A szabadság nehéz mámora^*

Új könyvet várni kell, akár (mondjuk) a beaujolais-t, várni, készülni rá, mint egy találkozóra, álmodozni, hogy majd hogyan is lesz, arcátlanul találgatva, milyen is lesz, mi lesz, azután keresni, kajtatni, lecsapni rá – megérdemelni. (Máig emlékszem arra a rohanásra, több mint húsz éve volt, mintha a Rákóczi úton, egyik könyves standtól a másikig, egyre gyorsabban, mert hirtelen megijedve: nem lesz, elfogyott, fölvásárolták, vége: Tandori Sárga Könyve.) Ünneplőbe öltözni, ha még volna olyan, hogy öltözés… Persze kevés ilyen könyv van a világon, a Kertész Imrééi, de szép szó: imrééi, ilyenek.

Valaki megígérte, elküldi, de nem küldte, de aztán valaki más mégis elküldte, de amikor a könyv már a házban volt, megint valaki más elcsaklizta, illetve ahogy kell: lecsapott rá. Megérdemelte. De ezt is szép volt látni, ezt az embert mellettem („Ki ez? Az ember mellettem.”), ahogy szívja őt be a könyv, egyre kevésbé van jelen, van itt, hanem ott van, amott, a Kertész terében, onnan szól ki szédülten, figyelmetlenül; napokig úgy látom, mintha egyik kezében (ekeszarva) állandóan a könyvet fogná, és mindent így csinálna, félkézzel, autót így vezetne, így pingpongozna, nem is sorolom, de este se lehetett hozzászólni; mindegy.

Ezerkilencszázkilencvenegy, ősz a hideg Duna-parton, a közeli alkony a zöld alma fanyar színével öntötte le a pesti oldal nagyzoló hazugságban megkopott palotáit. – Ez az első mondata a könyvnek, súlyos szépsége előlegzi a könyvét; sőt, kis túlzással jelzi előre a témát, szerkezetet, műfajt, hangvételt. (Több ilyen mondat is van a könyvben, ilyen megakasztós, kevésbé az aforisztikusságuk torpant, hanem a geometriájuk, a terük, ezeknek a mondatoknak terük van, nem tudás van mögöttük, nem mélység, hanem sok kérdés és félreértés és megértés és újra: mondanám: munka, még inkább munkálkodás, vagyis élet. Ezért macerás mondatot írni, örökkön mögéjük állni az egész, mivel is?, az egésszel, az egész mindennel, ami van… Kohn, te dicsekszel.)

Az első szó, pontosabban az első szó és a vessző mutatja azonnal a formát, a naplót, a mondat további része ezt, szintén azonnal, így módosítja: naplószerűség. Az első szó után megtorpan a mondat, nehezen veszi a levegőt, vagy a levegőt gyorsan, de nehezen forog a nyelve („a két billentés közti örökkévalóság”), tudjuk, mikor vagyunk, mikor játszódunk, és azután azt is, hol, ősz a hideg Duna-parton, szenvtelen közlés, bár a Duna-part azonnal emlékeztethet a „vérfürdővárosra” (Örkény kifejezése), és K. I.-nél mindig erre is emlékeztet. Mondhatni, el van rontva a Duna-part, erre emlékeztet K. I. Valóban állandóan a holokausztról ír. Aki ezt soknak vagy kevésnek gondolja, az végzetesen és rémületesen nem ért valamit (semmit).

A mondat ezek után lágyan kisimul, szép lesz, nyugodt, tájleírás, tájkép, de nem csata után, hogy az első tollunkra igyekvő s ezen igyekvésben felróhatóan nem megakadályozott szót használjam, s nem csata előtt, se nem közben (illetve…), de azért valami van, a nagyzoló hazugság szigorú állítás, régi hazugságról van, lehet szó, beleette már magát a szép tájba.

Az első mondat, az első nagy bekezdés körülrajzolja a terepet, amely olvasáskor otthonunk, a kérdések is itt vannak, a válaszok is. A föloldhatatlan dilemmák is. Kinyílt a zárka ajtaja (…), s meglehet ennyi elég lesz ahhoz, hogy megzavarjon, írja K. I. Természetesen nem a könyv zavara ez, és különösen nem „baja”. Ez legföljebb korlátja, ha. De hát éppen ez a tárgya a könyvnek. – A szabadságot nem lehet ugyanott megélni, ahol a rabságunkat éltük. El kéne menni, nem megyünk el, akkor viszont újjá kéne születni. Ugyan kivé?, ugyan mivé?

Mindenestül a szabadságban fogant könyv, részint a közösség szabadságában, szabad ország lettünk (K. I. ezt nem tekinti jelentéktelen dolognak, de megállapítja, conditio minimum ez, valóban, oktalanság volna a szabadságot a megváltással azonosnak tekinteni, pedig valamiképpen egész országok viselkedtek így, hívén, hogy a szabadság egyszersmind boldogság is, s ez utóbbit nem találván, az előbbire is legyintenek; K. I. nem legyint), részint a szerző új, személyes szabadságában, új kötésében, mely a kötetlenség.

Végig a szabadság dallama szól itt, ebben akár párja az Iskolának, ellentétes párja, Ottlikban mindig ott hallatszik Koromzay Dénes. K. I.-ben sok minden van, de andalító brácsa, úgyismint violaszó: nincs. Hogyan is lehetne.

K. I. utánanéz: magának. Ha törik, ha szakad. Követem ezt az embert, látom – mert mondja! –, hogy utánanézett és nem nagyon talált senkit, senki ismerőset. Régen olvastam ilyen izgalmasat. E könyv újdonsága, szellemi izgalma abban a művészi bátorságban áll, amellyel Kertész körbenéz a mában, lajstromozza, mi van, mi nincs. Semmihez nem ragaszkodik, sem otthonos fájdalomhoz, sem elért tudáshoz, nincs is neki semmije, hacsak nem ez: a semmi.

Nagy kérdéseket és közvetlenül (közvetítetlenül) tesz föl a könyv, csak úgy hemzsegnek a mivégrék. A regény vagy – a könyv szavával – az epikus konstrukció nem így dolgozik, az szeret a kicsivel foglalkozni (bár…, ahány ház, annyi epikus konstrukció), egy házasságkötési terv körülményességeivel vagy egy pimf félrelépéssel: és valahogy így szólni az egészről, a nagyról, a mivégrékről. Ezt a valahogyant, ezt az átlépést szeretjük a műfajban.

Itt ez nincs. (Ahol nincs, ott ne keress.) Van helyette száz más, főként a közvetlenség, látunk egy agyat, szellemet, személyiséget: munkában, amint megy előre, vagy hát arra, amerre bír, amerre lehet, s megnevez mindent, sorsát, sorstalanságát, kudarcát, a fogalmi gondolkodás (ha tetszik, filozofálgatás) és az érzéki képek kettősségében, „az írás cudar örömében”. Föld! Föld! – hát nem ezt kiáltja.

Abban a fajta megrendítő találkozásélményben volt részem, mint az utóbbi idők Tandori-könyvei esetében; nem elsődlegesen az írói teljesítmény (ez a könyv is nagyon meg van írva), nem a mindenre kiterjedő (és kérdéses) komolyság, hanem ez a találkozás tetszik az olvasó szempontjából a legfontosabbnak. Valakivel találkozni egy könyvben: ritka.

(Mellesleg ez a naplóság sem olyan egyszerű. Egyszerű, de nem olyan. A napló egy biztos, egy kitartó én-t kíván, itt pedig éppen ez lesz a kétség titokzatos tárgya. De formálisan is: mert azért csak felbukkan az énként énül szereplő én mellett egy K. I. nevű (ha-ha!): író. Mégiscsak komolyan kéne venni a mottót: „Én”: ez egy fikció, amelynek legföljebb társszerzői lehetünk.)

Kertész apokaliptikus, illetve azt próféciáló mondatai – csupán a mihez tartás végett – nem szociológiai-politikai elemzések. (Mint ilyenek többnyire marhaságok.) Thomas Bernhard jut az eszembe, nála működik hasonlóan a korról szóló költői látomás: a mondatok egyenként nem igazak (nyilvánvalóan nem igaz, hogy minden osztrák náci, én is ismerek egyet, aki nem az, etc.), csak az egész: nem is az, hogy igaz, inkább jellemző, még inkább el(ki)kerülhetetlen.

A könyv az önmagára vonatkozó minden kétségnek és kétségességnek elébe megy, minden szövegen belül van, K. I. gondos, becsületes szerző. Ide is érvényes az általa fordított Wittgenstein-mondat: Aki nem hazudik, az már épp eléggé eredeti. – Mutatok egy példát. Café Prückel, bécsi beszélgetés. „Egyetértünk, hogy valami rémületes fejlemény veti előre árnyékát.” Megállok, megállapítom, hogy én evvel így nem értek egyet. Kicsit le is nézem magamat ezért (magyarán gazsulálok a szerzőnek). „Az iszonyat előjelei mutatkoznak mindenben, mindenfelé.” Megállapítom: ezt én nem látom, részint mert vak vagyok, részint mert mást látok. Mást gondolok a világról, az emberekről, mást erről az országról. De az a kép, melyet én őrzök magamban (vagy a könyveimben), pontosabb lesz a K. I.-é által. Nem kiegészíti, hanem hozzátartozik. Arról nem is beszélve, hogy azután – ez által, ő általa – mást is látok vagy meglátok (lásd közös Jegyzőkönyv-akciónkat). Nem ugyanazok a tárgyai K. I. világának, mint az enyémnek; mennyire idegen és mennyire közeli itt nekem minden.

(Ennek jegyében – olyan szép, hogy tényleg igaz – a következő mondatot: „Írónak mégiscsak attól kell leginkább tartania, hogy a mondandója fogytán, egyszerre csak szellemes lesz.”, így olvastam félre: mondandója folytán. Kit a sok, kit a kevés kísért.)

De nem fejeztem be a példát. Még esett szó a Prückelben sátánról, világvégéről, óvatosan húzkodtam a szájam szélét – valóban óvatosan, és jól tettem, ha így –, midőn az írás ismét leleplezte tárgyát s alanyát, K. I.-t soha nem lehet önsajnálaton kapni (érthető egyébként, nehéz volna arányos sajnálatot találni). Ez a vereség is egy szépen megmunkált, telt mondattal van bejelentve: „Így hazudozunk, álnokul, kényelmesen, miközben figyelmem peremén boldog táncot rejt a szikrázó ég, a közeli tavasz és a szabadságom édes érzése.”

K. I. vakító, éles fényben áll, rövidek itt az árnyékok. Rémeseket mond. Azt mondja például, hogy ennek az országnak – Magyarországról van szó – az egyetlen inspirációja a lelki, szellemi, fizikai öngyilkosságra való buzdítás. Botrányos kijelentés. (Mit is mond? Hogy a nihillel mérd magad?) Mért nincs botrány? Vagy az a nagyon zavarbeejtő mondat Telekiről. „Mi választ el engem a magyar keresztény középosztálytól (…)? Az, hogy nekik fontos a különbség: gróf Teleki Pál zsidózik-e, vagy Szálasi Ferenc, nekem viszont nagyjából mindegy, az én számomra mindenképp Auschwitz a végeredmény.” Vajon nem ez Teleki Pál valódi tragédiája? Érdekes (és szükséges) volna erről azok véleményét hallani, akik úgymond szószólói ennek a később többszörösen földbe taposott osztálynak, rétegnek. Mit lehet egymásnak mondani, mit lehet egymásból megérteni? Lehet itt árnyalni? És ha nem, az azt jelenti, hogy a világ: téboly? Tetszettünk volna előbb meggondolni?

„Fentről a város, hideg fény, hideg derű, az újévi néma utcák. Nézem e mozdulatlan, dermedt képet, és érzem, hogy tekintetem előtt a maradék rongya is szétfoszlik a fátyolnak (mindegy, hogyan nevezzük, hívhatjuk megszokásnak, de akár kultúrának is), amelyen keresztül eddig a világot néztem, s hirtelen nagyon messzire látok, egyenesen és közvetlenül a semmibe.”

A semmi-élmény mint valami. Ez K. I. terepe, ez az, amit ő tud.

A semmi Auschwitz; a minden. Van, aki úgy hiszi, ez K. I. témája. Ez nem téma. „Auschwitz sehonnan sem közelíthető meg, csakis ha Isten felől indulunk el”, írja K., az író. Ám ez is kérdése a könyvnek, hogy mindez – valóban – K. I.-re van „kiszignálva”. A prófétaság rühellése és a postauschwitzi létezés bágyadt rémülete.

K. I. kétségtelenül túlérzékeny. Az új Fidesz megrothadt szavával: idegenszerű.

Megtévesztő, hogy a könyv anyaga több mint szegényes. Ez nem problémája, hanem ténye, kikerülhetetlensége a könyvnek. Általában a legtényebb ténye egy könyvnek ez, hozott anyagból dolgozunk, azzal, ami van. Kertész Imre utóbbi 3-4 évének ez az anyaga. De hát: (megint) éppen erről (is) szól a könyv.

Nem arról van szó, hogy K. I. sikeres író lett, utazgat, válságban vagy hol van, jegyezget föl, és ezeket egymás mellé teszi, és akkor persze ez érdekes, mert egy nagyon is jó író jegyezget, de hát – végül is – ki a manót érdekel a jegyezgetés, ez az elsődlegesen másodlagos, írói melléktermék. Hanem: az ismeretlen szabadsággal szembenéző, abba belehuppant író szeretné tudni, megtudni: merre hány centi. Hogy s mint, Kafka szavával. K. I.-vel a legnagyobb történik, ami történhet: észreveszi és tudomásul veszi a változásait. Eközben nem ragaszkodik legszebb értékeihez; hűségesen, hogyan is másképp, önmagához – melyhez immár semmi köze (de az utolsó szó még nincs kimondva). Az anyag, amelyet használ, amelyben mozog: üres, semmilyen: sikeres író satöbbi. Megengedem, ez a szüzsé eleve-hulljon-a-férgese, vagyis nem könnyíti meg a könyv életét, de hát ennek a könyvnek ez az élete!

Van olvasó, aki szereti úton látni szerzőjét, és el-elandalog, hogy akkor majd így lanka és úgy meredély. Szép, nemes gondolatok ezek.

Nem út, ahol K. I. és könyve találja magát, ezen nem lehet menni, főként nem „tovább”. De – könyörgök – hol volna út bárhol s bármikor? Többnyire minden könyv után új helyzet van; most ez volt a helyzet, K. I. helyzete, és ennek ez a könyv felelt meg – azt persze lehet mondani, rendben, ez szükségszerű volt, de ez engem nem érdekel, nó katarzis. Ám az egyszerűen tiszteletlenség, kérdezni: mért ez a szükségszerűség, mért nem egy másik, az önellentmondásról nem is beszélve. Vagy tiszteli az ember a szerzőt, vagy tiszteletleni. Két seggel egy szerzőn nem lehet ülni.

Aki regényt várt K. I.-től, annak csalódás azt olvasni: „elég, ha jegyzeteket írok egy eljövendő regényhez”. Az ilyen azt mondja: nem elég. Más a helyzet, ha K. I.-től K. I.-t vár az ember (maga K. I. nem egészen ilyen: ő nem vár), vagyis valamit (rajongónak: bármit), s majd ő megmondja, mit (és én – „én” –, hogy kell-e ez nekem). És ekkor meghalljuk az egészet: „Más szóval: életem kemény küzdelem a halálomért, és ebben a küzdelemben – nyilván – se magamat nem kímélem, se másokat. A többi részletkérdés, elég, ha jegyzeteket írok egy eljövendő regény jegyzeteihez; emlékeztetőket egy kizárólagos emlékezet – a sajátom – részére, amely pillanatnyilag még nem kész megnyílni a megkövült és univerzális emlékezet: a forma számára.”

Életem kemény küzdelem a halálomért. Ezt a küzdelmet látni itt. Van-e ennél nagyszabásúbb? Főmű? Mit tudom én. Kit érdekel. Mint minden valódi könyv, híradás ez az emberről, a szabadságban elvesző (?) emberről, nem K. I.-ről, szeretett barátunkról vagy tisztelt szerzőnkről, hanem ama Jedermannról, most, a Krisztus utáni második évezred végén.