Érzelmes utazás egy fiatalember körül^*

Ki tudja, kicsoda Fejtő Ferenc. Persze bárki ki? Ki-ki – nyilván. Az ő esetében még azt is nehéz megmondani, hogy micsoda. És ez nem üthető el az ismert és jó dumával, foglalkozása Fejtő Ferenc.

Vegyünk egyet a sok FF-ből, ünnepi hipotézisként tekintsük őt tisztán írónak. (Tisztán írónak: igazán kíváncsi volnék, mit értek ezen.) Írót olvasással tisztelünk meg a leginkább. – Midőn azt a velejéig rosszindulatú, hitelesnek tetsző pletykát hallottam, hogy T., a finoman szólva neves közéleti személyiség, aki – de mindegy is, nincsen aki, szóval hogy ő állítólag esténte a Fancsikó és Pintából olvas föl részeket asszonyának, akkor nem kajánságot éreztem, hanem kizárólag örömet, sőt, bevallom, meghatódottságot. Minden olvasó, mint olvasó, tisztelendő. (Bár ha író rosszkedvű, tudja azt is gondolni, hogy ki mindenki törölheti belé dicsérő száját. Az az ocsmonda, nem elég, hogy olvassa műmet, még tetszik is neki! Ennél már csak az a rosszabb stb.)

 

De az olvasást is a micsodával kezdem: FF matuzsálem, élő legenda, ahogy az élc mondja: még látta Lenint. Valóban: egy vendégség után magához rendelt az akkor gimnazista lányom, és furcsállásának adott kifejezést, miszerint ama idősebb (?) úr Fejtő Ferencként mutatkozott be, és egyébként is, így a lányom, megbámulta őt. Tévedsz, fiam, nem bámult meg, csupán udvarias volt, és egyébként is minden nőt megbámul, vedd megtiszteltetésnek, amúgy meg ő tényleg az, aki. (Itt van „aki”.) Az nem lehet, ingatta fejét a lányom, és láthatóan éppen azt véste eszébe, hogy akkor tehát ő immár nő, az nem lehet, hiszen akkor ez az ember látta volna József Attilát! (Ad notam: egyszer láttam zsiráfot, de az se az volt.)

Kilencvenévesnek lenni (önerőből) nagy műfaj, de minket hagyjon ez most hidegen, és lapozzunk bele egy 26 éves fiatalember első könyvébe.

 

Érzelmes utazás, nem rossz cím: úgy látszik, nem Kazinczy fordította. Egyébként Sterne nem tudta befejezni az ő útikönyvét, a könyv megjelenése után rosszul lett, „s barátoktól, családtól távol, magányosan halt meg Londonban”. FF „ellenkezőleg” járt el –

 

Az érzékeny utazó mitikus vidéken jár, apja szülőhazájából édesanyja szülőhazájába tart –

 

Az hamar kitetszik, hogy mindenféle emberrel könnyen szót ért, rokonnal, idegennel, férfival, nővel, fiatallal, öreggel, értelmiségivel, paraszttal és ezek kombinációival. Szép tulajdonság –

 

Többszörös kirándulás ez, haza, a szülővárosba, a múltba, a gyerekkorba, a családba, egy új országba, ismerős helyekre, melyek most ismerősek és ismeretlenek, és ismeretlen helyekre, melyek most ismerősek és ismeretlenek –

 

Könnyű tolla van, nagy ajándéka az égnek –

 

Örülhet Zágráb! Így kell udvarolni egy városnak. FF láthatóan jól tud megbámulni. „Megmaradni nem tudnék benned, élni nem tudnék itten, hiszen idegen a néped, más a nyelve is, és a sorsa is más, bár hasonló. De ki tud élni a szülővárosában? A szülőváros nem az a hely, ahol az ember élni tud, nem is az a hely, ahol megszületett, a szülőváros az a hely, ahol az ember anyja közelében érzi magát, ahol gyerek volt, ahová visszatérni ilyen izgalmas ünnepség.” Jó definíció.

Őszintén beszél, és kissé hergeli, stimulálja magát. Ez folyamatosan is igaznak látszik a hangját illetően. Persze a szerelmi vallomás ilyen műfaj. De ezen kívül is, FF hatásra törekszik, nem mindenáron, vagyis ragaszkodik a hitelességhez, de csak e törekvés mértékében és fényében. Szereti magát moralistának mutatni, de szempontjai, reflexei, szenvedélyei: esztétikaiak –

 

Vágyik rá és meg is van benne a fiatal emberekre nem jellemző kiegyensúlyozottság: természetesen a plebejus Alsóvárossal szolidáris, „de nem haragszom az urakra se: úgy gondolok rájuk, mint sértődött, zsörtölődő, gőgös távoli rokonokra.”

Az meg nagyon is fiatalos benne, hogy mindenről mer beszélni, tud is, igyekszik is mindenbe („”) belebotlani, jó botló (FF-nek csak két lába van, mégis belebotlik) –

 

Nézdegéli saját magát a rokonokban, távoli unokaöcsökben ismer magára, sorsukban sorsát látja. Igen, a családot így lehet használni.

A családi érzés mint a polgári életforma luxusa?! Himnuszt kellene írni erről a rokonságról, sóhajt föl, s közben, a könyv közében, mintegy fél kézzel meg is írja ezt a himnuszt.

Szerzőnk fél kézzel sok mindent abszolvál. Félkezű író volna? Egyrészt a fél kézhez nagyon is két kéz kell, másrészt ez így csak szemtelenkedés. Bár mintha a könyvet ez végig jellemezné, ez a fél kézzel – nem mint felületesség, hanem mint mellesleg. Alkalom szülte a könyvet, és ezt mutatja is magáról. A szükségszerűségét ebből a véletlenből építi a szerző –

 

Sokfélét tud: miközben a legszemélyesebb múltban mászkál, családját mustrálja, eközben a legordenárébb módon dolgozik, okos, szorgalmas, tájékozott zsurnalisztaként. Szerkesztőségekben jár és Krležánál, elemez, vitáz, összefoglal, megért. Tömör ítélni tudás ítélni akarás nélkül.

Gyorsan meglát összefüggéseket, történelmieket, politikaiakat, szellemieket – s egy-két határozott vonással elénk rajzolja. Ám ugyanígy képes embereket is jellemezni. Kedvencem az Ottó bácsi leírása: „Ebben az arcban már nem volt szigorúság, sem egy elfuserált élet gyöngéd mélabúja, csak derű, agglegényszagú jókedv, sőt kisfiús zabolázatlanság.” FF-et érdeklik az arcok, tud is belőlük olvasni. (Cioran Füzetekjében olvasom 30 évvel későbbről: „Abban a században élünk, amely eltűnni látta az embert a festészetből. Nincs többé portré, nincs többé arc. A folyamat végzetes volt. Mindenesetre: az emberi arcból már nem lehetett semmit kihozni: elmondta titkait, vonásai már senkit nem érdekelnek. […] Igen, ennek az évszázadnak nagyobb a jelentősége, mint gondolnánk.”)

Vagy ahogy jeleneteket elénk tesz, ahogy finoman, ismert és ismerős írói alattomossággal előkészít egy jelenetet, egy ölelést és poént; és látjuk a kedvet, az elbeszélés kedvét – van kedve mesélni, színezni, hol a fantáziáját lódítja, hol az emlékezetét, hol maguk lódulnak, hol egymást lódítják: és így minket –

 

Van ennek a könyvnek, kis túlzással így lehetne mondani, egy mai párja: Zilahy Péter Az utolsó ablakzsiráf című könyve. Érdekes nézni, „ahogy a különbségek mellett más hasonlóságok is vannak”. Zilahy is arrafelé indul, délre, de neki nincs ott senkije (nem erről a senkiről szól a könyve), ő is elkószál a saját múltjában. Határozott tárgyválasztás és konkrétság (fehér holló a legújabb magyar prózában), miközben át- meg átjárja a többszörös fikcionáltság, olyan mintha-ság. Olyan, mintha egy úgynevezett 68-as írta volna, egy olyan azonban, aki 68-ban még nem is élt. Ez nagy komolyságok és komolytalanságok forrása. A szövegen érződik a friss élmény, olyan, mintha ott lett volna minden kilométerkőnél, mintha egy újságíró írta volna egy fiatalnál is fiatalabb költő tollával. És olyan, mintha életrajzi volna, miközben semmi egózás nincsen benne, maszknak a saját arcát használja. Olyan, mintha tudna az előbbi Cioran-idézetről. Fiatalos és öreges. Mindezekből állandó feszültség és játék adódik –

 

A Zilahy könyvét érezhetően fenyegeti a töredékesség, az ezredvégi szétesés (ennek megy elébe az ablakzsiráf-szótár formával). FF esetében erről szó sincs. Pedig aki csinált már úti följegyzéseket, tudja, ez szinte elkerülhetetlen. Egyáltalán: mondathoz jutni nehéz utazás közben, nem elég nézni, figyelni, figyelmezni, kell hozzá valami előzetes elképzelés arról, hogy hogyan is akarok mit látni miért. Mintha egy regényben volnánk – és valóban –

 

Mintha kis regényrészeket olvasnánk ismeretlen regényekből, hol az olasz lókupecek bő köpenyeit fújja az utcákon a szél –

 

Inkább az újságíró Márain iskolázott nyelv a könyvé, mint a Kosztolányién. Bár úgy viselkedik, mint az utóbbi: nem avul. Amin azt értem, nem látszik rajta, hogy több mint hatvan éve írták. Általában látszik (és ez független az írói nagyságtól), sőt ez a hatvan év talán a legnehezebb egy szöveg számára, még nem klasszikus, de már elég régi. – Nagy nehezen találtam egy korabeliséget: fürdőbe megy, írja, mikor a tenger strandjára igyekszik –

 

Mi a munkásság állásfoglalása a nemzeti kérdésben?, kérdezte FF 1935. július 8-án. Nem vagyok jós, de már látom, én soha senkitől nem fogom ezt kérdezni –

 

Történelmi könyv is. Csak egy történelmi elbeszélésben írható az, hogy a főhős hízni akar –

 

Érdekes: FF alapszava –

 

Ragadnak rá (az elbeszélő énre) a nők, ragasztja is őket, juhé és hollárió. Úriember, nem részletezi –

 

Ő is úgy jár, mint mindenki, aki családfát nézeget, rájön, hogy milyen keveset tud a felmenőkről. De hát mindig keveset tudunk róluk, csak keveset lehet tudni róluk, ez családtól, dokumentációtól független; mindig mindenkinek csak annyit sikerül kiderítenie, hogy nagyapánk szigorú és komoly, kecskeszakállas öregúr volt, erkölcsös, amit hét gyermeke bizonyít.

Mindenesetre, amikor mutat valamit a család történetéből, s látjuk, ahogy a nagybátyok, dédapák nyakig benne az országban, jelenében s múltjában, történetben és történelemben és hagyományban: akkor el nem tudom képzelni, mi hibádzhatna egy zsidó magyar magyarságában –

 

Egy szép mondat (valakiről): Csupa tudat, matematika és izom. Egy botrányos: Én sohasem voltam kíváncsi semminek az eredetére. – Ennek kapcsán írja, hogy nem ismeri a fák neveit. „Csak a diófát ismertem udvarunkról, a hársat, amely utcánkat szegélyezte, a hosszú nyárfákat a határról, természetesen a fenyőt, a bánatos füzet és ezzel vége.” Hát szó szerint, ez a mondat az én önéletírásomból való. Amiképpen szintén innét való a hatodik érzékszerv fölfedezése, mely érzékszerv mindent észrevesz és följegyez, mindenből mondatot igyekszik gyártani, egykedvűen, részvét nélkül, ironikusan –

 

Kapunk egy használható polgárdefiníciót is: „Polgár vagyok, mert német frajlejnem volt, sohasem játszhattam kedvem szerint a házmestergyerekekkel és sohasem végeztem fizikai munkát. Szeretem Goethét és Erasmust, az utazást… Polgár vagyok, mert kissé szeretem ellenségeimet, többre becsülöm a vitát a tannál, s csak olyan szellemi rendben érezném magamat egészen jól, amely a kételkedés szabadságát törvényesen biztosítaná.”

Amiből kitetszik, hogy polgárnak lenni legalábbis nem egyszerű föladat –

 

Polgár. Polgár és szocialista (mondja magáról). És alkata szerint mindig két szék közt: polgárok közt forradalmár, forradalmárok közt védi a polgári hagyományokat, kétkedők közt dogmatikus, dogmatikusok közt a szkepszis pártján áll. Ki is mondja: „Az ember cselekedjék jelleme szerint, s ha jelleme meghasonlott, mint az enyém, cselekedjék meghasonlottan” –

 

Egy fiatalember, amint beszélget a világgal; megszólítja, s az felel is. Nézi a csillagokat, nézi a sarat. Különösen a tenger közelében fogja el az élettervezgetések romantikus vágya. Ragusai életbölcsességek, nagy esti elszánások. De nem érezni egy személyiség súlyát: egy szerep súlyát érezni. A legszemélyesebb benne a fiatalsága, a jövő iránti vágy: „elsősorban még élni szeretnék, dolgozni, bonyolódni, látni és ízlelni…”

Első befejezés: És lőn!

Második bef.: Elbűvölően tehetséges fiatalember! Még sokat várhatunk tőle. Várjunk.