Pang, a laikus

Gazdag volt, nős s már több mint ötvenéves,
amikor megtalálta az utat
Buddhához. Nem kereste; laza lelki
tartás s a lassan ébredő tudat
vezették rá. Azonnal pénzzé tette
raktárait, házát, a kéjlakot
a dombtetőn és minden ingóságát
– Pangné eközben folyton jajgatott –,
s nem tartott meg, csupán két köteg bambuszt
s egy időtálló, szürke szamarat.
Megtanult úszni és csónakba rakta
a tízezer-huszonhat aranyat,
s a Jángce közepén felborította
ladikját, hogy a pénz kárt ne tegyen
másban, s mert Pangné asszony szerencsére
már elszaladt, ott mindjárt vizesen
kosárfonáshoz ült és meditálni
kezdett. Nagy ég, egyszerre mennyi jut
eszébe az embernek, ha nem nézi:
miből lesz haszna s nők után se fut!
Így vándorolt Pang mester csacsijával.
Ha hajnaltájt felkelt, a horizont
kék volt előtte akkor is, ha éppen
ólmos eső szakadt. Sohase font
többet, mint azt, amit el akart adni,
s annyit adott el, amennyi elég
volt rizsre és abrakra kettejüknek.
Csak akkor készített pár csodaszép
kosarat, ha a kolostorba készült,
hol tanulni szokott egy ideig.
Ha megálltak a kapunál, eszébe
jutott, hogy csacsija sokat eszik
s a szerzetesek szegények. Hát fogta
a szamarat s összehajtotta, mint
a papirost s köpenyujjába dugta.
Ha távoztak, elővette megint.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]