A bizalmatlanság természetrajzáról*
Bekopogott hozzám egy csinos, fiatal nő. Ez még nem nevezhető bajnak. Azért jött, mert egy kollégám hetvenöt éves lett, és hogy támogassam az erre az alkalomra megjelenő kötetet. Hát persze. Odaadtam a pénzt, majd két hét múlva, ahogy ígérte, jött megint, és ragyogva hozta az ünnepi kötetet.
Ez történt, de nem így. Elmesélem, hogyan; tanulságos.
Amikor mentem volna a pénzért, eszembe jutott, mintegy játékból, mi volna, ha ez itten ez a nő kókler volna, egy csaló, egy csalavány, milyen zseniális éca egy ilyen rokonszenves, ifjú teremtést az emberre ráküldeni, hát ki merne itt ellenállni, fogni gyanút! Hohó, barátocskám, de velem nem számoltak, az éberségemmel, a tisztaságommal, az ártatlanságommal, lebuktatom az egész kompániát! Hát talán ennyire marha nem voltam – mellőzöm bizonyos politikai beszédek párhuzamait –, de kezdtem komolyan venni azt, amiről kezdetben azt hittem, játék, és én mondom meg, meddig tart és milyen.
Hozzá kell tegyem, alig öndicsérőleg, hogy bennem nagy bizalmi tartalékok vannak, méltányossági rezervák – ahogy egy barátom mondja: a falnak lehet menni tőle; értem, mire céloz –, szóval körmömszakadtáig jóindulatú vagyok. De nem balek!, harsantam föl ott, akkor, hogy vendégem belesápadt. Még mindig nem fogtam föl, hogy gyanakvásom valódi, vagy csak egyszerűen gyáva voltam, és mondtam, mi volna, ha feltennők, a játék kedvéért, hogy engem ő most épp át akarna verni, hogyan tudná igazolni magát. Valószerűsítse magát, kisasszony! A lány jót nevetett. Én is, de megjegyeztem magamnak. Ezt-azt kellemetlenkedtem még, aztán elnézést kértem, fizettem, elköszöntem, elment.
De a bizalmatlanság nehezen tartható kordában, maga jelöli ki a határait. Mert belódult egy logika, egy nézete a világnak, amely tényeknek látszó vélekedésekre alapozódott, egyik erősítette a másikat, és együtt azt, amit már eleve igaznak gondoltam, nevezetesen, hogy átvertek, amiről utóbb kiderült ugyebár, hogy nem igaz.
Kaptam ugyan egy elismervényt, 980 Ft, okosan, nem sok, nem kevés, de azon se cím, se telefon, hol keressem, csupán egy szigszám. Nyilván hamis. Nem véletlenül van benne három(!) nulla egymás mellett. A megnevezett kiadó nem szerepelt a kiadók aktuális listáján (márciusi állapot). Utánanézettem. A lány – a hölgyemény – hivatkozott egy közös ismerősre, akit akkor, jelenlétében föl is hívtam. De hát mit is tudtam meg? Hogy nála is járt a lány. Micsoda nyeretlen kétéves vagyok én. Az adakozók névsora is olyan furcsa volt. Kézzel, egy kockás papíron. És B. is közte! Mintha a 60-as években volnánk.
Abban a pillanatban tehát, amint föltételeztem, hogy átvertek, minden ezt látszott alátámasztani, apropó: mért nem csekket kért?, de legalábbis semmi nem mondott ennek ellent. Rosszulesett, hogy ilyen könnyen föl lehetett ültetni engem, ad notam: az a magyar ember hibája – rólam van szó, így gondozom a magyaromat, a szellemi és lelki erejét neki –, hogy túl jóhiszemű. Jellemző, hogy amikor ama bizonyos ünnepi kötetet megláttam egy könyvesboltban, nem azt mondtam, tévedtem, hanem hogy ögyes, ez a nagy ötlet, létező könyvre gyűjteni hamis előfizetést. Másnap kaptam meg a nekem járó dedikáltat.
Történni az történt, hogy lelkes irodalomszerető emberek létrehoztak valamit, én pedig kicsi mértékben segítettem őket. Amiből én azt fogtam föl, két héten át annyit észleltem, hogy az emberek gonoszak, én meg egy balfék vagyok, és hogy micsoda ország ez. Meg még egy kicsi szégyen.
Hát ennyi a bizalmatlanság mérlege. Mindig ez a mérleg.
A bajt persze, ha lehet, el kell kerülni. Aki igyekszik a bajt elkerülni, az nem bizalmatlan, hanem óvatos, elővigyázatos. Nagy különbség. Fontos megjegyezni, hogy ha átvertek volna – a világ tényleg galád, tegnap ellopták a slaugunkat –, én akkor is folyamatosan otrombán tévedtem volna, ténynek látva a sértettségemet, nyomják Krahácsot, csak épp nem derült volna ki.
A vigyázatosság polgári erény, a bizalmatlanság savanya lelki állapot.
Ama nagyon szép*
Maga, szívem, egy intoleráns állat!, kiáltotta valaki valakinek az ötvenes évek elején, egy férfi egy nőnek és viszont, emberi lények, kik így szabadon születtek egyenlő méltósággal és joggal, emberek, ésszel s lelkiismerettel, egymással szemben ekként testvéri szellemben viseltetvén, teoretice.
Ígyen találkoztam életemben először a(z) (in)toleráns szóval.
Ha most regényben volnánk – általában én ott szoktam lenni, amiként Ofélia kolostorba, analízisbe, akként én regénybe vonulok –, beszámolnék, hogy amint meghallottam a fenti mondatot, maga, szívem, egy intoleráns állat, ahajt kedvenc szótárjaimhoz ugrottam, s lapozgatni kezdtem őket. Nem-realista írónál, aki, fájdalom, vagyok, az egyéves gyerekek is ugrálnak s szótároznak.
A szinonimaszótárakban járkálván a következő szóbokorhoz juthatunk: toleráns – türelmes, jámbor, megértő, elnéző, belátó, együttérző, résztvevő, jóindulatú, jóakaratú, emberséges, jószívű, jólelkű, jóságos, aranyszívű, vajszívű, galambszívű, galamblelkű, önzetlen, altruista, önfeláldozó, áldozatkész, nagylelkű, nobilis, zsenerőz, bőkezű, gavalléros, gáláns, kegyes, barátságos, nyájas, szívélyes, kuláns, méltóságos, igazságos, elfogulatlan, pártatlan, semleges, közömbös, előítéletmentes, tárgyilagos, objektív, józan, mértéktartó, szolid, fegyelmezett, higgadt, megfontolt, nyugodt, bölcs, igazságszerető.
Elsőre kicsit sok a jóból. Arról nem volt szó, hogy változtassuk meg éltünket, csupán arról, hogy kicsit oldjuk az előítéleteket, tartsuk tiszteletben mások micsodáját, de az nem volt mondva, hogy egy füst alatt azonnal jó embernek is kéne lennünk, bölcsnek, igazságszeretőnek, jámbornak és barátságosnak.
Még a végén kiderül, hogy szeretnünk is kéne felebarátosunkat, mint tenmagunkat.
Ez valóban túl sok volna. Úgy értem, díjátadáshoz. A szeretetre alapozva nem lehet díjat adni, a szeretet nem lehet tárgya (jav.: alanya) mozgalomnak (leszámítva a kereszténységet), ennél kevesebbet és gyakorlatiasabban kell markolnunk.
Ebből a halom szóból az mindenesetre látszik, hogy minden mindennel összefügg, az értékeknek rendje és rendszere van. Ha, akkor. Akkor, ha.
Azt hiszem, a tolerancia (legalább) kétfelől van veszélyeztetve. Egyrészt ha úgy gondoljuk, hogy valamiféle igazság vagy igazságok birtokában gyakoroljuk ezen erényt, nem kerülhetve így el a gőgösség, a farizeusság csapdáit. A türelmet hangsúlyozzuk ilyenkor, azt, hogy eltűrünk valamit (egy ideig, még), akár a szülő gyarló gyermekével szemben, sőt akár mint égi Urunk, ki türelmesnek mutatkozik „kemény nyakú népe” iránt.
A tolerancia nem fölülről lefelé hat, kizárólag egyenlők közt működik, nem arra alkalom vagy alibi, hogy újabb s újabb jópontokat szerezzünk életünk fiktív bíráinál.
Azt mondja a szótár, hogy az toleráns, aki mások ellenkező meggyőződését tiszteletben tartja. Már innét látszik, hogy ez nehéz mesterség. Addig könnyű, míg a tiszteletben tartandó más számunkra kedves vagy legföljebb közömbös, más, de olyan. A neheze akkor jön, ha más, de más. Ha csupán annyi köztünk a kapocs, hogy ő is ember meg én is. Mire elegendő ez, ez a kérdés.
Mit is tartunk tiszteletben? Mindent és mindenestül? Gyilkolt – mert ember, szól egy Márai-mondat. Itt tehát körültekintőbbnek kell lenni. Elvileg erről a kereszténység sokat tud, utálni a bűnt, részvétteli szeretettel lenni az esendő bűnös iránt stb.
Vagyis – és ez a másrészt – a tolerancia nem valami maszatos parttalanság, mindent egybemosó, idült mosolygás vagy figyelmetlen beletörődés (az apatikus is toleráns). A tolerancia mindig konkrét, ezért fontos megmondani, mire nem vonatkozik, hol vannak a határai. Amihez persze az kelletik, hogy legyenek az emberek közt ilyen-olyan közmegegyezések. Teszem azt, az emberi jogok nyilatkozata.
Ha a társadalom reflexeiben nem toleráns, akkor rosszul működik az intoleranciában is, arra sincs megnyugtató közmegegyezés.
Zsidózni nyíltan ma Magyarországon nem lehet, nincs is nagyon igény rá, de bizony lehet kódoltan, tudatosan vagy tudatlanul, fű alatt, sejtetve, valóságosan.
Nyilván bizonyíthatatlan, ezért nem említek nevet, mindazonáltal két, egymástól független forrásból hallottam a következőket: a pannonhalmi Shoa-konferencia után kérdezte állítólag egy magas polcú, katolikus főpap, hogy akkor most minden egyes zsidótól majd egyenként bocsánatot kell kérnünk? Egy még ennél is magasabb helyről pedig, hírlik, az mondatott, ez, ha lehet, még ocsmányabb, hogy hát akkor, ha így megy tovább, még a végén a törököktől is bocsánatot kell kérni a 150 év miatt.
Ha, akkor. Föltéve, hogy egy katolikus főpap keresztény, akkor nem mondhat, mert nem gondolhat ilyet. Nyilván ugyanez áll kurzívbarát protestáns testvéreinkre is. Ami ebben katasztrofális, hogy ezek a mocskos történetek hihetők. Hihető, hogy ma Magyarországon van olyan tér-rész, ahol ezek a mondatok elhangozhattak. Pedig elképzelhetetlennek kéne lennie.
Mindezt nem most hallottam, mégis csak most tettem szóvá. Pedig az ilyesmin nincs mit gondolkodni, nincs mit tolerálni. Erre a szigorúbb reflexre, erre a konstruktív intoleranciára biztatnék! Amely nem a veszekedés és az ellentétek keresésének vagy élezésének a mozdulata, hanem éppen ama ingatag (és elengedhetetlen) közmegegyezés erősítésének lenne eszköze.
A cigányozás viszont teljesen nyílt és általános. Senki magyar nem mondhatja, hogy nincsen olyan (jó) ismerőse, aki ne cigányozna. Vagy hogy nem utazott taxissal, aki. (Nem mintha a taxisok rasszistábbak volnának a szilikátmérnököknél, csak többet beszélnek. – Mellesleg a cigányozás sokszor valójában nem rasszizmus, hanem például szociális kiszolgáltatottságok fedőbeszéde, nyelve…) Én még sose üvöltöttem rá ilyen emberre. Szólni már szóltam, de barátságosabban, mint kellene. „Hát nem úgy van azért az egészen.” Szánalmas. Intoleránsnak lenni nehéz.
Ha megegyezünk az ép észben, akkor a hülyeség például nem tolerálható. Ha Keresztény hitvilágunk a mezopotámiai ásatások és a kubányi (!) tekercsek tükrében címmel dr. Torgyán tart előadást, díszvendég Hernádi Gyula és Gyurkovics Tibor, akkor politikai rokonszenvtől függetlenül tessék hangosan, nem nevetni, de röhögni. Mert ésszel és lelkiismerettel bírván egymással szemben testvéri szellemben kell viseltessünk. Ezért. A testvériségtől átitatva kell röhögnünk. Utána aztán, ha, lehet a vonatkozó pártra szavazni, értelemszerűen. (Most ettől, a keresztberöhögéstől megint igen messze vagyunk, ó, nagy az összetartás, kezdőgyakorlatnak talán megtenné, ha egy szemét, liberális lap indítana egy rovatot, ahol csakis szoclib személyiségek esetlenségeit figuráznák ki, és viszont, emberséges, konzervatív jó magyar lap meg az övéit. Hisz elképzelhetetlen, hogy tisztesség és értelem csak itt vagy csak ott volna… Megjegyzem, a Magyar Narancs szüretrovata, hülyeségrovata üdítően pártsemleges. Párját ritkítja.)
Magyarország szabad, demokratikus ország. De hogy milyen (lesz és van) ez a demokrácia, az ezeken a mindennapi, hétköznapi intoleranciákon is múlik. Ez macerás dolog, de megúszhatatlan, ha egy kicsit is komolyan vesszük a szabadságunkat és méltóságunkat. Nem véletlen, illetve az, de jó véletlen, hogy a Tolerancia díjat az Autonómia Alapítvány adja. Csak autonóm lény képes toleráns lenni.
Az volna jó, ha a tolerancia és a konstruktív intolerancia nem személyes erény lenne, hanem reflex, személytelen automatizmus és így társadalmi gyakorlat. Majdan később, második lépésként aztán rádöbbenhetünk, hogy a személyesség mégsem megkerülhető.
E mai alkalomra készülve rendesen elolvastam, amit eddig még sosem tettem, az emberi jogok egyetemes nyilatkozatát.
Nagyon szép.
Van, nincs*
Létfontosságú fogalmaink (lajstromot nem adnék) nem egy csapásra fölfoghatók, folyamatosan fogandók föl, nincs megoldás, nincs végére érés; az élet telik el.
A szelídség kisebb, körbejárható; mintha a szükségszerűsége is lágyabb volna, lehetne: nem kell mindenképp szelídnek lenni. Kell a vadság, sőt olykor a durvaság is. A rossz nem kell, a szeretetlenség nem kell.
Persze a szavak, vagyis az értékek, vagyis az értéktelenségek nem magukban állnak egyedül, hanem egymást értelmezik; az érték föltételezi a rendet. De legalábbis valamiféle hálózatot. Ha, akkor. Ha az eszesség, az igazságosság etc. erény, akkor.
A szentbeszédet, a templomi prédikációt többnyire három mondat után föl lehet ismerni (a járásáról). A paposság; göcsörtös derűlátás és ostorozó akarnokság. Igaz, nem egyszerű műfaj, gondoljunk csak a szülői prédikációinkra: ott is minduntalan valami reménytelire kell kilyukadni. Beszédeinkben rendszerint, hogy a Pilinszky-képet használjam, csupán a latinóráig jutunk el.
A szelídség is ilyen gyanús, papos szó. A papost épp az imént határoztuk meg úgy, mint meg-nem-értést, mint jószándékú tompaságot, amely a hit dimenzióit egy biztosítótársaságéval látja azonosnak.
A szelídséget ugyanúgy félreérthetjük, ahogy az alázatot, a szegénységet, a gyöngeséget. Alázatoskodás, szűkölködés, tehetetlenség – így nézzük le amazokat. Ez a védekezés a paposság ellen. A jó pap (noha holtig tanul) nem papos. A paposság a hit mindennapi paródiája. Paródia ellen viszont minek védekezni?
A szelídség kora, volt ilyen? Mert a jelenünk bizonyosan nem az, kivagyiság, nagyszájúság, gazdagság, erő, ezt látjuk, ilyeneket „tudunk” reflexből. Vagy a jelen mindig ilyen? Efféle? De hogy ez most különösen? – Nem hiszem, hogy korunk rosszabb volna más koroknál. Legföljebb attól rosszabb (különösebb), hogy benne van az én. De ez, tréfával szólva, kikerülhetetlen. Ha kikerülhető volna, új ragozás kéne. Nincs. (Nincs, tényleg, jóból mondom, mondja.)
Mit tudunk a szelídségről? Enyhe, mérsékelt. Szelíd éghajlat, szelíd lejtő. Lanka. A lanka nem zárja ki a bércet, a bérc zord, a zord bérc is jó. Szelíd színek. Kellemes. Nem támadó természetű, illetve az embertől nem félő (állat). A szelíd ember sem fél az embertől. Mentes a végletességtől, nyugodt. Szelíd öröm, szelíd szerelem. (A szerelem talán inkább legyen bérces, ha lehetséges választani.) Mint a bárány, mint a galamb. Engedékeny, barátságos. Akiben nincs semmi erőszakosság, vadság, durvaság. Szóval nem az erő hiányzik belőle, hanem az erőszakosság.
Van valami régimódi ezekben a tulajdonságokban. Mostanában nem in kedvesnek lenni, és nincs mód nyugodtnak. Nem célszerű engedékenynek lenni, mert elfú a másik önzése, szerénynek se, mert leteper a blöff. A szelídség – a tudós könyvek szerint – épp a nyugodt kedvesség (praütés) és az engedékeny szerénység (épieikeia) közelében található.
Aki szelíd, abban bizalom van. Bízik abban, hogy megengedheti magának a szelídséget, vagyis adott esetben: magát. A szelíd nem bújik el nehéz vértek mögé, nem fél. Szabad.
De hát jobb félni, mint megijedni. Rendben: fél, ha félni kell, de nincs megijedve. Nem az ijedtség állapotában van. Ijedtnek lenni igencsak korszerű.
A szelídségnek is van veszélye. Olyan jó ember, mint a meleg málé, mondják a szelídre. És ugyan itt a puliszka a málé, de ez a málé a mafla is, a mulya is. Mi az, ami kétes lehet a szelídségben? Hiányoznak az élek, a törések, a csúcsok. Úgy, a csúcsok tehát, azaz talán a szelíd eleve kicsi, fölad valamit, Faust-ellenes, így Európa-ellenes, így férfi-ellenes. – Krisztus szelíd; nem is úgy férfias, ahogy az itt belénk van verve.
De hát az okosság is közel van az okoskodáshoz, a bátor a vakmerőhöz, az engedelmes a szolgaihoz, az igazságosság a farizeussághoz, a józanság a részvétlenséghez. Itt jőne akkor az erényeknek, értékeknek a hálója; egyik vigyáz a másikra.
A szelíd ismeri a mértéket, és azt el is fogadja. Belenyugvása a mértékbe való belenyugvás, nem önfeladás. Önmérséklete, önfegyelmezése e mérték szerinti, nem gyávaság, nem óvatos duhajkodás. Nyugalma, békéje innét. – De van itt is, ami nem elhatározás, hanem alkat dolga. Nyájasnak lenni – erre lehet törekedni. De már jámbornak? Csöndes, türelmes, békés, békeszerető – lehet próbálni. De áldott jó léleknek lenni?
Ám vajon nem így van-e mindennel? Egy ideig lépést tartunk lényegében saját magunkkal, azután meg reméljük, hogy jófelé megyünk („hogy lépéseink egyengetve vannak”).
Ki a szelíd? Nem a nő, hanem az anya. Az anyák szelídek. Jól éreztem én: nincsen anya. Anyátlan korban élek; igaz, emlékezni tudok.
Mondatok b. hívószóra*
Amiképpen a szeretetnek semmi köze a „Szeressük egymást gyerekek” nyáladzásához, azonképp a békesség sem nyugi és relaxa; nem szieszta, nem délutáni pótszundi. (Bár… a szólásmondások gyakorlatiasabbak, már-már cinikusak: Süketnek, vaknak, némának kell lennie annak, aki a békét akarja.)
*
Ki akar viszályt, háborút, békétlenséget? Bár… ha senki nem akarja, akkor miért is van mindig?
Ha rajtam múlna, természetesen sosem volna háború. Bár… A szomszéd levágván bokraink hozzá átnyúló ágait, azokat rendre visszadobálja hozzánk. Szóba sem hozhatom, mert olyan, mintha nyilvánosan lehülyézném, egy ideig elpucolom, aztán megunom, és visszahajigálom a föladónak. Nem ez a háború? A viszonthajigálás lefoglalja egész lényemet, árgus szemekkel figyelek, s ha látom, hogy támad, rohanok a gallyakhoz, és vissza. Néha fönnakadnak a bokron, ezt döntetlennek veszem. Mindezt egy idő után túlontúl nevetségesnek találom, de hiába. Nem lelem nyugtom. Újabb idő elteltén mégis meglelem. Nehéz megmondani, miért. Attól tartok, leginkább azért, mert olyan kicsi dologról volt szó. A kár, ha egyáltalán volt, elhanyagolható; a presztízskérdések valóban nem érdekeltek. De mi van, ha nem elhanyagolható? Ha például a telekhatárra építkezik? Akkor vagy kard ki kard, s ezért nincs béke, vagy beletörődöm, de ezt már nem szabadságból teszem, hanem kényszerből, vagyis a megaláztatásba törődöm bele, s akkor ezért nincs béke.
*
Sokszor hallom acsargó hangon: Az én szívemben békesség van. Acsargón vagy kenetteljesen.
*
Jobb távolról szeretni, mint közelről gyűlölni.
*
Van a békesség fogalmának egy gyakorlatias értelme, ami nem a jóval vagy az igazzal van párban, hanem a kellemessel. Valaki például nem jó vagy igaz ember, hanem kellemes. Nem kell erre legyinteni, ne feledjük: a kellemes az kellemes, mindenesetre kellemesebb, mint a kellemetlen.
*
Ahogy a jólneveltség sem semmi; valami az, csak épp könnyen előfordulhat, hogy az igaz, a jó, a valóságosság formája a neveletlenség, a kellemetlen. A békétlen.
*
Egyébként a karácsony nem a béke ünnepe, hanem a szereteté. Vagy a szeretet tartalmazná a békét?
*
Korbáccsal a kezében, a templomban: mi volt akkor Krisztus szívében?
Egyáltalán: azt nem lehet mondani, hogy Krisztus különösképpen békés ember lett volna. Kifejezetten kereste a bajt, rendre meg is találta. Meg akarta változtatni a világot, ezt békésen, vélhetően, nem lehet.
*
Lehetséges, hogy valakiben belül béke van s körötte békétlenség? Lehetséges, hogy az én békém és a te békéd egymással viszályban állnak? Tán a békéknek is közös nevezőt kell keresni? Vagy a békesség eleve magában foglalja a másikkal való békét? És ha telekhatárra építkezik? Ha templomban pénzt vált? Van magányos béke?
Van bennem nyugodtság, kiegyensúlyozottság, higgadtság, de én nem békességre törekszem. Az inkább következmény volna. Megértésre már inkább törekszem, szeretek megérteni valakit.
Ha nézem, mi van a szívemben, többnyire nem tudom. Nem látok én semmit.
Talán valami sóvárgás, nehéz sóvárgás. Ritkán – tulajdonképpen elképesztően (illogikusan) sokszor! – ujjongás. Szerelem.
*
A békesség látható, a békességszerzők láthatatlanok.
Boldogulás, boldogtalanulás, minden, semmi*
A boldogulást – vagyis azt, hogy a pályánkon előrejutunk, érvényesülünk, visszük valamire, zöldágra vergődünk és dűlőre jutunk – nem szerencsés Jézus Krisztussal összekapcsolni. Mintha az élet egy futballmeccs volna, vagyis olyasvalami, amit meg kell nyerni, és akkor azt vizsgálnánk, hogy a győzelemben mennyi szerepe van Jézusnak, mennyi szerepe az edzőnek, a sportszergyártó cégeknek és az izomlazító kenőcsöknek.
Még tehetetlenebb vagyok, ha a fölkérőlevél magyarázó részét tekintem (hogy egyenest fejteném ki a gondolataimat Jézus történelmi jelentőségével kapcsolatban), mert ettől a föladattól, okkal, megrémülök, nem mernék „tollat ragadni érdekében” (érdekemben).
Mintha a kérdés kicsit „alánk volna rakva”, el volna karácsonyosítva, hogy tudniillik az élet olyan, hogy boldogulunk benne, és a várható válaszok szerint ebben jelentős szerepet visz Jézus Krisztus.
De talán mégis éppen az ő megjelenése, jelenléte az, ami megengedi, hogy a boldogulást ne pusztán a siker szinonimájaként értsük, hanem ennél szélesebben, jelentse azt, hogy valaki megtalálta a helyét. Még ennek is van egy kis farizeus stichje – noha a hely bármi lehet, nem okvetlenül magas polcot jelent –, valami elégedettség kapcsolódik a kifejezéshez, oktalan magabiztosság, a drámai eleve föltételezett hiánya.
Ha azon tűnődöm, hogy minek köszönhetem a helyemet (vagyis azt, hogy úgy érezhetem, van helyem, és ugyan ez nincsen rögzítve, így megtalálva sem, de keresve van, keresve lehet, jó esélyekkel keresve lehet), akkor többnyire közhelyekre jutok.
De a közhelyek nem okvetlenül hamisságok, inkább magától értődőségek. Három oszlopon nyugoszik (nyugtalankodik) az én helyem, „a hely, ahol vagyok”: család, oskola, személyek.
A család, vagyis a családjaim: az a történelmi, azután az a régi, édesanyámmal, édesapámmal, ezernyi testvéremmel és a nagy rokonság bonyolult, szép rendszerével, meg ez a mostani, ezernyi gyermekemmel és azok anyjával. (Akinek nyilván új bekezdést, fejezetet, könyvet, satöbbit (!) kéne itt szentelnem, de itt nem szentelek. Csupán anekdotikusan jegyzem meg, hogy midőn egyszer ama végtelen szeretete végesre váltott, mondotta mintegy e körkérdésre előre utalva: Nélkülem te egy közepes matematikus volnál!)
Iskolán én a budapesti Piarista Gimnáziumot értem, személyeken meg azt a néhány férfit és nőt a világban, kihez szenvedélyes szeretet fűz.
Ez az én helyem, vagy ez által az, ami. Meg persze azon mód által, ahogy ezen oszlopaimat „kezelem”.
De nyilván nem úgy van, hogy Jézus Krisztus azon a résen szivárog be, amit nekem a kegyesrendi atyák nyitottak. (Meg az úgysem rés, hanem bástya. Ezt nem tréfából mondom; igaz, nem tartozik ide.) Jézus jelenléte, hatása ennél rejtélyesebb vagy triviálisabb.
Mindez (ugyanis) nyelvi kérdés. Hogy miként, milyen nyelven beszélek a világról. „A nyelvem határai a világom határai.” Sorsot mondok-e vagy Jóistent, mázlit vagy kegyelmet, irgalmat vagy szerelmet. Vagy minden (boldogulás, boldogtalanulás), Jézus Krisztusból következik, vagy semmi (úgy értve, hogy akkor nem is értelmezhető a kérdés).
Én csak arról tudok szólni, hogy én milyen nyelven beszélek a világról. Meglehet, az igazi kérdés inkább az, hogy Isten milyen nyelven beszél. Ám ő meg – sajnos – nem válaszol a körkérdésekre.
A megbocsátásról*
Ajándékba kaptam Godfreed Danneels belga bíboros A bocsánat című könyvét, elmesélem, mit olvastam. Szándékaim hátsóak. A mű alcíme: A megbocsátás: emberi erőfeszítés + az Isten ajándéka, s e második föltételt most figyelmen kívül hagynám, nem mert báránybőrbe bújt – bujdokolt – farkas volnék, hanem épp azt szeretném megnézni, mi használható bárki számára egy katolikus tradícióból, gondolkodásból, elmélyültségből, csöndből, tudásból, vagyis istentelenítek egy olyan textust, amely épp Istenre „fut ki”. Eljárásom így kétséges, lehet, hogy nem is működik.
Egy kudarcot már abszolváltam ez ügyben. Kiírtam a könyvből azokat a mondatokat, melyek itt és most „mozogtak”, így létrejött egy tízoldalas jó kis szöveg, jó és olvashatatlan, tehát nem jó. Azt hiszem, két dolog vezetett ide. Részint a szöveg észrevette (kiszasszerolta), hogy csupáncsak másolom őtet, remélvén, hogy minden mást ő automatikusan megold, s erre, fölteszem, rátartiságból meg némi didaktikus célzattal, nem volt hajlandó (jó, jó, csak próbálkoztam, próbáltam ezt az „orcád-verítékével”-projektet kicselezni, megint nem ment), részint a sűrítés elcsellózta a szöveg eredeti ritmusát, amely fontosabbnak mutatkozott, mint azt én gondoltam, mert például így az új hang prédikálósabb, kegyesebb hangvételű lett. Úgyhogy föl, föl új kudarcokra.
Testvéreim, ez az első szava a szövegnek (mely formailag egy húsvéti körlevél), tehát jól kezdődik, magasan, meg is torpanhatnánk rögtön, eltűnődvén, van-e olyan közösség, amely így szólítható meg. Mi volna a legtágasabb halmaz, amelyre ez áll? Mennyire létező erő, energia a testvériségé, egyáltalán mennyire létező forma (emberközi forma)? Már többször többen leírták, hogy a szabadság-egyenlőség-testvériségből hol a szabadság működött az egyenlőség rovására, hol az egyenlőség a szabadságéra, a testvériségről pedig mindig mindenütt viharosan megfeledkeztünk. Nem rossz házi feladat karácsonyra arról gondolkodni (mélázni), hogy ki is volna az én testvérem, kit tekintek testvéremnek.
A megbocsátás nem népszerű téma, folytatja a könyv, említeni is nehéz. Ha mégis, könnyen tekintik az embert naivnak, olyasvalakinek, akinek halvány fogalma sincs az erkölcsi normák hanyatlásáról. Még jó, ha nem gyanúsítják meg azzal, hogy titkon összejátszik azokkal, akiknek politikai érdeke az elhallgattatás. (Ismerős mondat…) Meg hogy ez csak érzékeny vagy hősi lelkek erénye. A pápa és Ali Agca. Szóval hogy ez kivételes emberek kivételes tette volna. Legföljebb kis dolgokban lehet megbocsátani, ha komolyra fordul, még csak eszünkbe se juthat. Meg hova vezetne, ha furtonfurt megbocsátanánk.
Látszik, nem megbocsátani szinte mindig lehetséges, adja magát. A mulasztással való hibázás mintha egyre aktuálisabb volna. „Rest valék a jóra.” A megbocsátás az emberi társadalomban, olvashatjuk, éppen olyan nélkülözhetetlen, mint az oxigén a levegőben. Dönthetünk: vagy magunk is részesei leszünk a megtorlás őrült láncreakciójának, vagy erőt véve magunkon, elindulunk a megbocsátás útján.
Erőt venni magunkon: ez fontos mozzanat. Aki megbocsát, az egyszersmind úgy dönt, hogy lemond valamiről. Ha azon sopánkodunk, mondja a könyv, hogy „milyen rossz idők járnak”, jusson eszünkbe, hogy az „idők” mi vagyunk, sőt a „bűnös emberek” is mi vagyunk. – Általában ez a másik szokott lenni, a szemét moszkovita bérence. A diktatúra a szív legrejtettebb zugaiba is beszivárog. Hol szivárgás van, ott szivárgás van. De már nincs diktatúra. Csak szivárgás.
MIÉRT BOCSÁSSAK MEG?, ez az első fejezet címe. Beszél a megtorlás járványáról (a bosszú mint kábítószer), aztán arról, hogy megbocsátás nélkül az emberiség az örökös neheztelés szította stresszben él. Végső fokon mindenki mindenkire gyanakszik, és minden kockázat ellen próbálja bebiztosítani magát. A jó feltételezését végül is senki se gyakorolja másokkal szemben. Ezt akár kurziválhatnám is.
A következő passzus olyan, mintha a belga bíboros magyarszakértő volna (vagy mi vagyunk egyszerűen állatorvosi ló, állatorvosi lovasnemzet; nyereg alatt puhítjuk a kollektív neurózisunkat): Az ilyen társadalom egyre jobban lebénul. Megszokjuk azt, hogy mindig hátranézünk, arra az igazságtalanságra, amit ellenünk elkövettek. Úgy vonszoljuk magunk után a múltunkat, mint az árnyékunkat. Alig marad időnk és kedvünk arra, hogy a jelen iránt érdeklődjünk vagy terveket szőjünk a jövőre. Képzeletünket az emlékezetünk terrorizálja és kiszárítja. A társadalom, mely csak a múltjára mered, az érelmeszesedés veszélyének teszi ki magát.
MI A MEGBOCSÁTÁS? Mit is jelent megbocsátani? A fejezet nemekkel határolja körbe a megbocsátás egyediségét.
Nem elfelejtés. A népi bölcsesség tudja ezt, amikor így beszél: Ami történt, azt meg tudom bocsátani, de elfelejteni nem lehet. Amit elfelejt az ember, azt nem is tudja megbocsátani, mert nem marad mit megbocsátani.
Nem is letagadás. Egy betegség sem gyógyítható azzal, hogy a nevét kitöröljük a szótárból. – Bár aki az orwelli vízió mindennapjaiban élt, láthatta a new speak idevonatkozó nem eredménytelen erőfeszítéseit. A nyelvért mindig folyik küzdelem. – Sohasem lehet úgy megbocsátani, hogy az igazságtól elhatároljuk magunkat. Ha nagy hiba történt, nem mondhatjuk, hogy kis hiba történt, borítsunk fátylat rá.
Nem is pusztán akarati erőfeszítés. Hó-rukk, én megbocsátok neked; és már meg is történt. Túl vagyunk rajta. – Ez a túl-lenni igen jellemző a mostanunkra, a túl-lenni, az innen-lenni a lenni helyett, vagyis tulajdonképpen a megúszni. Ez a Kádár-rendszer nagy és veszélyes tanítása: meg lehet úszni, ki lehet bekkelni. És ha arra gondoltunk netalán, hogy szabad ember nem így beszél, ez megaláztatás és méltatlanság, akkor ezt a fölismerést elhessegettük, és minden felelősséget, nem egész ok nélkül, a diktatúrára hárítottunk. Ha pedig a túlélés a rendszerrel való barátságosabb viszonyulást hozott, akkor ennek néven nevezésének gondolatát hessegettük. Hessegetős ország voltunk, és azok is vagyunk.
A püspök úr ezt mondja: A rossz megsebzett minket, egész lényünknek szenvedést okozott, ezért a bocsánatba egész lényünket bele kell fektetnünk. A megbocsátás nem egyetlen pillanat műve. Hosszú folyamat, amely időt igényel. Van kezdeti szakasza, csúcspontja, és „karbantartásra” szorul. A bocsánat nem termék, hanem gyümölcs. (Nem leszállítási határidő, hanem nyár, ősz.) Ebből az is következik, hogy a megbocsátás nem parancsszóra megy. Felhívást kaptunk rá, mely néha sürgető. De mindig marad benne valami spontaneitás, önkéntes ajándék. Meglepetés. Még az Isten is rácsodálkozik, ha megvalósul, és Vele összes angyalai.
Nem jelenti azt sem, hogy minden úgy folytatódik, mint azelőtt, mint a bűn előtt, hogy eltörli azt, ami történt. Vannak, akik ezért nem akarnak megbocsátani. A rossz tett a történelemben eltörölhetetlen nyomot hagy. Az elhagyott paradicsom kapujában egy kerub áll, és mutatja, hogy a tojásrántottából a tojást héjába visszatenni nem lehet. Van, aki ezért nem tud megbocsátani, soha nem lesz már ugyanolyan, mint azelőtt. A bocsánat nem a múltbeli állapot helyreállítása.
A jogaimról való lemondást sem jelent. Nem élvén jogállamban, hosszasan nem ott élvén, jogtiszteletünk mondhatni csenevész. Nem vagyunk rá érzékenyek. Pedig az nem tesz jót a közösségnek, ha törvényeit megszegik, s aztán ez a megszegés ott lóg a levegőben. Minden további nélkül megbocsátok neked: ez nem a megbocsátás felsőfoka, igenis vannak „továbbiak”. Az elkövetett igazságtalanságot a lehetőségekhez mérten helyre kell hozni. A szeretet nem helyettesíti a jogot, nem semlegesíti, hanem tökéletességre viszi. A bocsánat más síkon van, mint az igazságosság döntései: a felebaráti szeretet és jóság szabad cselekedete, ami túlmegy a szoros kötelezettségen.
Nem is mentegetés. Ezt ismerem közelről. Kevésbé gyávaságból fakad, inkább jóindulatból, de azért az alján mégiscsak öncsalás van. (És hát evvel is úgy van, ha „nem tehet róla”, akkor nincs is mit megbocsátani.) – Amit meg lehet érteni, azt meg kell érteni, de a mentegetéssel, miközben segíteni akarunk, megfosztjuk a vétkest emberi méltóságától, mert olyannak tekintjük, mint aki képtelen rosszat tenni. Merő jóindulatból tagadjuk az ember legnagyobb értékeit: a szabadságát és felelősségét.
És nem is fölülről lefelé kéne megbocsátani, ez méltatlan. Mi, az erény mintaképe. Persze a farizeizmus nagy kísértés, ravasz konstrukció (a farizeus betartja a törvényeket, a haza jó fia, példakép, rendes ember…). A megbocsátás maradjon az alázat cselekedete, nemcsak a vétkes, hanem a megbocsátó részéről is, olvasom. (Milyen sokszor hallottam már az alázat szót a legjegesebb gőggel kimondani!)
A MEGBOCSÁTÁS IGÉNYES EMBERI TETT. Danneels fölfogása szerint a megbocsátás az emberi erőfeszítés és az isteni kegyelem csodálatos együttese. Az ember dolgozzék magán, de hagyja is, hogy dolgozzék rajta az Isten. Ez a fejezet az ember részét tekinti át.
Ilyen alcímeket találunk: Kerüljük el a megtorlás bumerángját („A bosszúálló jobb, ha azzal kezdi, hogy rögtön két sírt ás.” A bosszú rögzíti a múltat.), Merj szembenézni önmagad sötétségeivel (Bármilyen furcsán hangzik, amikor minket ér igazságtalanság, néha rólunk hull le a lepel, mintha letennénk az álarcot.), Ne maradj egyedül sebeddel! (A bajban, a kínlódásban bizonyos mértékig mindig egyedül vagyunk. Szenvedésünk célja lehet az is, hogy rádöbbentsen arra, mennyire szükségünk van egymásra.), Hol történt a sértés, és mennyire volt súlyos? (Vajon hagyom-e, hogy a fertőzés feldagadjon és továbbterjedjen? A bűnös nem azonos a bűnnel, a vétség mindig bonyolult.), Próbálj megbocsátani magadnak! (Próbálj. Az első lépés mindig a megértés.).
Interruptus jő (lóháton), amint ígértem, kicsit úgy, mintha egy krimit épp akkor csuknánk be az olvasó orra előtt, amikor –
Az utolsó fejezet azt állítja, hogy A MEGBOCSÁTÁS ISTEN LEGNAGYOBB AJÁNDÉKA. A könyv a Bencés Lelki Füzetek sorozatában jelent meg, felelős kiadó: Dr. Várszegi Asztrik, a fordítás készült a Ciszterci Nővérek Boldogasszony Háza Monostorában. Itt álljunk meg, sőt torpanjunk ismét. Hogy konkrétan ki fordította, vagy kik, nincs megadva. Mert nem fontos, nem számít. Az számít, hogy készen van, hogy elkészült. De ez a tartózkodó, nem huszadik századias közlés nem azt jelenti, hogy e mögött ne lett volna személyes erőfeszítés, teljesítmény, elkötelezettség, munka. A nővérek korán keltek, későn feküdtek, közben imádkoztak, illetve mindig imádkoztak, és közben dolgoztak. Nem spórolták ki magukat az időből. Amikor készen lettek, akkor visszaléphettek a személytelenségbe. Ameddig nem voltak készen, ők csinálták, amikor készen lettek, akkor meg lett csinálva.
Mintha a társadalom fordítva akarna ez idő szerint eljárni, saját magunk nélkül akarjuk elintézni a bocsánatkérést, kérődjék bocsánat, legyen bocsánat, legyen béke, békesség. Saját magunk nélkül nem elmesélhető, vagyis nem megérthető saját magunk élete. Bocsi, bocsesz, bocsika, így csak idáig jutunk el.
A könyv beszerezhető a Ferenciek terén (tel.: 266 7009), vagy közvetlenül Pannonhalmáról (06 96 570 100/233).
|