Egy, egy-két férfi^*

Nem temetni jöttem Nádast, de majdnem. De erről majd később.

 

Idén fent nevezett magyar ember nyerte el a Szlovén Írószövetség nemzetközi kitüntetését, a Vilenica-díjat. Jó díj ez, mert többnyire jó szerzők kapták: a trieszti Tomizza, aztán Handke, a cseh Jan Skácel (akit mi alig ismerünk, pedig finom, igazi költő, tán épp ezért ismerjük alig), a nagy Zbigniew Herbert, aztán Kundera, Moníkova, Muschg, szóval mi szem szájnak ingere. És szép és barátságos díj ez, mert arra az időre emlékeztet, amikor még mindenféle szépeket gondoltunk erről a térségről, pontosabban lehetséges jövőjéről. A 86-ban alapított díj közép-európai díj, vagyis a remény díja, mint ilyen gründolódott, vagyis abban a reményben, hogy majd mi itten szomszédok, Trieszttől Helsinkiig, figyelünk egymásra, vagy az irodalmak figyelnek egymásra, szóval úgy, ahogy az a bizonyos centráljurópdrím biztatott minket. A testvériség jegyében fogant ez a Vilenica-gondolat.

Amely ebben a pillanatban szerintem abszolút üres. Mi az értelme akkor egy efféle írótalálkozónak? A rövid válasz: semmi. A kicsit hosszabb: semmi, és remélem, hogy jövőre is lesz. Mert most ugyan senki nem tud semmit, ennek megfelelően üresek a közbeszédek, de az már valóságos dolog, ha ez az üresség világossá válik. És ez a világosság már valami volna.

 

De inkább a majdnemet mesélném el. Én mint kocsis (kocsis és társalkodónő és Vilenica-díjas) szereplek itt a történetben, egészen addig, míg Graz előtt: durrdefekt! Nem ábrázolom most epikusan, mindazonáltal hihetetlen lélekjelenlétem, reflexeim és általános morális alapozottságom megmentették vagy megmentette Vilenica csillagát az ő kis közönségének. Ott álltunk hát az autobahn mellett, a két szemüveges és egy lapos autókerék. NP-ről rosszindulatúan eleve föltételeztem, hogy nem ért az efféléhez, magamban erősen bíztam ugyan, de kereket még én sem cseréltem életemben soha. Soha.

Nem sok esélye volt tehát, hogy sikerül. Ám szép lassan, lépésről lépésre, ahogy az ősember a vadonban, intelligensen megkülönböztetve az elakadásjelző háromszöget a kocsiemelőtől, megoldottuk a problémát. Két kézzel, a nyers férfierőt ötvözve a görög–zsidó–keresztény kultúrkörrel: kicseréltük azt a kurva kereket.

Úgy viselkedtünk – persze nincs felhatalmazásom a mi-re –, szóval úgy viselkedtem, mint talán még soha: mint egy felnőtt férfi. Egy felnőtt férfi, aki eligazodik a világban. Hát akkor most mégiscsak lett egy kis bizonyíték erre a férfira, erre a férfi-voltra.

 

Kis késéssel leszállítottam a kért tárgyat a kívánt helyszínre, ahol azután el is kezdték, minden kímélet nélkül, nagy tisztelettel és szeretettel: ünnepelni.