Ki ki^*

Van, amikor beszélni kell, van, amikor hallgatni kell. S van, amikor lehet beszélni, s van, amikor nem lehet.

A (puha) diktatúra nyelve a hallgatás nyelve, mert ugyan majdnem mindenről lehet beszélni, de éppen arról nem, amely a „majdnem” oka: a diktatúráról magáról. Vagyis arról, hogy mi van. Hogy mi is van. Annak idején nagyon pontosan választott nevet magának a Beszélő. Beszélni próbált, amikor nem lehetett (+szójáték: ha van beszélő, akkor van börtön is).

Ez a könyv is beszélni próbál, most, amikor lehet.

Már tíz éve lehet, ám úgy tetszik, nem akaródzik. Vagy csak lassan. Amiben van ráció – kellemetlen visszapillantani a Kádár Jánosról elnevezett korszakra. De, szerintem, elkerülhetetlen. Egy felnőtt társadalom nem sütheti le a szemét. A (nemzeti) önismeret hozzátartozik a (nemzeti) léthez.

Ez a könyv azonban nemcsak erről a kellemetlenségről szól, erről a viszolyogtatóról, hanem arról a gazdagságról is hírt ad, drámaiság, de vidámság is, blődli és tragédia és nevetségesség és sok tény, tény, tény – ami mind elzárva maradna előlünk, ha engednénk az ódzkodás rációjának.

Ez a könyv nem monográfia, nem a végleges kép, nem is a Kádár-korszak története; írások róla. Több történet van. S a történetek arra valók, hogy elmondjuk őket. Ki-ki a magáét, lesz, ami lesz; hisz úgyis az lesz, ami lesz – remélhetőleg.