A rendről avagy a lélek melege^*

A hatvanéves Nádas Péternek

 

Hetek óta pakolom a szobámat, a dolgozót. Arra a kérdésre, hogy mostanság min dolgozom, azt válaszolom, pakolom a szobámat, és most ezt nevezem dolgozásnak.

Az is. Mindközönséges szellemi munka, amelyet még, „ahogy csipetnyi kurkuma főztünket, megbolondít”, vulgo nehezít, hogy egyben fizikai is. Hajladozom itten, mint a nádszál. Vajon van-e a nádszálnak csípőízülete, s ha igen, kopik-e, meszesedik-e az? De elképzelni el lehet. Akkor tehát egy elegánsan hajlingó nádszál könnyű krüpli beütéssel. Ha leül, egyhamar nem áll föl. Ha föláll, minden porcikájával tudja, jobb lett volna ülve maradnia. Ám ültében még mást súgtak ama porcikák. (Már másodszor írom, porcicák. Okkal, ők is a pakoláshoz tartoznak.) Mi van még az ülésen és álláson kívül?

Szűk a mezsgye. Ezen balanszírozik a nádszál, dobozok, könyv- és levélhalmok közt, elég egy ügyetlenségre boltozódó felelőtlen billenés, s napok munkája, építkezése dől össze, kategóriák, értelemszerűen diszjunktak, igenek és nemek omlanának össze, amiképpen olykor omlottak is. De az igazi döntések nem erre a szánalmaska tipegésre vonatkoznak. (Papírlapot átlépni, nehéz az is.) Minden megírt (bevégzett) könyv után át kell nézni ezt a teret, kidobni, szortírozni, megcsinálni az új rendet, pontosabban fölszámolni a régit, s helyet készíteni az újnak. Helyet, vagyis ürességet. A semmi konstrukciója (eredetileg egy Bujdosó Alpár–Megyik János írás címe). Ezt (egy) a konstruktív semmit kell előállítani. Minden könyvet követően, belül a nádszálban, és körötte a szobában, az íróasztalon is.

A Harmonia Cælestis után nem volt módomban ezt a munkát elvégezni, estem, sodródtam bele a Javítottba, most tehát 12 évet kell kisöpörnöm innét. De hát nem is söpörni kell, hanem rakosgatni. Arról kell gondolkodnom, mi fontos, mi nem, melyik cédulát akarom még látni az életemben, melyiket nem, mire lesz szükségem, minek mire. És ez persze nem tisztán racionális döntés, érzelmek, érzelmességek is dolgoznak.

Dobozolok. Egyszerre vagyok az Őrnagy és Tóth. Drága Mariskám.

Egyébiránt én bárhol, bármikor, bárkinél gyorsabban képes vagyok ún. rendetlenséget teremteni. Adjatok egy tiszta íróasztal-felületet, és én kimozdítom helyéből a világot. (Hm. Hacsak úgy nem…) Valamiképpen azonmód kupacok keletkeznek, dombok, völgyek, igen, feszültségek, vonzások, taszítások, minden reggel ezekbe vetem bele magam, és ezekből facsarok bele valami rendet a füzeteimbe bele, hogy költőien fejezzem ki magam.

„Hátrébb” tolom az ún. Esterházy-anyagokat, könyvek, tanulmányok, kéziratok, fotók, lapkivágatok, nem kelletek immár. Nagyon kellettetek, most meg nem kelletek. A segédcédulákat a vonatkozó füzetekkel dobozba teszem. Belelapozva a füzetekbe megint látom azt a nagy küzdelmet az anyaggal. Ha ránézek egy füzetoldalra, visszaidéződnek az akkori napok. Inkább a napok súlya. A tehetetlenség. Hogy minden megvan és mégsem. Ott van minden, minden anyag, és mégis megy „széjjel”. Jól van, akkor ezeket a füzeteket már nem akarom többé kézbe venni. A kihúzott szövegek ki vannak húzva, újrafölhasználásicsábítás törölve. Az ún. jegyzetfüzetek sorsát illetően bizonytalan vagyok, legyenek külön kategória. Itt is persze úgy van, mint a könyvtárrendezésnél, egy ideig működik az osztályozás, de aztán lassan minden egyes tárgy külön osztály; minden cetlihez külön mappát kéne rendelnem. Az egymappásokat külön mappába teszem, így szül a rend rendetlenséget, te szülj nekem – és tényleg.

Egyszerre kell előrenéznem és hátra, föltéve, hogy a múlt hátul van, a jövő meg elöl. Lapozgatok hát a Fancsikótól előre. Többször is látom, amit az előbb: hogy milyen sokáig nincs meg, ami pedig már ott van. Akkor tehát úgy tűnik, ez a dolgok rendje, ez a munka rendje. Ezért nehéz. A 78-as bejegyzések különösen érdekesek (nekem), mert a Bevezetésre vonatkozó terveket mutatják. Csak úgy lüktetnek a füzetek! Lényegében a semmi és a minden közt. A semmiben álltam (a Termelési-regény után), s láthatóan mindent akartam. Van egy bejegyzés, hogy a készülő könyv mutassa (strukturálisan! hö-hö) egy élet múlását is, tehát gyerek, felnőtt, öreg, és akkor ezt részletezi is a 28 esztendős ifjú oroszlán (vagy… mindenesetre vajúdtak a hegyek), fiatal férfi, férfi, érett férfi, öregedő férfi. Ez utóbbi után odaírva: 50-60 közt. Ezt ceruzával most kihúzom, dátumozva, anyád! Örömmel köszöntöm vanitásomat.

 

Milyen szezonja lett a múlttal való üzletelésnek, a közelmúltbiznisznek! Ez persze mindig is volt, minden rezsim megpróbálja újra kitalálni a múltat, ám ez mostanra veszélyes méreteket öltött, a felkínált múltképek, hogy egy kurrens, főleg egyébként politikusok által használt fordulattal éljek, köszönő viszonyban sincsenek a valósággal. A handlézást a Fidesz erősítette föl avval, hogy magukat és a rájuk szavazókat tisztáknak deklarálták, Szent István népének, a jövőnek, igaz magyaroknak, így az ország másik fele lett a mocskos múlt, Kun Béla és idegen szív.

Az ügynökügyek ugyan több sebből véreznek, de azt a napnál is világosabban mutatják, hogy ez a felosztás hamis, evvel az áruval nem érdemes üzletelni, mert pimpós. Ez nagy, örömteli hozadék: nincs kettő Magyarország, nem kell, mert nem lehet az országot így kettéosztani, nincs jobbik meg rosszabbik ország (vagy ha van, nem pártok szerint húzódik a határ), vagyis nem kell egymásnak hátat fordítani, vagyis szóba lehet, mert kell, állni egymással, és éppen azért lehet és kell, mert különbözők vagyunk, más-más pártokat preferálunk, és így tovább.

Mármost úgy tetszik, a Nappal lehet a hiba. Mert mindez ugyan a Napnál is világosabb, mégis maradt a homályos maszat. Ha nem akarunk látni, hiába nézünk. Az öncsalás első köre a pártok. A jobboldal minden újabb saját bejáratú ügynökében kizárólag az átkos átkosságát akarja látni, vagyis önmagát kizárólag áldozatnak tekinti, így hazudik önmagának és nekünk, a bal meg cinikusan annak bizonyítékát látja ebben, hogy lám, mindenki egyformán benne volt abban, ami talán nem is volt diktatúra, így hazudik önmagának és nekünk. (Mindkét öncsalás tartalmaz igazságot: az átkos tényleg átkos volt, mint rendszer velejéig hazug és szahar (a merde-ből fordítottam vissza, rémlik, Jékely nyomán), illetve annak a különbségnek, amely a „mi” kommunistáink és az NDK-sok közt valóban fennállt, annak mindnyájan kedvezményezettjei voltunk, és azt el is fogadtuk, néhány száz, talán ezer embert kivéve – 56-osok, később a demokratikus ellenzék.)

Ám úgy tűnik, a társadalom követi a pártokat. Orbán nem egyedül vesz részt a gyűlésein, és nincs az a durva, görényező komcsizás, amely visszautasításra találna egy higgadt, mondjuk most így, polgári közvélekedésben. Vagy valahogy kiderülne, hogy ez bántja a fülüket. Nem bántja. Jól öltözött úriasszonyok csápolnak politikai hörgésre. És a másik hazugság is termékeny talajra hull. S kivirágzik egy Kádár-korszak képe, ahol a titokrendőrök James Bondként küzdöttek Moszkva ellen vagy épp a többpártrendszert készítgették elő háztájiban, mutyiban.

Mindezen már nehéz ironizálni, hisz egy egész társadalom nem szórakozásból (értsd: gonoszságból, pitiségből, karriervágyból stb.) választja az öncsalást, hanem mert szüksége van rá. Ennyire telik. Úgy gondoljuk, hogy másképp nem tudunk élni. Vagyis gyöngék vagyunk az igazságra, a saját életünk igazságára (illetve ezt már nem gondoljuk, hisz éppen ehhez kéne az erő). Jellemző, hogy a pártok hol azt mondják, merjünk nagyok lenni, hol dafke, hogy merjünk kicsik lenni, miközben nyilvánvalóan az kéne, hogy merjünk önmagunk lenni, akkorák, amekkorák.

Egyébként itt már egyszer tartottunk. A pakolás közben egy véletlenül ki nem dobott 91-es ÉS-re bukkantam. Amit akkor írtam, most is írhatnám, ami elég rossz jel. Sőt, akkor még azt is lehetett gondolni, hogy a kormányváltás lesz a megoldás. Kormányváltás lehet előnyös, hátrányos, fontos, peches, lényegtelen, de sosem A megoldás. (Csak nem-demokráciában volna az, ott meg nincsen kormányváltás. Az ismert csapda, csak akkor igen, ha nincs, ha van, nem.) „Új, lehetetlen párbeszédek vannak, mozgások, fejelfordítások, izmok megmerevedése, egyáltalán: nem a szellemi készenlétet látom, hanem a résen levést. Ezt a rohadt nyugtalanságot. Úgy látszik, ez idő szerint elképzelhetetlen, hogy a különböző felek, harmadok, negyedek egymást megértsék. (…) Első lépésben értse meg ki-ki saját magát. (…) Az önértés legnagyobb gátja a gőg. Mire, kérdezem, mire. Kis ország vagyunk, szem előtt van minden és mindenki, és emlékezünk is, ha akarunk. Együtt húztunk csizmát, nincs mit egymást hülyíteni, tudjuk, ki kinek a babája, mikor hova lépett be, kinek írt verset, és kinek írt alá és kinek nem, ki kivel vacsorált és barátkozott, ki kit árult el és mentett meg (olykor ugyanaz ugyanazt, és fordítva), lavórnyi ez az ország, még a lábgombáink is közösek. (Régebben szebb képeket föstöttünk a hazáról.) Nem azt mondom, ismétlem, hogy mindenki benne volt a buliban, de benne volt az országban, a lavórban. Nincsen egy tiszta Magyarország, amelyre támaszkodni és emlékezni lehetne, csak mi vagyunk itt. (…) Az ország kiegyezésben élt ama hatalommal, nem ellenállásban. Olyanok vagyunk-voltunk, mint Brenner György karikatúrái: pantalló, szakszervezeti beutaló, Wartburg, norvég teflon, az a kivehető ajtós. Illetve ki ilyen volt, ki olyan. De nem olyanok voltunk, mint ahogy most szeretnénk magunkat látni.” – Imigyen szóla a próféta az ő saját hazájában.

 

Nem voltunk olyanok. Itt most mindenkinek le kéne tudni mondani valamiről. De nem tud. A pártok kettébe húzták az országot, az ország pedig követi ezt. Nincs két ország, ám úgy látszik, igény van rá. (Ad notam: Van-e maguknál antiszemitizmus? Az nincsen, kérem, de igény volna rá.) Mert szívesen mondják, hogy ők a jobbik Magyarország, és szívesen mondják, hogy ők européerek. Így szépen a klisék mentén. A puha diktatúra kemény teher. Miről kéne lemondani? Az egyik fél csak a diktatúrát látja, le kéne arról a régi, zsigeri dühről mondania, amely elfogja valóságos emlékei alapján (ebben segítene, ha emlékezne a valóságos életére), például érzelmileg is el kéne fogadnia a választás eredményét (racionálisan kutyakötelessége), a másik fél csak a puhát látja, kéne emlékeznie a félelemre, amelyet okozott, le kéne mondania arról a hazug nyugalomról, hogy ő csak egy normális ország normális túlélője volt. Egy diktatúrában semmi nem normális (hol zsarnokság van stb.). Ez a lemondás, ez a Kádár-kor nehéz öröksége. Ebből nagyon jól, pláne diadalittasan senki nem tud kijönni, pedig kijönni ki kell. A kollektív öncsalás régi reflex, a múlt természetes továbbélését mutatja (ez értelemszerűen rémületesebb a Fidesznél, mint a szociknál, de ugyanaz), azt mutatja, hogy a diktatúrát túlélni nehezebb dolog, mint gondoltuk. Igazából, még mindig ugyanazon reflexből, megúszni szerettük volna. És most látnunk kéne, hogy nem lehet megúszni, mégiscsak kéne az életünkről valamit gondolni.

Ahogy tologatom az irataimat, munkacetlit és OTP-értesítést, baráti levelet és lehazaárulózó újságkivágást, kritikákat és egy gyerekrajzot, TIK-TAK TRINCELLA aláírással (és egy nem idézhető, egy apára vonatkozó kvázi szerelmi vallomással), igyekszem a jövőmet kitalálni. Nem, a jövőm majd kitalál engem, nekem a föltételeket kell megteremtenem.

 

A németek, ki mások, vizsgálták a családi emlékezet mineműségét (Opa war kein Nazi, Fischer Taschenbuch, 2002). Megdöbbentő eredményre jutottak. A második világháborúra vonatkozó kérdések kapcsán az derült ki, hogy a megkérdezettek 26 százaléka tudja úgy, hogy a fölmenői segítették volt az üldözötteket, 13 százalék aktív ellenálló, 17 százalék mindig fölemelte a szavát, ha igazságtalanságot látott, alig 1 százalék mondta azt, hogy papi, mami, nagypapi, nagymami valami elítélendőben vett részt, 3 százalék zsidóellenesség, a többi bújtatta („olyan jól, hogy olyikat máig se találták meg”). Mindez Németországban, ahol az Erinnerungskultur, az emlékezés kultúrája mondhatni példás, kifinomult, sok munkát és energiát fektettek bele, a tények, adatok közismertek, feldolgozva, iskolákban tanítva. A fölmérésből az is kiderül, hogy általános szinten a válaszok megfelelnek ennek a kulturáltságnak, de rögtön más lesz, ha a saját történetre, ha a családra, ha belülre vonatkozik. És ezek a számok még csak „romlanak” értelmiségi mintánál, ami azt mutatja, hogy a történelemről való tárgyi tudás alig befolyásolja az érzelmi emlékezetet. Még egyszer: ez Németországban van, ahol a hivatalos és nyilvános emlékezet egységes, nincsenek külön utak, nincsen „billegetés”. És mégis. Ez alapján nem természetes-e, hogy nálunk szinte mindenki úgy tudja, hogy a történelmünk botrányos, aljas ügyeit valahogy mindig mások követték el? A német fölmérés azt mutatja, hogy a tudás önmagában kevés, az érzelem, az érzelmi védekezés erősebb. Nálunk a legelemibb tudás is hiányzik, ami tehát a kevésnél is kevesebb. (Csak mellesleg jegyzem meg, hogy az egészséges emlékezéshez a felejtés is hozzátartozik.)

 

Ebbe az írásba az ONN, az Országos Nádas Napok kapcsán keveredtem. Kékharisnyás múltamból és jellegemből adódóan én ünneplő típus vagyok, azonban megírni valamit más kérdés, konkrétan nehezebb. Elsőre az a triviális gondolatom támadt, hogy nem kertelek, szemébe vágom, hogy milyen nagy író. Hát igen, szuszogtam tovább, csak ehhez úgy kéne tudni beszélni kortárs írókról, ahogy éppenséggel ő tud, vagyis mintegy irodalomtörténetileg, párhuzamokat vonva, kapcsolódásokat mutatva, nagyságrendeket hangsúlyozva, nem félve mondjuk Kosztolányit és X-et egy mondatban említeni, nem félve a nagy szavaktól.

Nádas nem fél a nagy szavaktól. Azért nem fél, mert nem a levegőbe beszél, vagy ha oda, ott van egy háló, fogalmak hálózata, bocsánat a kifejezésért: értékrend, de legalábbis értékek rendje vagy rendjei, és akkor a „nagy” már nem csupán hőbörgés, blöff, nagyszájúskodás, nevetséges baráti ajándék, hanem értelmezhető, nem nagy, hanem, például, nagyobb. Ezt a hálót újra meg újra meg kell szőnie. Vagy fonnia? Előbb tán fonnia, aztán szőnie… Nádas inkább gondolkodó magyar polgárként, mint íróként folytat grandiózus küzdelmet a fogalmak, fogalmi viszonyok tisztázásáért.

A rendről beszélek folyamatosan, látszik. Akár a lebukó Nap utolsó sugára az susogó nádasba, azonképp hajlik organikusan Nádas e rendről szóló cikkbe. – Közben – a műgond! – volt osztályfőnököm a Piarista Gimnáziumban, Kincs tanár úr, 90 éves lett, Isten éltesse. Ezen az Isten éltessén kívül nincsen köze Nádashoz, de annál több a rendhez. Kincs tanár úr igazságos volt, aki ötösre tudta, ötöst kapott, aki négyesre, négyest, talán kitalálható, hogyan menne ez tovább. Ezt annak idején nem nagyon gutíroztuk, legföljebb csak mint kiszámíthatóságot vettük észre. Most már tudjuk, ez sem kevés. Kincs úr egy olyan világot mutatott nekünk, amelyben a dolgok azonosak voltak önmagukkal és egyértelműen mérhetők voltak. Ez a rend nem drillt jelentett, nem is kellemességet (van annál jobb, mint a Kincsnél latinból felelni), hanem otthonosságot, bizony, bizalmat a Teremtésben. Na de aztán leérettségiztünk.

Szóval ehhez a nagyírózáshoz nem fűlt a fogam. (Azt álmodtam, hogy beszámolok az ONN tárgyának, hogy írok róla, de hogy az milyein izé volna, marhaság, ha arról írnék, hogy ő milyen nagy író. Mért izé, mért marhaság?, mondja hidegen, kis szünet után. Ugyan, legyintek. Erre elpityergi magát. Vagy inkább eltörött a mécses? Na, az álomról már nem számolok be neki.) Hanem akkor azt lehetne végiggondolnom, hogy mit köszönhetek neki, minthogy sokat köszönhetek neki. De ezt pontosan végiggondolni nem könnyű, s főleg megírni, meg mi volna ebből közérdekű meg mért is épp most. Akkor tehát nem marad más, mint az épp aktuális írást neki ajánlani. De most nincs írás, csak rendrakás. Hát így, így lett a rendrakásból írás is.

Nádasnak erős köze van a rendhez (nem a legendás íróasztalát említem, ahol csak párhuzamosok és derékszögek vannak, tiszta nagy felületek, mert ez csak, ha nem is látszólagos, de felületes kapcsolat, mint ahogy az asztalaink ellentétessége is az, „a különbségek mellett más hasonlóságok is vannak”), minden közmegszólalása szinte erről szól, variációk egy témára, a rend és a káosz viszonyáról. Hogy ez idő szerint milyen közel is vagyunk különb-különb szinteken a káoszhoz. És hogy ez nem elvont és általános és bölcseleti probléma, hanem személyes, napi, konkrét. Ha megcsinálod, megvan, ha nem csinálod meg, nincs meg. Felsöpörni a járdát, reparálni, egyeztetni. Van egy rend, amelyet fenn kell tartanunk, mert egyébként elpusztulunk.

Kis túlzással, mintha erről kaptunk volna szemléltető anyagot a nyáron. Egy barátnénk kölcsönadta a házát Provence-ban, erről volna még mit mondanom, ízelítőül annyit, hogy a szomszédban lakott, éttermestül, egy istenáldotta szakács. De most nem ebben a minőségében fog szerepelni. Felesége magas, szigorú német asszony, nem mondanám barátságtalannak, inkább zárkózottnak, von Haus aus hűvösnek. Történt pedig, hogy kis nyári színesként feltörték a kocsinkat, se előre, se hátra. A német nyelv miatt hozzájuk csöngettem be, azonnal akcióba lendültek, mintha egész délelőtt ezt gyakorolták volna, a férfi az autószerelőjét hívta, a nő a rendőrséget, és már vitt is oda, hogy jegyzőkönyvezzünk. Amíg reparálták az autónkat, kölcsönadták az övékét. Ismertük talán két napja egymást. Gondolkodás nélkül, reflexből segítettek, s nem mert barátságos népek, a segítés nem az alkatukból következett, hanem láthatóan már gondolkodtak minderről, az emberekhez, a világhoz való viszonyukon, és például arra jutottak, hogy a bajba került emberen segíteni kell. Szabadság, egyenlőség, testvériség, fölteszem. A rendőrségre menet láttam, hogy az asszony nem a „szokott” úton megy, kérdem, erre rövidebb?, ellenkezőleg, csak nem tartom helyesnek, hogy az autók áthajtsanak a falun. Ja, ha magának elvei vannak, úgy nehéz, tréfált a kelet-európai, mérsékelt sikert aratva. Igen, a Föld állapotára vonatkozóan is vannak elvei (van egy rend, amelyet stb.), és ezekhez 12 előtt 10 perccel is ragaszkodik, pedig a rendőrség délben bezár, nem keres legitim alibit.

Búcsúzáskor meghatódott beszédre készültem, mert meg voltam hatódva, nem ismervén otthonról ezt az elvi alapokon álló segítőkészséget, a nő kezet nyújtott, biccentett, és már kint is voltunk. Ez a rend nem a világ teteje, inkább a világ alja, nem mindenek fölötti, hanem mindenek alatti, a minimum, a sine qua non. Az esti menü pedig úgy volt kialakítva, hogy csak a főételt lehetett választani (8 fix plusz a napi ajánlat), a kétféle előételt, mindennap mást, a mester határozta meg, a sajttál az sajttál (nem-franciának a kisebbségi érzés melegágya, és minden sajtnak külön neve is van!!!), a dolcsén meg elhúzódzkodtunk.

A viccbéli vakondok hangján: föltéve, de meg nem engedve, hogy ez egy szahar ország, ezért nem a szomszéd a felelős, nem a másik, hanem mi, „én”, aki… és itt egy igen bonyolult (és szerintem szép, mert létező) történet következik.

 

Apropó ország: a német Suhrkamp kiadó Terézia Mora fordításában kiadja Örkény egyperceseit, írnom kellett róla, ezeket olvastam tehát mostanában, tehát jól telt az életem. A Kereplő címűt átigazítottam egy emelkedett cikkvég végett.

 

Cuppogott a hó a talpuk alatt.

– Magyarország szép ország – mondta Szilágyi. – De még milyen szép! Tündöklő, igézetes.

Lomhán járt, mint akinek idegen közeg a föld, mint a jégmadárnak a jégmező. Aki messziről látta, önkéntelenül arra gondolt, hogy talán tud repülni, csak nem akar.

– Szépnek szép – ismételte tűnődve. – De hiányzik belőle valami.

Hajmásinak földbe gyökerezett a lába. Kemény szó Szilágyitól, aki egy éve és hét hónapja bevallotta neki, hogy szereti Magyarországot, de azóta is, elszánt, szűkszavú makacssággal, csak annyit volt hajlandó mondani, hogy szereti. És semmi közelebbit. Mintha nem volna se miért, se ám, se de. És most egyszerre, mint egy felszökkenő gejzír, ez a vallomás!

Utánairamodott.

– Mit mondtál? Hogy hiányzik belőle valami?

– Nem veszed észre?

– De észrevettem – mondta Hajmási. – És elgondolkoztam. Csak hát én nem ismerem olyan jól, mint te. Hát mi hiányzik belőle?

– Elárulom neked – mondta Szilágyi. – A lélek melege.

 

Még hosszúnak ígérkezett a beszélgetés.