A diadal avagy késői köszönet egy édesanyának^*

Egy Festschriftbe (kicsit) komolyabbat kéne írni, elismerem. Két oka van, hogy mégis írom, amit írok, ezt. Az egyik, hogy nagyon szívesen szerepelnék ebben az ünneplő kötetben, kevésbé hiúságból, inkább a „tárgy” iránti tiszteletből. A másik ok, hogy ez lényegében egy csak neki szóló történet(ke), Kosáry Domokos fülére történt, ami történt.

Már jó régen, úgy negyven éve; egyedül voltam otthon, ami nálunk ritkán esett meg, rengeteg testvérem volt (van), és egy mindig jelen lévő édesanyám (volt). Váratlanul édesapám érkezett meg, az asztalomnál ültem, tanultam, apám rám nézett, olyan volt, mintha megörült volna nekem, de valaminek bizonyosan megörült, mert széles, fiús vigyorgás ömlött el az arcán, majd egyszer csak meglepetésszerűen és minden módon aránytalanul felkurjantott: Kosárinérézlola! Ijedten néztem rá. De mást nem mondott, köszönni sem maradt időm, máris eltűnt be a szobájába, a „felnőttszobába”.

Ott maradtam volna evvel a kosárinérézlolával, ami, ez látszott édesapám arcán, valami nagyon jót jelentett. Semmit nem értettem. Derűsnek igen, de diadalmasnak soha nem láttam apámat, csak ekkor. Még azt is gondoltam, jó, hogy a mamám nem hallotta ezt a győzelmes csatakiáltást.

Nem hallatszott ki gépelés a benti szobából, ami azt jelentette, hogy apám nem kezdett el – mint mindig – azonnal dolgozni, hanem ledőlt aludni, talán be is lehetett csípve egy kicsit. Én meg vigyáztam az álmát, én meg ez a fantasztikum, ez a kosárinérézlola.