Ötvenhat nyarán
| Ezüstvértes leányok lovagolnak |
| a bárányfelhők zsúfolt ménesén. |
| A kertben lestük a bujkáló holdat |
| ma éjjel: Zsuzska, Pálóczi, meg én. |
|
| A Dunakanyar szebb most a Loire-nál. |
| Szavaink mögött folyton hallani |
| az erdő zúgását. Az ablakpárkány |
| szélén a fény apró gyöngyhalai. |
|
| Soha ilyen gyönyörű, ilyen áldott |
| nyarat! Lemegyünk reggeli után |
| a szérűskertek közt az ásatáshoz. |
| Ennél a kútnál ült Mátyás király, |
|
| és ott az árok, tele törmelékkel: |
| csupa vadrózsaszín tetőcserép. |
| Firenze házain nem tört el. Téged |
| öleltelek, Zsuzsa, vagy a reményt? |
|
| A nyaralók az utcán ránkköszönnek; |
| „írók”, súgják. Csupa baráti arc, |
| s elismerő szem. Kérhetünk-e többet? |
| Mindenki tudja, mért folyik a harc. |
|
| Renaissance! Hol volt, hol nem volt; és lesz-e? |
| Az ebédnél két vén komcsi. Alig |
| szólunk, de aztán kiülünk a gyepre |
| vagy húszan. Egy sincs közöttünk, akit |
|
| be nem rondítottak és meg nem téptek, |
| de a nagy fa alatt most mindegyik |
| elibénk önti a keserűséget, |
| míg rossz emléke szinte jólesik |
|
| már néki. Erre megnyugszunk mindnyájan, |
| Erzsi a fához áll és verseket |
| kezd mondani – éntőlem is néhányat –, |
|
| borzonganak kissé és elszégyenlik |
| magukat, hogy borzongnak. Ezután |
| Pálóczit kérik: adna történelmi |
| leckét; a végén azt mondja: talán |
|
| új helytartót remélhetünk Moszkvától, |
| és emberségesebbet, s így tovább. |
| Tízfelé hallgatok, míg vacsorázom, |
| s nem tudom, hogy eszem a vacsorát; |
|
| szobánkba Füsi Jóska jön be; éjjel |
| magyarra fordította az egész |
|
Mains salles-t; most felolvassa nagyon szépen; |
| kár, hogy Sartre számunkra agypenész, |
|
| de nem Füsi: kezdjük tehát Herderrel, |
| és végezzük Dantéval; azután, |
| alighogy nekikezdtem e versemnek, |
| az ablakon két szentjánosbogár |
|
| s Moldova jön be, hogy megismerkedjék |
| velünk. Most meg itt fekszünk a setét |
| szobában s bár nagyon közel a reggel: |
| Zsuzsa nem akar aludni, sem én: |
|
| minek is? Nem vagyunk már többé árvák |
| e földön s mért mulasszam az ilyen |
| percet, mikor a boldogság nyúl-lábát |
| is megfoghatnám; bár még nem merem. |
|
| Huszonöt éve félek már: Világos; |
| a tört gerinc s az ismert részletek. |
| Magamba préselem, mint egy virágot |
| e nyár emlékét s nem reszketek |
|
| soha többé. Nyugodtan alhatom, |
| ha elalszom. Mint a török s az osztrák, |
| úgy az orosz. Övék a hatalom, |
|
|
|