1 nagyon szép könyv avagy a csúnya könyv dicsérete^*

 

Nem azért választottam ezt az alcímet (és valamelyest a tartalmat), hogy olcsón provokáljak, hanem talán éppen egy ilyen gyönyörűséges díszalbum, mint amilyen a Kincsek a nemzet könyvtárából kapcsán vagy közelében jobban megvizsgálható ama vallomásszerű, enyhén link állításom, miszerint nem szeretem a szép könyveket.

 

De kezdjem messzebbről, nagyon is közelről. Ezt az írást, nem minden meghatódottság nélkül, Bata Imrének ajánlom, ő volt az, aki engem hajdanán ide (oda) a Széchényi Könyvtárba bevezetett, ez volt az ő Bevezetése. Több szempontból is kár, hogy most nem lehet itt. Velem kapcsolatban ő mondhatni anyaszerűen viselkedett, részint folyamatosan aggódott értem, kisfiam, ne felejtsd el fölvenni a sálat, óvott, féltett, részint minden jót, ami velem történt, számon tartott, és úgy büszkélkedett vele, mintha a mamám, s minthogy a mamám nagyon hamar meghalt, kis könnyű anyakomplexusomat vele kompenzáltam.

Éppen harminc éve jártam először ezen intézmény falai között, még a régi falak közt, mentem többnyire a Kézirattárba, ahol Bata Imre többnyire Hamvas-kéziratokat mutatott. Távolabbról fel-feltűnt Karsay Orsolya alakja is, ő nagyban különbözött Batától, amennyiben utóbbit meg mertem szólítani, Karsay Orsolyát meg nem (alig). Ma már mindenkit meg merek szólítani, legföljebb van, akit nem akarok, és van, akit nem tudok, például Bata Imrét.

 

Érdekes tulajdonsága az embernek, hogy büszke az időre, úgy szoktuk születésnapjainkat, különösen az öttel és kettővel oszthatókat ünnepelni, mintha az önmagában érték volna. Igen, én is önerőből lettem ötvenéves. Egyébként épp a lecsengő millenniumozás kapcsán el lehet arról tűnődni, hogy mennyi is a mennyi, hogy sok-e ez az ezer év, és, hogy egy kurrens szófordulattal éljek, elég-e, elég volt-e kihordani bizonyos problémákat, illetve megoldásukat.

Látszik, nem az ezer év volna kevés vagy csenevész, nem evvel volna baj, hanem a folytonossággal, hogy nem folytonosan építkezünk, nem folytonosan foglalkozunk a dolgokkal, tartjuk rendben azokat, munka épülne munkára, hanem mintha újra és újra nulláról indulnánk, s ha így van, annak messzemenő napi következményei vannak, hogy mást ne mondjak, éppen a munkát illetően, a munka szerepét, státusát, becsületét illetően. Mintha a munka helyett a szerencse többet számítana, hogy unfairül ideidézzem: sors hona, nihil aliud, a dolgok következetes rendbentartása helyett az improvizáció, amely természete szerint hol zseniális, hol kókler, és semmiképp nem összeegyeztethető a következő zsenialitással és kóklerséggel (ezt a kváziszemélyességet már lehetne a kultúra vagy a civilizációnk csenevészségének mondani), az élési technikák helyett a túlélési technikák, a tiszta beszéd helyett a sejtetések.

A tradíció az nem kolbásztöltő verseny meg zászlók szakmányban való átadása, és nem május elsejei ingyen sör és virsli, hanem birtoklás. És nem tradíció, hanem tradíciók. És a birtoklás nehéz. Mert tudnom kell, mit birtoklok, ismernem, ez a föltétele a birtoklásnak, és az ismerés nehéz, minden értelmében az, nagy és szép és nehéz. Vagy nem szép és nagy. És a birtokláshoz tartozik a felelősség is.

Rosszul múlatjuk az időt.

 

Ebben a környezetben hihetetlen nagy jelentőségű, ha egy intézmény, mint a Széchényi Könyvtár, kétszáz éves, mert az azt mutatja, hogy ott rendben telt az idő; volt idő és rendben telt. Ez nem jelenti azt, hogy minden rendben volna, van, ami igen, s van, ami nem, olykor sokat kell várni a ruhatárnál. És persze az is kérdés, hogy egyáltalán létezhetnek-e ilyen szigetek, zárványok, vagy csak félrevezetjük magunkat. Mert amikor egy ilyen tekintélyes épületet látunk, telve szellemiséggel, nemcsak könyvekkel, akkor még az elébb hiányolt folyamatos építkezést is látni véljük, minthogyha léteznék a Bildungsbürgertum, a művelt polgár. Mármost nemhogy a művelt polgár nem létezik, de még a műveletlen se, és ezen az sem javít, ha az utóbbi időben megszaporodott az egy magyar kiművelt emberfőre eső Márai-idézetek száma. Én aztán tudom, citátot mindenre lehet hozni, és mindent is a citátra, pontosan, szépen, ahogy az eperfa lombja bólingat, férfimunka, csak úgy érdemes.

 

Az ember vagy olvassa, vagy keresi a könyvet. Mindig van egy könyv, amelyet keresünk, értsd: nem találunk. A magyar géniusz, említettem már másutt, a keresést illetően két királyi utat tud fölmutatni, a Jelenits Istvánét, illetve a Cs. Szabó Lászlóét. Az előbbi alapterepe egy látszólagos káosz, a könyvek a polcokon, a földön, az ágy alatt, az ágyban, úton, vízen, sínen és a levegőben, röviden mindenütt, itt értelmesen definiálhatatlan volna egy könyvtelen térrész, a keresést pedig lényegében a kegyelem szervezi, mindenesetre racionálisan nem követhetve és nem alátámaszthatva: hirtelen mozdulattal valahová benyúlunk, könyékig, hónaljig, és hopp: kivesszük: Nachlass, Friedrich von Amerling, Wien, 1916, Dorotheum aukciós katalógusát, fűzött példányban, mert arra nékünk múlhatatlanul szükségünk van.

A másik metódus kevesebbet bíz az égre, itt a kéznek nincs szerepe, hanem a lábnak, az ember bólint, igen, bírjuk A kihaló szentesi viziélet néprajzi és népnyelvi maradványait félvászon kötésben, és ez a birtoklás nem lényegtelen, más így a szobánk, mások a mozdulataink, másképp vesszük a levegőt, ám mégiscsak jobban járunk, ha most elmegyünk egy közkönyvtárba, és ott olvassuk el.

Szintén idéztem már egy hozzám közelálló kifakadását, „nélkülem te egy középszerű matematikus lennél”, s ha ez volna a helyzet, könnyen lehet, hogy (könyv)kereső-programokat eszkábálnék, minthogy valami efféle volt a diplomamunkám (címe), Optimális bináris keresőfák. Ebből már könyvkeresés nem lesz, legföljebb majd még egy regénycím.

 

Visszatérve az álprovokatív alcímre, talán érdemes a szép és a csicsás, az egyszerű és a csúnya közt különbséget tenni. Persze akkor azonnal rövidre is zártuk a kört, mert a csicsás nem szép, a szép pedig egyszerű. (Már csak abban kéne megegyezni, hogy a nem szép az csúnya…) A díszessel kereshetnénk még egérutat, ha az egérútkeresés volna vállalt célunk, nem az.

A csúnya tárgyat rossz kézbe venni, ez igaz a csúnya könyvre is, és ezen alig segít a szép belbecs. A kilencvenes évek elejének volt vezető műfaja vagy műtárgya a randa könyv, a füzetszerű túlélés, amin nemcsak a pénzhiány látszott, mely valóban nagy úr, hanem a kedvetlenség is – amely a tárgyat magát kérdőjelezte meg. Ha így, ha ennyi, akkor minek?

 

Szép ide, csúnya oda, az azért igaz, hogy engem főként a könyv-könyv érdekel, s a könyv mint vizuálisan értékes tárgy és mint ilyen kultúrtörténeti érték – kevésbé. A gyanakvásom iránya, hogy a tárgy elfedi a szöveget. (Ezért, hogy sokáig bizalmatlan voltam a sorozatokkal szemben is, azt inszinuálván, hogy centire veszik, nem olvasásra.)

A képeskönyvek, az albumok a könyvet mint ünnepnapot prezentálják, és több nap, mint kolbász, én hétköznappárti vagyok, az olvasást nem ünnepnek tekintem, hanem egyszerű napi szükségszerűségnek – és azután persze minden másnak, munkának, kéjnek, luxusnak, tanulásnak, és így tovább, ünnepnek.

 

De volna egy kevésbé személyes, tehát komolyabb – nem ellenvetés ez, inkább csak valami megfontolandó. Nem ez a pillanat az, amikor elemezni fogom a kultúra 21. századi változásának gyökereit és mikéntjét, mindenesetre érzékeljük ezt a változást, sőt még azt is, hogy ez valahogy összefügg a szöveg és a kép viszonyával, vagyis a szóval, vagyis a könyvvel, vagyis a könyvtárral.

A virtuális könyvtár nem kérdőjelezi meg a hagyományost, de más kontextusba állítja. Értelemszerűen igaz ez az irodalomra is. Mindezen változások olykor legitimációs kényszerérzettel járnak. Az írók például szeretik hangsúlyozni (jelen!), hogy milyen sokat dolgoznak. Vagyis hogy szorgos, értékes tagjai a társadalomnak. Vagy a siker. A siker is legitimál minket. Sikeres, tehát fontos, tehát jó. A sikerest és a jót lelkifurdalásosan egybemossuk. Ez az utóbbi húsz év fejleménye, az, hogy az irodalom maga is elfogadni látszik ezt a diktátumot, s ugyan (még) nem minden sikeres könyvet mondunk jónak, de már alig van olyan könyv, melyet jónak mondunk, és ne volna sikeres.

Ugyanilyen legitimációs kényszerből, alkalmazkodásból születhetnek szép könyvek. Tulajdonképpen tehát félelemből. A félelem szülte szépséget nem szeretem hát.

A könyv, amelynek alkalmából ezt írom, nem ilyen. Mögötte áll kétszáz év nyugalma és gazdagsága. És nem csupán merev és így fennhéjázó újraszámlálása e gazdagságnak, e kincseknek, hanem inkább újraolvasása, újranézése, vagyis értelmezése, vagyis a könyvben képek vannak, lettek, és nem puszta reprodukciók. Új történeteket találunk egy iniciáléban, egy mellékalakban, újraolvashatjuk magunkat – Kiss Ilona, a könyv tervezője és Hapák József fotográfus, valamint az idő, a mi időnk jóvoltából.

Visszavonva és megerősítve az alcímet: csak olyan könyvet tudok dicsérni, amely olvasásra van. Nem többre, nem kevesebbre. Az olvasás mint birtoklás, a birtoklás mint hagyomány, a hagyomány mint szabadság.