Kétségbeesés Szirmán

Függöny helyett folyondár lóg az üszkös
ablakból. A parketta közepén
kiégett, mély lyuk, benne csirkecsontok
meg a csillár hegyikristályai.
A kék selyemtapétát bajonettek
szántották fel. A fal mellett néhány
lapos fekhely szalmából s falevélből,
mellettük, mint elszáradt napraforgók,
az ürülék lapos tányérjai.
Kalauzom hadarva magyaráz:
– „A lányok és legények idejárnak
a faluból napeste párzani
s maguk mellé rondítanak, ha készek.”
– „A serlegek s a porcelán most hol van?”
– „A szemétdombon, kint a kert mögött.
Mindent szétvertek, kővel s kalapáccsal.”
– „S a festmények?” – „Befűtöttek velük.”
Elhallgatunk. A folyondár megmozdul
s a zöld homály hintázni kezd velem.
Mint hogyha tenger mélyén fuldokolnék
tüdőmben vízzel. Kifutok a kertbe.
Leülök a fűbe, a kőfal mellé.
Eltűnt a márványpad, kivágtak minden
nagy fát, de a bokrok s a futórózsák
megvannak még. Nyolc éve jártam itt.
Levelet kaptunk a kastély urától:
jöjjünk hozzá nyaralni: sosem látott
közelről költőt s költő-feleséget.
Mi láttunk már kastélyt, de sosem laktunk
egyikben sem. Így érkeztünk ide.
Öregedő agglegény volt a gazdánk:
nagy vacsorával várt ránk. Az inas
a pincéből három palack pezsgővel
szaladt fel s mert nem ittunk meg, csak egyet,
a maradék két üveget kivágta
a cementre a konyhakijárónál:
mi felvonult az asztal harcterére,
nem hátrál többé a pincébe vissza,
inkább meghal. A könyveket csak reggel
fedeztem fel, vagy ezer kötetet,
üveg mögött, velúrban s pergamenben,
de egytől-egyig hitvány ponyva volt.
Panaszt emeltem gazdánknál, ki nyomban
vígasztalásul megmutatta két
Rolls Royce-át a garázsban. Egyikében
narancsfa-ágy állt bársonytakaróval,
a másikkal, vagy kétlovas fogatján
elvitt bennünket minden második nap
a távolabbi környék méregdrága
s halálunalmas mulatóiba.
A villanymű, mely árammal szolgálta
a kastélyt, lenn a völgykatlanban állt
a zsellérházaknál, hol két család
lakott minden szobában s honnan nappal
veszekedés és lárma szállt a diszkrét,
csendes magasba, mint földről a mennybe.
Ha este társaság gyűlt össze s kisurrantam
a ház elé, vagy éjjel, ha kihánytam
a bort, a pezsgőt és a konyakot,
odaálltam az ablakunkba mindig
s lenéztem oda, hol a nyomorult,
setét viskók úgy hevertek a völgyben,
mint féltucat lebunkózott vakondok.
Szirmára is levitt a házigazdánk.
Gyalog mentünk a faluba, ahol
a kegyúrnak meghúzták a harangot.
A házak közt sorfalat állt a nép:
vendéglátónk lassan járt, jobbját rézsút
tartotta hátra, mint egy próbabábú,
azt csókdosták gyerekek, asszonyok,
míg néhány férfi – a rebellisek! –
az útszélén levett kalappal álltak.
A paplakban, néhány pohárka törköly
mellett végződött a kirándulás.
Az esti vendégséget sem volt könnyű
kibírnunk: az anekdóta-özönt,
a bájtársalgást, a már százszor hallott
tréfákat és a pletykák özönét
s a sok, egyébként kedves úriembert,
kik hol lovagot, hol tenyészbikát
alakítottak, – s náluk is kevésbé
bírtuk a végtelen ivászatot
s a másnapig tartó kártyacsatákat,
pedig mindenkinél fiatalabbak
voltunk. Nap közben addig ismeretlen
fejfájástól szédültünk s éjjelente
álmatlanul hemperegtünk az ágyban,
amelyben egykor Rákóczi aludt.
Kilenc nap múltán elszántuk magunkat
a szakításra. Hipokrata módon
hazudtuk, hogy e kastély messze túl jó
nekünk, máshoz szokott plebejusoknak,
holott egész biztosak voltunk benne,
hogy mi vagyunk e kastélyhoz a túl jók.
A fűben ülök a kőfallal szemben
s a földre támasztom a tenyerem.
Mi a tanulság? Lenn jártam a völgyben.
Az urasági földet szétosztották
a tegnapi zsellérek közt. Nagyon
szegények mind: termésüket tavaly
elvitték az oroszok és most attól
félnek, hogy kolhozba kell menniök.
Mi a tanulság? Röfögnek a disznók
a kastély másik felében, ahol
a párttitkár hízlaldát rendezett be,
közköltségen bár, ám saját hasznára.
Mi a tanulság? Nyolc éve megírtam
mindazt, mit láttam, kissé félszegen
s mit bántam, ha a bíró elítél?
Ha most megírom ezt a rombolást,
a párttitkár hatalmát s az orosz
zsebrákokat, nyom nélkül eltűnök.
Mi lesz a sorsom e földön, aki
ahhoz tartom magam, mit megtanultam
Picótól, Rotterdámi Erazmustól,
Eötvös Józseftől, Szalay Lászlótól,
Vámbérytől, Fényestől, Jászitól:
hogy élni csak szabadon érdemes
s az a szabadság, amikor az ember
erkölcsi ítéletéhez híven,
s tekintet nélkül érdekeire,
választ elv s elv, rendszer s rendszer között,
s magáévá teszi az egyiket,
avagy elfogadja a másikat,
vagy visszautasítja mind a kettőt.
Mi a tanulság? Itt vagyok, kinek
a régi nem kellett s nem kell az új,
aki nyolc éve kiszökött a régi
csapdából s most az új csapdában ül
s kész, hogy nagyot igyon a humanisták
keserű serlegéből elvadult
kerted mélyén, magyar történelem.
Itt ülök a szálas füvek közt. Csuklóm
mellett mérgeszöld töltényhüvelyek.
Most vettem őket észre. A fal apró
lyukacskáiból pereg a homok.
Felnézek. Nem is aprók a lyukak:
csillag formájú és szabálytalan
beütések: puskagolyók nyoma.
Valamennyi fej vagy mellmagasságban.
Köröttük, ott, hol a levert mészréteg
alól kiáll a sárga téglák sarka,
pasztellrózsaszín és halványopál
foltok, mint apró százszorszépek. Ezt már
ismerem: a kifreccsent agyvelő
hagy íly emléket, amikor elszárad.
Kísérőmért kiáltok, ki a kerti
romok közt turkál. – „Azt szeretném tudni,
ki gyilkolt itt meg kicsodát. Orosz
hadifoglyokat német SS-ek?
Magyar katonaszökevényt, csendőrök?
Szocialistát, zsidót, nyilasok?
Nyilast, dzsentrit, besúgót, kommunisták?
Német SS-t, magyar csendőrt, orosz
csekások? Mért nem tudja? Miskolcon volt
a háború alatt? Tudnia kéne.
Gondolkozzék, hátha eszébe jut.”
Itt áll előttem, töri a fejét,
de látni, hogy nem jut eszébe semmi.
– „Valami rémlik mégis”, mondja végül,
„de nem tudom, mi.” Majd hozzáteszi:
– „Olyan szép nyári nap van. Mért kínozza
magát ezzel? nem mindegy már nekik?”
Nekik mindegy, nekem nem, gondolom,
de hallgatok. Mit is nagyképűsködjek?
A falhoz állok s megsúgom magamnak:
hazaértél. Hajtsd mélyre homlokod.
 

(Miskolc, 1946 nyarán)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]