A szolnoki Amadeusról^*

Üres, cinikus előadást látott Koltai Tamás, s ha így, akkor érthető az indulata, nincs is annál utálatosabb. Nem ellenkritikát írnék, vagyis nem az egészről beszélnék, de az én élményem annyira más volt, más arányú, hogy talán nem érdektelen stb., ha kicsit humanistább is lesz a hangfekvésem, mint azt szeretném.

Amit Koltai hivalkodónak látott, azt én nagyvonalúnak. Szikora olyan szép tágas képeket tett elénk, játékosat és meseszerűt – mintha színházban volnánk, gondoltam, s arra kevésbé, hogy ez sokba, sőt túl sokba kerülne. Ellenkezőleg: milyen jó, hogy például nem spórolták le Rolláékat, pedig nyilván macerás és nem olcsó az ingáztatásuk.

Általuk viszont nagyon erős lett a zene jelenléte. Olykor zavaróan erős. Ne tessék beszélni, inkább hallgatnánk a zenét. De ezt nem hibának láttam, hanem érdekfeszítő küzdelemnek, s aztán hallani is véltem, ahogy Darvas Iván mintegy ráül a zenére, nem viaskodnak már, hanem együtt mennek, mintha énekre váltott volna a beszéde. Később pedig, mikor elfogyott a darab – mert hamarabb elfogyott, mint véget ért volna –, akkor a zenének lett dramaturgiai, de legalábbis szervező szerepe, és ez nyilván csakis Rolláék által lehetett. Szóval hogy a zene és a darab valóságos viszonyba került.

Hasonlóan tanulságos az erőviszonyok hullámzása a színpadon, hol ez fölül, hol amaz, nem is okvetlenül a színészi teljesítmény szerint, hanem például amikor Darvas nagyon Salieri lesz, akkor egyszerűen Alföldi Mozartsága (ha tetszik, illegitim módon) magasodik fölé. (Azt hiszem, a darabnak ez a tulajdonsága teszi őt olyan jól fogyaszthatóvá.)

Én éppenséggel izgalmasnak találom Darvas Salieriként való szerepeltetését. Mert az igaz, hogy Darvas minden, csak nem középszerű, de hát így van tét, Salieri egy valaki, egy nagy középszerű, és nem állítom, hogy itt létrejött volna a Zseni és a Középszer nagy és nem triviális összecsapása, de Darvas teljesítménye ez ügyben nagyon is figyelemre méltó. Az igaz, hogy ő bármit játsszék is, látjuk benne „a” Darvast. Ezt a nagy sztárszínészek nem tudják elkerülni, és ebből elvileg következhet a Koltai fölemlítette modorossággyűjtemény, szerintem pedig az utóbbi évek legfontosabb Darvas-alakítása következett. Vannak darvasiádák, egy tuti mosoly, vagy egy megropogtatott sarmőr mássalhangzó, de mintegy jelzésként vagy elkerülhetetlen korlátként. („Te szíínész, hét óra óta figyellek, nagy… vagy!”)

Az meg azt hiszem főleg Alföldi érdeme, hogy a híres film nem telepszik rá az előadásra, nem kell hessegetni se, számon kérni se, sőt, nekem érdekes szimbiózisba kerültek, olykor mintha egy itteni jelenet egy ottanit egészített volna ki, és fordítva.

És apa-ügyekben kétségkívül némi elfogultság terhel, de amikor a gaz Salieri Darvas Ivántól nyert nagyságával magasodik az Alföldiként haldokló Mozart fölé, aki azt suttogja: Papa, emelj föl, mint régen – az rendes, nagy színházi pillanat, amire emlékezni lehet.

És nem becsülném le azt a hihetetlen tapsot a végén, amelyet ritkán hallhatni színházban. Szerintem ez nem egy üres giccsnek szól, hanem egy működő színházi estének (melyben olykor hatást vadásztak).

Azt mondta nemrég nekem hóttkomolyan valaki: Én García Márqueztől többet vártam. Hát én Shaffertől nem vártam többet. Lehet, hogy ha ez nem így van, nagyon másfelé kanyarodik az én estém is, és nem tudok így mazsolázgatni. De így nem kellett az alapdeficitre gondolnom, és őszintén, kissé mézesmázosan bólogattam hazafelé a mély alföldi (vagy mi is van ott) éjszakában, jó kis este volt.