Jegyzetek 1 könyvhöz*
Lengyel László–Várszegi Asztrik: Beszélgetőkönyvecske. Budapest, 1999, Helikon.
Az interjú a hiúság műfaja, a beszélgetés nem.
*
Olvasás előtti izgatott várakozás. A várakozás tárgya nem Lengyel, nem is Várszegi. Hanem a püspök. Valami jót remélek ettől a könyvtől, jót az egész magyar (katolikus, egyetemes) egyházra vonatkozóan. Remélhetőleg a beszélgetők erre, a felelősségükre, beszélgetés közben nem gondoltak. Őszinteség, szellemi bátorság, élet, halál, ember, Isten, föld és ég dolgaiban, ezek az előítéleteim.
*
Azt mondja az előszó: Ez a könyv szabad könyv. Azt mondom az előszónak: ezt ne te mondd, majd mondom én, ha.
*
Töredék. – Egy püspök és egy vezérigazgató? Nagyfejűek. Rosszul kezdődik.
*
Élet-tréfa. – Hogyan legyünk bencések? Először is vonuljunk KISZ-táborba. – Akkor már látom, mért nem lettem bencés én.
*
Párhuzamos életrajzok. – Az én édesapám is a pockingi menekülttáborban volt 1945-ben. Majd egyszer még megkérdezzük őket, hogy talán…
Gyerekként én is sokszor miséztem magamnak. Híveim az Úrban. – Kevés volt a püspökséghez.
*
A szerzetesség, olvasom, közösség és függetlenség. A Café Central, írja Alfred Polgar, olvasom, a bécsi szélességi fokon és a magány hosszúsági fokán található. Vendégeinek többségében épp akkora az embergyűlölet, mint a társaságvágy, olyan emberek ők, akik egyedül akarnak lenni, ám ehhez társaság kell nekik. – De hisz ez majdnem ugyanaz! Vagyis egészen más!
*
Miért akar valaki szerzetes lenni? Honnét ez a hirtelen elszántság szinte mindenki ellenében? Erre itt nem kapunk választ. Rendben van ez így. Papnak akarni lenni más, mint kéményseprőnek vagy szilikátmérnöknek.
*
Pannonhalma: „szellemileg és lelkileg telített közeg látszólagos bezártságunk ellenére”. – Sóvárogva olvasom, szép definíció.
*
Párhuzamos életrajz. – A katonatársak többször megjegyezték, hogy „ez mindig tanul vagy alszik”. Igen, így volt.
*
A pannonhalmi időszámítás március 21-én: Kint a Tanácsköztársaság, bent Szent Benedek atyánk. Fönt meg a csillagos ég.
*
Kérdés a Kádár-rendszerben. – Nem követtek-e el atyáink valami megalkuvó tettet, és ezért létezhetünk? Milyen engedményeket adtak az államnak a létezésért cserébe?
*
Ugyancsak ebből az időből: világi teológia-kurzus, teológiai repülőegyetem, kisközösségek zsinata: olvasnék egyszer erről többet is, az egyház akkori belső, alig látható mozgásáról.
*
Hibáink rendesen azonosak az erényeinkkel. Van a könyvnek egy szervi hibája. Mert természetesen igaz, hogy beszélgetés csak egyenrangúak között jöhet létre, a figyelmünk azonban mégsem szimmetrikus, elfogult az apát úr javára. Vagyis Lengyel László szövege időnként rosszul jár, olyan türelmetlenséget kap, amelyre nem szolgált rá. De mégis olykor az történik, mint a hosszabb természetleírások esetében egy Jókai-könyvben: meglapozzuk. Az én módszerem azután az volt, hogy ki-kiléptem a beszélgetés folyamából, és visszatértem egy-egy hosszabb, esszéisztikus betéthez.
Másfelől látva látszik, hogy ez nem monológ. Várszegi Asztrik nem azt mondja, amit akar, illetve azt mondja, amit akkor akar, ha Lengyel-közelben van. Látszik, és ez érdekes, hogy így nyilván sose beszélt volna, sose tudott volna (így) beszélni magáról.
*
Ek-val jelöltem az olvasás során az egyházkritikai megjegyzéseket. Föl van szántva a könyv ekával.
*
Hallgatva Várszegi Asztrikot, ismét fájón világos, hogy mennyire fontosak volnának a társadalom számára az egyház, a hívő ember más léptékű szempontjai. Fontosak természetesen a kórházak, az irgalmas nővérek, a karitász, fontosak az – önéletrajzi megjegyzés – iskolák, de a legfontosabb mégis az a pillantás, amelyet a hívő vagy a hívő emberek közössége vet a világra. Mely nem a siralomvölgye, de… hanem… hanemde nem is akarjuk és nem is tudjuk pontosan megmondani, milyen, de bizonyosan jobban fogjuk tudni, ha többen több felől nézzük, és mondjuk, mit látunk. Mondjuk, mondjuk, és a másik meghallja. A társadalom egésze számára ez a buli az egyházakban, ez a sokféle lehet a közjó javára.
*
A Kádár-korszak maszatja az egyházat is maszatolta. Evvel a maszattal, e láthatatlan és katarzis nélküli teherrel – a kosz mint mázsányi súly – érkezett az egyház, érkeztünk a rendszerváltozáshoz. Következetesen és kritikusan beszél erről – szándékosan mondom így, mert ez ettől jelentős, súlyos – a püspök. Nem ken el semmit, mégis van valami szelídség a hanghordozásában. (Olykor valami protokolláris udvariasság is.) Talán a többes szám első személytől, ami nem retorikája, hanem létállapota? „Valahol túlsiklottunk a múlt problémáin, és megpróbálkoztunk a mának megfelelni és a jövőt építeni, és – tulajdonképpen nagyon gyorsan – a tudattalanba száműztük az egész kellemetlen közelmúltat. Sok szempontból tragikus ez, mert magunk sem engesztelődtünk ki a múltunkkal, és a környezetünknek sem tudtunk ezzel modellt, példát adni, pedig igen nagy szükség lett volna rá.”
Valóban. A haben oder seinből szinte csak a habent lehetett hallani.
*
Fölhívnám a figyelmet a kiengesztelődni szóra. Kiengesztelődni a múltunkkal. Nem a másikéval, a magunkéval. Ez máig nem történt meg, és a társadalmi nyugtalanságnak ez az egyik főoka. Bonyolult szó, nem belenyugvást jelent, különösen nem feledést, nem fátyolborítást, hanem főleg megértést, kritikus elfogadást, fölfogni a múltat, a múltjainkat. És akkor volna még a szálka és a gerenda – kiengesztelődni nagy társadalmi program volna. Melyben az egyháznak volnának tapasztalatai, s ekképp lehetne szerepe.
Vagy ki tudja.
*
Ugyanez másképp. – Megint a gyakorlatiasság felől nézve: a keresztény elvileg sokat tud a bűnről, a megbocsátásról, annak lehetőségeiről, lehetetlenségeiről, akarásáról, akarhatatlanságáról. Milyen jól jött volna ez a (politikailag semleges) tudás egy velejéig hazug (bűnös?) rendszer váltásakor. De még most is. Mert volna egy tradíció, ha tetszik, rutin. (Nem a legjobb példa, de magamon látom, hogy ebből a közös tapasztalatból véve tudom nehézség nélkül, bár nehéz szívvel, azt mondani, hogy megvetem X. tettét, köpök az ilyen tettre, de X.-re magára részvéttel, aggódással és bizalommal gondolok.) A tradíció azért jó, fontos, mert nem kell folyton külön mindent átgondolni, elég csak az egészet. Aki az egészről gondolkodik, az nincs egyedül.
*
Párhuzamos életrajz. – A beszélgetésben „szereplő” Kapcsándi Zsigmond csobánkai plébánosnál voltam elsőáldozó. Zsigibigi, így hívtuk. Édesanyám is így hívta, és kicsit mindig elpirult ettől a léhaságtól.
*
„Pedig nekünk nem valamelyik párt oldalán kellene részt vennünk.” – Milyen kár, szégyen és nevetséges, hogy ez radikálisnak és nem magától értődőnek hallatszik.
Ehhez még: szükségszerű-e az, hogy egy (egy másik, van másik!) katolikus püspök nem talál semmi kivetnivalót a MIÉP-ben? Szükségszerű-e az, hogy az Új Ember múltkori glosszája gondolkodás nélkül áll a Jeszenszky-levél „pártjára”, egy finoman szólva is egyszerű, elfogult politikai gondolatmenetben. Hogy stb. Nem szívesen látnám be, hogy az efféle a kereszténységből következnék, vagyis hogy ez szükségszerű (nem is az!, mondjuk Németországban egy püspök kérné ki magának az ilyen hangot és nívót és legfőképp szellemiséget), de nem is véletlen. Jelzi az állapotokat. Ahogy az is, hogy, hallom, a könyv, ez a könyv egyházi körökben (?) nagy visszatetszést váltott ki, fölháborodást, elutasítást. Milyen jó volna, ha ez nem csak afféle suttogó ellenpropaganda volna, belső morgás és sziszegés, hanem megjelenne nyilvánosan is. Mondjuk egy vitasorozat a Vigiliában. Lukács László nyilván nem szívesen közölné. Ha a könyv botrányos, legyen botrány, ne ez a szokásos, pápista kenőnyájas. Az a remélt jó, amelyről az elején szóltam, az csak a nyilvános beszédtől remélhető.
*
Néha gyorsabb vagy polemikusabb beszélgetést szerettem volna. Olyan vagy, mint egy reformkommunista! Satöbbi.
Néha meg lassabbat. Vagyis éppen nem vitát, hanem egy szemlélet, egy hit mély megjelenítését. A beszélgetés ingázik e gyors és lassú közt, a zsurnálos és a tanúságtétel közt, a közéletiség és az életiség közt. Ez erénye és hibája. Minden beszélgetés közös mű, itt sem úgy van, a gyors, a zsurnál az Lengyel, a lassú, a mély, a szellemi az Várszegi. A könyv jója meg rossza így nem nevesíthető.
*
A lábjegyzetek meglehetősen véletlenszerűek. Talán a Nyíri Tamás-idézetek a legérdekesebbek. Mintha néha ő is belebeszélgetne, jelen lenne, itt lenne.
*
Mondatok. – A hit nagyobb érték, mint a hitnélküliség. – A szekularizált világhoz való közeledés nyelvi probléma is. – Az egyház nemzetek felettiségét nem lett volna szabad elfelejtenünk. Krisztus vagy a szívemben van, vagy sehol. – A kereszténység nem önmagáért, hanem az emberért van. – Nekünk, keresztényeknek mind közösségben, mind pedig egyénileg más életminőséget, többletörömöt, szabadságot és szívbeli békességet kell felmutatni. Tehát (memorizálni!): Többletöröm, szabadság, szívbeli békesség! – Érzékeny lelkiismerettel nem lehet nyugodtan járni a világban. – Tudok nélkülözni, de tudok bővelkedni is. – Világok összedőlnek, egyetlen dolog marad meg, amit belsőleg kivívtál.
*
Az értelmiség egy része szívesen néz Várszegire úgy, mint valami kivételre, unikumra. Fehérek között egy fehér. Végre egy normális katolikus.
Ez nem pontos kép. Sok is és kevés. Mert mindezekben ugyan van valami, de ő nem idegen test az egyházban, ott van mindenestül. Ahogy polgárnak sem lehet egyedül lenni, akképp katolikusnak sem.
Magányosnak lehet lenni.
*
Olvasom: lemondás és teljesség nem állnak egymással ellentmondásban. Olvasom: a kereszténység alapvetően nagyvonalú. Olvasom: nem az a kérdés, mit csinál a szerzetes, hanem az a kérdés, ki a szerzetes.
*
A könyv nem teljesíti be mindenben önnön ígéreteit. De olvashatunk fontos, őszinte passzusokat egy katolikus főpaptól, olyanokat, melyeket nyilvánosan eddig soha nem hallhattunk, hiteles mondatokat a hitről mint életformáról egy hívőtől, és átszövi a könyvet Lengyel erős, szinte gyerekes kíváncsisága.
Ideális karácsonyi ajándék úgy szemét liberálisnak, mint igaz magyarnak.