Óda Sztálin hetvenedik születésnapjára

Tengerből kelt dzsin! mélységek haragja!
az égre fröcskölsz örvényt, iszapot,
s mindünk jövőjét zárnád a palackba,
melyet kezed a vízbe visszadob.
Homlokod új középkor kapuboltja,
hadaid állnak már a bolt alatt.
Nincsen közöttük, csak született szolga,
hírből sem tudják, mi a gondolat.
Tudósaid: bolondok, szélütött nép,
mely pókhálón leng s piszkál ósdi port;
gazdászaid rendszered egyszülöttjét
kendőzgetik, az örökös nyomort.
Írógárdád: hízelgők, csepűrágók,
barátaid: merev lakájsereg,
s rothadt Bizáncodhoz festőid sárból
és vérből kevernek arany hátteret.
Gigász, kit szült – ó végzetes hatalmak
bal frigye – ész és gonosz akarat,
népek foglára, ki egy forradalmat
fojtottál meg markodban egymagad.
Hőseit haláltáborokba zártad,
avagy tarkón lövetted – de elébb
megpökted őket és csizmádról sárral
tapostad mindük eleven szemét,
s hulláik hegyén egyre feljebb hágva
– joviálisan s csupa nyugalom –
nézel országod roppant mocsarára,
rettentő kőszirt! szörnyű hatalom!
Kénkövet fúvó, pokoli lidérced
e század lápjából magasra nyúlt:
gigantikusabb Dzsingisznél, merészebb
Attilánál s gyilkosabb mint Timúr.
Halálodat olyan vadul kívánom
s hívom, hogy szinte beleszakadok.
S látlak dácsádban vagy kremli szobádon,
ahogy sétálgatsz fel-le magad ott.
Hirtelen felbuksz – szívszélhűdést kaptál –
s magaddal rántasz asztalt, huzatot.
Aludttejképű őrhad – egész kaptár –
szalad be s néz: „No csak, elutazott.”
Vagy májad vélem látni s rajta rákot.
Egy ércsomón tenyészik a fekély.
„Most, most” – súgom –, „még egy perc és elrágott
s nincs szer, mely felsegél.”
S ábrándozom, hogy láthatatlan lettem,
futok – repítsen hajó, gyorsvonat –:
hálószobád homályán érlek tetten
s átrágom torkodat.
Milliók vannak így. Ma sem kívánok
mást, mint hogy halj meg, ki e föld átka vagy
s alvadt vértömbökből épült Bizáncod
ne éljen túl, ó Konstantin, te Nagy.
 

(Budapest, 1949)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]