Szűnj^*

Előre jelzem fenyegetőleg: roppant lelkes vagyok (roppant, lelkes). Ki-be mászkálok a szobámbólba, s hol hű arámnak,^* hol a gipszelt lábú s így menekülésre képtelen jermeknek, hol a tiszta arcú, ám éppen tevékenykedő fűtésszerelőknek kántálok általam zseniálisnak tartott fragmenteket – mérsékelt sikerrel, igaz, azt hitték, én írtam, mert azt, mint rendesen, elmulasztottam mondani, hogy nem én írtam. Arányosodj, szóltak rám.

Arányosodva is lelkes maradok. Tüneményesen finom kis könyv ez. Miközben durva és nagy, de mindenképp erős.

Nem a pannon lanka, ahonnét Keresztury ír, de nem is a Petőfi énekelte Alföld. Bár lehet, hogy Petőfi is ismerte így azt a „tájjellegű tájat”, amely KT helye, ahol van, de ha biztosra akarunk menni, akkor Vörösmartyra kell gondolnunk. Vagyis – nyilván – belső tájról van szó.

Persze Debrecen (Miskolc) nélkül Keresztury elképzelhetetlen. Amiként e könyv után D. (M.) is elképzelhetetlen K. nélkül. Úgy odatartozik, ahogy a Nyilas Misi.

Amivel a műfajról is majdnem állítottam valamit. Azt, hogy ez próza. Hogy mi a szépirodalom, azt természetszerűleg nem tudom. Ez az. De K. szerkesztő úr, kritikus, irodalmár, akinek eddig tudtuk, nem az eldugdosott irodalmi ambícióinak adott utat – nincs itt kompenzálás semmi: a van van. Egy hang nagyon el van kapva. Szemérem és kitárulkozás, személyesség és – mi is a másik? Van nyelv és személyiség, és van nézőpont.

És kemény, kíméletlen humor – hulljon a férgese, ha mi magunk vagyunk is az! Vereség és méltóság, brutalitás és törékenység, buldózer és nádszál: Keresztury.

Noha látszik, ahogy szerző beletalál, beletanul, beletanítja magát a saját műfajába, a kötet egységes, ez nem alkalmi írások gyűjteménye. Ez könyv. Megyek benn előre, érdeklődve és vágyakozva, izgatottan. Mi lesz vele?, kérdem, ahogy szoktuk, olvasók. Mi lesz evvel a szerencsétlen Miskinnel?, például. Nem mintha stb.

Hol élünk?, ez a könyv alapdallama. Móricz Zsigmond hogy örülne, ha látná ezt! Látná, nem hiába élt. Vagy hiába, de élt, ezt látná. „Örülj…!”

Imázsa is van egy országnak, de főként arca. Erről az arcról beszél a Reményfutam. (Rossz belegondolni, mit kapott volna az imázs szóért a hivatásos nemzetféltőktől egy szoclib kormányzat. Nyelvében hal a nemzet, minimum. Hátha még a Magyarok Világizéjétől is elcapcarázták volna a pénzet, az már tiszta honvesztés lett volna, puccs és pufajka.)

„Nem megtartó, de megszokható hely ez – ha az első rémület lefut az agyakon.”

„Professzor úr, nézzen ide, én hátrányos helyzetű vagyok”, hangzik a kötet nyitódarabjában, főmondat. KT sokat tud erről a helyzetről, és sokat tud mondani róla. Nagy, magyar hagyomány ez, valódi szenvedés és nyafogás közt, máig élő. Van hátrányos helyzet.

Látjuk, elbeszélő énen is sok a teher. Mely alatt állítólag nő a pálma. (Vajon a pálmát kérdezték-e?) Erről a nehézről is beszámol. Ahogy balanszíroz az érzelmeivel, az érzelmességével, lavíroz a majdnem-jók közt, a csalás-öncsalás-őszinteség szigetén.

KT őszinte. Ritka erény. Ritka az a könyv, ahol ez tisztán erény.

Követhetjük a nehéz estéket és a még nehezebb reggeleket, meg ami köztük van, a zákányos éjszakák és nappalok – ne kerteljünk, érzékletes, színesen pontos depresszióleírásokat kapunk. Azok a rémült jel-keresések (jó Lajosom atletában, Dantéval: jó jel), az aprólékos küzdelem az általános és konkrét káosszal. Látszik, olvasta Hajnóczyt (itta a szavait). A napnak: múlnia kell.

A magyar élet (kultúra) mindennapjai: „a bunkóság, ahogy átcsap minőségbe, átmenetileg legalább”. A bárdolatlan indulatok, az indulatos kiszolgáltatottság, a kint a farsang, bent a kuss. Hogy mikor lesz sok hirtelen. „Sertésbél! Zsírvásár! Gombbehúzás itt!, édes jó Istenem, hol élek, hol vagyunk.”

Idemásolnék egy-két mondatot. Rögtön egy nagyot: „A test ellazul akkor, az értelem kihagy, s pénteken négykor súlyos tévedésből boldog a paraszt!”

„Ki vannak a nők is kenve rendesen, mégis mindük láthatóan tájjellegű.” Valóban, kikenve rendesen, mégis mindőnk láthatóan tájjellegű.

„Mint apáim az utolsó évében, hallgattam óránként a híreket.” Két évvel ezelőtt, most már nem, megvettem volna ezt a mondatot („bárhányért, szerkesztő úr, bárhányért”).

És ki nem dúdolhatná együtt a költővel: „De mire eljutottam volna addig, hogy akkor most van remény, elnyelte az autót a böszörményi alkonyat.”

Múlik a könyvben az idő, nő neki (kinek?) egy daganatszerű tályog, izgulok érte, mi lesz, nehogy má itt a 48. oldalon annyi…

Olykor meg hangosan felröhögök. Pedig vidámnak nem vidám. Humoros, szomorú könyv.

„Nagy öröm fog érni: akkor majd kenyeret eszek.” Jellemzi az írást és a szerzőt, hogy tudhatni (hihetni): rendes, valódi öröm ez.

„A nemi vágy kései hajnala” vagy „a konfliktusok kimeríthetetlen, mégis egy rugóra járó tárháza”: szép.

„Ülni kell csak, inni meg pihenni, foggal vagy anélkül, mindegy teljesen, mert aki itt próbálkozik, úgyis elbukik”, mondja valaki. „Megértéssel hallgatom ilyenkor, s vállát veregetve a Fidesszel vigasztalom.” – És ki tenne másképp, ki?!

Egy irigyelt mondat: „Eltűnt a tekintély, a szakmai önérzet, továbbá a peronos villamos, a pezsgőpor, a Látóhatár, az MZ-motor, a mackónadrág, Tamási Eszter és a bableves.” – Yes. Ennyi, ez.

Óvodába menni (igyekszeni, iszkolni): „ballagunk, mikéntha vesztőhely felé”. Ezt a mondatot kerestem évekig. Úgy érzem magam, mint annak idején a Kertész-írással: utólag így megtudom, mi történt volt akkor velem: Keresztury nekem az a más, amely nagyon könnyen szerethető.

Azt az interjút Tolnai Ottóval én is hallottam, már többször nem írtam meg, pedig akartam. Akkor ez most mégis megvan. (Csak Vizi Jani nincs benne, de most beleteszem, mert neki benne kell lennie, mert az ő temetésére menet hallgattam Tolnait. A Vizi Jani balszélsőt játszott a Csillaghegyben, és itt a környéken minden kertkaput ő csinált. Rendes ember volt, csak hadarva beszélt, és a határidőket se nagyon tartotta be, túlvállalta magát, mert nem tudott nemet mondani. Petikémbazmeg, ezt ő tudta a világon a leggyorsabban mondani, ha volna ebből világbajnokság, ő lett volna a világbajnok.)

Kis kultúrszínesek, adalékok a mi a magyar? és mi a fasz van? kérdéskörökhöz. A könyvet kötelező olvasmánynak tenném, nemcsak honismeret órára, hanem főleg politikusoknak. Hogy lássák, hol is vagyunk, vannak, kinek beszélnek. – Most jó, most ne mozogj, most próbálj átadni (röhögés és sírás nélkül!) egy millenniumi faluzászlót.

Hogy mennyire nem erről a világról szól a politika, hogy mennyire nevetségesek és felháborítóak a pártok ebben a tükörben! Mennyire mindegy tud lenni, hogy Antall, Horn vagy Orbán. Hogy kicsoda? A szeme nem rebbent a szövegnek a legutóbbi kormányváltáskor. Mert nem érintette.

Egyedülállók a futballról szóló részek. Belülről, drukkerként (szépészeti, erkölcstani és életvezetési szempontokat érvényesítve) úgy mutatja be ezt az egész izgalmasan rémes, tahó és valóságos izét, hogy közben mégis rálát. (Amely rálátás teljességgel hiányzik mondjuk Darvasi vagy az e sorok írójának futballművészetéből.)

Azután a Miskolc-blues sorozat! És ott az az udvar, amely olyan és minden ízében, okaiban és következményeiben más, mint ama Márai-ház és udvar az Egy polgár vallomásaiban. Hogy mi a nem-polgár, arról itt sokat megtudunk.

Miért, miért nem, egy kicsit még az apavonalról. Az apaföladat klasszikus meghatározása eztán így szól: „Mi gyorsabb, a szél, a szélvész, a Ferrari, a villám, a hurrikán, a Dombi vagy a gondolat?” Aki ezt időben, hihetően meg tudja válaszolni, az. Biztos, hogy jó apa. A Dombi vagy a gondolat? Istenem, segíts.

Apaepigon, aki vagyunk. Magam elé képzelem a sok kis három pulyát, az elbeszélő én gyerekeit, ahogy majd olvassák a könyvét, és büszkék az apjukra. Apára büszkének lehetni: jó. Örüljetek, fűzfa. És mondjátok csöndesen szerencsétlen apátoknak: „Szűnj, fájdalom, szív: nyugodj!”