Kortársunk, Szepesi Attila^*

Rákaptam erre a címformára. Sok oka van ennek. Volna újra emlékeztető, hogy oly korban élünk, amelyben Endreffy is (a múltkori részcím), Szepesi is jelen vannak. Nem mintha ők jellemeznék a kort, de nem is teljességgel ellenkezőleg van, ahogy reflexszerűen talán gondolnánk. E két – legyen így – zajtalan, következetes ember is a jelen.

Címok az is, hogy múltkor lehagytam a vesszőt a kortársunk után, és szeretném, ha az ÉS olyan lap volna (van), ahol fájó egy vesszőhiba. Erre volna ez az ismétlés ír. (Az illyési program tehát: író ír.)

 

Az élet nehéz. Szombatonként meg szoktam venni a Napi Magyarországot, olvasásakor nem gondolok a miniszterelnök bajos kijelentésére, miszerint neki ez kedves lapja volna (én szeretem elhinni országom vezetőinek állításait, ez áll érdekemben, de ezt nem hiszem el, mert nem hihető; tekintem szándékos, végig nem gondolt nyelvbotolásnak, négy láb, mégis, mégse); bár meglehet, ő is azt olvassa benne kedvvel, amit én, Szepesi Fogyó ligetünk sorozatát. (Míg élek, olvasok, míg olvasok, remélek.)

A Fogyó ligetünk (beszélő cím!) a Szélrózsa kötet folytatásának tekinthető, olykor egy-egy motívumot is onnan vesz, és írja, meséli tovább. Irodalomóra, országjárás, botanika és história.

 

Szerethető, ha egy szöveg így kezdődik: „Cserépfalu és Bükkzsérc között a hegyek íve megtörik.” A bükkzsérc külön király.

 

Ahogy lajstromozza az országot (a költő). A mostanit, a régit. A tájat. Tájgyűjtő. Tájőrző. Milyen sok szép van errefelé, Budaszentlőrinctől a Kis-Küküllő menti Szépmezőig, ez derül ki mindegyre. Ez derül ki minden Szepesi-könyvből. Nyilván nem ez mindegyik kötet témája, ez Szepesi alapdallama. Élő benne a régi: az emberek, az ország. Szeret a régire nézni, régi emberekre újra és új kíváncsisággal és respekttel pillantani, Temesvári Pelbártra, Rimay Jánosra, az öreg Babitsra (már a tavaly megjelent Planéta-kötetet lapozom). Szepesiben sok Magyarország van, van hozzá nyelve, és van hozzá emlékezete.

Szepesi jó raktár.

 

És egyik legjobb és legaktívabb ismerője régebbi irodalmunknak. Alexa Károlynak volt múltkoriban egy érdekes megjegyzése, miszerint ő nem tudná megmondani, hogy Háy, akit ő kedvel, olvasta-e Kemény Zsigmondot. Ami természetesen nem a Xanadu írójának műveltségéről állít valamit, hanem a szövege jellegéről. Ebben az értelemben mondható, hogy Szepesi mindent olvasott.

 

Weöres Sándornak nincsen zászlaja, de ha volna, Szepesi Attila vinné, ha ő olyan volna, hogy vinne zászlót, de ő nem olyan. Száz lót inkább, rímkényszerben.

Még nevek hozzá: Jékely, Kormos. Olykor Kiss Annát is hallani: Szepesi férfi-boszorka.

 

Választékos. Míves. Szépen ír, mer. Tökéletes versíró, ezt nem dicséretként (vagy bírálatként) említem, inkább raritásként. Mondjunk (megint) nagyot: négysoroskirály.

És dal és zene és ritmus és bongás. Él nyelvünk (egyik) nagyvonalúságával, amely megengedi a magyar költőnek a rímet.

 

Sok jót a mostról és a leszről nem mond. Bolond, akinek múltja nincs / bolond, akinek van jövője.

 

Talmi: ez a jelenről szólva az alapszava. Így szól egy „fekete strófa”: Haladás, talmi fecsegés, / kár elhinni, kár megtagadni. / Az élet belülről fogy el. / A forrás belülről apad ki.

Ez, ha tetszik (akár Weöresen át), Hamvas Béla hangja; az aranykor, ezüstkor, bronzkor után a vaskor, amely nem ismeri az igazságot, csak a matériát. Satöbbi. A pénz és a zabálás, a bankár és a böllér kora; fantompróféták habókos kora; új csörtetők, szertebűzlő katyvasz; Bartók Béla bús bankóról mered ránk; folyik a bősz maszka-cserebere; humanista bérpróféták, demokrata maffiózók.

És aztán hirtelen minden semmi: a tegnapelőtt unt legenda, a tegnap holdkóros ígéret, a holnap: falás-ürítés, a holnapután: kényszerképzet.

 

Az emléktelen jelen: ez a legerősebb szemrehányása.

 

Van itt egy zsörtölődős, morgós mellékdallam. Én nem vagyok morgópárti, ha jó verssel lehetséges volna nem egyetérteni (egyetérteni se lehet), akkor itt olykor nem értenék egyet velük (morognék). Nem pontatlan a vers ilyenkor sem, hanem mintha túl gyors volna (nekem), volna valami automatikus a jelen lesybaritázásában. Olyan, mintha Szepesi ilyenkor elfeledkezne saját egyik (nagy) élményéről: Ez a világ ördöglakat, / ki nem nyitod, zárva marad.

Szepesi Attila szelíd, kíméletlen alkat. Szereti a szépet, keresi is, de ha nem találja: nem találja. Bízik a teremtésben, növényben, állatban, természetben – a legkevésbé az emberben.

A táj („táj”) sorsának és a sorstalan jelennek igrice. Mámor és mélabú. Kultúraőrzés és (romantikus) kultúrpesszimizmus. Egészséges, már-már pirospozsgás turista, bakanccsal, hátizsákkal, dallal, érzékiséggel, gombamód – valamint depressziós, megrohadt szavú, magányos őgyelgő, varjas víziókkal, haláltáncban, belső utazásban. A szép tájban és a szép, új világban.

Kissé a középkor embere, mindenesetre fölvilágosodás-inneni. Nem fölvilágosult – világos ember. (Nem véletlen a német csizmavarga, Jakob Böhme vissza-visszatérő neve.)

 

A költő Isten hű ebe, bolondok balekja. Programja: Csutakoljuk e romos évszázadot. (…) / Mesterségünk: a romlásból élni.

Igaz rá is, amit ő mond Szilágyi Domokosról: tudta a virágok nevét, / rozsomákét és evetét (…) / Tudta, mért zöld Balassi zöldje, / és merre ködlik Átokföldje.

És igaz rá az is, amit ő mond Hervay Gizelláról, hogy ellentétben Szilágyival, aki egész zenekart szólaltat meg verseiben, Hervay egy szál hangszeren szól. Szepesi is; több mint negyed évszázada jelent meg a Hegedös-ének kötet: hegedős-énekek ezek azóta is. Nem önismétlés: hang.

 

Naconxypánszakértő.

 

Lólábkutató. A lólábé, mely az ezredvégből kilóg.

 

Szepesi Attila halk, alig hallani. Megkockáztatom, aki nem halk, akit nem halknak hallunk, abból is ez a fontos, ez az alig (miközben persze nem „véletlen”, vagyis hozzátartozik e hanghoz a hangosság, másképp van ott akkor az a halk, mint a halkhalkban).

Tandori, Petri, Oravecz, Várady Szabolcs, így szólt annak idején a lista. Szepesi harminc éve nem szerepel a listákon, vagy alig. A listák nem csak azért vannak, hogy mutassák, kik hiányoznak, tehát hogy önnön nevetségességüket mutassák; az irodalom olyan (na milyen?), hogy ezek fontosak is lehetnek, nem eleve kontraszelektívek (lásd épp fennebb), fontosak, mert (ha) valóságosak. De az irodalom olyan is, hogy fontosak a nem listák is, a listán nem szereplők listája.

Ilyen jelentős nem listás Szepesi is. Buta, mert önmagának árt az az irodalom, amely csupán a divattal foglalkozik. Olvassunk Szepesi Attilát.

 

És emeljük meg kalapunkat e Nagy Csöndes előtt.