Történeteink^*

Már nem tudom, mikor, összefolyik az idő, éppen akkor futottam össze Kőrössi P. József kiadóval, amikor, pontosabban amidőn befejezte volt Halda Alíz Magánügy című kéziratának olvasását. Nem tudott másról beszélni, csak erről, ragyogott s gagyogott, hosszan, szenvedélyesen, lelkesen. Nyugtatni nem volt értelme. Az efféle ragyogások a legszebbek egy könyv születése körül. Egy kiadónak ez persze munkaköri kötelessége is, ez a boldogság – meg még a napi robot. Elszállni és mindkét lábbal a földön maradni.

És „amilyen jó dramaturg az idő”, véletlenül másnap találkoztam Halda Alízzal, rajtam még Kőrössi P. ihletettsége, következésképp én is ragyogtam s gagyogtam kicsit – olyan lehetett egy másodpercre, mintha az egész világ erről a kéziratról szólna; az ilyet, az ilyen visszafogott, tárgyszerű arányosságot (tapasztalatom szerint) szeretik a szerzők…

Ha az ember befejez egy könyvet, és én mostanában befejeztem egyet, akkor egy ideig még valahogy azon keresztül lát, de legalábbis néz mindent.

Nehezemre esett olvasni a könyv elejét, vagy nem is így kéne mondanom, ez még azt is jelenthetné, hogy a könyv kezdődik nehézkesen, nem, de lassan szivárog be az élet a lapokra (és azután az életbe a szerelem), a kezdés a kort idézi föl, és ez a fölidézés, ennek az olvasása viselt meg, ez volt az, ami aztán az olvasás folyamán nehezemre esett.

„Nagyon féltem tőled”, ezt mondotta szerzőnek az akkori időkre vonatkoztatva nemrégiben egy barátja. Erre a félelemre kellett gondolnom (és lám, gondolt Halda Alíz is), arra, hogy egy történetnek milyen sok arca van. Mit tudhatott erről a félelemről ama hajdani szép, fiatal, intelligens, lelkes lány, nem állt módjában gondolni erre, épp a világot akarta megváltani, erre jó oka látszott lenni, szándékai kizárólag nemesek voltak. (Ez most kicsit majdnem szójáték lett, de nem én csináltam!) Erről a félelemről az én családom akkoriban többet tudott. Húsz vagy ötven évvel annakelőtte meg, fölteszem, semmit. Akkor meg talán Halda Alíz apja meg nagyapja volt verzátus félelem-ügyben.

Halda Alíz lassan ereszkedik bele a saját történetébe, védekezik a történtek újraélése ellen: szépen mondja, logikusan és váratlanul, a történet boldogságát talán még kevésbé akarja átélni, mint a gyötrelmeit. De azután a Gimes Miklós által sokszor citált Arany-verssorba kapaszkodik, abba, amibe szinte minden író: „Ha későn, ha csonkán, ha senkinek, írjad!”

Egy romantikus szerelmi történetet olvashatunk, amely 1955 februárjában kezdődik, amikor egy férfi azt mondja egy nőnek: „Tulajdonképpen mit akar maga tőlem?”, végződni persze nem végződik sose, legalábbis így vélelmezem; a szerelmi történetek amúgy sem tudnak bevégződni (parentézis, lenge tűnődés, hát ez nem igaz, egyik pillanatról a másikra vége tud lenni, 15:01, még nagyon, 15:02, kiről beszélünk, mit és mért?, önéletrajzi megjegyzés, parentézis bécsukva), de formálisan úgymond a vérpadon végződik, 1958. június 16dikán.

Én a nyolcvanas években megjelent könyveimben mindenhová beírtam ezt a dátumot, amely egyszersmind James Joyce Ulyssesének napja is, a Bloomsday. Finomnál is finomabb, ezoterikus utalás volt ez akkor, sem egyikről, sem a másikról nem tudott többnyire a nyájas olvasó, részint tájékozatlanságból (műveletlenség ennek a neve), részint a Kádár-kori nemzeti amnézia programjának megvalósítójaként. Erre ma kínos emlékezni, tehát nem emlékszünk rá. De meg kell mondanom, egyszer sem gondoltam e dátum kapcsán Gimes Miklósra, mindig csak Nagy Imrére (meg Joyce-ra), kicsit Maléterre. E könyv után ez már nem lesz lehetséges, még arra is emlékezni fogunk, mikor szűnt meg ama szerelmes szív dobogni: hajnali öt óra huszonnyolc perckor.

Műfajmegjelölésként az áll: dokumentum / regény. Nem, ez nem regény. (Nem mintha e sorok írója pontosan meg tudná mondani stb.) Ez így kiadói kokettálás csak (igaz, az időknek megfelelő). Az írás nem is akar és nem is tud az lenni. Hacsak nem úgy értelmezzük, hogy az életünk egy kész regény. És akkor persze a dokumentumnak és a srég vonalnak is azonnal értelme lesz! Erről az életregényről van itt szó.

De nem mindig csak azt a történetet mondjuk el, amit el akarunk. Halda Alíz Gimes Miklósról akar beszélni, az ő életmagánügyéről. A könyv azonban a legszebb 56-os könyvek egyike is lesz, talán éppen azért is, mert a szerző nem akar ez ügyben semmit, és gondolom, azért is, mert személyes szerelme egybeesik, talán lehet így mondani, az ország szerelembe esésével. Megsejthetünk valamit abból az egyszeri, mámoros pillanatból, történelmünk ama fényes pillanatáról, amelyről az utóbbi időkben inkább civakodni szoktunk (mert nem megismerni, hanem kihasználni, használni akarjuk). „Az embereket megszállta a forradalom Szentlelke”, olvashatjuk, ebből a csodaszerűségből érezhetünk meg valamit.

Valaki elmondja szavakkal a történetét. Tehát szavakkal és a saját történetét. Mert csak így lehet. Nem a másikét kell mondani, nem a szomszédét, nem az ellenfélét: a sajátot. Mindenki a sajátját. Már persze aki el tudja és el akarja. Aki nem, az meg hallgasson, erről hallgasson, vagyis erről gondolkozzék. Mi is történt, ki is voltam és mért is? Gondolkodni pedig csak szavakkal lehet.

Új közösségi szokásunk lett jelszavakkal és nem szavakkal megjeleníteni a múltat. Ez nemcsak nevetséges és nívótlan, hazug és fölháborító – de főleg nem felel meg az életünknek, nem felel meg a saját történeteinknek. Azt is jó volna azután tudni, hogy nem kell minden történetet tudni. Az túl nehéz, sok. („Sok.”) Olykor elegendő, ha a barátunk vagy a barátunk apjának a történetét ismerjük, a saját apánkét akkor már nem kell bolygatnunk. Csak tudni kell, azt viszont nagyon, hogy ilyen történetek vannak. Hogy ilyenek, ilyenek is a történeteink. Nem a mások története ilyen, hanem a miénk. Hogy nincs mire nagyszájúskodni. Ez nem kell, hogy elnézővé tegyen, még akár megértővé sem, de kicsit csöndessé igen. Normálissá.

Többek közt ezért nehéz emlékezni. A történetek egyszerű fölmondása még semmi. Vannak, akik azt hiszik, hogy az archívumok megnyitása automatikusan eredményt hoz, vagyis valamiféle nyugalmat. Ez nincs így, az emlékezésünket kell főleg megnyitni, nincs mese, részt kell vennünk a történetünkben.

És a közelmúltat fölidézni nem egy leányálom, történeteink többnyire eléggé pimpós kis történetek. Nem egyformák, és ezek a különbségek fontosak, de mégiscsak az 56 utáni terrorra következő közös társadalmi kompromisszum altörténetei. – Példásan látszik ez („az elbeszélés nehézségei”) a Medgyessy-ügyben. Az, hogy még mindig mindenki megúszni akarja – na ja: lényegében az életét. Súlyosan életidegen, vagyis hazug, vagyis öncsalás, ahogy itt a két politikai fél beszél. Így csupán vacak komcsizók állnak vacak komcsikkal szemben, mindketten a Grál-lovagok nyáron kicsit izzadós kosztümjében, hogy netten fogalmazzak. Az MSZP úgy beszél a kémelhárításról, mintha Angliában volnánk s főleg lettünk volna. A Fidesz meg megrendülten öblöget, mintha ő nem nyilvánította volna titoknak, vagyis nem vizsgálandónak azt, amin most tiszta férfiúsággal háborog.

Pedig ha háborogni akarnánk, akkor elég volna Medgyessy mondjuk miniszterelnök-helyettesi múltja. A hatalom része volt, és kész. De annak idején nem azt mondtuk volt, hogy ügyeinket eztán úgy intézzük, hogy aki bizonyos szint fölött (alatt) részt vett az állam működtetésében (ami diktatúrában valóban mást jelent, mint demokráciában, de diktatúrában is működtetni kell, ez az alattvalók érdeke is, érdekemben áll, hogy legyenek olyanok, akik elmennek rendőrnek, hogy legyen egy főszerkesztő, aki handlizik a Pártközponttal, az én relatív szabadságomat a te konkrét kollaborálásod támogatja, s ez ugyan nem mossa el a különbségeket, és meg is kapták megvetésemet, de tisztán mutatja, hogy milyen szar a diktatúra), szóval hogy, aki ilyen, az nem, azt most már nem akarjuk látni a közszereplés terein.

Most akkor ezt akarjuk mondani? Tényleg ezt akarná a társadalom? Lehet, nem hiszem, nézzük meg. Jó, kezeket s kártyákat az asztalra. Szerintem az ország mai mentális állapotában nem sokra fogunk jutni – más kérdés, hogy most úgy látszik, ez nem nagyon racionális elhatározás kérdése, repül a nehéz kő…

De beszéljünk egy kicsit tisztábban. Például államigazgatási ügyekben nem érdemes érzésekről beszélni, hanem törvényről, alkotmányról. Egyébként ezeknek olyanoknak kell lenni, hogy jó érzés legyen betartani őket. Ha nem így van, változtatni kell, de külön az érzések értelmezhetetlenek. A másodlagos frissességű miniszterelnök kapcsán sokaknak nyomja valami a szívét. Akkor meg kell nézni, hogy mennyire általános, mennyire országos ez a szív, s ha az, akkor stb. (Persze nem mindig a többségnek van igaza, úgyhogy, akinek nyomja valami a szívét és még beszélni is tud, az mondja. Nemcsak terápiás okokból, hanem meg is győzhet embereket, és akkor többsége lesz… Demokráciagyakorlatok, Grundstufe 1.)

Az nem baj, hogy két oldal van, de azt ne tessék (ne lehessen) gondolni, hogy az egyik oldalon volnának a jók, a másikon a rosszak, Szent István országa kontra Kun Béláé. Magára valamicskét adó polgár vagy sőt polgári kör az ilyen nívótlanságot gondolkodás nélkül, reflexből visszapöcköli. A pártok szerint osztva lehet két oldal (sőt több!), és ez lényeges felosztás volna, de a múltat, a hagyományt, a történeteinket nem lehet így kettészálazni.

Nem a hármas ügyosztály működésének elemzése volna a megkerülhetetlen társadalmi föladat, hanem annak az elemzése, elmesélése stb., hogy mit jelentett a Kádár-korszakban élni. Erre az emlékezésre vagy ennek irányítására azonban épp a politikai pártok képtelenek, részint mert szempontjaik rövid távúak, részint mert még sunyibbak, mint mi (pedig mi is ők vagyunk, lásd demokrácia, csak mi nem vagyunk politikusok). Az, hogy ilyen nívójú politikai alternatíváink vannak, az persze nem csak a politika szégyene. Belőlünk van minden itt.

Még azt is gondolom, hogy valahogy ezt nem „főállásban” kéne a társadalomnak csinálnia, ezt a „múltazást”. Főállásban dolgozni kéne, a füvet nyírni, járdát söpörni, aluszkálni. Hacsak nincs forradalom. Mert akkor tényleg „jó hangulatú tüntetésről” jó hangulatú tüntetésre kell járni. Ha a „magyarság torkán a kés”. De nincs forradalom. Hétköznap van. („Mert ez a mi hazánk”, válaszolta a kis vakondok édesapja.)

Kissé elkanyarodtam, de talán nem is. Úgy tetszik, minden komoly történet, tehát amelyet érdemes elmondani, nehéz. Ilyen nehéz történetet mesél el nekünk Halda Alíz, avval a csöndességgel és tisztelettel, amely minden történetnek jár, mert minden, mondom megint: minden emberi életnek jár.