A bizalmatlanság természetrajzáról^*

Bekopogott hozzám egy csinos, fiatal nő. Ez még nem nevezhető bajnak. Azért jött, mert egy kollégám hetvenöt éves lett, és hogy támogassam az erre az alkalomra megjelenő kötetet. Hát persze. Odaadtam a pénzt, majd két hét múlva, ahogy ígérte, jött megint, és ragyogva hozta az ünnepi kötetet.

Ez történt, de nem így. Elmesélem, hogyan; tanulságos.

Amikor mentem volna a pénzért, eszembe jutott, mintegy játékból, mi volna, ha ez itten ez a nő kókler volna, egy csaló, egy csalavány, milyen zseniális éca egy ilyen rokonszenves, ifjú teremtést az emberre ráküldeni, hát ki merne itt ellenállni, fogni gyanút! Hohó, barátocskám, de velem nem számoltak, az éberségemmel, a tisztaságommal, az ártatlanságommal, lebuktatom az egész kompániát! Hát talán ennyire marha nem voltam – mellőzöm bizonyos politikai beszédek párhuzamait –, de kezdtem komolyan venni azt, amiről kezdetben azt hittem, játék, és én mondom meg, meddig tart és milyen.

Hozzá kell tegyem, alig öndicsérőleg, hogy bennem nagy bizalmi tartalékok vannak, méltányossági rezervák – ahogy egy barátom mondja: a falnak lehet menni tőle; értem, mire céloz –, szóval körmömszakadtáig jóindulatú vagyok. De nem balek!, harsantam föl ott, akkor, hogy vendégem belesápadt. Még mindig nem fogtam föl, hogy gyanakvásom valódi, vagy csak egyszerűen gyáva voltam, és mondtam, mi volna, ha feltennők, a játék kedvéért, hogy engem ő most épp át akarna verni, hogyan tudná igazolni magát. Valószerűsítse magát, kisasszony! A lány jót nevetett. Én is, de megjegyeztem magamnak. Ezt-azt kellemetlenkedtem még, aztán elnézést kértem, fizettem, elköszöntem, elment.

De a bizalmatlanság nehezen tartható kordában, maga jelöli ki a határait. Mert belódult egy logika, egy nézete a világnak, amely tényeknek látszó vélekedésekre alapozódott, egyik erősítette a másikat, és együtt azt, amit már eleve igaznak gondoltam, nevezetesen, hogy átvertek, amiről utóbb kiderült ugyebár, hogy nem igaz.

Kaptam ugyan egy elismervényt, 980 Ft, okosan, nem sok, nem kevés, de azon se cím, se telefon, hol keressem, csupán egy szigszám. Nyilván hamis. Nem véletlenül van benne három(!) nulla egymás mellett. A megnevezett kiadó nem szerepelt a kiadók aktuális listáján (márciusi állapot). Utánanézettem. A lány – a hölgyemény – hivatkozott egy közös ismerősre, akit akkor, jelenlétében föl is hívtam. De hát mit is tudtam meg? Hogy nála is járt a lány. Micsoda nyeretlen kétéves vagyok én. Az adakozók névsora is olyan furcsa volt. Kézzel, egy kockás papíron. És B. is közte! Mintha a 60-as években volnánk.

Abban a pillanatban tehát, amint föltételeztem, hogy átvertek, minden ezt látszott alátámasztani, apropó: mért nem csekket kért?, de legalábbis semmi nem mondott ennek ellent. Rosszulesett, hogy ilyen könnyen föl lehetett ültetni engem, ad notam: az a magyar ember hibája – rólam van szó, így gondozom a magyaromat, a szellemi és lelki erejét neki –, hogy túl jóhiszemű. Jellemző, hogy amikor ama bizonyos ünnepi kötetet megláttam egy könyvesboltban, nem azt mondtam, tévedtem, hanem hogy ögyes, ez a nagy ötlet, létező könyvre gyűjteni hamis előfizetést. Másnap kaptam meg a nekem járó dedikáltat.

Történni az történt, hogy lelkes irodalomszerető emberek létrehoztak valamit, én pedig kicsi mértékben segítettem őket. Amiből én azt fogtam föl, két héten át annyit észleltem, hogy az emberek gonoszak, én meg egy balfék vagyok, és hogy micsoda ország ez. Meg még egy kicsi szégyen.

Hát ennyi a bizalmatlanság mérlege. Mindig ez a mérleg.

A bajt persze, ha lehet, el kell kerülni. Aki igyekszik a bajt elkerülni, az nem bizalmatlan, hanem óvatos, elővigyázatos. Nagy különbség. Fontos megjegyezni, hogy ha átvertek volna – a világ tényleg galád, tegnap ellopták a slaugunkat –, én akkor is folyamatosan otrombán tévedtem volna, ténynek látva a sértettségemet, nyomják Krahácsot, csak épp nem derült volna ki.

A vigyázatosság polgári erény, a bizalmatlanság savanya lelki állapot.