Van, nincs^*

Létfontosságú fogalmaink (lajstromot nem adnék) nem egy csapásra fölfoghatók, folyamatosan fogandók föl, nincs megoldás, nincs végére érés; az élet telik el.

A szelídség kisebb, körbejárható; mintha a szükségszerűsége is lágyabb volna, lehetne: nem kell mindenképp szelídnek lenni. Kell a vadság, sőt olykor a durvaság is. A rossz nem kell, a szeretetlenség nem kell.

Persze a szavak, vagyis az értékek, vagyis az értéktelenségek nem magukban állnak egyedül, hanem egymást értelmezik; az érték föltételezi a rendet. De legalábbis valamiféle hálózatot. Ha, akkor. Ha az eszesség, az igazságosság etc. erény, akkor.

 

A szentbeszédet, a templomi prédikációt többnyire három mondat után föl lehet ismerni (a járásáról). A paposság; göcsörtös derűlátás és ostorozó akarnokság. Igaz, nem egyszerű műfaj, gondoljunk csak a szülői prédikációinkra: ott is minduntalan valami reménytelire kell kilyukadni. Beszédeinkben rendszerint, hogy a Pilinszky-képet használjam, csupán a latinóráig jutunk el.

A szelídség is ilyen gyanús, papos szó. A papost épp az imént határoztuk meg úgy, mint meg-nem-értést, mint jószándékú tompaságot, amely a hit dimenzióit egy biztosítótársaságéval látja azonosnak.

A szelídséget ugyanúgy félreérthetjük, ahogy az alázatot, a szegénységet, a gyöngeséget. Alázatoskodás, szűkölködés, tehetetlenség – így nézzük le amazokat. Ez a védekezés a paposság ellen. A jó pap (noha holtig tanul) nem papos. A paposság a hit mindennapi paródiája. Paródia ellen viszont minek védekezni?

A szelídség kora, volt ilyen? Mert a jelenünk bizonyosan nem az, kivagyiság, nagyszájúság, gazdagság, erő, ezt látjuk, ilyeneket „tudunk” reflexből. Vagy a jelen mindig ilyen? Efféle? De hogy ez most különösen? – Nem hiszem, hogy korunk rosszabb volna más koroknál. Legföljebb attól rosszabb (különösebb), hogy benne van az én. De ez, tréfával szólva, kikerülhetetlen. Ha kikerülhető volna, új ragozás kéne. Nincs. (Nincs, tényleg, jóból mondom, mondja.)

 

Mit tudunk a szelídségről? Enyhe, mérsékelt. Szelíd éghajlat, szelíd lejtő. Lanka. A lanka nem zárja ki a bércet, a bérc zord, a zord bérc is jó. Szelíd színek. Kellemes. Nem támadó természetű, illetve az embertől nem félő (állat). A szelíd ember sem fél az embertől. Mentes a végletességtől, nyugodt. Szelíd öröm, szelíd szerelem. (A szerelem talán inkább legyen bérces, ha lehetséges választani.) Mint a bárány, mint a galamb. Engedékeny, barátságos. Akiben nincs semmi erőszakosság, vadság, durvaság. Szóval nem az erő hiányzik belőle, hanem az erőszakosság.

Van valami régimódi ezekben a tulajdonságokban. Mostanában nem in kedvesnek lenni, és nincs mód nyugodtnak. Nem célszerű engedékenynek lenni, mert elfú a másik önzése, szerénynek se, mert leteper a blöff. A szelídség – a tudós könyvek szerint – épp a nyugodt kedvesség (praütés) és az engedékeny szerénység (épieikeia) közelében található.

 

Aki szelíd, abban bizalom van. Bízik abban, hogy megengedheti magának a szelídséget, vagyis adott esetben: magát. A szelíd nem bújik el nehéz vértek mögé, nem fél. Szabad.

De hát jobb félni, mint megijedni. Rendben: fél, ha félni kell, de nincs megijedve. Nem az ijedtség állapotában van. Ijedtnek lenni igencsak korszerű.

 

A szelídségnek is van veszélye. Olyan jó ember, mint a meleg málé, mondják a szelídre. És ugyan itt a puliszka a málé, de ez a málé a mafla is, a mulya is. Mi az, ami kétes lehet a szelídségben? Hiányoznak az élek, a törések, a csúcsok. Úgy, a csúcsok tehát, azaz talán a szelíd eleve kicsi, fölad valamit, Faust-ellenes, így Európa-ellenes, így férfi-ellenes. – Krisztus szelíd; nem is úgy férfias, ahogy az itt belénk van verve.

De hát az okosság is közel van az okoskodáshoz, a bátor a vakmerőhöz, az engedelmes a szolgaihoz, az igazságosság a farizeussághoz, a józanság a részvétlenséghez. Itt jőne akkor az erényeknek, értékeknek a hálója; egyik vigyáz a másikra.

A szelíd ismeri a mértéket, és azt el is fogadja. Belenyugvása a mértékbe való belenyugvás, nem önfeladás. Önmérséklete, önfegyelmezése e mérték szerinti, nem gyávaság, nem óvatos duhajkodás. Nyugalma, békéje innét. – De van itt is, ami nem elhatározás, hanem alkat dolga. Nyájasnak lenni – erre lehet törekedni. De már jámbornak? Csöndes, türelmes, békés, békeszerető – lehet próbálni. De áldott jó léleknek lenni?

Ám vajon nem így van-e mindennel? Egy ideig lépést tartunk lényegében saját magunkkal, azután meg reméljük, hogy jófelé megyünk („hogy lépéseink egyengetve vannak”).

 

Ki a szelíd? Nem a nő, hanem az anya. Az anyák szelídek. Jól éreztem én: nincsen anya. Anyátlan korban élek; igaz, emlékezni tudok.