Az örömről^*

A minap egy frankfurti szállodában lelkesen arról értesít a londiner, hogy látott előző nap a tévében, mondom, nagyon derék, csak így tovább, mire még lelkesebben felkurjant, hogy hát maga is magyar?! Mért, még ki?!, amit boldog kacagás fogad. Ugye, ebben az az új, hogy ez, ha nem is nagy, de poén, Frankfurtban, egy szállodásfiúnál.

Van az a vicc, az elejét, mint rendesen, elfelejtettem, mindenesetre a vége így szól: Azért, hogy örülj, fűzfa. Ez most a helyzet. Olyan, mint egy csoda egy mesében. Kicsit mindannyian bódultak vagyunk. Az ember, teszem azt, kinyitja a New York Timest, mert mért is ne nyitná ki – de jut eszembe, lehet, hogy nem is kell kinyitni, és a címoldalról vigyorog rá a barátja. Nem vigyor ez, de nem is csak nevetés, nyerítés az apja, hahota az anyja. E grandiózus hahotaszerűségről kéne beszélni, az egyszeriségéről és kozmikusságáról, az erejéről, a vidámságáról, a kétségbeesettségéről, a boldogságáról és a magányáról – mindezt most tetszőleges világlapban láthatjuk.

Érdemes eltűnődni arról, hogy mit is látunk. Mert ez a mostani csoda nem csak Kertész Imrét érinti. Hanem mindannyiunkat, és ez a „mi” jól van definiálva, mi, akiknek magyar az anyanyelvünk (vagy anyanyelve?). És nemcsak az elébbi anekdotikus módon, hogy lett egy nagyon híres ember, akinek a fényéből mindőnkre hull. Bár ez is közvetlenül az örömhöz tartozik: Láng Zsolt mesélte például, aki most Berlinben ösztöndíjas, hogy mintha ő is kapott volna egy kis Nobel-díjat, úgy gratuláltak neki sorban az emberek, a Süddeutsche Zeitung már másnap elemző cikkben foglalkozott a magyar irodalommal, mert most jobban akarják érteni az összefüggéseket, az összefüggéseinket, látván Kertészt látni akarják a kertet is; egy kollégánknak három év várakozás után még akkor csütörtök délután szerződést ajánlott egy német kiadó – látjuk, ahogy Örkény jóslata beteljesedik, magyarni, ikes ige, azt jelenti, Nobel-díjat kapni. („Könnyedén hajolgatok, amióta kínzó derékzsábámból kigyógyultam”, állítólag, ezt hallottam, nem tudom, igaz-e, mostantól kezdve kizárólag magyar írók kapnak Nobel-díjat.) De van más is.

Kertész Imre minden sora a holokausztból nőtt ki, tehát, ezért, ennélfogva, következésképp, ergo minden sora halálosan magyar. Azt hiszem, ez az a mondat, amelyet meg kéne értenünk. Az irodalmi díjakat nem kell okvetlenül komolyan venni, ám ez a díj a díjak díja, itt nem lehet nagyszájúskodni. Ez a díj a nagy öröm mellett felelősséget is rakott ránk, ránk, magyarokra. Kissé nagy szavakkal szólva, de mikor legyenek nagyok a szavak, ha nem most: a világ úgy döntött, hogy egy magyar nyelven íródott könyv reprezentálja az emberiség holokauszt-emlékezetét. Azt is tudjuk – tudjuk, ha akarjuk –, hogy mi, akik azt a nyelvet beszéljük, amelyen a Sorstalanság íródott, nem végeztük el azt a szellemi, morális munkát, szembenézést, amelyet a Sorstalanság tárgya minden emberre, minden emberi közösségre rárótt. Evvel mi még tartozunk, nem a világnak, nem az Európa Klubnak, hanem magunknak.

A szembenézés nem melldöngetés és nem pellengérre állítás, nem a bűnösök és az áldozatok kijelölése. Itt sincs egy tiszta részhalmaza a társadalomnak, mely kárörvendve nézhetné, hogy mit csinál a másik. Megint csak a történetünkről van szó, a saját, valódi történetünkről. És ugyan néhány őrültön kívül senki nem tagadja a holokausztot, de az is tény, hogy kellő mértékben nem ismerjük a saját tényeinket, vagyis nem helyeztük el őket a saját történetünkben. Nem a másokéban, nem a nyilasokéban, nem a szélsőjobbéban, hanem a sajátunkban. Ha intelligensek és bátrak vagyunk, akkor megérthetnénk ezt a díj adta, váratlan esélyt. Én is idézem Kertész szavait: „Az életképes társadalomnak ébren kell tartania és szakadatlanul megújítania az önmagáról, a saját feltételeiről való tudását, tudatát. S ha döntése úgy szól, hogy a Holocaust fekete gyászünnepe elmaradhatatlan része e tudatnak, akkor ez a döntés nem a részvéten vagy a megbánáson, hanem eleven értékítéleten alapul. Ama rejtelmes úton-módon, ahogyan a nagy etikai kérdések szoktak végezetül is eldőlni, ma már látjuk: érték a Holocaust, mert felmérhetetlen szenvedések révén felmérhetetlen tudáshoz vezetett; és ezáltal felmérhetetlen erkölcsi tartalék rejlik benne.”

Evvel az eséllyel nem hiszem, hogy most tudunk élni. Most épp az öncsalás ritmusában van az ország, de nyilvánvaló, hogy nem maradhat ott. (Csak mellesleg jegyzem meg, a mostani országos osztottság idején, hogy ebben az összefüggésben milyen nevetségesen hangzik, hogy emeszpé vagy az, hogy fidesz. Nem eléggé emberi. Ez az ideologikus beállítottság, ez a vagy-vagy nem eléggé emberi. – Most, a választások kapcsán érzékelni véltem valami józanságot. Korántsem a balra tolódásban, hanem mintha mégis plurálisabb szerkezetű volna a társadalom, mintha mégse ugrana fejetlenül ebbe a politikai elit által fölkínált, főleg a jobboldal által erősített, de maga a társadalom által is óhajtott, óhajtani látszott megosztottságba. Lehet, hogy mégse óhajtjuk annyira? Lehet, hogy mégis nagyobb a felelőssége az eliteknek? Lehet, hogy nem szükséges és szükségszerű a hörgés és hőbörgés és az erre válaszoló önelégült maszatolás? Ah, de röhejes vagyok: hallok két normális mondatot Áder Jánostól, s üstöllést azt érzem, mintha egy normális országban élnék.)

De hát az olvasás hosszú távú program; mert erre kaptunk lehetőséget, arra, hogy, metaforikusan szólna, olvassuk Kertész könyveit. Hogy mit is mond. Miről mit. Mi történt. És főként mi történik. Ezt a jelen időt fontosnak tartom, a művészet sosem a múltról beszél, az legföljebb olykor témája. Az egyik legnagyobb irodalmi élményemet Kertész Jegyzőkönyvének köszönhetem, annak példaszerű megélését, hogy mire jó az irodalom. Az ő pillantása révén lett nekem is tekintetem, az ő érzékenysége teremtette meg az enyémet, s láthattam rá a saját kiszolgáltatottságomra, sőt talán szenvedésemre, melyet amúgy észre sem vettem volna.

Esélyről beszéltem, miközben Kertész, ne színezzük, azt mondja, nincsen esély. Illetve még csak nem is mondja ezt, nem beszél erről, mert erről nincs mit. Ez így elég kellemetlen. Kertész művészete kellemetlen. Ez a valódi szintje az olvasásnak, a históriaiból kinövő ontológiai szint, az a bizonyos általános emberi. Kertész otthontalansága nem politikai természetű, miképpen szabadsága sem. Nem az embertelenségről beszél, hanem az emberről, nem fontos humanista elvek irodalmi megjelenítője (a köntös!), ennél vadabb, elemibb, zavarbeejtőbb. – Üldögéltem egyszer Weöres Sándorral a háza előtt a járdán. Társalogtunk. Még hallom kántáló, magas gyerekhangját, ahogy kis elégedettséggel mintegy a cigarettájába mondja: „Én soha nem fogok Nobel-díjat kapni, igazuk van, nem vagyok elég előremutató.” Kertész se az, ebben a vonatkozásban, lehet mondani, tévedett a Svéd Akadémia. Nem is hátramutató. Kertész írásainak nincs morális mutatóujja, mely figyelmeztetőn és rögtön számonkérőn fölemelkedne. Nem előre, nem hátra, hanem meg, megmutat.

Kertész Imre neve épp most kerül azon emblémák közé, melyekről a közhelyeket kedvelő világ fölismerni szokott minket: Bartók, Puskás, piroska, puszta, pálinka, Kertész Imre. De az ő művészete (persze) ezen túl kezdődik, Nobel-díjon innen és túl.