A zihálás nagy égi rendjéről^*

Pályi András hatvanévesen is kamasz. Vékony, csontos, kiállnak a bordái, mintha mindig éhes volna, hiába csomagoltunk neki reggel ozsonnát, nem, tízórait (nagy karéj vajas kenyeret zöldpaprikával). Majdnem olyan hallgatag, mint Bodor Ádám. De a személyétől nem vezet út az írásához, az írásai személyességéhez.

Két Nádas-fotóportré már inkább árulkodó. (Fülszövegportrék a Tiéd a kert, illetve a Kövek és nosztalgia kötetből.) De nem is jó szó ez, nincs mit leleplezni, vagyis nincs leplezve, hogy lebbenteni kéne (eltekintve attól, hogy mindig van). Pályi eléggé pucér. A két fénykép mintegy párja egymásnak, de legalábbis szimmetrikusak. A korábbi képen fölülről nézzük az arcot, mely mondhatni hűséges kutyaszemekkel néz vissza, nagyon intenzíven és nagyon kétkedve, bizonytalanul, amit erősít a száj határhelyzete, a biggyesztős majdnem-mosoly vagy majdnem-visszavett-mosoly. Ez a bizonytalanság, úgy tetszik, mindenre vonatkozik, természetesen a túl gyorsan kimondott hűségességre is (a kutyámat nem bíznám rá!), ránk is, vagyunk akárkik a kép túloldalán, és persze önmagára is. Kacér és szemérmes, hamis, várakozó. Játékosabb, mint gondolnánk. „Földre szegeztem a tekintetemet, soha többé nem akartam fölnézni” – így néz föl. A másik fotón az ádámcsutka magasságában van a leshelyünk. Múltak az évek (mindig múlnak). A tekintetet alig látjuk, majdnem ki van fordulva. Egy halottnak is lehetne ez az arca (de egy „kis halottnak” is, petit mort). Egy arc, amely önmagára emlékeztet és önmagára emlékezik. Itt is van meg nincs is. Lustaság, elragadottság vagy fájdalom, amit látunk? Ugyan: fényt és árnyékot („hangjegyek!”), mert az van mutatva. (A portré mindig kettős portré.)

 

Csöndesen botrányos arcok. Pályi botrányossága csakis azért nem botránykeltő, mert nem figyelünk eléggé rá. Mintha mindig Istennel pörölne. Nem is pöröl, hanem – hát hol pöröl, hol könyörög, hol fél, hol féli: Istennel van. Nem arról olvasunk, hogy mondjuk az Isten az ő képmására teremtett minket, elsősorban nem erről a képmásról van szó (noha persze erről esik szó), hanem arról, hogy van valami más. Amire nincs közvetlen szó.

Mészöly Miklós pogányságának, metafizikus pogányságának volna ez a másik pólusa. Nem Mészöly-tanítvány, de a mondatai, ahogy mint az összenyomott rugó, ugrásra készen feszülnek, sokat tanultak tőle. Eszünkbe juthat Hajnóczy macskája, Nádas kertje(i), Mészöly „szűk blendéje” – mintha mégis lett volna annak idején egy imaginárius Mészöly-műhely.

 

Figyelmes, következetes, fegyelmezett. Itt aztán nincs véletlen motívum (vétlen se! – van bűn, tehát van törvény, melyet át lehet hágni). Szenvedélyes kapcsolat fűzi a tárgyakhoz, még inkább az anyaghoz, az érzékelhetőhöz. Elegáns alakja megtévesztés csupán: mintha kívülről, hűvösen, finoman és pontosan megfigyelne. Nem, inkább, mint egy disznó röfög, csörtet bele a valóságba, a sárba, a lébe, a vérbe, a szaftba, az izzadságba, tapogat, fogdos, szaglász – hogy azután mindezt belülről, hűvösen, finoman és pontosan megfigyelje (leírja). Nádas az, aki, mintha fizikus volna, egyszerre Newton és Heisenberg elkötelezettje, fúr le, lefelé a barlangos testeken át az atomokig – s ott talál valami végtelent. Vagy hát hol igen, hol nem, de ez már a végtelen természete, nem a Nádasé. Pályi is tud fúrni, hogy régi, kedves, ajándékba kapott, baráti szóval éljek, alászállni, de ő hol érint, hol fúr, nem bír olyan alul lenni, hogy ne lenne állandóan az égben is (lehet, hogy az ég is lent, „lent” van?): oszcillál.

A tétek, ahogy az egyik fő elbeszélés címe mondja, túl vannak, de a mondatok innen. Pályi is a magyar irodalom nagy leírói közé tartozik (Mészöly-iskola). És nemcsak a geometriát (a tájat) illetően pontosak a mondatai, hanem pontos a szociológiai tudásuk, főként ama keresztény úri középről, vagy inkább kisúri kisközép, alközép, kispolg: az áporodott hallok régi levegője. Illategység, illatzsúfolás, illatnyomozás, illatélvezés – Pályi-szavak. Amiképpen: árulás, bűn, vér, tiszta, titok, vágy, undor, kéj, szent, valamint blúzbuggy.

Tudás (tudomás) és ártatlanság együttállása (mint azon az első fotón). Egy friss vérnarancs romlott kétértelműsége vagy a pillanat fölháborító, letaglózó és megszégyenítő jelképisége, és úgy érezzük, mintha Gombrowicz Pornográfiájában járnánk. Itt említhető Pályi nagy hazafias tette, a Gombrowicz-napló fordítása, amely napló a nemzetről való gondolkodás Magyarországon teljességgel ismeretlen, már-már elképzelhetetlen útjait mutatja. Mutatná, ha néznénk.

Jég és forróság, szenvtelenség és eggyéolvadás: „…leszegett fejjel kotródtam ki, vissza se néztem, s újra le az utcára, azt se bánnám, ha elüt a villamos, belepusztulok a szerelembe” – halljuk szinte a mondat zihálását, de hallunk minden félhangot is.

Olyik szöveg már negyedszázados, ez az, ami nem jut eszünkbe. (Érdekességként említem, hogy a kései Móricz-írások lehettek körülbelül ennyi idősek, mikor először olvastam őket. Milyen távolról szóltak azok akkor! Igaz, kötelező olvasmány lévén, hátrányos helyzetűek voltak. Bizonyos értelemben 1940 és 1965 közt több idő telt el, mint 1975 és 2000 közt, mert a társadalom nagyobbat változott. Most is nagyot változott, de több gesztust, reflexet, mozdulatot, „mondatot” őrzünk, akarva-akaratlan, a Kádár-korból.) Pályi művészete nem esett egészen egybe a 70-es, 80-as évek magyar irodalmának erős prózamozgásával, ferdén állt abban, benne, nem függetlenül tőle, de… – mondanám, másképp, de hát mindenki másképp.

Talán ez a ferdeség vagy (Balassa szavával) különcség az, amely csöndessé tette az ő pályáját. Nem híres író, nem fütyülik az utcán a regényeit (rászoktam erre a kifejezésre). Önmagában ez még nem volna elegendő arra, hogy olyan jó legyen, amilyen. De olyan jó: nagyon. A mai magyar próza egyik legfontosabb alakja. Műveltsége és érzékenysége révén gazdagon kapcsolódik magyar irodalmi és nem irodalmi hagyományainkhoz, miközben szellemiségében egy, a modern kor által elfeledett, katolikus hagyományt követ. Amit ebből kikever: egyedülálló.

Pályi András kitalálhatatlanul jó.

Javasolt olvasási mód: lélegzet-visszafojtva.