Egy bizánci teológus temetésén

A bokrok közt egy raj detektív cirkál,
géppisztollyal húsz rendőr áll amott
s védik – mit is? – a hanthányást a sírnál
 
s a rendőrállamot.
Kordon kettő van: egy belső s egy külső.
Benn: moszkoviták, párt, sajtó, külügy,
halk duruzsolás – ez is pofafürdő –
 
a hulla csak ürügy.
Kívül spontán tömeg, melyet kötéllel
s teherautón hoztak a sírra fel
a nagy halotthoz. Ott spicli szökdécsel
 
s a lógóst írja fel.
A nagy halott! Moszkvában élt húsz évig.
Ettől lett íly nagy s nagyétkű legény.
Egyébként öt pártkongresszust ült végig
 
s élt túl e fenomén.
Ragaszkodott is a pártlíneához
s ha e líneával néha jót
sóztak farára, úgy önkritikázott,
 
akár egy filozóf.
Mert filozófusnak hívták. E székbe
a párt ültette, mert Sztálint s Lenint
továbbhígítva, így meg úgy idézte,
 
előírás szerint.
S ha vonalat s előírást cseréltek,
szemétbe dobták minden dolgait.
Sebaj! a könyv mit tegnap írt, érvényben
 
marad még holnapig.
Egyébként álszent volt, gyáva s kegyetlen.
Azon rúgott, ki ott maradt alul,
de előírt hátuljakból egyet sem
 
hagyott nyalatlanul.
Mit gondolt valóban? Nem került színre.
Barátokat nem tartott soha. Hű
magához és pártjához így volt. Íme:
 
kor, ember és a mű.
De már hozzák is. Révai beszámol
a boldogultról, vélnéd. Egy fenét!
A heti bel- és külpolitikáról,
 
hogy Truman míly szemét,
hogy a harcban Nyugat bölcsei ellen
a párt viszi elöl a lobogót
s e téren munkálkodott – párthű szellem! –
 
míg élt, e filozóf.
A szónok kész. A hallgatókban holmi
tapsvágy csikland – taps nélkül szinte fáj –
majd szétfutnak. Ezt már tudják. Tapsolni
 
és taposni muszáj.
Magam maradtam a Kossuth emléknél,
de szívem a torkomban kelepel.
Ha e bandát, istenments, túl nem élném,
 
még így temetnek el.
Ne hagyjatok! Síromra fel, barátok!
Mondjatok ott valami emberit,
hogy törtborssal ettem a kelvirágot,
 
vajjal a tengerit,
hogy mórul szoktam álmomban beszélni,
hogy szerény voltam, művelt és buta –
ne hagyjatok kínomban, Wesselényi,
 
Füsi, Illyés Gyula!
S ha eltemettek és aztán betértek
egy kocsmába s nem értve az okát,
nagyhirtelen s mohón rólam beszéltek
 
éjfélig vagy tovább,
ha egyszerre egy szó, egy szín hiányzik
belőletek s nem tudjátok, hogyan,
úgy életem nem volt, mint e bizánci
 
bölcsé, haszontalan.
 

(Rudas László temetésén, 1950 tavaszán)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]