L. Búcsú a tengerparton

Kampó a hold. A csillagok ezüst gombostűfejei
ragyognak, míg egy fekete sárkány jön s mindet elnyeli.
Mezítelenre vetkezünk. Aztán talpaink élvezik
a kásás, hideg homokot s a kagylók tompa késeit.
Oly szertartásosan járunk, hogy szentségtörés szólani.
Csípőcsontomon a halak kerek, csiklandó csókjai.
Combom közt hűs víz hasogat. Szemköztről a sós szél szaga.
A lágy hullámok közt ezer füllel hallgat az éjszaka.
Orrom, szemem, szám összefolyt, az éj sötétje rám tapadt,
megállok és a mindenség súlya lenyomja vállamat.
Őslény lettem megint, kiből a gondolat elköltözött
s akit nem mozgat semmi más, csak félelmek meg ösztönök,
majd úszni kezdek. Merre vagy? Az ágyúk torkolattüze
Gibraltárból foszforeszkál, de messze van, nem ér ide.
És mégis ott az otthonom és holnap arra utazom,
hogy ne találkozzunk soha az elágazó utakon.
Azt érzem, hogy mellettem vagy valamelyik hullám megett
s ha élek, húsz vagy negyven év múltán is így leszek veled:
nem kereslek, nem kérdezek utánad. Lényed delejét
velem küldöd az útra, míg reám szakad a csillagég,
s akkor is mellettem leszel, ha elragad az éji víz
s már nem tudom, hogy hol vagyok és nem tudom, hogy merre visz.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]