21. Visegrád

Szégyelljem azt, mi tegnap történt?
Már szégyenkezni sem tudok
az asztalomra hajló spiclik
s a karvalyképű párt-tyúkok
között. A lét egy árnyalattal
még szürkébb lett azóta, hogy
októberben két szép szobádból
az ávós kilakoltatott.
Sokgyermekes családdal élsz most,
hová nem vihetsz fel; sem én
magamhoz. Setét eszpresszókban
tanyáztunk a tél elején,
jeges huzatban, rossz dohányok
füstjében, kozmás ételek
s dohos borok lepedékével
garatunkon, sok beesett
arcú, halálra fáradt ember
s igazzá váló rémhírek
tanyáin. Olykor összenéztünk.
Élünk, gondoltuk; de minek?
De most gyűjtöttünk s összeraktuk
minden pénzünket arra, hogy
az év legvégén Visegrádon
tölthessünk együtt két napot.
Autóbusszal mentünk ki tegnap
ebéd után. Pár perc alatt
megtudtuk, hogy a párt lefoglalt
mindent. A tyúkól sem szabad.
A templom mellől kisétáltunk
a hajóhídra. Hó esett.
Az ávós, ki mögöttem koslat
Budán, ide nem követett.
Ettől mindketten felvidultunk.
Vissza a busz csak öt fele
indult. Boldogan kapaszkodtunk
a szerpentinen fölfele
a hegynek. Néhány lépés s elült
a kocsik meg az emberek
lármája, mintha csak a mennybe
szálltunk volna a meredek
úton. És hogy tört fel belőlünk
a szó, mert végre egyedül
maradtunk! Azt képzeltük: látjuk,
amint a völgyben felmerül
Mátyás kastélya s vele ő is
meg Beatrice d’Aragon
loboncos haja a rózsaszín
márványkútnál az udvaron,
s már szavaltam a latin verset,
amelyet egykor Angelo
Poliziano írt e kútra.
Letértünk az útról a hó
közé, hol csipkerózsabokrok
nyúltak utánunk s nagy darab
kövekbe botlottunk. Azonnal
ledobtam a kabátomat
alánk, miközben te bundádat
igazgattad fölénk, akár
a teknőc páncélját s egymáshoz
bújtunk a félhomályban. Kár,
hogy lábaink messze kilógtak
s derékaljunk nagyon kemény
és hepehupás volt; de mégse
siettük el, se te, sem én,
sőt nyújtottuk, ahogy csak tudtuk
s élveztük azt a pár csodás
percünket spiclik, munkaverseny,
Sztálin-idézet, szaktanács
s osztályharc nélkül. És utána
maradtunk, kényelmetlenül,
és arra gondoltam: az ember
mindig előlük menekül,
de ők beléje csimpaszkodnak
és lelke mellett megeszik
a testét, hogy már szeretkezni
is ellenük szeretkezik –
vagy tévedek? s mégis az ember
győz mindig, ha nem engedi
magát, szabadságát, és még a
testiséget is szellemi
erővé tudja szublimálni?
Még jobban átöleltelek
és feljajdultam a gyönyörtől,
hogy itt heverhetek veled
a zúzmarás lejtőn. És akkor
vettem csak észre, hogy opál
csípőd ívének egy darabja,
mint barlang mélyéből, kiáll
a kabát alól. Nagy hópelyhek
szállongtak ott kinn: nyolcszögű
kristályok, csillagok, keresztek,
s én bámultam a gyönyörű
látványt. Pehely pehely után jött,
repült, cikkázott, körözött,
aztán leszállt rád, megvonaglott
s elolvadt selymes bőrödön.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]