mert három eszes, fiatal király
került a trónra, mert a könyvterjesztés
tudást visz szét, s az oktatás a kor
jó szelleme – s azután észrevették,
hogy pusztulás lesz, háború s nyomor.
Azt képzeltem én is, mikor a Szovjet
szelíden összeomlott, hogy most jobb lesz
s az ezredvégre csillagfény terül.
Hogy tévedek, már régen észrevettem.
Pénzéhes, gyilkos bestia az ember,
ki most sem akar élni emberül.
 

(Budapest, 1991)

 

 

 

Nevezzem párbajnak?

A harc ötven évig folyt. Lőttek rám jobbról-balról,
szünet nélkül. Homlokom közepe volt a cél.
Újságírók, esztéták, javában sarlatánok.
A legtöbbje rosszul lőtt. Akadt, ki eltalált.
Csak a nyilas Csilléryt támadtam vissza, versben.
Dús asztal mellett zabált, amikor kézhez kapta,
elolvasta, veres lett és lefordult a székről –
kár, hogy csak rosszullét volt és nem gutaütés.
Hová lettek azóta a lármás mocskolódók,
Keszi, Tamás Aladár, Eckhardt, Szegi, Tóth Dezső,
Sőtér és mind a többi? Ki tudja nevüket?
Sokan voltak, nem jutott időm velük törődni.
Miközben ottkinn jártam, mosolyogtam s fütyültem.
Sejtettem, győzök rajtuk holtan. De élve győztem.
 

(Budapest, 1991)

 

 

 

Jean-Baptiste Lully

Lully karmester roppant furkósbottal vezette
zenekarát. Zenésze karja közt verte szét
a hegedűt e bottal, ha hangját nem szerette.
Aztán leborult sírva, és bocsánatot kért.
Nagyszerű zenét szerzett. Nem romantikus álmok
füzérét vagy személyes élmények seregét,
nem eszméket, a világ gondjait, se az átkos
jelenkort, de a puszta létezés gyönyörét.
Nem övezte szerelmi panasszal, mélabúval,
s mindezt a harmincéves, iszonyú háborúban,
mikor a falvak fölött a pestis körözött,
a város üres rom volt, s az árok tele vérrel.
Vagy vedd akár Mozartot. Hol itt az összhang, kérdem,
a történelmi kor s a zeneszerző között?
 

(Budapest, 1991)

 

 

 

Rémkép gyötört

Rémkép gyötört végig az ifjúságon,
hogy sohasem lesz jó költő belőlem,
de tévedés volt a lidérces álom –
tudhattam volna: semmi sem függ tőlem.
A mindenség örvényében nem számít
sem szorgalom, se mánia, sem íhlet,
sem hogy a tehetség elér akármit –
a közvélemény is csak üres díszlet.
A súgó dönt. Helye közölhetetlen,
mert nem tudom, hogy máshol él, vagy bennem,
s ő nem függ tőlem, de én függök tőle.
Ez az igazság. Bolond, ki rám hallgat.
Ne várj az élettől semmi jutalmat,
de próbálj többet csinálni belőle.
 

(Budapest, 1991)

 

 

 

Lídia Nikolájevna

Szóban meg versben Natasjának hívtam, bár Lídia Pekhterev a neve.
Bécsben hallgatott orvostant. A füstös penzióban együtt laktam vele.
Tizennyolc éves voltam, ő huszonnégy. Fehérorosz emigráns, mennyei
karcsúsággal és fekete bársonyban. Még udvarolni sem mertem neki.
Egy éjjel bejött szobámba s azontúl minden másodnap. Istent s a világ
gondját vitattuk ölelkezés közben – s hogy ismerte az anatómiát!
Nagyon szerettük egymást, bár akkor még nem értékeltem azt, amit adott.
Ledoktorált. A Westbahnhofra mentünk, mikor Hárbínba hazautazott.
Mi lett vele? Csak kósza hír, de látom. Mihelyt a szovjet had Mandzsúriába
ért negyvenötben, hozták a parancsot: Novoszibirszkben fontos állás várja.
Rosszat sejtett, de tudta: nincs segítség, és minden dolgát összecsomagolta.
A vasuti fülkében négy csekista ment neki s megerőszakolta sorra,
utána agyonverték. Még egy jött be és nézegette: „Halott, de megfúrom.”
Testét és orvosszereit kidobták, mikor a vonat átment az Ámúron.
 

(Budapest, 1991)

 

 

 

Talián László

Csempész volt, mégis Recskre került. Kápó lett rögtön.
Bitangabb hajcsár nála aligha élt e földön.
Lelketlen, buta, aljas, és míg a tábor rothadt
és pusztult, ő meghízott és nyalt az ávósoknak.
Én voltam a célpontja. Rám rakott minden terhet,
kínzott és megalázott, rúgott és feljelentett,
míg hallgattam, mint püfföl, ahogy tört bordám reccsen,
s néztem, hogy kötnek gúzsba. Ez történt köztünk Recsken.
Több év múltán, esőben a Nyugatinál jártam.
Egy kéz hátulról csuklón fogott. A tócsás sárban
Talián térdelt. Könnyezve csókolta kezemet.
„Bocsásson meg”, suttogta. „Persze hogy megbocsátok.”
Boldogan mosolyogtam, hogy benne, ilyen átkos
lényben is él – nem hittem – a lelkiismeret.
 

(Budapest, 1991)

 

 

 

A fugu

Joszo ötvennyolc éves. Kimenőt kap családja
úgy mint ilyenkor mindig. Ő ott ül asztala
előtt a kemény párnán, és idegesen várja,
hogy az inas behozza a fugu-t, a halat.
Nyugodtan enni kezdi. A hal iszonyú mérge
közismert. Nemcsak a bél, a színhús is tele
gyilokkal. Ki kell vágni. A szakács ügyessége
döntő. Húsz éve apja is ebbe halt bele.
Vacsora után rágyújt. Kitűnő zenét hallgat.
Kikapcsolja. Nem szédül. Gyomorgörcsöt sem érez.
Két óra múlt. Megúszta. Elsavanyodik tőle,
de mosolyog. A hold a japánok istennője.
Rejtelmes lények. Mitől fut el, s mi az, mit vállal?
meg akart volna halni? vagy játszik a halállal?
 

(Budapest, 1991)

 

 

 

Nurejev halála

Aki nem látta fiatalon, semmit sem tud róla.

ANGOL KRITIKUS

 
„Gőgös vagyok, bús és vidám, kinetika az etikám,
a földvonzást jól ismerem, s mert ismerem, nem istenem,
csak kívánom és alakom szüntelen győz az anyagon,
könyörgés, parancs a karom s hadüzenet, ha akarom.
Ha feltűnök a szinpadon, hol nincs súgó sem irgalom:
körző leszek, szárny, kétkarú mérleg, pörgettyű vagy darú,
a táncosnő léggömb nekem, szálltában kapja el kezem.
A nézők mind csak ünnepi mozgásom sápadt tükrei.
Ajkam kegyetlen sarkai hány nyilat tudnak ajzani!
Két combom, akár két ködös ezüstben úszó üstökös.
Nincsen, kit kulcscsontom nyitott ingemben el nem csábított,
s pupillám dupla lézere halálsugár, ne nézz bele,
vagy nézz, mert nincs az emberek közt egy sem, akit szeretek.
Lelkemre vágyol? Nincs sehol. Testem pótolja lelkemet.”
 

(Budapest, 1992)

 

 

 

Marcus Aurelius

A bölcsészetet kerestem Rómában
fiatalon, de nem jártam sikerrel.
Cicerónál közhelyeket találtam.
Senecát akkor, sajnos nem ismertem.
A sok tan közt – már egyik sem világít –
a sztoicizmus volt csak istenáldás,
bár nem kedvelem gőgös babonáit,
s a földön alvás rosszabb, mint a párzás.
Tudom: Marcus Aurelius, a császár
sztoikus volt, különb nagyon sok másnál.
Görög nyelven írt, hogy elrejtse titkát
a köznép elől. Bölcs volt. Legtöbb dolga
tiszteletemet érdemli. De inkább
Hadrianusszal vacsoráztam volna.
 

(Budapest, 1992)

 

 

 

A szép cselédlány

Tizenhat éves voltam, mikor az ebédlőben
csak elkapott. Még senki nem csókolt soha így.
Szédítő szenvedéllyel, harapva, hosszan, bőven,
és nyelve számba siklott, mint fejével a gyík.
Blúzát is kigombolta, fejemet kis melléhez
szorította, mint aki ügyetlen csecsemőt
szoptat. „Gyere ki hozzám ma éjszaka, te édes.
A vén szakácsnő alszik. Mi nem zavarjuk őt.”
Keserűen végződött. Virrasztottam az éjjel,
s mégse mertem kimenni, mert szüleimtől féltem.
Másodnap, éjfél táján behallatszott egy kéjes
nyögés. Apám szaladt ki. A szűk cselédszobában
cigányfiú feküdt kettejükkel egy ágyban.
Apám rögtön kidobta a házból mind a hármat.
 

(Budapest, 1992)

 

 

 

Polgári ház, 1900

Szüleivel anyám, a tízéves kisleányka
Zágrábban élt. Egy este, mikor bebújt az ágyba,
a német nevelőnő ezt mondta anyácskámnak:
„A roló rekeszében kísértetek tanyáznak.
Ne félj! Védőt szereztem, nagy hőst. Arany a lelke!”
Éjfélkor az ablakban szép hadnagyot emelt be.
„Jöjj hozzám”, szólt a kislány. „Nem, innen kell, hogy lássam”,
felelt az, vetkőzött s már bent volt a másik ágyban.
Így védelmezte őket buzgón, hetente négyszer,
amíg kardja a székről le nem fordult egy éjjel.
Nagyanyám a lármára, ingben, épphogy benézett,
de nagyapám öltönyben később jött. A vendéget
áthívta a szalónba, hol hosszan kvaterkáztak,
a német nevelőnőt pedig kidobta másnap.
 

(Budapest, 1992)

 

 

 

Farkaskutya

Bőszéék kutyakölykével sokáig
játszódtam, mint ki kisgyerekkel játszik
kertünkben. Olyan okos volt! Előre
sejtette, milyen mókát várok tőle.
Versenyt futottunk – mindig megelőzött,
vagy ugrottunk (itt már ritkábban győzött),
s bukfenceztünk a fűben, én mögötte –
azt képzeltem, hogy így tart már örökre.
Ma reggel szájában többé nem hozta
a botot. Még nem gyanakodtam rosszra,
de tiszta szeme zavaros és bágyadt
volt, s könnyü fátylat szőtt benne a bánat,
mert hirtelen ráeszmélt és megdermedt,
hogy kutyának született, nem embernek.
 

(Budapest, 1992)

 

 

 

Gottschalk

Kolostorba kényszerítette apja, bár nem bírta a teológiát.
A bűnt, úgymond, az Isten teremtette; Ő felel érte és nem a világ.
Száműzték s mikor visszatért, már vénen, Reims érseke, Hincmar, a palota
pincéjében egy zárkába csukatta, de minden éjjel lesétált oda.
A rab vidám volt. Ott feküdt az ágyon. Hincmar leült. „Megmentem lelkedet.
Nemde, hogy hiszel a Szentháromságban?” Gottschalk mosolygott: „A három nem egy.”
Az érsek nem tudott mit válaszolni, és fészkelődni kezdett a helyén.
Máskor így kezdte: „Az Atya s a Fiú egyszerre lett az idők elején.”
Gottschalk felült: „Az Örökkévalónak nincs olyan, mint ’az idők eleje’.”
Hincmar a jóra akarta terelni, s látta, hogy nem megy. Ette a fene.
„Hiszed-e a Szentlelket? Milanóban elfogadták. Most vigyázz a szavadra!”
„Egy isten”, mondta a rab, „nem lesz attól, ha a zsinat többsége megszavazza.”
Így vitáztak sok évig, minden éjjel. Gottschalk a szegény érseket gúnyolta,
amíg egy nap, nem csekély örömére, „elment”, mint Hincmar írta, „a pokolba”.
 

(Budapest, 1992)

 

 

 

Több tudományt

Több tudományt az iskolába – mondták
Nyugaton, és a világ történelmét,
irodalmát s bölcsészetét kidobták
a tananyagból. A komputer elmés
találmány, de Danteről s Marathónról
nem szól semmit annak, aki e kettő
nevét se tudja, ki tényeknek hódol,
s nem érti, hogy a „tény” idővel meddő
ábránd lesz, mint a föld lapos tányérja.
Nem sejti, honnét jött és mi az ember,
sem azt, hogy boldogság az élet célja.
Gondolkodni pedig nem tud, vagy nem mer.
Megy az uton, hol a tudomány éles
napfénye vezet az elhülyüléshez.
 

(Budapest, 1992)

 

 

 

Húgom

Hugomat, ifjú orvost, egy jólelkű házmester
bújtatta negyvennégyben. Az özvegy ezredesné
feljelentette. Vitték. Ott Kún páter vezényelt:
„Krisztus nevében, tűz!” – és belőtték a Dunába.
Másfél év múlva értem haza. A házmesterhez
mentem. Az ezredesné az ujságban hirdette:
szobát akar kiadni. Mint hogyha azt keresném,
felszaladtam a lépcsőn, hogy megnézzem magamnak.
Félbolond, aggszűz lánya vezetett a szobába,
majd anyjához. Az ágyban feküdt halálsoványan.
„Az új lakó”, suttogta s mindjárt köhögni kezdett,
fuldoklott és párnáját elborította vérrel.
Lefutottam. A járdán megálltam és remegtem.
Én nem kívántam bosszút. De megbocsátás sincsen.
 

(Budapest, 1992)

 

 

 

Óceánia

Még láttam Óceániát, amikor élt és küzdött,
s tenger meg ég szórta a közösen vert ezüstöt.
Csónak ringott, ének zengett, mangót, kókuszt és tárót
kaptunk. Az élet öröme körülölelt. A lányok
velünk fürödtek meztelen, átdalolták az estét,
és Tahiti hegyoldalát testükkel lággyá tették.
A kakastaraj dombtetők még állnak Számoa felett,
de a turizmus már minden retekszín strandot tönkretett.
A kereskedők kacatot adnak. A fák kivesznek.
Halászat nincs. Az emberek japán konzervet esznek.
A lelkészek vágy, pőreség s bűn ellen prédikálnak.
A Paradicsom összedőlt. Mindenki bamba s fáradt.
A lányok sem dalolnak már, mezítlenül se járnak.
Fiúk helyett a Bibliát símogatják vasárnap.
 

(Budapest, 1992)

 

 

 

Versírás

Mikor az első, félig tűrhető verssel készen
voltam, azt hittem, hogy nem sikerült más, csupán
egyetlen költemény és soha több. Ezt érzem
azóta is, hat-hétszáz kész költemény után.
Fejemben volt, leültem, hogy megírjam, a vershez,
s a papiron, nyolc óra múltán két sor szaladt.
Hagytam. Félévvel később egy hang éjjel felkeltett:
„menj írni!” Elkészültem vagy ötven perc alatt.
Tudok minden madárdalt. De az íhlet, amit
még sohasem éreztem, biztosan nem belőlem
fakad fel, mivel bennem csak a pánik lakik.
S a mesterség? Szakadék előtt vad ló. Alattam
ágaskodik. Megnyomom sarkantyúmat erősen,
bár tudom már régóta, hogy lovagolhatatlan.
 

(Budapest, 1992)

 

 

 

Állatkert

Imádtam idejárni mint gyermek. Őzek, medvék,
leopárdok s a majmok, ahogy farkukat verték!
Most romos s ócska minden. A téglák és a csempék
hullnak, s a pavillónok roskadnak. Mégis emlék.
Régóta fordult búsra. Megjötte után mindjárt
kilencszáznegyvenötben Rákosi Mátyás itt járt,
azért, hogy a „rákosi viperát”, ezt a drága
dögöt, átkeresztelje „homoki viperára”.
Később rókát és ludat tartottak csöppnyi réten
együtt, mert azt képzelték: az állatok s a rabok
barátok lesznek – úgy mint zsidók meg arabok.
Egy katona puskával ült közöttük kis széken.
Majd a róka a káplár háta mögött megette
a ludat, s az lelőtte, amikor észrevette.
 

(Budapest, 1992)

 

 

 

Buddha

Jó volt, hogy Buddha korán érkezett
hozzám. Kimondta nyíltan, nagyon szépen:
semmit sem ér az olyan bölcselet,
mely nem segít bún, gondon, szenvedésen.
Elolvastam s nyomban kivágtam Hegelt,
s a többit, kik rendszerek s képletek
szerint magyarázzák a mindenséget
s az embert is – bár mindez képzelet.
Vigasznak némi cinizmus és szellem
állított talpra a nagy nevek ellen.
Fantazmagória többé nem kellett,
sem az, ki a kínt hirdeti és osztja,
de az, aki kiáll az ember mellett.
Ekkor találtam rá Epikúroszra.
 

(Budapest, 1992)

 

 

 

Még egyszer: Óceánia

Tahitiben az édes élet mindenkit lerészegített:
az ezerfajta gyümölcs íze; vizen meg sziklán a színek;
a szellő félénk gyermek-karja, ha alkonyra becsomagolt;
a francia bor arómája; éjjel az őrült fényű hold;
s a drága, kéjsóvár leányok! Hogy szeretkeztünk, nem tudom,
hányszor, amíg az el-nem-múló mosolyt figyeltük ajkukon.
Utána mindjárt újrakezdtük. Hogy boldogan éljünk tovább,
azt határoztuk tizenegyen, tengerészek meg katonák:
vitorlást szerzünk, s kilenc lánnyal (a két matróznak egymás kellett)
mint Bligh, a Bounty kapitánya, elhajózunk Vává U mellett
a sok lakatlan, szép szigetre, s ott élünk, míg a végső óra
ránk nem kondul. Így álmodoztunk négy napig, majd lemondtunk róla,
nem, mert féltünk az üldözéstől, nem, mert veszélyes volt az út,
de mert a japánokat jobban gyűlöltük, mint a háborút.
 

(Budapest, 1992)

 

 

 

Egyesült Európa

Már nem látom több színben, csak fekete-fehéren.
Ott álltam a malomban ezelőtt hetven évvel
Zsolnán. A liszt mint könnyű porhó, gyengéden szállt rám.
Szemközt molnár nagyapám ezüstben, mint egy császár.
Ő volt a Páneurópa mozgalom vezetője
helyben. Szeliden beszélt. Sohase féltem tőle.
„A földrész egyesül majd. Boldog, békés és szép lesz.
Én aligha érem meg. Te biztosan megéred.”
Megértem? Ez kétséges. A bürokrata önkény
rendelkezik Brüsszelben, de hol a rend, a törvény,
a kultúra, az összhang? Jobb lesz attól az élet,
ha gazdagabb a gazdag, s a szegény még szegényebb?
Vagy higgyem, hogy gyárfüstből s pénzmániából épül
fel újjá Európa, de minden lélek nélkül?
 

(Budapest, 1992)

 

 

 

Marthe de Ruspoli-Chambrun

A hercegnő De Gaulle nőmozgalmának volt szervezője. Halálra ítélve
ült a Gestapón, de nem végezték ki, mert pápai családból jött a férje.
Később Tangerben laktak, remek házban, görög szobrokkal, könyvekkel és kerttel,
hol ismeretlen virágok s bűvös fák illatoztak. (A hely, hol megismertem.)
Vénen is szép volt: csupa gőg s alázat, csupa babona, istenhit meg kétely.
Könyveket írt, nagyszerű régiségi jegyzetekkel és sületlen zöldséggel.
Ásatásokhoz vitt kocsin. Elnéztük a tuarégek kék csontját a sírban
s a sziklafalon tekergő kígyókat, miket berber szóval sátán-nak hívnak.
Egyszer vízparton ültünk, és a tenger kis szarkofágot görgetett lábához,
máskor kóbor kutyákat vett gondjába. Olykor komor volt, olykor víg s varázsos,
s elbeszélte, hogy nagy betegségében fölszállt, s meglátta holttestét a mélyben.
Amikor férje elhunyt, feleségül kívánt jönni hozzám, de lebeszéltem.
„Sebaj”, nevetett. „Meghalok s körötted szárnyalok mindig.” Meghalt, nem feledtem,
de tudom, nincsen sehol. Míg ezt írom mégis úgy érzem: itt lebeg felettem.
 

(Budapest, 1992)

 

 

 

Tertullianus

Mór volt s Rómába jött. Nem érdekelte csak az, mi nincs. Gőgös szívvel utálta
az emberek nemét. Mindig hőbörgött. Jótett emléke nem maradt utána.
„Hiszem, mert lehetetlen”, mondta gyakran, s a lehetetlent jobban tudta másnál.
A montanista eretnekek ellen küzdött húsz évig, majd hozzájuk állt át.
A szeretkezést gyűlölte. „A nőket fátyolozzák le!” Ezt azért unszolta,
mert folyton állt a farka. Nyavalyáját egy feleséggel kúrálhatta volna,
de hát a testi gyönyört önmagától és mástól is kegyetlenül megvonta.
Sok hittudós egyházatyának hívja. Szent Tamás szerint eretnek és ronda.
Csodálkozom, hogy hasmenéses száját nem tömték be. Az üldözéskor szürke
színt öltött, és Marcus Aureliusnak bókolt. Ezért a cirkuszt elkerülte,
bár az oroszlán seggét ő nevezte a mennyország legszebbik kapujának.
A jóindulat hiányzott belőle, az irgalom s a keresztény alázat.
Biztos volt: ha meghal, s szemét kinyitja a túlvilágon, angyalok között lesz.
Csupán az óvta meg a csalódástól, hogy szeme nem nyílt ki már soha többet.
 

(Róma, 1992)

 

 

 

Reneszánsz metszet

A metszeten a Pantheon.
Nyitott, nagy kupolája
alatt összefont szeretők
guggolva, fekve, állva,
oltáron, széken, padlaton,
csoportosan vagy párban,
elölről, oldalt, hátulról
ölelkeznek egymással.
Egy felleg dunyháján hason
a nagyszakállú Mester
irígyen, vénen, vastagon
s dühtől fortyogva néz le
a jelenetre. Markában
roppant herélőkése.
 

(Róma, 1992)

 

 

 

A gazdasági javulás álma

Azt mondják nálunk: keserves az élet.
Ezren rabolnak, ölnek, egyre többen
lopnak, de majd ha állás, gyár, bolt, pénz lesz,
minden javul, s a bűnözés is csökken.
Tengeren túl tízszer ennyit keresnek,
de hússzor annyi a rabló s a gyilkos.
Ha nálunk dupla fizetés jut egynek,
úgy négyszer ennyi bűnös lesz. Ez biztos.
Értelmetlenebb volt az élet régen,
vagy boldogabb, ahogy visszaemlékszem?
Már nem tudom. Mert, akármit kívánjak,
a társadalom nem javul. Mindnyájan
csak a gazdasági helyzetre néznek,
s nem tudják, mi az emberi természet.
 

(Budapest, 1993)

 

 

 

Kínai fiatalok

Még odaát, egy parkban, nyári esten
az út mellett a fűben, közel hozzám
ahogy sétáltam, kínai, csinos lány
s fiú feküdt, egészen pőre testtel.
Ölelkeztek. Láttam, hogy észrevettek,
és nem bánják. Sietve tovább mentem
az ösvényen, de a fiatalember
még rám mosolygott, ahogy lőni kezdett.
A kínai fiatalok oly szépek –
jutott eszembe. Mért, hogy a művészek
nem festenek aktot, csak ruhás, rusnya
vénségeket? Mi ennek oka, kérdem.
Konfucius, szokás, hagyomány, Buddha,
vagy a lényüktől idegen szemérem?
 

(Budapest, 1993)

 

 

 

Merőben érthetetlen

Az anyag léte, tudom, lehetetlen.
Csupán semminek kéne lennie
a lakatlan, testetlen és lelketlen
űrben – de ezt nem hiszi senki se.
Szép kép, hogy nagy tojás úszott a minden
tengerében, és ebből lett a lét,
vagy hogy a világ alkotója Isten,
s a fényt s homályt ő választotta szét,
s tudósaink meséje: összepréselt
ősanyag robbant szét a semmiben,
de nem tudják, hogy miből és miért lett.
Most itt állunk bután, bár úgy hiszem,
hogy a világ erőben mérhetetlen,
s talán ezért merőben érthetetlen.
 

(Budapest, 1993)

 

 

 

Szélsőjobb

Ami hazai, az csodás és helyes,
ami külföldi, az a világ szennye –
sajnálom őt, mert kedv s szeretet helyett
harag, gyűlölség s átok fortyog benne.
Úgy vélem, roppant előnyös lehetne,
ha történelmet tanulna vagy nyelvet,
de iskolájával ő befejezte
az okulást. Azóta mindent elvet.
Mikor belső unalmától megdermed,
vagy bús: egyszerre sír, iszik, zsidózik.
Érvet és tényt nem ösmer, csak érzelmet,
abba magát fejbúbig beleássa,
s nyilatkozik, parancsol, jósol, lódit,
hiszen magyar. Ez a foglalkozása.
 

(Budapest, 1993)

 

 

 

Krisnamurti, még egyszer

Istenségnek nevelték, s ő szeliden
elhárított minden imádatot.
Azt mondta: az ideológiák
az eszmék, sőt a gondolatok is
haragot, bút és harcot keltenek.
Élj nélkülük. Szemléld ezt a világot,
ahogy van, és ne adj hozzája semmit.
Csak nézd. Végy lélegzetet és örülj.
Több mint kilencven évig élt, virágok,
madarak, füvek, szellők és hűséges
tanítványok közt. Irigylem, de nem mert
boldog volt; én sem voltam boldogtalan;
de mert lemondott arról, mit az élet
nyújthat, s én nem tudtam lemondani.
 

(Budapest, 1993)

 

 

 

Halálfélelem

Tizennégy éves korom óta félek
a haláltól, mióta észrevettem,
hogy egyedül a testben él a lélek,
és külön létezése lehetetlen, –
szörnyű betegségek közt hánytorogtam
– néhány perc még, s fejemre dől a mennybolt –
majd harcban, hajón, haláltáborokban
(ne sajnálj érte: roppant érdekes volt)
tizenhatszor halasztottam találkát
a sorssal. És hogy íly vénen mi éltet?
A fény szerelme? emberek? barátság?
a föld, a fák, a vers? beszélgetések?
Vagy nyolcvan év után az tart és ápol,
hogy íly nagyon borzongok a haláltól?
 

(Budapest, 1993)

 

 

 

Holdkóros emlék

Kilenc évemmel bősz holdkóros voltam.
Négy emelet magasan s meztelen
éjjel az erkély rácsain táncoltam.
Hogy értem oda? Nem emlékezem.
Ha rágondolok: szebb, mint egy szép álom,
és nem bántam, meleg van vagy hideg.
Bokám alatt – még most is egyre látom –
köves út, fák meg villamossinek.
A mélységbe figyeltem. A magasba
csak holdtöltekor. Orvos segítsége
nem használt nékem. Magam hagytam abba.
Nem tudni, mért, de olykor visszanézek
s azt képzelem: már közel nyolcvan éve
táncolok így. Ilyenkor sose félek.
 

(Budapest, 1993)

 

 

 

45 éve

A három jámbor hindu puha szófá-n
csücsült ebédnél, míg a szolgálólány
behozta csáppátti-val a főételt,
miközben ők nagy tervükről beszéltek.
Ekkor légy szállt a gazda poharába
és fuldoklott. „Jaj”, szólt amaz, „te drága!”
Kanalával sietve kiemelte
a rovarkát és kivitte a kertbe.
A heves napfénybe tartotta és várt,
míg a légy szárnya megszáradt és felszállt.
Boldog mosollyal még utánanézett,
aztán visszaült bent két vendégéhez
és terveztek, míg megoldást találtak
mint ölik meg Mahatma Gandhit másnap.
 

(Budapest, 1993)

 

 

 

Dante és neje

Dante szerelmes versét írja Beatricének,
a lánynak, ki réges-rég más emberhez ment férjhez,
és számos gyermeket szült; a távoli, imádott
hölgynek, akit csak egykor, vagy húsz év előtt látott.
Neje, kit nem említ meg sem prózában, sem versben,
a teknő mellett mossa szennyesüket a kertben,
megtekinti a konyhán a húst, aztán meg újra
nekigyűrkőzik és mos, bár csupa seb az ujja.
Dante még nagyobb hévvel körmöli a szonettet.
A nő nagy darab kalbászt keres ki, kenyeret tesz
hozzá, tányérra rakja, lábujjhegyen behozza,
s alázattal fejet hajt. „Fogyaszd el, szívem”, mondja
és leteszi melléje. Ő meg rámordul: „nem kell”,
de azonnal felfalja. Különös lény az ember.
 

(Budapest, 1993)

 

 

 

Tudás

Szókrátésztől Voltaire-ig és tovább vagy
száz évig, áldás volt az ismeret.
Kik részt kértek belőle, messze láttak,
s mohón szürcsölték, mint a friss tejet.
Tudásukkal az embert segítették,
és megjavították az életet,
habár útközben összetévesztették
a teoriát meg a tényeket.
Az ismeret ma mindenkit magányos
toronyba zár, ahol a téboly szálldos,
hol nem lelünk hitet, harmóniát,
gyógyszert a halál és a jövő ellen,
sem vígaszt. Mentől többet tud az ember,
annál kétségbeejtőbb a világ.
 

(Budapest, 1993)

 

 

 

Motovun, Isztria

Gyönyörű völgy. Zsufolt bokrok közt rozsdás
malomkerék. Sok zöld, csend és szorongás.
A hegyen épült város a középen
s a görbe főút. A bástyáról nézem.
Lenn a házak közt tetőtlen romházak,
üres ablakok, négy fal. Mire várnak?
Hogy hazajönnek még az olasz holtak,
kiket Tito jöttére meggyilkoltak?
Ez nem horvát táj. A gyümölcs a fákon
rohad. Gyerek nem játszik az utcákon.
Üzlet nincs. Néha egy szótlan, mogorva
alak suhan el, mintha szellem volna.
Otthon ülnek. Nem szeretnek kijárni
a gyilkosok fiai s unokái.
 

(Motovun, 1993)

 

 

 

Elmentél harminc éve

Elmentél harminc éve és még mindig szeretlek.
Emlékszel csókjaimra már halott ajkadon?
Nyolc gyermeket akartunk, de végül csupán egy lett.
Az emigránsok léte nyomor és siralom.
Szerelmünk sziklakő volt, nem virágág, mely fonnyad.
Nem változott, nem gyengült tizenöt év alatt.
Pedig a párzást durva marcangolásnak mondtad
és gyűlölted. Ezért csak ritkán zavartalak.
De egyszer, haldoklásod előtt alig egy héttel
oly szorosan öleltél karod közé az éjjel,
hogy megpróbáltam. Csupa rákseb volt már a tested.
„Nem értem. Túlvilági gyönyörűség”, lihegted
és rögtön elaludtál. Feltérdeltem az ágyra.
Először volt így – sírtam. Először s utoljára.
 

(Budapest, 1993)

 

 

 

1956. november

Az ég mint kormos, csillagtalan kürtő,
 
a lápföld sík és pőre.
Vagy százan vánszorgunk a Fertő mellett
 
és igyekszünk előre.
Mellettem kövér, szovjet tiszt civilben,
 
rumszag árad belőle.
Egy gyermek sír. Patakon gázolunk át,
 
s nem leszünk nedves tőle.
Majd: osztrák lámpák, mentőkocsik, szendvics,
 
mosolygó, piszkosszőke
járőr. Mögöttünk puskaszó, sötétség,
 
remények temetője.
Furcsa haza. Az ember fellélegzik,
 
mikor kiér belőle.
 

(Budapest, 1993)

 

 

 

1988. szeptember

Gyönyörű, tiszta szeptemberi napfény.
 
Megállt velünk a gép.
De nem látok tisztán. Szememben érzem
 
a boldogság ködét.
Televizió, ünneplés. A passzust
 
nem nézi senki meg.
Mondjam, hogy így reméltem? Mért hazudjak?
 
Nem álmodtam ilyet.
Bika, Halász, Cseres, Zsolt és mindenki.
 
Kis csomagom befér
a kocsiba. Indulunk. Az Üllői
 
úton selyemfehér
a mocsok is. Az ember fellélegzik,
 
amikor hazaér.
 

(Budapest, 1993)

 

 

 

Csuáng Cö:

„Ha az ember átevez a folyón, s üres csónak ütközik csónakjába,
még akkor is, ha máskor haragos, nem ordít vagy káromkodik hiába,
de ha a csónakban egy ember ül, üvölteni kezd és a választ várja,
s ha nem felel, tovább dühöng vele. Az üres csónak bére csend, nem lárma.
Ha a világ folyóján evezel: válassz magadnak hitvány ladikot.
A sudár fát vágják ki legelébb. Ha magad bölcsességre tanítod,
és túl akarsz tenni a másikon, ha jellemed olyan nagy fényt lövel,
mintha lenyelted volna a napot: a bajt ilyenkor nem kerülöd el.
Ki az, ki lemond pénzről, hivatalról, s olyan lesz, mint a semmirevaló?
Leszáll a nagy és névtelen tömegbe, s látatlanul lebeg, mint a Taó.
Ha nem ítélsz meg senkit, téged sem ítélnek el. Nincs neved, otthonod,
átmégy a léten, mint az ismeretlen, és nem marad a földön lábnyomod.
Ha nincs erőd, ha félbolondnak néznek, ha nem érsz semmit, nem leszel híres:
akkor te vagy a tökéletes ember, mert csónakod üres.”
 

(Budapest, 1993)

 

 

 

Érettségi csoportkép, 1928

Hatvanöt éve múlt, hogy vizsgáztunk a Fasorban,
s még itt vagyunk a képen, három ívelő sorban.
Félénk arccal és bambán készülünk fel a ronda
életre, mintha addig sohasem éltünk volna.
Mind ismerős. Ez Radó; a nyilasok ölték meg.
L. G. sváb rádiós lett; Varsóban kötötték fel.
Tenk Oszkár főorvosként élt köztünk Budapesten;
Molnár mint komcsi halt meg; Sebő Los Angelesben
tanított vitorlázást; legjobb barátom, Béldy
német vegyészként hunyt el, és mint bankár, Erdélyi;
Londonban üzletember volt egykor Breitner János,
s Valkó, a jeles tudós nyolcvan évig élt itt lenn.
Mindig sejtettem: többen hullunk el közben, ám hogy
mindünknek meg kell halnunk: ezt még sohasem hittem.
 

(Budapest, 1993)

 

 

 

Halottak napja

Elnéztem régen, ahogy nagy sorokban
indult a temetőbe a menet,
őszirózsával, könnyekkel, szatyorral,
hogy a holtakkal beszélgessenek.
Volt, aki apró széket vitt magával,
a másik ásót vagy kis gyermeket,
– az enyimek széthulltak a világban –
most nézem őket s elkeseredek.
Mert évről évre kevesebben mennek,
fiatal ritkán; csak az öregebbek.
A sírokon gyertyák is alig égnek,
nincs sóhajtás, nem mondanak imát –
feladták a holttal a közösséget,
és feladja önmagát a világ?
 

(Budapest, 1993)

 

 

 

Gyermekkor az első háborúban

Nagy ház, tíz köpőcsésze a lépcsőn, a pincében
ostorfonó, az utcán és kinn a Liget-szélen
lógombócok halomban, nagyon sok rongyos gyermek
s a roppant női keblek. (Nem tudni, hová lettek.)
Sötét lakás, zord bársonyfüggönyök, mintha búból
és dühből szőtték volna őket, s a komor bútor,
az élet nyugalmával s unalmával körötte.
S a vakhit, hogy mindnyájan így maradunk örökre.
A vendégek zakóban jöttek, bottal és festett
bajusszal. Behurcoltak. Mielőtt kivezettek,
erényre buzdítottak és büdös szivart szívtak.
Többnyire nősök voltak, s konokul kurválkodtak.
Érdekes lény nem járt itt, csak apám tréfás, roppant
bosnyák tisztiszolgája, akit Murádnak hívtak.
 

(Budapest, 1993)

 

 

 

XIV. Lajos

A Napkirály volt, Isten kollegája, kegyes, buta, kimért és kellemetlen.
Ablaka előtt zenekar ácsorgott, hogy rázendítsen, ha felébred reggel.
Uralkodása elején azonnal a jóbarát Spanyolországra támadt,
minden ok nélkül, csak azért, hogy harci dicsőséget szerezhessen magának.
Politikához nem értett. Úgy tudta, hogy nála jobban senki sem csinálja.
Mindig rágcsált, s mint a mókus: dióval, meg süteménnyel volt tele a szája.
A balettet ő hozta be. Táncuknál csak billegett, mivel nem tudott többet.
Ha ebédjét hozták, mindenki kétszer érintette süvegjével a földet.
Rangsor, pletyka: ez volt körötte minden. Bársony fogatában gyönyörű nőket
utaztatott. Szívélyes volt hozzájuk, de pisilni már nem engedte őket.
Fia helyett csupán fattyát szerette, Maine hercegét, a bődült, aljas embert.
Pár kastély maradt utána, adósság, sok intrika s a felgyújtott Heidelberg.
Mielőtt trombózisban meghalt volna, panaszkodott, hogy még fájdalma sincsen,
holott ezt Purgatóriumban lévő idejéből leszámítaná Isten.
 

(Budapest, 1994)

 

 

 

Csuáng Cö:

Remek az íjász s íja,
mikor egyedül játszik,
de ha verseny van s díja
egy rézcsat, citerázik,
ha aranytálcát nyerhet,
két célt lát és veszít,
mert ideges lesz, reszket,
félig vak már, pedig
készsége verhetetlen,
de azért, hogy nyerhessen,
nem céloz, de ficánkol,
s vibrálni kezd keze.
A diadalmi vágytól
elfogy az ereje.
 

(Budapest, 1994)

 

 

 

A fák

A fasorokban kiirtják a fákat,
nehogy fejünkre dőljenek, mivel
rohadnak mind. Mily kár, hogy ember, állat
helyett a fák s virágok kezdik el
a kihalást. Ha mi jönnénk elsőknek,
tennénk valamit. Vajon nincs elég
kacat a boltban már minden vevőnek?
nem hallhatunk este több jó zenét
házunkban, mint Bach egész életében?
termett-e ennyi pénz meg ital régen?
nincs-e kocsija majdnem minden háznak,
hogy gazdája kedvére furikázhat
a lég szennyében? És ugyan mit bánja,
ha ebbe fullad bele unokája?
 

(Budapest, 1994)

 

 

 

Tojásgyár

Tojásgyárat először Saint Cathrines-ben Iáttam.
A barakkban, hol ritkás, döglött neónfény rezgett,
fehér tyúkok szorongtak sorban, talán négyezren
hármasban egy ketrecben. Terpesztett lábbal álltak,
hogy a tojás kiessék, s a tartályba lemenjen,
hol fölszedik s eladják. A vályúkban mellettük
kenőcsös, bő táplálék. „Nem kell sokat temetnünk”,
magyarázta a gazda, a nagy bűzben s a csendben.
A baromfiudvarban nem láttam mást, mint hasznot.
De most tünődve néztem a kegyetlen parasztot,
ki elvett a tyúkoktól fényt, mozgást, ágat, mindent,
amiért megszülettek. S kérdeztem: a természet
hogy nem termelt testükben valami szörnyű mérget,
amellyel kiirthatnák mindannyiunkat itt lenn?
 

(Budapest, 1994)

 

 

 

Párizs, 1939

Mást nem volt venni pénzünk, mint kukoricalisztet.
Ötödfél kilót főztünk hetente nagy edényben
a szállodai rezsón. Bugyborgott. Mikor kész lett,
kidöntöttük a kerek asztalra a középen.
Éjjente fénylett. Rezgett, ha lenn teherautó járt.
Nagy szeleteket vágtunk le háromszor naponta.
Olykor tejet szereztünk hozzá, de ez se használt.
Nyomott, mintha gyomrunkat ököllel verték volna.
De mi boldogak voltunk, testünk felett libegtünk,
mert szabadon nyomorgunk és Párizsban lehettünk.
Csak egy baj volt. Hatvani meghívott vacsorára,
osztrigával, pezsgővel. Autójával utána
letett szállodánk előtt. Ott a járdán megálltunk,
a kása szeretői, s rögtön mindent kihánytunk.
 

(Budapest, 1994)

 

 

 

Négyszáz éves bükk

Recsk táborban, mikor már naponta ketten-hárman
haltak éhen, egy délben a bánya szélén álltam.
Jobbról Mezőfy Karcsi, a nagykövet fejtette,
mikor több tonnás szikla szabadult el felette.
Azt hittem, félreugrik. De ő büszkén kihúzta
magát s várt, míg a kőtömb ráfordult, s összezúzta.
A négyszáz éves bükkfát vágtuk ki másnap. Hősi
tartással állt úgy, mint a szikla előtt Mezőfy.
E fa Rákóczit látta. Szemünkbe pára tévedt,
mivel nem tettünk már fa s ember közt különbséget.
Nagy fűrésszel dolgoztunk, ácsbárddal meg baltával,
fejünkben a faforgács fájdalmas illatával.
Nagy László hadnagy vígan fütyörészett mögöttünk,
s hátrált. Félt, hogy az ősi bükkfát nyakába döntjük.
 

(Budapest, 1994)

 

 

 

Költőnek nem kell

Költőnek, mondják, nem kell világnézet,
 
viszont kell a magyarság,
hogy jegyzet nélkül értsem, miért élek,
 
s lássam a magam arcát.
Hitler ellen verseltem harminchétben.
 
Nyugodtan meggondoltam.
Amikor Sztálin ellen írtam, féltem,
 
bár titkon büszke voltam.
Az út nehéz, pedig már csak arasznyi.
 
Zaj nélkül követem
a végzetet. Szerény sikert aratni
 
van most is szövegem.
A fiatalok költője maradni
 
jó ilyen öregen.
 

(Budapest, 1994)

 

 

 

A boldogság titka

Ha életem csordultig tele rosszal:
boldogságom kis törmelékeit
idézem fel, melyeket kintről hoztam
s bennem laknak. Ez mindig felsegít.
Haldoklók közt, kórházban, szörnyű éjjen
a szilva kék hamvát látta szemem,
meg hogy Catullust olvastam a réten,
patak partján, Denville-nél, meztelen.
Mikor Recsken sötétzárkába raktak:
felülről, a korommal festett ablak
sarkán parányi, téli napsugárka
hatolt be és sétált a falon, szembe
velem. Elnéztem, s az jutott eszembe,
hogy újra megérkeztem Számoába.
 

(Budapest, 1994)

 

 

 

A régi Japánról

Kora délután az egész kisváros
kivonult a fákhoz, és szótlan nézték
sötétedésig az almavirágok
lenyűgöző, földöntúli fehérjét.
A palotai szolgák pletykálkodtak,
de hirtelen megnémultak, és csöndben
figyeltek, ahogy a telihold sápadt
korongja a park bokrai közt fölkelt.
A véletlen négy ifjú udvarhölgynek
ajándékot szerzett, ennél is többet,
mert fogatjuk a kerti ünnepélyen
elsodorta egy lila akác ágát,
s ahogy a kocsi ablakán kinéztek,
a virágfűzért újra s újra látták.
 

(Budapest, 1994)

 

 

 

A gólyák kimaradnak

A gólyák kimaradnak, kevesebb a virág,
a kis tavak eltűnnek, megrohadnak a fák,
az ivóvíz is egyre mocskosabb lett, kihal
a rák a patakokból, a folyókból a hal.
Buda dombjai éles kontúrja elmosódott,
piszkos foltokat látsz csak, nem zöldelő bozótot,
a szennyes lég megrágja a házakat, a rostos
üregeket tüdődben s a szobrokon a bronzot.
Ordíthatnék, mikor a pusztulás karmát látom
a réteken, a gyermek bőre mögött s a fákon.
Másutt se jobb. A német, a francia, az osztrák
harcol a romlás ellen, s a harcot nem titkolják.
Segítségüket kérni persze nincsen okunk.
Fajtánk kiirtásáról magunk gondoskodunk.
 

(Budapest, 1994)

 

 

 

Georgij Ivánov

Ivánov költő Párizsban nyomorgott,
ahol keserű az emigránsélet.
Nagy társaságba hívták estebédre
orosz barátok. Ő nagyon elkésett.
Rongyos volt. Azok már mindent felettek,
nem maradt, csupán egy nagy darab torta.
„Most nem tudok”, sóhajtott fel Georgij.
Az asszony szépen összecsomagolta.
Elsőnek ment el. Csomagját kabátja
melléhez nyomta, a szíve fölött.
Éhesen búcsúzott. A ház gazdája
a konyha ablakán nézett ki s látta,
ahogy megáll odalent, felröhög,
és a tortát a pocsolyába vágja.
 

(Budapest, 1994)

 

 

 

Jing és jáng

Jing és jáng – tán beszéljek érthetőbben?
Igen vagy nem; ég vagy föld; test vagy lélek;
küzdelem-béke; magány vagy közélet;
erény vagy bűn; a férfi- vagy a nőnem:
e sokból vajon melyiket tekinted
a magadénak? Megzavar a párok
vad ellentéte? netán úgy találod,
hogy ellenpárja is kell mindegyiknek?
S míly bölcselet, etika vagy elmélet
szerint ítélsz? Érzelmed szavatolja
döntésedet, vagy tudás, világnézet?
S végül: mi mindent választasz belőlük?
Száznegyvennégy lehetőséged volna,
de jobban teszed, ha elszaladsz tőlük.
 

(Budapest, 1994)

 

 

 

A börtön

Elébb Áijn Shok-on, majd Ellis Island-en
s Recsken voltam rab. Fájt, de nem kötött:
belső szabadságomból nem vesztettem,
mert választhattam jó és rossz között.
És választottam. Közben számba vettem
a tényt: hazánk köré, éppúgy, amint
körénk, szögesdrót kerítést fektettek,
az is csak tömlöc; bent, mint odakint.
A drótsövény nyakam körül így lágyabb
hurkot feszített, mint akárki másnak.
Legvégül még azt is tudom: ahogy
determináltatott, hogy itt a földön
minden halandónak teste a börtön:
úgy nincs mozgás. A börtön én vagyok.
 

(Budapest, 1994)

 

 

 

Öt éve vagyok itt

Öt éve vagyok itt. Majdnem elsőnek
jöttem haza másodszor is, pedig
nem reméltem. Köszönöm negyedik
dimenziómnak, a nyúlós időnek.
Hogy mindenki magyarul szól az utcán:
nem szokom már meg. A beszélgetés
mélyebb nálunk. Több a derék s az ocsmány,
mint túlnan. Ott unalom s pihenés,
itt mindennapos izgalom. Szívem
mégis hazavonz, habár nem teljesen
idevaló, de mégse idegen.
Bárkámon állok, és azt gondolom
a vizet nézve, hogy horgonyt vetettem,
bár horgonyom csak egyre csúszkál a homokon.
 

(Budapest, 1994)

 

 

 

Ibn Quzmán

Ibn Quzmán költő volt és pompás szerető,
ha a szép péknével hált, szakadt a lepedő,
de ezerszázhatvanban a vers többé nem kellett,
és Kordovában varjak ültek a mecset mellett.
Az utolsó szép verset arabul még ő írta,
de a bölcsészet mindjárt mögötte szállt a sírba,
később a mór jámbor már a kultúrát utálta –
elsőnek a vers hal meg, a többi jön utána.
Káváfisz, Lorca meg Yeats ajkán még szólt a nóta,
de meghaltak és kérdem: ki nagy költő azóta?
Tudom, az élet jobb lett, bár teljes értelmetlen,
a művészet halódik, pusztulni kész a szellem,
és az erkölcs kifulladt. Van még autó és étel,
de hamar ez is elfogy. Hagyj fel minden reménnyel.
 

(Budapest, 1994)

 

 

 

Ne add fel a reményt

Ne add fel a reményt, mert Európa
más, mint a perzsa vagy arab világ:
a költészet meghalt, mielőtt Róma
elpusztult volna. Talán még csírák
sem maradtak, mint Claudianus bamba
soraiban. De néhány elveszett
század után felszállt a régmúlt hangja,
s e hangnál is valami remekebb.
Mert elrendelte a sors vagy az Isten,
hogy itt nálunk újjászülessék minden,
és mind, ki él, bár barbár volt e tájon,
végül kultúrát termel önmagából
és hozzáadja azt, ami letűnt.
Amíg élünk, mindig remélhetünk.
 

(Budapest, 1994)

 

 

 

Arany János

Sötétedik. Szobámban az ablak mellett állok
s a Margit hidat nézem. Mellém lép Arany János.
„Mi van”, szól „Szalontával?” – „Román már hetven éve,
mint Várad vagy Kolozsvár.” – „Mondjad, ki felel érte?”
„Önkényünk s a háború. Még Ferenc József kezdte,
akit te is utáltál. S a német Hitler veszte.”
„S aztán?” – „Negyvenöt évre jött az orosz hódoltság.
Aki él, az elnémult vagy szörnyen megtaposták.
De erről rossz beszélni. Kádár is ölni kezdett,
többet, mint Ferenc József.” – „Nem tudsz valami szebbet?”
„Tudok. Pár bátor ember, kik sohasem engedtek,
s ötvenhat. Mint negyvennyolc. Fájdalmas, szent emlékünk.”
„Szóval végünk van?” – kérdi. „Nem”, mondom, „nincsen végünk.
Vagyunk és leszünk.” Félénk mosollyal összenézünk.
 

(Budapest, 1994)

 

 

 

Li Ho: Az északi határszélen

A jéghideg szélben a fül a tatár kürtöt hallja.
Az utat Kokonor felé a horizont felfalja.
A Bogáncs-kapun a délben hullt hó mint fehér bóbiták,
a Nagy Falon több mint ezer mérföld elfekvő holdvilág.
Az őrség tagjai körül bronzgyűrűk nőnek éjjel.
A Fiastyúk remegni kezd az égen. Ez a vészjel.
Csikos kígyóbőrt hordanak, ez a barbárok vértje,
és sátraik mögött homok: ott van a világ vége.
Támadás lesz. Hajnal felé az égbolt egyik negyede
felragyog bíborveresen, a többi koromfekete.
A Sárga-folyó csupa jég, pusztulnak a sárkányok,
és ezüstpénz nagyságú hó az elfagyott virágon.
Katonák állnak tétlenül a mozdulatlan bárkán.
A hegyen fagyott vízesés csügg némán mint szivárvány.
 

(Budapest, 1994)

 

 

 

Michelangelo Tomaso de’ Cavalierihez:*

„Nyolcvannégy éve állok itt, barátom, festéktócsák és márványpor fölött,
de öregen is a régi maradtam: még mindig roppant terveket szövök,
régi vadsággal nézem a világot, s, Isten irgalmazz, régi a bajom:
mezítlen fiúk hosszú combját látom, miközben Krisztus szobrát faragom.
Azt mondják: felfujom magam, vagy a hit fuj fel. Átok s rágalom száll felém
mindenfelől, és arról pletykálkodnak: azért hagytam el szentjeim fején
a dícsfényt, mert titokban lutheránus vagyok. És hogy a Megváltó helyett
gőgtől dagadt díjbirkózót festettem. Csak Gyula pápa tudta, mit teszek,
meg te, és tán Vittoria Colonna. Közel harminc év óta vagy velem,
s harminc évvel vagy fiatalabb nálam. Jóságod köt hozzád, a szerelem,
izlésed, rangod, eleganciád, részvéted és tudásod. Lépj elém,
hadd fogjalak magamhoz. A kereszt is mindkét karjával kitárul felém.
Olyan közel kerültünk már egymáshoz, hogy nem kell még búcsút sem intenünk.
Szépséged talán felsegít az égbe, s akkor tudom majd: győztem mindenütt.”
 

(Budapest, 1994)

 

 

 

Hajnal Madras mellett

Gyermeksírás, kéményfüst, zörgő vedrek.
A nő mezítlenül felül az ágyban,
a fiú ott alszik csípője mellett.
Mit bánja, ha a szomszédok belátnak.
Az ablak alatt apró majmok állnak,
kis virágszirmok szállongnak a széllel.
Nyújtózkodik. Mily gyönyör, hogy nem fáradt,
pedig csak élvezkedett egész éjjel.
Az alkalom tegnap nyílt, mikor végre
kövér ura elutazott vidékre.
A vén barom! Nem félt sohasem tőle.
Jöjjön, ha jön. Őbenne nincs szemérem.
Győztesen trónol, kamasz-szeretője
fejetlen dárdájával jobbkezében.
 

(Budapest, 1994)

 

 

 

Kleopátra beszél:

„Kimegyek most a teraszra, s megnézem az alkonyt, és mint gyullad tűz a Phárosz
tetején. Bátyám s férjem, Ptolemáijosz király bent alszik, most már nagyon mélyen.
Hány torzszülöttet dobtak ki atyáink, míg végre szépnek születtünk mindnyájan!
De ő a szebb. Leányarca, mint a jácint, füle hegyes és vastag a bokája;
fiús a teste, színezüst a bőre; én kihúzatom, az ő hónaljszőre
nem nőtt ki még. Anyánk tízéves korban fektetett össze. Boldog lettem tőle.
Akit akartam, mindenkit megkaptam, de ügyetlenek, és durva a vágyuk.
Mi másként szeretkezünk, mint a többi: csak ajkunkat és kezünket használjuk.
Milyen kár, hogy a férfi nemiszerve nem olyan szép, mint a liliom porzója!
Leheletemmel ébresztem, ha fáradt, s mért haragudnék, ha nem tehet róla?
Ő nagylelkű, mindenkivel lefekszik. Én gőgös vagyok, önző és kegyetlen.
Mérget itattam vele. Már halott tán. Szörnyen sajnálom. Ám mi mást tehettem?
Holnapután megjön Rómából Caesar, a diadalmas és szőrös vadállat.
Nem kétes, hogy őt választotta volna, de így biztos vagyok, hogy engem választ.”
 

(Budapest, 1994)

 

 

 

Priéné

Mintha lakói földrengés után csak tegnapelőtt futottak volna innen.
Míg serege Milétoszt ostromolta, itt szeretkezett Nagy Sándor, egy isten.
Minden ház emberméretű remekmű, s a kis szinház! Mint nyiló kövirózsa
a sziklák közt. Nagyzási mániáját nem exportálta ide soha Róma.
E holt várost görögök építették, s tartották fenn a szörnyű meredéken.
Az épületek szépségét, szerelmét s a test szépségét: mind ők fedezték fel,
s mindezt tőlük tanultuk, avagy inkább nem tanultuk meg. A lépcsősort nézem,
s leülök gyorsan. Az Ákropoliszba már nem tudok felcihelődni vénen.
Itt minden friss. Mámorosan beszívom a levegőt, s lesem a kékestarka
lepkét. Mint gyermek láttam nálunk ilyent, de azóta a benzinbűz felfalta.
Mit kezdjek hát e romváros kincsével? Ha fiatalabb volnék, sátrat vernék
a hegytetőn és maradnék, hogy mindez valóság legyen számomra s nem emlék.
De így? Meghempergetem magamat jól a gyönyörben, s aztán pár napra, hétre
visszabujok oda, hol eddig éltem, ágaskodó hodályok dzsungelébe.
 

(Priéné, Törökország, 1994)

 

 

 

Andris fiunk

Andris fiunkat neves iskolába
küldtük, Rolls-Royce-on hozott gyerekek
közé. Kedvelte őket és imádta
autóikat. Bennünket megvetett.
Majd egy kötet Britannicával ment ki
reggel. Kérdeztem: „Mire jó neked?”
Büszkén felelt: „Az iskolából senki
nem szerepel. Viszont a te neved…”
Egy nap bejött hozzám, leült mellém.
„Híres vagy”, mondta, „csak roppant szegény.”
„Mért lennék szegény?” – szóltam, s körülnéztem.
Pár ócska szék, asztal. Kopástól fényes
pamlag. Piszkos fal. Mosolyogtam. „Tényleg
szegény vagyok, de még nem vettem észre.”
 

(Budapest, 1994)

 

 

 

Festők

Rembrandt, Michelangelo s mind a többi
dekonstruálta a világot, aztán
izlése szerint ismét összerakta,
mert tudta: ez van, nincs semmi helyette.
Ha Szent Tamás megpillanthatta volna
Bosch képeit, biztos elborzad tőlük,
majd megbékül, mert látja: ez kettőjük
világa, csakúgy, ahogy a miénk is.
A mai festők is dekonstruálnak,
de mert a világ szétmegy, nem raknak már
össze semmit. Picasso nagy mester volt,
szétszedett mindent, s azt mondják: ez illett
a 20. századhoz, mert hiányzik
belőle a szépség s az értelem.
 

(Budapest, 1994)

 

 

 

A közeli jövő

Csak egy rövid pillantást a tragikus bolygóra.
Ily sok pénzt, autót, ételt sosem adott a múlt.
Közben tizenkettőhöz közeledik az óra:
a technika először felemel, majd lesújt.
Az urak konjunktúrát ígérnek nékünk folyton.
Sejtik-e, hogy a jövőt megette a fene?
Jól sejtik. De mi mást cselekedjék vagy mondjon,
mikor senki sem tudja: mit tegyünk ellene?
Húsz év, s elfogy az ózon. Rákot kap, aki kint jár.
Tízmilliárdan lesznek, de nem lesz enni mit már.
Gaz sem nő búza helyett. Az erdő megrohad.
Az állatok kihalnak, és a mi sorsunk sem más,
elpusztulunk, de úgy, hogy előbb felfaljuk egymást.
Borzalmas alkonyat jön. Ásd meg a sírokat.
 

(Budapest, 1994)

 

 

 

A távolabbi jövő

Nem kell kétségbe esni. A messze jövő szép lesz.
A szélvert pusztaságon ledőlnek a falak,
és sírok, műemlékek, acélhidak meg gépek
mind elporladnak néhány százezer év alatt.
Pár millió esztendő múlva, új csillagképek
alatt szelíd fejével kibujik a moszat,
ismeretlen virágok nyílnak, mert a természet
variál, mikor játszik, nemvárt fenevadak
születnek s egy merőben különböző embernem.
Vagy a miénk jön ismét? és imádja a szépet,
gondolkozik, fúr, farag, szeret, sír, örül, élvez,
ír, épít, fest, kutatja: mi a mindenség titka,
s nagyon fél a haláltól, de mégis elpusztítja
önmagát és a Földet? Merem remélni, hogy nem.
 

(Budapest, 1994)

 

 

 

Meditáció

Nem gondolkodás, mert az gyakran fájó
tépelődés, kegyetlen és kemény,
csak kép vagy látomás, amely magától
formálódik, és úgy lebeg elém:
szobor, szép nő, táj, jóbarát, kőszirtek,
virág, való vagy képzelt jelenet,
tűzfény tünt kandallókból, tenger – mindegy,
olykor változgat, olykor megremeg:
én mozdulatlanul lesem, szemlélem,
nem töprengek semmin se, de egészen
beleolvadok, szívom, teletöltöm
magam vele, de csak néző vagyok,
csendes, mohó néző – és ez a legnagyobb
öröm abból, hogy itt éltem a földön.
 

(Budapest, 1994)

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]