1 nyitott könyv^*

Hetven darab év az rengeteg. Egy hetvenéves, az öregember. Többé-kevésbé a hamut is mamunak mondja. Azon most nem akarnék ujjongani, hogy ünneplésünk tárgya nem ilyen. Édes szívem, de fess vagy ma! – ez ennyi. Hanem csak arra emlékeznék, látva ezt az erős, nyugodt, elegáns férfit, ezt kurziváljuk be, férfit, vagy mégse, férfit (amikor ennek a köszöntőnek az első fogalmazványát írtam, még mást jelentett a kurziválni szó, akkor ez az ide-oda azt jelentette volna, hogy itt a férfiasságnak volna valami elemien magától értődő, valami hangsúlytalanul erős jelenléte, egy jelenlét szóra sem érdemes természetessége, most meg…, most nem is szálaznám, mit jelentene így, lám, egy kicsit elromlott a nyelv, de hát ez a nyelv természete, változik, a mi természetünk meg, hogy ezt számon tartsuk), szóval látva ezt az ilyen-olyan férfit, Napóleon szép szavával, ezt az embert, un homme, arra kell gondoljak, hogy minden ember más. Tehát valaki sosem csupán hetvenéves, hanem valakihetvenéves.

Itt most egy kertészhetvenet látunk és ünneplünk. Hosszan tudnék erről a személyről személyesen áradozni, ám szerencsére e jó órán, ha a magaméra, mint rendesen, nem számíthatok is, de most az ő szemérmességéből átszivárog valami rám, s így ejtem az áradozást.

Általában írót munkával szép ünnepelni: olvasással, megtette ezt a múlt héten e lapokon tényleg szépen Dérczy Péter és Horkai Hörcher Ferenc, nekem az ünnepléses ünneplés marad, a pezsgő bontogatása, a lovak kifogása a hintó elől… (A lovak kifogása: ezen még dolgozni kéne talán.)

 

Köszöntse hát a nemzet ez alkalomból nagy fiát!

 

Azt hiszem, ez a mondat kissé sántít. Elmegy, de sántít. A nemzet és Kertész viszonya nem dráma nélküli. Eufemisztikusan szólva: rosszul kezdődött, de túlélte, rosszul folytatódott, de túlélte. Kertész túlélő. Túlélő és beszél: az ilyen az kellemetlen.

Főleg akkor, ha az országunk a mai napig nem gondolta át becsületesen a túli szerepét, bűnét, tragédiáját. Itt érdemes ember s ember közt különbséget tenni, mert ez például tisztán nem zsidó föladat volna. Hanem mondjuk keresztény. Keresztény úri közép. Nyilván polgári is. Ehelyett szégyenletes maszatolások, óvatlan hangoskodások meg a szalonzsidózásnak egyre terjedő undormányai. Azok a kis elhallgatások „jó társaságban”, fintorok meg legyintések!

Ilyenekből áll össze egy ország.

Hány s hány efféle fintorgót ismerek, a legtöbbje úgynevezett derék ember, nem is kell az úgynevezett, ha nem volna ez a fintorgás, semmi megjegyzendőm nem volna, derék emberek, akik üldözés esetén gondolkodás nélkül mentenék az üldözötteket, a legkevésbé sem gondolván arra, hogy az üldözés azért is lehetséges, mert ők hallgattak, fintorogtak, legyintettek.

Pedig, láthatjuk akárhol, ha egy társadalom „mindent” megtesz a múltját tisztázandó, akkor is alig történt valami. Nincsenek itt megoldások, csak kötelességek. Nem is azt látom rémületesnek, hogy ezen kötelmeket el-elmulasztjuk, hanem hogy ez ügyben hiányzik az a magától értődőség, ami immár európai minimum.

Egy rasszistától mindenestül elhatárolódni, ez nem program vagy elhatározás, ez olyan, mint a levegővétel. Hogyan is lehetne másképp, Európa bennünk van: így kéne lennie, de nincsen így. Ez most nem az az alkalom, hogy a példákat soroljam: a nem túl távoli rokontól a katolikus főpapig, a kiváló professzortól a miniszterig, államtitkárok, unokaöcsök… Van egy szenvedés, egy kiszolgáltatottság a világban, melyet kizárólag Kertész Imre által láthatunk.

Láthatok.

Örökké hálás maradok neki – őszintén szólva nem neki, hanem az írásának –, hogy egy kalandos, rémséges pillanatban ráébresztett erre a megalázottságra, ráébresztett arra, hol vagyok. Vagy: hol is vagyok.

A túlélő beszámol, túlélő (úr) ír, s így lesz belőle élő, anélkül, hogy elhagyná, elhagyhatná régi énjét, örök túlját. Ez Kertész élete: túlélőből élő. (Egy nagy hívő még vidáman hozzátehetné s az ő részéről ez nem volna nyegleség: és élőből halott – értsd: örökélő.) Élőnek lenni: ez kozmikus, nagy emberi program. Kertész Imre beteljesítette föladatát: élő és szabad. A szabad ember kicsit félelmetes is.

 

Büszke vagyok arra, hogy a Sorstalanság magyarul íródott. Ez nemzeti büszkeségem része. Nem Kertészt, magunkat mondhatjuk szerencsésnek, hogy ezt a könyvet a világ is ismeri, és tiszteli érte: a magyarokat. De ezt csak mellesleg.

Nem elég nem tartozni valahová, hanem pontosan tudni kell, hová nem tartozom: ez Kertész Imre patriotizmusa. Különbözik az enyémtől. De az enyém az övétől lesz pontosabb.

 

Kertészhetven: ebből sokat meg lehet és lehetett tudni az emberről. Az élet(e) egy nyitott könyv.

 

Pezsgő, tánc!